HAJRÁ, A SZIGETTENGER KALÓZAI UTÁN

A szakoleva észak-északnyugati irányban haladt, így aztán útjába estek az ioni tenger festőien szétszórt szigetei, melyek közül egy sem tűnik el a szem elől anélkül, hogy már a másikat meg ne pillantaná az ember.

A Karyszta, mint afféle külsőre jóravaló levantin alkotmány, félig kiránduló jacht, félig kereskedelmi hajó, szerencséjére mit sem árult el igazi mivoltából. Máskülönben nem is lett volna tanácsos, ha a kapitány hajójával a brit erődítmények ágyúi s az Egyesült Királyság fregattái elé merészkedik.

Árkádiát mindössze valami tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, „Levante virágától”, ahogy az olaszok költőien nevezik. Az öbölből, melyen a Karyszta áthaladt, jól látni még a Szkopsz-hegy zöldellő ormait is; oldalában a Homérosz és Vergíliusz megénekelte sűrű erdők helyén most lépcsőzetesen olaj- és narancsfaligetek sorakoznak.

Jó szél fújt, kedvező szárazföldi szellő, délkelet felől. A szakoleva, derék- meg sudárvitorlájának toldatvitorlái alatt, sebesen szelte Zante vizeit, melyek most olyan békések voltak, mint valami tóé.

Estefelé feltárult előtte a szintén Zante nevű főváros. Takaros, olasz város ez, mely Zakynthosznak, a trójai Dardanusz fiának földjén virágzott ki. A Karyszta fedélzetéről csak a fényei látszottak a városnak, mely a kerek öböl partján vagy fél mérföldnyi területen fekszik. Ezek a fények, a rakparttól egészen a velencei eredetű, háromszáz lábnyira épült kastély ormáig, különböző magasságokban elszórtan, úgy tűntek fel, mint valami roppant nagy csillagcsoport, melynek fő csillagzatai a főút reneszánsz stílusban épült palotáinak és a zakynthoszi Szent-Dénes székesegyháznak helyét jelezték.

Ezzel a zantei lakossággal, melyet a velenceiekkel, franciákkal, angolokkal és oroszokkal való érintkezés annyira átalakított, Nikolasz Sztarkosznak semmi olyan kapcsolata nem lehetett, mint aminők Peloponnezosz törökjeihez fűzték. Nem volt hát szükség rá, hogy jelt adjon a parti őröknek, sem hogy pihenőt tartson a szigeten, mely két híres költő hazája: az olasz Ugo Foscolóé, a XVIII. századból és Szalomoszé, ki az új Görögország egyik dicsősége.

A Karyszta átkelt a szűk tengerszoroson, mely Zantét Achajától és Élisztől elválasztja. A fedélzeten kétségtelenül nem egy ember fülét bántották a szellő szárnyán érkező énekek: mind megannyi, a Lidó felől szüremlő gondoladal. De hát bele kellett törődniök. A szakoleva olasz dallamok közepette siklott tovább, másnap már a mélyen kikerekedő patraszi öböl előtt járt, mely azután a lepantói öbölben folytatódik egészen a korinthuszi földszorosig.

Nikolasz Sztarkosz éppen a Karyszta orrában állt. Pillantása bejárta Akarnaniának ezt az egész partvidékét, az öböl északi szegélye mentén. Nagy, halhatatlan emlékek rajzanak fel itt, melyektől el kellett volna szorulnia Görögország gyermeke szívének, ha ez a gyermek már rég meg nem tagadta és el nem árulta volna a tulajdon édesanyját!

– Misszolungi! - szólalt meg Szkopelo, karját északkelet felé nyújtva. - Mihaszna népség! Inkább levegőbe röpítik, de nem adják meg magukat!

Valóban, két esztendővel ezelőtt itt semmi keresnivalójuk nem lett volna a foglyokkal és rabszolgákkal üzérkedőknek. Az ostrom alá fogott misszolungiak, tíz hónapi küzdelem után, halálra fáradtan, éhségtől kimerülve, inkább felrobbantották a várost és az erődöt, semhogy megadják magukat Ibrahimnak. Férfiak, nők, gyermekek, mind odavesztek, s a robbanás még a győzőket sem kímélte.

S egy évvel azelőtt, csaknem ugyanarra a helyre, ahol nemrég Marco Botsariszt, a függetlenségi harc egyik hősét elhantolták, csüggedten, kétségbeesve jött meghalni lord Byron, kinek földi maradványai a Westminsterben nyugszanak. Csupán a szíve maradt ezen a görög földön, melyet szeretett s mely csak halála után lett szabad.

Nikolasz Sztarkosz csak egy heves kézmozdulattal válaszolt Szkopelo megjegyzésére. Aztán, a patraszi öbölt gyorsan elhagyva, Kephalónia felé haladt a szakoleva.

Amilyen erős szél fújt, pár óra alatt meg lehetett járni a Kephalónia és Zante szigete közti távolságot. Egyébként a Karyszta nem Argoszoliba, Kephalónia fővárosába igyekezett, melynek, igaz, kissé sekélyvizű kikötője azért nem kevésbé alkalmas a középteherbírású hajók kikötésére. Nagy merészen azokon a szűk csatornákon haladt előre, melyek keleti partjait nyaldossák, s este fél hét óra tájban már közel járt Thiakihoz, a hajdani Ithakához.

Ennek a nyolc mérföld hosszú, másfél mérföld széles, különösen sziklás, fenséges, vad szigetnek, mely olajat és bort bőségesen ad, körülbelül tízezer lakosa van. Bár nem fűződnek hozzá történelmi események, nagy hírnévre tett szert az ókorban. Ez volt Ulysszesz és Pénelopé hazája, kiknek emléke még él az Anogi csúcsain, a Szent István-hegy barlangja mélyén, az Oetosz-hegy omladékai közt, az eumeai mezőkön, a Hollók sziklája alján, hol Arethusz forrásának poétikus vize folyhatott.

Az éjszaka közeledtével Laertesz fiának földje, valami tizenöt mérföldnyire Kephalónia végső hegyfokán túl, lassanként elveszett a homályban. Éjszakára kissé a nyílt tenger felé kanyarodott a Karyszta, hogy elkerülje a szűk szorost, mely Ithaka északi csücskét Santa-Maura déli fokától elválasztja, s legfeljebb két mérföldnyire a parttól, e sziget keleti oldala mentén haladt tovább.

A hold fényében bizonytalan körvonalakkal kirajzolódott holmi fehéres sziklapart, mely száznyolcvan lábnyira emelkedik a tenger fölé: a Leukas-szirt¹ ez, melyet Szappho és Artemisz tettek nevezetessé. De ennek a szigetnek, melyet Leukadiának hívnak, napfelkeltekor már teljesen nyoma veszett délen, s a szakoleva, az albán partot elérve, teljes vitorlázattal tartott Korfu szigetének.

Aznap még valami húsz mérföldnyi utat kellett megtennie Nikolasz Sztarkosznak, ha az éj beállta előtt el akarja érni a sziget fővárosát.

A merész Karyszta rohanvást legyűrte ezt a húsz mérföldet; annyira nem kímélte a vitorláit, s annyira megdőlt, hogy a párkányzata majdnem a vizet súrolta. Nagyon vigyáznia kellett hát a kormányosnak, hogy baj ne essék e roppant vitorlázat alatt. Szerencsére az árbocok jó erősek voltak, a csarnokzat csaknem teljesen új, s a legjobb anyagból való. Nem fogásoltak sehol, egyetlen toldatvitorlát sem vontak be. Úgy nyargalt a szakoleva, mintha valamilyen nemzetközi futóversenyen vett volna részt.

Így haladt el a kis Paxo-sziget mellett. Északon már feltünedeztek Korfu első magaslatai. Jobbkéz felől az albán partok mögött az akrokerauni hegyek csipkézete rajzolódott ki a szemhatáron. Néhány angol vagy török hadihajó tűnt fel az ioni tengernek ezeken az eléggé látogatott partvidékein. A *Karysztá*nak eszeágában sem volt egyiket is elkerülni. Ha jelt adnak neki, hogy álljon meg, habozás nélkül megcselekszi, mivel sem olyan szállítmányt, sem olyan papírt nem találhattak a hajón, mely valódi mivoltát elárulta volna.

Délután négy órakor a szakoleva kissé szél mentén haladt, hogy bejusson abba a tengerszorosba, mely Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztja. A vitorlakötelek megfeszültek, s a kormányos egy tájolóvonásnyival szélhez igazította a hajót, hogy mielőbb túljusson a sziget déli oldalán fekvő Bianco-hegyfokon.

A csatorna partvidékének ez az első szakasza virágzóbb az északinál; így kellemesen elüt az akkoriban még csaknem műveletlen és félvad albán parttól. Néhány mérfölddel távolabb a korfui partvidék ívelése folytán kitágul a tengerszoros. A szakoleva tehát lassított kissé, hogy rézsút átvágjon a szoroson. A sziget csak a sok és mély beszögellés miatt hatvanöt mérföld kerületű, holott légvonalban a hossza mindössze húsz mérföld, szélessége pedig sehol sem több hat mérföldnél.

Öt óra tájban a Karyszta, Ulysszesz szigetecskéjéhez közel, elhaladt a nyílás mentén, mely a Kalikiopulo-tavat, a hajdani hyllai kikötőt a tengerrel összeköti. Majd áloéval és agávékkal teleültetett, bájos vidék mentén haladt el. Ezt már javában ellepték a kocsik és a lovasok, akik kijárnak ide, egy mérföldnyire a várostól délre, hogy friss levegőt szívjanak és gyönyörködjenek az igéző panorámában, amelyet a csatorna másik oldalán a szemhatár végén az albán partvidék zár le. Aztán elsuhant a Kardakio-öböl és a fölötte emelkedő omladékok mellett az angol főmegbízott nyári palotája előtt, bal felől hagyva a Kasztradesz-öbölt, melynek partján a hasonlónevű előváros bontakozik ki, majd a Strada Marinát, mely nem annyira utca, mint inkább sétahely, a fegyházat, a régi Szalvador erődöt és a korfui főváros első házait. A Karyszta ekkor megkerülte a Sidero-hegyfokot, melyen a fellegvár - valóságos kis katonai város - emelkedik, ahol éppen annyi hely van, hogy elférjen a parancsnok székhelye, a tiszti lakónegyed, egy kórház s egy görög templom, melyből protestáns templomot csináltak az angolok. Végül nyugatnak vágott Sztarkosz kapitány, megkerülve a San-Nicoli-i földcsúcsot és miután elhajózott a partszegély mellett, hol lépcsőzetesen emelkednek a város északi részének házai, az öböltől fél hajókötélhossznyira horgonyt vetett.

Leeresztették a csónakot. Nikolasz Sztarkosz és Szkopelo beleültek, de a kapitány előbb még rövid és széles, Messzénia tartományaiban igen használatos kést dugott az övébe. Az egészségügyi hivatalnál mindketten kiszálltak, bemutatták a hajópapírokat, amelyek teljesen rendben voltak. Most már ki-ki mehetett a maga dolgára s ahová tetszett, miután még megállapodtak abban, hogy tizenegykor találkoznak s utána visszatérnek a hajóra.

Szkopelo, akinek rengeteg elintéznivalója volt a Karyszta számára, eltűnt a város kereskedelmi negyedében, keresztül-kasul járta a kis, olasz nevű, szűk és kacskaringós, árkádos boltokkal zsúfolt utcákat, egy nápolyinak beillő városnegyed egész tarkabarkaságát.

Nikolasz Sztarkosz arra szánta ezt az estét, hogy - amint mondani szokás - kinyissa mind a két fülét. Az eszplanád felé ment hát, Korfu legelőkelőbb negyedébe.

Ez az eszplanád vagy gyakorlótér, két oldalt fákkal beültetve, a város és a fellegvár közt fekszik, mely utóbbitól széles árok választja el. Idegenek és városbeliek jöttek-mentek ott szüntelenül, mint valami ünnepnapon. Futárok siettek be a palotába, melyet Maitland tábornok építtetett a tér északi részén és az épület fehér kőből való homlokzatának két oldalán nyíló Szent György és Szent Mihály kapun át távoztak, így szüntelen üzenetváltás volt a kormányzói palota és a fellegvár között, amelynek csapóhídja, Schulemburg tábornagy szobra előtt, le volt eresztve.

Nikolasz Sztarkosz elvegyült a tömegben, melyen, mint azonnal észrevette, szokatlan izgalom vett erőt. Mivel nem volt kérdezősködő ember, elégnek tartotta, hogy hallgatózzék. Egy név ütötte meg a fülét, melyet minden csoportban váltig emlegettek, mégpedig nem a leghízelgőbb jelzőkkel megtoldva - a Szakratif név.

Eleinte mintha csiklandozta volna kíváncsiságát ez a név, de aztán könnyed vállrándítással ment tovább az eszplanádon, le egészen a tengerre kiugró teraszig.

Itten néhány kíváncsiskodó üldögélt egy kis köralakú templom körül, melyet nemrégiben emeltek Sir Thomas Maitland emlékezetére. Pár évvel később obeliszket állítottak fel egyik utódjának, Sir Howard Douglasnak tiszteletére, a jelenlegi főmegbízott lord Frederick Adam szobrának ellenlábasaként, melynek már a helye is ki volt jelölve a kormányzói palota előtt. Valószínű, hogy ha Anglia fennhatósága nem szűnik meg az ioni szigeteknek a görög királysághoz való visszacsatolásával, Korfu utcái tele lennének kormányzóinak szobraival. Mindazonáltal sok korfuinak esze ágában sem volt kárhoztatni, hogy annyit pazaroltak ezekre a bronz- vagy kőemberekre, s közülük most talán nem egy visszasírja a régi állapotokat, annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság képviselői sok közigazgatási tévedést követtek el.

Azonban ha e tekintetben meg is oszlanának a vélemények, ha a régi Kerkyra hetvenezer, s fővárosának húszezer lakosa közt vannak is óhitű keresztények és sokan zsidók, akik ekkoriban egy elkülönített negyedben laktak, mint valami gettóban, s ha ezeknek a különböző fajtájú lényeknek városi életében, a sokféle érdek szerint, voltak is egymástól elütő nézetek, ezen a napon, úgy látszik, minden véleménykülönbség felolvadt egyetlenegy átokszerű, közös gondolatban, mely mind erre a szüntelenül emlegetett névre vonatkozott:

– Szakratif! Szakratif! Halál a kalóz Szakratifra!

És ha a járókelők angolul, olaszul vagy görögül beszéltek is, ha ez az utált név más és más módon hangzott is az ajkakon, a sokféle átokszó, amivel ezt az embert sújtották, egyformán ugyanannak a borzadálynak érzését fejezte ki.

Nikolasz Sztarkosz még mindig csak figyelt, de nem szólt semmit. A magas teraszról jól beláthatta Korfu csatornájának ezt a tó gyanánt körülzárt részét, egészen az albán hegyekig, melyek ormát bearanyozta a leáldozó nap.

Majd a kikötő felé fordulva, feltűnt a Karyszta kapitányának, hogy arrafelé milyen nagy a mozgolódás. Sok-sok csónak haladt a hadihajók irányába. Az ormon emelkedő zászlórúd segítségével gyakran estek jeladások e hajók és a fellegvár között, melynek ütegei és kazamatái elvesztek a roppant áloék kárpitja mögött.

Nyilván - mert tengerész nem szokott tévedni az ilyesmiben - egy vagy több hajó készült elhagyni Korfut. S ha erről volt szó, meg kell vallanunk, hogy ezt valóban a legnagyobb érdeklődéssel figyelte a korfui lakosság. De a nap már lebukott a sziget magas ormai mögött s mivel az alkonyat ezen a szélességi fokon igen rövid, már nem késhetett soká az éjszaka.

Nikolasz Sztarkosz idejénvalónak gondolta, hogy távozzon a teraszról. Újra végigment az eszplanádon, otthagyta a szemlélődőket, akiket még a kíváncsiság nagyrészt visszatartott. Majd nyugodt léptekkel annak a házsornak árkádjai felé tartott, mely a gyakorlóteret nyugat felől határolja.

Fényözönben úszó kávéházak is voltak itt, a széles járdán hosszú széksorok, melyeken már nagyszámú vendég foglalt helyet. De meg kell jegyeznünk, hogy inkább csak csevegtek, mint „fogyasztottak”, ha ugyan ezt a nagyon is modern szót egyáltalán alkalmazni lehet az ötven évvel ezelőtti korfuiakra.

Nikolasz Sztarkosz leült egy asztalkához, mégpedig azzal az eltökélt szándékkal, hogy egy árva szót sem mulaszt el a szomszéd asztaloknál elhangzó megjegyzésekből.

– Hát ez már szentigaz - szólt egy Strada-Marina-i hajótulajdonos -, hogy már nincs többé biztonságban a kereskedelem s értékes szállítmányt nem engedhet az ember a levantei kikötők tájékára.

– Bizony - tette hozzá, akivel beszélgetett, egyike azoknak a köpcös angoloknak, akik mintha mindig gyapotzsákon ülnének, akár az alsóházuk elnöke. - Nemsokára már nem lesz matróz, aki hajlandó lenne valamelyik szigettengeri hajón szolgálni!

– Óh, ez a Szakratif!... ez a Szakratif! - hajtogatták nagy méltatlankodással itt is, ott is.

– Biz ez a név ugyancsak száríthatja a torkokat - gondolta a kávéház tulajdonosa -, de legalább antúl több frissítőt innának!

– Hány órakor indul a Szyphanta? - kérdezte a kalmár.

– Nyolckor - válaszolt a korfui. - Azonban - tette hozzá, nem egészen bizakodó hangon - nem elég útrakelni, célhoz is kell ám érni!

– Eh, az célhoz ér! - kiáltott fel egy másik korfui. - Ne mondhassák, hogy egy kalóz sakkban tartja a brit tengerészetet!

– No, meg a görög tengerészetet, meg a francia tengerészetet, meg az olasz tengerészetet! - tette hozzá hidegvérrel egy angol tiszt, aki azt akarta, hogy minden államnak kijusson ebből a kellemetlen ügyből.

– De - folytatta a kalmár, ültéből emelkedve - nyolcra jár, s már alighanem itt az ideje, hogy az eszplanádra menjünk, ha ott akarunk lenni a Szyphanta kifutásánál.

– Dehogy! - válaszolt a másik. - Nem sürgős. Egyébként is ágyúlövés jelzi az indulást.

Ezután a beszélgetők tovább szidták versenyt Szakratifot a többiekkel.

Nikolasz Sztarkosz alkalmasnak érezte a pillanatot, hogy közbeszóljon, és anélkül, hogy kiejtése egy szikrányira elárulta volna délgörög származását, a szomszéd asztalhoz fordulva, így szólt:

– Uraim, szabad tudnom, miféle Szyphantáról beszél ma mindenki?

– Egy korvettről - válaszoltak neki. - Angol, francia és korfui kereskedők vásárolták és helyezték útrakész állapotba; legénysége ezekből a különböző nemzetségekből való; a derék Sztradena kapitány parancsnoksága alatt kell útrakelnie. Talán neki sikerül majd, amit Anglia és Franciaország hadihajói nem tudtak elérni.

– Ah - szólt Nikolasz Sztarkosz - szóval egy korvett indul útnak! S ugyan merrefelé, kérem?

– Oda, ahol majd megtalálhatják, megfojthatják és felakaszthatják a hírhedt Szakratifot!

– Nem lenne szíves megmondani, kérem - folytatta Nikolasz Sztarkosz -, ki ez a hírhedt Szakratif?

– S ön még kérdi, hogy kicsoda Szakratif? - kiáltott fel a korfui nagy álmélkodással s mindjárt rázendített az angol is, csudálkozó „oh”-val adva súlyt a válaszának.

Csakugyan, egy olyan embert, aki még nem tudja, ki az a Szakratif s hozzá Korfu városának kellős közepében, amikor már szájról szájra szállt ez a név, valóságos csodabogárnak kellett az ilyet tekinteni.

A Karyszta kapitánya mindjárt észrevette, milyen hatást váltott ki a tájékozatlansága, sietett hát hozzátenni:

– Idegen vagyok, uraim. Az imént érkeztem Zárából, vagyis a felső Adriáról, s fogalmam sincs róla, mi van az ioni szigeteken.

– Mondja inkább, hogy mi van a Szigettengeren - kiáltott fel a korfui -, mert hiszen Szakratif az egész Szigettengert szemelte ki kalózkodása színteréül!

– Ah - szólt Nikolasz Sztarkosz - tehát kalózról van szó?

– Kalózról, martalócról, tengeri rablóról - válaszolta a köpcös angol. - Idegen, Szakratif rászolgált ezekre a nevekre, sőt valamennyire, amit csak kitalálhatnak még az ilyen gonosztevőre!

Erre az angol nagyot fújt, hogy lélegzetet vegyen s hozzátette:

– Csak azon csodálkozom, uram, hogy akad még valaki Európában, aki nem tudja, ki az a Szakratif!

– Oh, uram - válaszolt Nikolasz Sztarkosz - ez a név nem egészen ismeretlen előttem, higgye meg; csak azt nem tudtam, hogy ő zaklatta fel ennyire a várost. Talán Korfut veszélyezteti ez a kalóz?

– Na azt ugyan nem! - kiáltott fel a kalmár. - A mi szigetünkre be nem merné tenni a lábát!

– Ah, valóban? - felelte a Karyszta kapitánya.

– Bizony, uram, és ha mégis megtenné, akasztófák, igen, akasztófák nőnének maguktól a sziget minden zugában, hogy valamelyiken fennakadjon!

– De hát akkor miért a nagy izgalom? - kérdezte Nikolasz Sztarkosz. - Alig egy órája, hogy megérkeztem és nem tudom megérteni ezt a nagy izgalmat.

– Mindjárt megmagyarázom, uram - válaszolt az angol. - Körülbelül egy hónapja, hogy Szakratif két kereskedelmi hajót fogott el, a Three Brothers-*t és a *Carnatic-*et,* s azokat, akik a két legénységből életben maradtak, mind eladta a tripoliszi vásáron!

– Oh! - felelte Nikolasz Sztarkosz - biz az ocsmány dolog; Szakratif könnyen megbánhatja még!

– Akkor aztán - folytatta a korfui - néhány kereskedő összeállt és egy hadi korvettet szereltek fel, pompás járatút, válogatott legénységgel, egy rettenthetetlen tengerész, Sztradena kapitány parancsnoksága alatt, aki Szakratifot üldözőbe fogja venni, így aztán most már csak remélhető, hogy az a kalóz, aki a Szigettenger egész kereskedelmét sakkban tartja, nem kerülheti el a végzetét!

– Biz az bajosan... - válaszolta Nikolasz Sztarkosz.

– Hát ezért van ekkora izgalomban az egész város - tette hozzá az angol kereskedő - azért tódul annyi nép az eszplanádra, mert ott akarnak lenni a Szyphanta elindulásakor. Meglátja, hány ezer hurrá búcsúztatja majd, ha nekivág a korfui csatornának!

Nikolasz Sztarkosz most már igazán mindent tudott, amit tudni akart. Megköszönte a felvilágosítást, aztán felállott s megint elvegyült az eszplanádot ellepő tömegben.

Egyáltalán nem volt túlzás, amit ezek az angolok meg korfuiak mondtak, sőt nagyon is fején találták a szeget. Néhány év óta Szakratif valóban felháborító fosztogatásokat vitt végbe. Ez az éppoly vakmerő, mint vérszomjas kalóz számos különböző nemzetiségű hajót támadott meg. Honnét jött? Miféle származású? Vajon a berber partok martalóc fajtájához tartozott-e? Ki tudta volna megmondani! Nem ismerte senki. Azok közül, akik ágyúi tüzébe kerültek, még egy sem jött vissza; vagy megölték, vagy rabszolgának adták el őket. S ugyan ki ismerhette volna fel a hajókat, amelyeken járt? Mindig más és más hajón bukkant fel. Hol gyorsjáratú levantei briggel támadott, hol meg könnyű korvettel, olyannal, amit iramra nem lehetett legyőzni - és mindig, mindig fekete lobogó alatt. S ha alkalomadtán nem ő volt az erősebb s valamely félelmetes hadihajó elől futással kellett megmentenie az irháját, tüstént kámforrá vált. S vajon a Szigettengernek melyik ismeretlen menedékhelyén, melyik rejtett zugában merték volna megközelíteni? Ismerte ezeknek a partoknak legtitkosabb víziútjait, melyek után hiába is kutattak volna az akkori vízrajzi tájékoztatókban.

De nemcsak jó tengerész volt ez a Szakratif kalóz; szörnyű volt a támadásban is. Legénységének, mely vakon szolgálta s nem hátrált meg soha, csata után sohasem mulasztotta el megadni az „ördögporciót”, vagyis néhány órányi szabad öldöklést és fosztogatást. Követték is a társai tűzön-vízen át, ahová csak akarta. Akár le is gyilkoltatták volna magukat érte. A legrettenetesebb kínzással való fenyegetésre sem adták volna ki a vezérüket, aki valósággal megbabonázta őket. Az ilyen villámgyorsan rajtaütő fickóknak ritkán állhat ellen hajó, kivált holmi kereskedelmi alkotmány, melynek nincs elég védelmi eszköze.

Annyi bizonyos, ha minden fürgesége ellenére - netalán hadihajó lepné meg, Szakratif akkor is inkább a levegőbe röpíti, semhogy megadja magát. Sőt, mesélik, hogy egy ilyen alkalommal, lövedékek híján, a fedélzeten rakásra heverő hullák azonmód levágott fejeivel töltötte meg az ágyúit.

Ilyen volt az a félelmetes kalóz, akit a Szyphanta volt hivatva üldözőbe venni, s akinek gyűlölt neve annyira felizgatta a korfuiakat.

Nemsokára dörrenés hangzott. Élénk fényben füst szállingózott a fellegvár sánca fölött. Az indulást jelző lövés volt ez. A Szyphanta felszedte horgonyait, hogy átkeljen a korfui csatornán, az ioni tenger déli partvidékeire.

Csak úgy özönlött a nép az eszplanád szélére, a Sir Maitland-emlékmű teraszához.

Nikolasz Sztarkosz, akit talán a puszta kíváncsiságnál erősebb érzés kerített hatalmába, csakhamar ott volt a nézelődők első soraiban.

A holdfényben lassanként feltűnt a korvett, helyzetlámpásaival. Szorosan szélmentiben haladt előre, hogy a sziget déli oldalán emelkedő Biance-hegyfokon egy nekifutással túljusson. Most egy második ágyúlövés hangzott a fellegvárról, majd egy harmadik; három dörrenés volt rá a válasz, megvilágítva a Szyphanta ágyúlőréseit. A dörrenéseket ezer meg ezer hurrákiáltás követte; az utolsók éppen abban a pillanatban jutottak el a korvettig, amikor a Kardakio-öbölt megkerülte.

Aztán csend borult mindenre. A tömeg, Kasztradesz külváros utcáin át özönölve, elszéledt, s csak néhány járókelő maradt még vissza az eszplanádon, akiknek még valami elintéznivalójuk volt, vagy szórakozni akartak.

Nikolasz Sztarkosz, gondolataiba merülve, még egy óráig ott maradt a tágas, csaknem üres gyakorlótéren. De sem a fejében, sem a szívében nem volt csend. Szeme olyan tűzben fénylett, mit szempillái sem tudtak elpalástolni. Pillantása mintegy önkéntelenül a korvett irányába vetődött, mely az imént tűnt el a sziget kusza tömkelege mögött.

Midőn a Szent Szpiridion templom harangja tizenegyet ütött, Nikolasz Sztarkosznak eszébe jutott, hogy az egészségügyi hivatalhoz kell mennie Szkopelóért, akit ekkorára rendelt oda. Az Új Erődhöz vivő utcákon keresztül haladt hát s csakhamar el is érte a rakpartot.

Szkopelo már várt rá.

A szakoleva kapitánya hozzálépett s így szólt:

– A Szyphanta korvett az imént kelt útra.

– Ah...

– Igen... Szakratif üldözésére.

– Ez, vagy egy másik, igazán mindegy! - válaszolt Szkopelo kurtán, a giggre mutatva, mely a hullámtörés utolsó fodrain imbolygott.

Kevéssel azután a csónak elérte a Karysztát; Nikolasz Sztarkosz felszökkent a hajóra s ezt mondta:

– Holnap Elizundóhoz!