A TEIDE CSÚCSÁN

Las Palmast alig ötven mérföld választja el Santa Cruztól. Az ismét a szokásos, tizenkét csomós sebességével haladó Seamew négy óra alatt tette meg ezt a távolságot, és fél négykor már Tenerife fővárosának kikötőjében horgonyzott.

Ez a fontosságában Las Palmasszal vetekedő város gyakori és könnyű összeköttetésben áll Európával. Számos gőzhajójárat köti össze Liverpoollal, Hamburggal, Le Havre-ral, Marseille-jal és Génuával, nem is szólva a helyi hajótársaságról, amely kéthetente indít járatot a szigetcsoport tagjai között.

A hegyektől övezett, teraszos fekvésű Santa Cruz elbájoló képet mutat, és ebben a tekintetben is kiállja az összehasonlítást Las Palmasszal.

A megejtő látványnak mégsem sikerült fölráznia az egykedvű utasokat. Az átkelés alatt csak hébe-korba vetettek egy kósza pillantást a lenyűgözően zordon partvidék kopár szikláira, amerre a Seamew hátán tartottak. Legtöbbjük a kikötőben is csak egy röpke pillantásra méltatta a szárazföldet, és kíváncsiságuk ezzel ki is elégült.

Bárminő csodás a látvány, ha a megszokás tompítja hatását; bármilyen kellemes egy város, ha nem sokban különbözik a többitől, ahol eddig megfordultak. Nekik most semmi más nem járt az eszükben, csakis a híres Teide-csúcs, ismertebb nevén Tenerife-csúcs, amelynek megmászása a program szerint utazásuk fénypontját jelenti majd. Ez már igen: végre valami új, valami eredeti! A hegyi kirándulásnak már a kilátása is egyből megemelte Thompson árfolyamát.

Ám a Seamew utasait igazán üldözte a balszerencse. Gran Canariáról Tenerifére tartva hiába meresztgették a szemüket, a sűrű ködfelhőbe burkolózó hegycsúcs a legjobb távcsövekkel is láthatatlan maradt. Most pedig, még ha ki is tisztulna az ég, már késő: innen nézve maga a partvonal veszi el a rálátást a csúcsra.

Megadóan fogadták a kellemetlenséget. Azt is mondhatnánk, hogy makacs rejtőzködésével a csúcs egyenesen fokozta leendő meghódítóinak kíváncsiságát. Másról sem beszélt senki, mint a hegyről, és e rögeszmét kihasználva Thompson könnyűszerrel rá tudta venni a többséget, hogy Santa Cruzban ne is lépjenek partra.

A fiatal nászutaspár viszont nem hagyta lebeszélni magát. Még feneket sem ért a horgony, amikor ők szokásuk szerint, a feltűnést kerülve már partra is tétették magukat, és kámforrá váltak: az indulásig ezúttal sem látja majd őket senki.

Útitársaik valószínűleg utánuk indultak volna, ha Thompson, aki jól látta, hogy Tenerife fővárosa hidegen hagyja őket, nem teszi azt a merész javaslatot, hogy a programban szereplő szárazföldi út helyett induljanak inkább tengeren az északi parti La Orotava városába, a hegymászó túrák szokásos kiindulóhelyére. Ily módon megtakarítja a költséges utaztatást, gondolta.

Őt lepte meg leginkább, hogy javaslata nem ütközött ellenállásba, s mivel a Seamew-nak csak másnap kellett indulnia, a legtöbb turista úgy döntött, hogy szívesebben marad a fedélzeten.

Néhány tettrekész utazó azonban nem osztotta ezt a végletes közönyt. Gondolhatjuk, kik voltak ezek: Alice Lindsay és húga; elválaszthatatlan kísérőjük, Roger de Sorgues; Saunders a vésztjósló noteszével; valamint a program minden pontjához ragaszkodó sir Hamilton és családja. Ezek a Seamew kikötése után rögtön csónakba szálltak, hogy szárazföldi úton jussanak el La Orotavába. Mivel Jack Lindsay ezúttal nem szándékozott a kirándulókkal tartani, Robert úgy találta, jobb, ha ő is a hajón marad. Roger de Sorgues azonban más véleményen volt, és ki is járta Thompsonnál, hogy az kizárólagos szolgálatukra rendelje a sziget belsejében Roger szerint nélkülözhetetlen tolmácsot. Ekképp Robert is bekerült a különutasok kisded csapatába, amelyből, fájdalom, épp a legszínesebbek egyéniségek hiányoztak.

Ez ellen sajnos nem volt apelláta. Hisz hogy is csillogtathatta volna páratlan csodálkozótehetségét Mr. Absyrthus Blockhead Tenerife szigetén, ha egyszer már húsz órája olyan mélyen aludt, mint aki föl sem akar ébredni többé? Még kellemdús leányai sem ugorhattak be a helyére, mert ők meg nyögve nyomták az ágyat, ügyelve, hogy véletlenül se forduljanak a hátukra.

A csalárd Tigg kihasználta a szomorú helyzetet: ő is partra szállt, és gondolni lehetett, hogy a kirándulás alatt nem tágít majd miss Margarett szoknyája mellől.

A szárazföldön letaglózó volt a hőség. Robert tanácsára úgy határoztak, hogy már aznap este La Lagunában, a sziget régi fővárosában néznek szállás után.¹ Ott bizonyosan nincs ilyen forróság, és főképpen a Santa Cruzt istencsapásként sújtó moszkitókat is elkerülik.

A turisták így csak kutyafuttában nézték meg a várost. Széles utcákon mentek végig, sok díszes erkélyt és olasz divat szerint festett házat láttak, átszelték a szép Alkotmány teret, amelynek közepén egy fehér márvány obeliszk emelkedik körben négy régi guanche király szobrával,² és alig ütötte még el az ötöt az óra, amikor két kényelmes fogat vágtató lovai ragadták magukkal a nyolc turistát.

Másfél óra alatt átértek La Lagunába, amelyet legfeljebb tíz kilométer választ el a fővárostól. La Laguna ötszázhúsz méter magasságban, egy fennsíkon épült: fekvése szavatolja a kellemes hőmérsékletet, moszkitónak pedig - mint Robert is állította - hírét sem hallották. Nem csoda hát, hogy ide járnak nyaralni a Santa Cruz-iak, ahol hatalmas fák, főként eukaliptuszok árnyékában hűsölhetnek.

Minden kelleme ellenére La Laguna napja mégis leáldozóban van. Két szép templomát³ érdemes megnézni, de sok a romos, elhanyagolt ház is. Az utcakövek közét, de gyakran a háztetőket is, fölverte a fű.

Eszükbe sem jutott, hogy hosszabban is időzhetnének ebben a csöndes városban, amelynek borús hangulata lakóira is átragad. Turistáink már másnap reggel elhagyták e bukott királynőt, és a naponta kétszer forduló La Orotava-i gyorskocsira szálltak. Az öt kehes gebe majd kiadta a lelkét, mégis bő négy órába tellett, mire a coche⁴ megtette a La Lagunát La Orotavától elválasztó harminc kilométert. A kocsi egy utasa sem méltatta leszállásra Tacoronte városát, pedig a helyi múzeum érdekes gyűjteményében a kihalt guanche nép fegyverei, szerszámai és múmiái láthatók; de nem volt leszálló El Sauzal lávabányájánál és La Matanzánál sem, amelynek neve („öldöklés”) egy véres csata emlékét idézi,⁵ sem La Victoriában, egy másik régi ütközet színhelyén,⁶ sem pedig Santa Ursulában.

Ez utóbbi városkát elhagyva kanyarodott végre az út La Orotava völgyébe, amelyről egy híres utazó, Humboldt⁷, azt állította, hogy a világ legszebb völgye.

Tény, hogy alig képzelhetni szebb látványt e kies vidéknél. Jobbra a tenger végtelen síkja terül el, balra pedig zordon, sötét hegycsúcsok sorjáznak, a tűzhányó előhegyei - avagy „fiai”, ahogy a népnyelv mondja, míg apjuk, a fenséges Teide maga, a háttérben tör az égre. E két lenyűgöző határvonal között terül el a zöld szín minden árnyalatában tobzódó La Orotava-völgy.

Lassanként, ahogy előrehaladtak, a Teide csúcsa a láthatár alá hanyatlott, majd el is tűnt, épp akkor, amikor a fák között meglátták a két La Orotava házait: az egyik a város maga, a tengertől öt kilométerre, a másik a kikötő, háromszáznyolcvan méterrel lejjebb.⁸ A coche alig ért még be a városba, amikor a kikötőben egy füstfelhőbe burkolózó pontocska jelent meg: a Seamew volt az, mely partra készült tenni emberi rakományát.

A gyorskocsi egy megnyerő külsejű szálló előtt állt meg, amelynek homlokzatán az „Hôtel des Hespérides”⁹ név állt aranybetűkkel. Robert ugrott ki elsőnek a kocsiból, és kellemesen meglepődött, amikor valaki az anyanyelvén szólította: „isten hozta”. Az Hôtel des Hespérides tulajdonosa történetesen francia volt, és nagyon megörült, hogy az újonnan érkezettek között két honfitársra talált. Gondolhatjuk, milyen lelkesen állt rendelkezésükre, és milyen műgonddal készítette el ebédjüket! A Seamew étrendjéhez szokott turisták csak ámultak-bámultak. A francia konyhaművészet újabb diadalt aratott.

Az ebéd végeztével Robert a kikötőbe sietett, hogy megbeszélje Thompsonnal a másnapi kirándulás részleteit. Miután felettese kiadta az utasításokat, ő pedig elmagyarázta neki, hogyan jut el a Heszperidák szállójába, Robert már indult is vissza, két takarókkal és csomagokkal megrakott kocsit kísérve.

Még csak délután négy óra volt, de így sem maradt sok ideje a nagyszabású kirándulás megszervezésére. Szerencsére a Heszperidák előzékeny tulajdonosa a helyi viszonyok jó ismerőjeként minden teendőjében a segítségére volt, és ellátta a szükséges tudnivalókkal. Robert-nak mást sem kellett tennie, mint az utasításait követni. De még így sem sikerült nappal végeznie, elfoglaltsága az estébe nyúlt, ezért nem jelent meg a vacsorán.

Ez épp olyan ízletes volt, mint az ebéd. A Seamew utasai hitték is, meg nem is, hogy mindez valóság, nem álom, és lopva nyugtalan pillantásokat vetettek Thompsonra. Talán kicserélték ezt az embert? Vagy elment a józan esze? Nem sok híja volt, hogy fátylat borítsanak megpróbáltatásaikra és megtapsolják az ügyintézőt!

Egyvalaki mégsem tette le a fegyvert.

– Azt kell hinnem, hogy Tenerife szigetét elkerülte a sáskajárás! - csikorgott Saunders.

– El bizony: soha nem jutnak közelebb Gran Canariánál! - felelte minden hátsó gondolat nélkül a szállodás, aki azzal tisztelte meg vendégeit, hogy maga szolgált föl nekik.

Saunders szeme dühöset villámlott. Kell is neki földrajzi-rovartani okítás! A szállodás válasza némiképp tisztázta Thompsont, s ennek meg is lett a hatása: némely turista szinte ellágyulva tekintett Általános Ügyintézőjére.

Éjszakájuk is e kedvező előjelek jegyében telt el. Nagyszerű koszt, kényelmes szállás: június 8. hajnalán a turisták indulásra készen, kicsattanó jókedvvel ébredtek.

Már reggel hatkor valóságos hadsereg - gyalogság és lovasság - várta őket.

A Seamew utaslétszáma ekkor, mivel La Luz kikötőjében néhányan végleg kiváltak közülük, hatvanöt fő helyett már csak ötvenkilenc volt, beleszámítva a tolmács-idegenvezetőt és az Általános Ügyintézőt is. A kirándulók létszáma viszont még ehhez képest is csökkent, ötvenkilencről ötvenegyre.

A nyolc távollévő közül háromnak elvi oka volt a hiányzásra. A nászutaspár szokása szerint eltűnt, mihelyt Santa Cruzba értek, és természetesen csak abban a pillanatban tér majd vissza, amikor a Seamew már felszedni készül a horgonyt. A harmadik hiányzó Johnson volt. Még mindig földrengéstől rettegett, vagy a szökőártól való félelme tartotta hajójuk fedélzetén? Erre a kérdésre lehetetlen volt választ adni, hisz Johnson maga sem szolgált magyarázattal - igaz, talán nem is lett volna rá képes. A hajón maradt, és kész. Meglehet, azt sem vette észre, hogy a Seamew horgonyt vetett. Neki egyre ment: nyílt tengeren, kikötőben, sőt a szárazföldön is folyton úgy érezte, mintha ringatózna.

Bezzeg milyen szívesen velük tartott volna az öt másik hiányzó! De a lumbágó nem ismer irgalmat: Georgina Blockhead asszony kénytelen volt betegápolónak állni mozdulni sem tudó férje és leányai mellé, Abel pedig nem tágított a szoknyája mellől egész nap.

Robert-nak tehát csak ötvenegy turistára kellett gondot viselnie. Azért még ez is tekintélyes szám, és gondolhatjuk, hogy a melléjük felfogadott emberek és jószágok milyen pokoli lármát csaptak a szálloda ablakai alatt.

Először is ötvenegy öszvért tereltek oda, minden utas számára egyet. E biztos léptű állatok jó szolgálatot tesznek a Teidére vezető meredek, ritkán járt hegyi ösvényeken. Azután húsz ló következett, ezek vitték a takarókat és az elemózsiát. A lovasság tehát mindösszesen hetvenegy négylábúból állott.

A nem kevésbé tekintélyes gyalogságot tizenkét helyi vezető és negyven arrieiro alkotta - húsz a teherhordó lovak mellé, húsz a hölgyeket segítendő. A vezetőket egy bizonyos Ignacio Dorta irányította, ő állt a menetoszlop élére.

Mögötte Thompson pöffeszkedett, s őt Robert követte, aki úgy ítélte, hogy ennyi ember közt Alice-t nem fenyegeti veszély, tehát nem kell mellette maradnia. Ezután következett hosszú sorban a többi utas, tizenegy vezető és húsz arrieiro kísérte őket, majd a lovakat vezető másik húsz arrieiro zárta a menetet.

La Orotava lakosai sok hegymászót láttak már, de egy ilyen társaság még nekik sem volt mindennapos látvány. Össze is sereglettek a kíváncsiak, és amikor elhangzott a jel az indulásra, a lovasmenet - vezetők, turisták és arrieirók - népes közönség előtt vágott neki a Monte Verde első lejtőinek.

Robert-é volt minden érdem, a dicséreteket mégis Thompson zsebelte be - egyébként helyesen, hiszen a számlát neki kell állnia. Thompsonnak újból lettek barátai. Morgolódó ügyfelei megenyhültek a mostani kirándulás tökéletes szervezésétől. Az eddigi kellemetlenségek, ha nem is merültek teljesen feledésbe, legalábbis elhalványultak az emlékezetükben. Miért is akadékoskodnának, ha minden olyan jól alakul? Gyönyörű volt az idő, enyhe szellő fújdogált, könnyen haladtak az ösvényen. Egy pillanatra még Saunders is megingott.

Nagy nehezen erőt vett magán, elhessentette gyöngeségét. Hogyisne: futamodjék tán meg, tegye le a fegyvert? Hagyja, hogy egyetlen jól sikerült túra eltörölje tíz kudarcba fulladt kirándulás emlékét? Különben is, ki mondta, hogy ez a kirándulás sikerül? Ki kell várni a végét. Mérget lehet rá venni, hogy valami majd csak balul üt ki, mielőtt még a program szerint visszatérnek La Orotavába. Majd elválik.

Gondolatmenetét lezárva Saunders eltökélten megropogtatta az ízületeit, és az elképzelhető legharapósabb arckifejezését öltötte magára.

A Monte Verde („zöld hegy”) a lejtőit régebben borító fenyvesekről kapta a nevét, mára azonban mutatóba is alig maradt rajta fenyő.

A lovasmenet egy virágzó muskátlikkal és hegyes levelű agavékkal szegélyezett, kellemes ösvényen haladt, előbb gesztenyefák árnyékában, majd a megmaradt fenyők alatt. Távolabb szőlőt, gabonamezőket, bíborkaktusz-táblákat láttak, itt-ott egy tanyaház mutatta, hogy van erre élet.

Ezer méteres magasságon erikafa-erdőbe értek. Négyszáz méterrel följebb Ignacio Dorta jelt adott a megállásra, s ebédelni zanótok könnyű árnyékába telepedtek. Tíz óra volt ekkor.

Saunders kénytelen volt megállapítani, hogy az ebéd sem méltatlan az előzményekhez. Mindenki jó étvággyal, vidáman falatozott, eddig meg se kottyant nekik az a kis fáradtság. Úgy érezték, hogy közel már a csúcs, és áradoztak, hogy milyen könnyű a feljutás. Saundersnak keserves volt hallania e dicséreteket, és a sors kegyéért könyörgött, hogy jöjjön közbe végre valami galiba.

Akár az esdeklése talált meghallgatásra az utazási irodák sorsát intéző felsőbb lénynél, akár másképp történt, annyi bizonyos, hogy kívánsága hamarabb teljesült, mint gondolta.

Az ebéd végeztével tüstént nyeregbe szálltak, s éppen kellemesen ejtőzve tréfálkoztak, amikor az út jellege hirtelen megváltozott. A Portillo nevű hegyszorosba¹⁰ érve a turisták mindjárt nehezebbnek találták a kapaszkodást. Az ösvény idáig kitűnő volt, de most csapnivaló lett: a sziklák közé zárt, vízmosások szabdalta út összevissza kanyargott, s az öszvérek bukdácsolva haladtak a szerteszét heverő salakon és habkődarabokon.

Pár perc múlva joggal ítélhették kimerítőnek az utat. Egy újabb negyedóra elteltével elhaltak az utolsó nevetések is. Fél órával azután, hogy a szoros bejáratához értek, pár halk panasz is hallatszott. Hát soha nem ér véget ez e pokoli ösvény?

De kanyarra kanyar jött, vízmosást vízmosás követett, és a cél még nem látszott sehol. Az öszvérek meg-megbotlottak, s bár eddig nem esett baja senkinek, ez már a legbuzgóbb turisták lelkesedését is lehűtötte. Páran azon kezdték törni a fejüket, hogy nem folytatják az utat, de egyelőre senki nem mert elsőnek megfutamodni.

Cooley tiszteletes törte meg a jeget. Nyugodtan visszafordította öszvérét, és hátra sem nézve, nagy lelki nyugalommal elporoszkált La Orotava felé.

Milyen kárhozatos volt a példája! Meghátrálását látva az öreg hölgyek és koros gentlemanek maradék buzgósága is alábbhagyott. Percről percre újabb utasok futamodtak meg. Lassanként karavánjuk egyharmada lemorzsolódott így, mire kétórás fárasztó kapaszkodás után hirtelen föltárult szemük előtt a Tenerife-csúcs, amelyet eddig a terep egyenetlenségei miatt nem láthattak. A Portillón végre túljutva az Estancia de la Cera nevű kis fennsíkra értek.

Sötét lávaömlésekkel csíkozott fehér habkő-ruhájában a Pico szabályos kúpja felhőgomolyba burkolózó fővel, fenséges magányban tornyosult a végeláthatatlan sík mező közepén. Körös-körül, a fennsík határköveiként kisebb hegyek fordultak feléje, mint megannyi mestere előtt hódoló tanítvány. A hegykoszorú csak nyugat felé süllyedt le, majd tört meg, s végül a Mal Pais nevű kusza, zűrzavaros kőrengetegben ért véget, amelyen túl már a tenger hullámai csillogtak a napsütésben.

Ez az egyedülálló, magasztos látvány szavatolta kirándulásuk sikerét. Az utasok éljenzésben törtek ki.

Thompson szerényen bókolt. Úgy érezte, mintha ismét a faiali szép napokat élnék, amikor az engedelmes menetoszlop a legkisebb intését is leste. De vajon nem most hódította vissza őket?

Thompson szólásra emelkedett.

– Uraim - kezdte, és két keze oly bizalmasan fogta közre a hegy hatalmas kúpját, mintha törékeny ajándékot nyújtana át -, mint ezúttal is tapasztalhatják, ügynökségünk, hogy úgy mondjam, semmitől sem riad vissza, hogy utasainak kedvében járjon. Most pedig, ha önök is úgy gondolják, kössük össze a kellemeset a hasznossal, és hallgassuk meg, mit mond nekünk dióhéjban Morgand professzor úr a páratlan látványról, amelyet szemlélni van szerencsénk.

Robert igen meglepődött, hisz az utóbbi időben egészen elszokott az ilyesféle feladattól, de egy pillanat alatt fölvette az alkalomhoz illő semleges hangot, amelyet magában „idegenvezetői hangnak” keresztelt el.

– Hölgyeim és uraim - mondta, míg a turisták előírásszerű körben fölálltak köréje -, előttünk Las Cañadas síkja terül el, egykori vulkáni kráter, amelyet idővel épp a tűzhányó kiokádta törmelék töltött fel. A síksággá vált kráter közepén addig-addig halmozódott a salak, amíg ezerhétszáz méter¹¹ magas orom, a Teide-csúcs nem képződött belőle. Az egykor félelmetes vulkáni tevékenység mára alábbhagyott, de a tűzhányó nem aludt ki végleg. Hamarosan meg is pillanthatják a hegykúp tövében a földmélyi erők szelepéül szolgáló fumarolákat, e magas hőmérsékletű gázforrásokat, amelyeknek a bennszülöttek a találó narices¹² nevet adták, vagyis a vulkán orrlyukainak hívják őket.

A Tenerife-csúcs legnagyobb magassága háromezer-nyolcszáznyolc méter. Ez a földkerekség legmagasabb tűzhányója.¹³

A hegy hatalmas méretei sokak képzeletét fölgyújtották. Az első európai utazók a világ legmagasabb hegyének vélték, és úgy sejtették, hogy negyvenöt mérföldre is fölnyúlik. A szigetek őslakói, a guanchék, istenségnek tekintették, hódoltak neki, reá esküdtek, és a szószegőket Guayatának, a kráter mélyén lakozó rossz szellemnek áldozták föl.

– Thompson úr helyében én nem is mennék tovább - szólt közbe egy reszelős hang, amelyben mindenki Saunders megnyerő orgánumára ismert.

Megjegyzése fagyos hangulatot teremtett. Robert elhallgatott, Thompson pedig eltekintett tőle, hogy kiselőadása folytatására kérje. Intett, mire Ignacio Dorta jelt adott az indulásra. Nyomában a turisták elindultak Las Cañadas völgykatlanába.

Oldott hangulatban vágtak neki az átkelésnek, hiszen a völgy viszonylag szerény méretei láttán senki sem kételkedett benne, hogy félórán belül a kúp tövébe érnek.

De a félóra eltelt, és látszólag semmivel sem kerültek közelebb céljukhoz. Eleinte olybá tűnt, mintha kezüket kinyújtva akár meg is foghatnák a hegyet. Sőt, továbbra is úgy tűnt - de hiába.

Ráadásul a terep talán a Portillo-szorosénál is rosszabb volt, csupa hepehupa és tátongó hasadék, nem is nőtt meg rajta más, mint néhány elszórt, szánalmas retama¹⁴-csomó.

– Engedelmet, professzor úr - fordult egy turista Robert-hoz -, no de mennyi idő kell, hogy átkeljünk ezen az átkozott fennsíkon?

– Úgy három óra elég, uram - felelte Robert.

A turista és közvetlen szomszédai eltűnődtek a válaszon.

– No és miután átkeltünk a fennsíkon, mekkora távolság választ még el a hegycsúcstól?

– Körülbelül ezerötszáz méter, függőlegesen - szólt tömören Robert.

A kérdezgető utas most még mélyebb töprengésbe merült, és erős szitkokkal illette az útjukat álló akadályokat.

Nem hallgathatjuk el, hogy a kirándulás már jó ideje nem volt sétalovaglásnak nevezhető. Ilyen magasságban a hideg kezdte csípni a bőrüket, míg a ritkás levegő nem szűrte meg kellőképp a nap égető sugarait. A turisták elöl majd megsültek, hátul majd megfagytak, és a kiegyenlítésnek ez a módja nem volt különösebben kedvükre.

Másrészt az, hogy dél felé haladtak, hamarosan még súlyosabb következményekkel fenyegetett. A horzsakő ugyanis a hónál is vakítóbban fehérlik, és oly erősen tükrözi vissza a nap sugarait, hogy azt a legedzettebb szem sem állja. Robert tanácsára Roger el is látta magát egy tucat kék napszemüveggel, így ő és barátai meg tudták óvni szemük épségét. Nem sok társuk volt azonban ilyen elővigyázatos, és hamarosan több utas, miután a hóvakság kezdeti tüneteit észlelte magán, vissza is fordult. Ez azután lassan egyre többeket ejtett gondolkodóba, s mivel bármennyit kutyagoltak, mégsem érezték, hogy közelebb jutnának céljukhoz, a turisták túlnyomó többsége - akár mert a hóvakságtól tartott, akár a kimerültsége okán - szép csöndben visszafordult La Orotavába.

Robert szorosan Ignacio Dorta oldalán, a menet élén haladt. Gondolataiba merült, s a völgyön való átkelés teljes három órája alatt egy szó sem hagyta el az ajkát. A háta mögé is csak akkor vetett egy pillantást, amikor a csúcs utolsó előhegyének, a Montaña Blancának a kétezer-négyszáz méter magas ormára értek. Csak ekkor észlelte meglepődve, hogy milyen erősen megfogyatkozott a karavánjuk.

Legfeljebb tizenöt turista követte már csak őket, és ennek arányában csökkent az arrieirók száma is. A többiek szétszóródtak, lemaradtak.

– Kétségkívül az angol karaván az a vegyület - súgta barátja fülébe Roger -, amelynek a legalacsonyabb a bomlási hőmérséklete. Ezt a felsőbb vegytani megfigyelést föl is jegyzem.

– Igaza van! - nevetett Robert. - De azt hiszem, a jelenség már véget ért: nyilván telítődött az oldat.

A későbbi fejlemények mégsem neki adtak igazat.

Most magának a vulkáni kúpnak kellett volna nekivágniuk egy olyan nyaktörő ösvényen, hogy azon ránézésre bajosan vethette meg a lábát akár ló, akár öszvér. Ennek láttán még a legvakmerőbbek is meghátráltak, és kimerültségükre hivatkozva ragaszkodtak hozzá, hogy a lehető legrövidebb úton visszajussanak La Orotavába. Thompson hiába vetette be ígéreteinek teljes fegyvertárát, ezek az utasai már arra sem ügyeltek, hogy legalább nyájas visszautasításban részesítsék.

Hogy juthat eszébe bárkinek is ilyen őrült kirándulás? Hogy javasolhat nekik ép ésszel olyasmit, ami csak hivatásos hegymászóknak ajánlatos? Miért nem mindjárt a Mont-Blanc-t másszák meg?

Ilyen és ehhez hasonló szúrós megjegyzések hangzottak el. Hangos bűnbánatot tartottak, amiért három órával azelőtt akár egy pillanatra is hihettek utazásuk végső sikerében. Kigúnyolták önmagukat, hogy Thompson bármely tervét képesek voltak ésszerűnek tekinteni.

Ezekről a kiábrándultakról is le kellett mondaniuk - melléjük adták a vezetők egy részét, és a húsz teherhordó lóból tizenötöt. Thompson ezután rögtön megindult fölfelé, mielőtt még az a néhány megmaradt híve is meggondolná magát.

E hívek közt is a leghűségesebb Van Piperboom volt, Rotterdamból. Már két hete nem tágított az Ügyintéző mellől, mindenhová árnyként követte. Meglehet, így állt rajta bosszút. Thompson hiába idegeskedett, sehogy sem szabadulhatott két lábon járó lelkiismeret-furdalásától. Bárhová indult, Piperboom a sarkában volt; bármit mondott, a hollandus itta a szavait; nem lehetett tőle nyugta, csak éjszaka.

Piperboom ezúttal is a posztján volt. Öszvére lelegelhette volna a Thompson öszvérének farkát.

Bárhogy is szól a régi mondás, amely szerint ló és lovasa nem mindig két külön állat, annyi bizonyos, hogy két fejük van, és megesik, hogy a maga feje után akar menni mind a kettő. Hát még ha nem ló, hanem öszvér a hátas! Így Piperboom hiába akart szorosan vezére nyomában maradni, hogy együtt hágjanak föl a vulkáni kúp csúcsára, ha az öszvérének mások voltak a szándékai. A szegény pára tett ugyan tíz lépést, de a tizenegyedik előtt megmakacsolta magát. Sokallta a terhét a szerencsétlen jószág!

Próbálkoztak erkölcsi érvekkel és testi ráhatással, de mindhiába. A helyi vezetők megragadták a csökönyös kanca zabláját, de annak megmásíthatatlan lehetett az elhatározása, mert nem hagyta rávenni magát az indulásra. Végül meg is elégelte a huzakodást, s rosszallása félreérthetetlen jeléül levetette terhét a földre.

Piperboomnak így nem maradt más választása, mint hogy Ügyintézőjétől megválva ő is idejekorán elinduljon visszafelé. Magányát egy vezető, két arrieiro és egy ló volt hivatott enyhíteni, miközben társai folytatták hegymenetüket.

Összesen tizenkilencen maradtak: három vezető, nyolc arrieiro a négy megmaradt lóhoz, és nyolc utas, nevezetesen Thompson, aki csak gőgjében tartott ki, Robert, Roger de Sorgues, Alice és húga, Jack Lindsay, Saunders és Hamilton. Ami lady Hamiltont és Margarett kisasszonyt illette, ők már régen meg kellett, hogy érkezzenek La Orotavába Tigg oldalán, aki gálánsan fölajánlotta, hogy elkíséri őket. Bezzeg ha miss Mary és miss Bess Blockhead ott lehetett volna velük! Ők bizonyosan szívesebben vették volna, ha hálátlan védencük a Pico csúcsáról a kráter mélyébe veti magát, mintsem hogy vetélytársnőjüknek tegye a szépet!

Most, hogy ilyen kurta lett a menetoszlop, Robert-t újból korábbi gondja gyötörte. Látván, hogy Jack Lindsay és sógornője egy lejtőn történetesen egymás mögé kerültek, Robert gyorsabb ütemre nógatta öszvérét, és odatörtetett; a nagy sietségében kissé még meg is lökte Alice-t. Az asszony különben, mintha csak kitalálta volna, hogy milyen szándék mozgatja a Seamew tolmácsát, nem haragudott meg rá e szelesség miatt. Nyugodtan maga elé engedte Robert-t, s ezután hű oltalmazója mögött haladt tovább.

Jack Lindsay figyelmét sem kerülte el Robert hadmozdulata, de akárcsak sógornője, ő sem adta tanújelét annak, hogy észrevette. Csupán ajkának apró rángása árulta el, hogy szívében forr a düh, de csak ment tovább a lejtőn, vissza sem fordult, tudván, hogy az ellensége jön mögötte.

Kimerítő út volt ez. A göröngyös, omlós talajon külön fáradságba került minden lépés. Amikor két óra küszködés után, este hatkor a parancsnok megálljt vezényelt, ember és állat alig vonszolta már magát.

Altavistára értek: itt, ahol a hegykúp oldala ráncot vetett, a kénbányászok éjjeli menedékhelye állt. Ebben kellett éjszakázniuk.

Először is nagy örömmel elfogyasztották a pompás és az étkezők létszámának csökkenése miatt bőséges vacsorát, majd éjjeli szállás után néztek. Csípős hideg lett, a hőmérő plusz két-három fokot mutatott. Mindenképp fedél kellett a fejük fölé.

Alice és Dolly azonban, bármilyen edzett utazók voltak is, aligha éjszakázhattak egy fedél alatt a szolfatára¹⁵ munkásaival. Talán még a hideg éjbe is inkább kimentek volna, mintsem vállalják e taszító közösködést.

Még szerencse, hogy Robert ezt a kellemetlenséget is előre látta. Leszedette a lovak hátáról a rakományt, és hamarosan már állt is a kényelmes sátor, amelyben egy tábori kályhának és a tűzifakészletnek hála pár perc múlva vidáman ropogott a tűz.

A nap gyorsan lenyugodott. Nyolc órakor előbb a tengerre borult árnyék, majd a sötétség egy gyorsvonat sebességével átterjedt a partra, a környező lejtőkre és hegyekre is. Las Cañadas völgykatlana két percen belül éjbe borult. Csak a láthatatlan mélységből fölmeredő Pico verte még vissza a lenyugvó nap sugarait.

A nap korongja elérte az óceánt, s a láthatáron a habokba merült. A Pico vetette óriási árnyékkéve egy perc alatt a színskála összes elképzelhető árnyalatát magára öltve egészen Gran Canariáig nyújtózott, míg a nap utolsó sugara fényes nyílként fúródott az elsötétült égbe.

Alice és Dolly tüstént a sátrukba húzódtak. A férfiak szemére eközben nem jött álom az élősdiektől hemzsegő menedékházban - ami egy csöppet sem zavarta vendéglátóikat és hálótársaikat, a kénbányászokat -, de a retamából rakott tűz legalább melegen tartotta őket.

Hajnali kettő körül, amikor az utálatos rovarok végre jóllaktak, nagy nehezen elnyomta őket az álom - ám ekkor meg fölhangzott a jel a indulásra. Ha a napkeltét a csúcson akarják köszönteni, egy percet sem veszíthetnek.

Tartozunk az igazságnak annyival, hogy két utas makacsul bedugta a fülét.

Egyikük, sir George Hamilton baronet mellett fölhozható az a mentő körülmény, hogy nem is tehetett másként. Tudnivaló, hogy ez az akkurátus utas nyomós ok nélkül a legapróbb pontban sem tért el az útitervtől. Ezúttal azonban csakugyan nem állt módjában betartania a programot: hogy is kapaszkodhatna föl a csúcsra, ha a legkisebb mozdulatára is iszonyú fájdalmak gyötrik? Bizony, a hűvös éjszakák megártottak nemes ízületeinek. Ami Gran Canarián még csak előjáték volt, itt, Tenerifén a reuma drámájává teljesedett ki.

A másik parancsmegtagadó számára nem ilyen könnyű mentséget találni. Az ő egészégével nem volt baj, és - ami súlyosbító körülmény - nyomós oka lett volna rá, hogy bátran viselkedjék. Ám milyen érvekkel lehet indulásra bírni egy holtfáradt embert? A halálosan kimerült Thompson csak artikulátlan nyögéssel felelt Ignacio Dorta hívó szavára. Hagyta, hogy maroknyi utasa nélküle induljon tovább - ő, mint tudjuk, eleddig a lehetetlentől sem riadt vissza, hogy a kedvükben járjon.

Csak hat hegymászóban maradt hát annyi kitartás, hogy nekivágjon az Altavista menedékhelyét a hegycsúcstól elválasztó ötszázharmincöt méternek. Ez az ötszázharmincöt méter a legnehezebb szakasz, hiszen csakis gyalogszerrel lehet megtenni. A sötét éjszakában, a vezetők fenyőfából készített fáklyái pisla fényében nehezen jutottak előre a méterről méterre meredekebb, omlatag lejtőn. Ráadásul egyre hidegebb lett, s a hőmérő higanyszála hamarosan a fagypont alá esett. A vakmerő turistáknak az arcukba csapó fagyos széllel is fel kellett venniük a harcot.

Két óra kimerítő kapaszkodás után elérték a Rambletát, ezt a kis fennsíkot, amely a legfelső sziklaorom körkörös alapját képezi. Innentől még százötven méter volt hátra.

Rögtön kiderült, hogy legalábbis Saunders nem fogja megtenni ezt a százötven métert. Mihelyt a Rambletára értek, ő elterült a földön, és hiába noszogatták a vezetők, egy tagját sem mozdította. A nagy, életerős test letaglózva hevert. Saunders ólomsápadtan zihált, nagy tüdejébe nem jutott elég levegő. Ignacio Dorta megnyugtatta az utastársakat:

– Ez csak hegyibetegség - mondta. - Az úr mindjárt jobban lesz, mihelyt lekerül innen.

Miután egy vezető a beteg mellett maradt, a túlélési próba öt megmaradt résztvevője némiképp megnyugodva folytatta a fordulatos hegymászást. Ám az út legutolsó szakasza egyben a legkimerítőbb is. Ezen a negyvenöt fokos lejtőn minden egyes lépés előtanulmányokat igényel, s csak nagy türelemmel, végtelen kitartással lehet fölfelé araszolni. Az előrejutás olyan erőfeszítésbe kerül, amelyre a ritkuló levegőn kevesen képesek.

Még a táv egyharmadáig sem értek, amikor Jack is föladta a harcot. Torkát hányinger szorongatta, közel érezte magát az ájuláshoz; végül, akár egy zsák, az ösvényre zuhant. Előtte haladó társai észre sem vették elbukását, egy pillanatra sem torpantak meg, csupán a leghátsó vezető maradt hátra a harcképtelenné vált turista mellett.

Ötven méterrel följebb Dolly került sorra: Roger huncut mosollyal rögtön pihenőre intette, miközben derűsen pillantott Alice és Robert után, akik Ignacio Dorta vezetésével végre a hegy legmagasabb pontjára értek.

Éjjel volt még. A sötétben mégis fölsejlett annyi kósza fény, hogy legalább nagyjából látták, hová lépnek.

Alice és Robert, miután vezetőjük rögvest félrevonult, behúzódtak egy sziklamélyedésbe. Az addig fagyos levegő váratlanul egészen megenyhült.

A pitymallat erősödő fényében hamar fölismerték, hogy éppen a vulkán kráterében találtak menedéket: a tűzhányó torka negyven méter mélyen tátongott a lábuk előtt. Mindenfelé fumarolák törtek elő; a szivacsos, égetően forró talajt át- meg átlyuggató mélyedésekből kénes gőzök csaptak föl.

A kráter pereme hihetetlenül éles határvonalat alkot. A peremen túl a halál az úr, ott sem állat, sem növény nem él meg. A hegy csúcsán azonban a vulkán éltető melegében újjászületik az élet.

Alice és Robert fölegyenesedtek, egymástól három lépésre csodálták a láthatáron kigyúló hajnalt. Szinte vallásos érzület fogta el őket, míg szemüket és lelküket betöltötte a kibontakozó káprázatos látvány.

Legyek és méhek zúgtak fel körülöttük, s a Pico gyorsröptű pintyféléi sebes szárnycsapásokkal cikáztak föl a levegőbe. Robert lába előtt fázós ibolya takarózott széles, bolyhos leveleibe. Lehajolt, letépte ezt a nem mindennapi virágot, amely olyan magasságban is kinyílik, ahol a növényvilág más képviselői már nem élnek meg, és átnyújtotta az ibolyát társnőjének, aki csöndben ruhaderekára tűzte azt...

Egyszer csak fölragyogott a nap. Akár egy fehéren izzó fémgömb, a nap lángoló golyóbisként, sugarak nélkül hágott föl a horizontra. Először a hegy csúcsa tündöklött fel a fényében, majd az árnyék ugyanolyan sebesen húzódott vissza, ahogy az előző este mindenre ráterült. Föltűnt Altavista, majd föltárult Las Cañadas völgykatlana. Végül egy csapásra, mintha fátyol szakadt volna föl, az irdatlan tenger is fölragyogott az égbolt végtelen kékje alatt.

A tenger tükrére meglepően szabályos kúpot rajzolt a hegy árnyéka, amelynek csúcsa nyugaton Gomera szigetét nyaldosta. Távolabbra, délen százötven kilométeres távolságban is tisztán látszott El Hierro és La Palma szigete.¹⁶ Keletre Gran Canaria magaslott a hajnali ragyogásban. Túlparti fővárosa, Las Palmas, nem látszott ide, jól kivehették viszont La Isleta félszigetét és La Luz kikötőjét, ahol három nappal ezelőtt a Seamew kikötött.

A Teide lábánál Tenerife szigete térképként hevert előttük. A hajnal ferdén beeső fénye éles körvonallal rajzolta ki a terep egyenetlenségeit. Mindenütt merész csúcsok domborodtak, vad barrancók és kies völgyek váltakoztak, s a völgyek mélyén éppen ekkor kezdtek ébredezni a falvak és tanyák.

– Milyen szép! - sóhajtott föl Alice, miután hosszan elnézte e látványt.

– Milyen szép! - visszhangozta Robert.

E néhány szótól megtört körülöttük a véghetetlen csönd, elillant a varázs. Egyszerre fordultak egymás felé. Alice csak ekkor vette észre, hogy Dolly nincs velük.

– Hol van a húgom? - kérdezte, mint aki mély álomból ébred.

– Miss Dolly kissé rosszul érzi magát - felelte Robert -, ezért hátramaradt de Sorgues úrral. Ha kívánja, fölajánlom nekik segítségemet.

Robert lépett egyet, indult volna, de Alice egy intéssel megállította.

– Nem, maradjon csak.

Majd egy perc hallgatás után így folytatta:

– Örülök, hogy négyszemközt beszélhetünk. - Hangjában tőle, a karakán asszonytól szokatlan habozás csengett. - Beszélnem kell magával... vagyis köszönetet kell mondanom.

– Nekem, hölgyem? - kiáltott föl Robert.

– Igen - bólintott Alice. - Észrevettem, milyen tapintatosan igyekszik a védelmemre lenni Madeira óta, és azt is jól tudom, hogy miért teszi. Higgye el, nagyra értékelem a védelmét, de egyúttal szeretném megnyugtatni. Nekem is van adu a kezemben: pontosan tudom, hogy mi történt Madeirán.

Robert válaszolt volna, de Alice megelőzte.

– Kérem, ne is feleljen. Amit el kellett mondanom, elmondtam, de most már ne időzzünk tovább ennél a kínos témánál. Ez a gyalázat a kettőnk közös titka, és tudom, hogy maga hűségesen megőrzi a titkot.

Rövid csönd után halkan így folytatta:

– Mi sem természetesebb, mint hogy el akartam oszlatni baráti aggodalmát. Végül is némi elszámolással tartozom magának az életemért, nem igaz?

Robert hevesen nemet intett.

– Semmibe veszi hát a barátságunkat? - kérdezte Alice egy félmosollyal.

– Tiszavirág-életű barátság ez - szólt mélabúsan Robert. - Már csak néhány nap, és hajónk ismét a Temzén horgonyoz; onnantól mindkettőnk ismét a maga útját járja.

– Ez igaz - mondta megindultan Alice -, de ha el is válnának útjaink, az emlékek velünk maradnak.

– Gyorsan az idő ködébe vesznek majd azok is!

Alice a láthatárt fürkészte, s nem válaszolt a keserű kifakadásra.

– Ha szavai a valódi érzéseit tükrözik - mondta végül -, akkor igen kegyetlenül bánhatott magával az élet. Egyedül volna hát a világon, hogy ennyire nem bízik az emberiségben? Rokonai nincsenek?

Robert megrázta a fejét.

– Hát barátai?

– Azok voltak valamikor - felelte fanyarul Robert.

– Ma már talán nincsenek? - vetette ellen Alice. - Tényleg annyira vak volna, hogy de Sorgues úrtól, húgomtól és éntőlem megtagadja ezt a címet?

– Öntől? - kiáltott föl tompán Robert.

– Annyi bizonyos - folytatta Alice ügyet sem vetve a közbevetésre -, hogy semmivel sem bátorítja azt, aki a barátságát kínálja magának. Néha már azon töröm a fejem, mit vétettem maga ellen.

– Ön énellenem? - döbbent meg Robert.

– Nem tudhatom - felelte Alice. - De jól látom, hogy az imént említett esemény óta kerül minket. Húgomat és jómagam ez nagyon meglep, míg de Sorgues úr nyíltan hibáztatja magát az, úgymond, megmagyarázhatatlan viselkedéséért. Talán akaratlanul megsértettük valamivel?

– Dehogy, asszonyom! - tiltakozott zavartan Robert.

– Akkor semmit sem értek az egészből.

– Mert nincs is mit megérteni - vágta rá Robert. - Akármit is gondol, én ugyanaz maradtam, aki voltam. A múltam és a jelenem közötti egyetlen különbség abban áll, hogy egy véletlen körülmény fölhívta rám a figyelmét, amire a Seamew szerény tolmácsaként nem pályázhattam volna.

– Maga számomra nem a Seamew tolmácsa - pirult el kissé Alice. - A magyarázata nem állja meg a helyét, és ez a szőrszálhasogatás nem méltó sem magához, sem hozzám. Elismeri, hogy szándékosan kerül engem, a húgomat, sőt de Sorgues urat is?

– Elismerem - szólt Robert.

– Akkor megismétlem a kérdést: miért kerül bennünket?

Robert zaklatott agyában egymást kergették a gondolatok.

Mégis sikerült nyugalmat erőltetnie magára, és csupán ennyit mondott:

– Azért, mert a kettőnk eltérő helyzete ilyen magatartást, ezt a tartózkodó viselkedést parancsolja rám. Hisz figyelmen kívül hagyhatom-e, hogy milyen eltérő okból tartózkodunk a hajón, s hogy micsoda távolság választ el minket egymástól?

– Ez nem indok - vágta rá türelmetlenül Alice -, hisz mind a hárman szívesen eltekintünk a távolságtól, amelyről beszél.

– Én viszont mégsem feledkezhetem meg róla - jelentette ki a hajthatatlan Robert -, és nem tehetem meg, hogy a hála nagylelkű érzésével visszaélve bármi félreérthető szabadosságot engedjek meg magamnak.

Alice elpirult, és hevesen kezdett verni a szíve. Tudta, hogy ingoványos talajra merészkedik, de valami ellenállhatatlan erő mégis arra késztette, hogy a végére járjon ennek az egyre kockázatosabbá váló beszélgetésnek.

– Nem egészen értem, mire céloz, uram - mondta büszkén -, és nem tudom, kinek a félreértésétől tart.

– Talán egyedül az önétől, asszonyom...! - szakadt ki Robert-ból.

– Az enyémtől?

– Igen, az önétől, asszonyom. A mi életvitelünk a Seamew-n kívül is túlságosan eltérő, semhogy egymás társaságában ne vonnánk magunkra az emberek gyanúját. Mit gondolnának rólam, s mit gondolna ön, ha csak okot adnék a gyanúra, hogy én önt... én önt...

Robert csöndet parancsolt magára, és végső erőfeszítéssel magába fojtotta a jóvátehetetlen szót, amelyről föltette, hogy soha nem ejti ki a száján. De talán már el is késett; talán Lindsayné ennyiből is megértette a szíve titkát.

Ha csakugyan így is volt, s Alice valóban rájött, milyen szó volt Robert nyelve hegyén, meg kell hagyni, hogy nem ijedt meg tőle. Ha már egyszer a férfi ilyen egyértelmű helyzetbe hozta, akkor inkább szembenézett vele, és nem próbált gyermekes kibúvókat keresni. Bátran farkasszemet nézett Robert-ral.

– Nos...? - szólt. - Fejezze be a mondatát.

Robert-nak mintha kifutott volna a lába alól a talaj. Kezdett megfeledkezni minden elhatározásáról, már-már föladta a harcot érzései ellen. Még egy perc, és csordultig telt szívéből kibukik nagy titka...

Ekkor tíz lépésre egy kő gurult el mellettük, s a ritkás légben heves köhögés hangzott föl. Máris Roger tűnt föl, a botladozó Dollyt támogatta. Mögöttük Ignacio Dorta: ő ment le a párért, hogy mégiscsak följuttassa őket a csúcsra.

Roger egy szempillantással fölmérte barátai zavarát: sejtette, miféle jelenet játszódott le közöttük, de úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Azért nagyokat somolygott a bajuszába, majd készségesen mutogatni kezdte Dollynak a lábai előtt elterülő panoráma részleteit.