GÖRÖGÖK TÖRÖKÖK ELLEN

Azokban a történelemelőtti időkben, mikor a földgolyó szilárd kérge belső, neptuni vagy plutói erők hatására lassanként kiformálódott, Görögország roppant földcsuszamlásnak köszönhette keletkezését, mely ezt a földcsúcsot a vízszint fölé dobta, míg a szárazföld egy részét elnyelte a tenger, úgyhogy nem maradt meg belőle egyéb, csak sok-sok csúcs, megannyi sziget formájában. Görögország ugyanis abba a vulkanikus vonalba esik, mely Ciprustól Toszkanáig terjed.¹

Meglehet, hogy országuk ingatag talaja az oka a hellének annyira élénk testi és lelki alkatának, mely a legszertelenebb hőstettekre tudja ragadni őket. De éppúgy köszönhetik velükszületett erényeiknek, törhetetlen bátorságuknak, hazafiságuknak, szabadságszeretetüknek, hogy független államot alkothattak ezekből az évszázadok óta ozmán uralom alatt nyögő tartományokból.

Görögország pelazg volt a legrégibb időkben, vagyis ázsiai néptörzsek lakták; hellén a keresztény kor előtti XVI.-XIV. századtól, a hellének feltűntétől, kiknek egyik törzsétől, a graikoi-tól kapta állítólag a nevét az argonauták, heraklidák és a trójai háború szinte mitológiai korszakában; valóban görög Lükurgosz² óta, olyan nagyságokkal, mint Miltiádesz, Themisztoklesz, Arisztidesz, Leonidasz, Aiszkhülosz, Szofoklesz, Herodotosz, Tukididesz, Pitagorasz, Szokratesz, Pláton, Arisztotelesz, Hippokratesz, Phidiász, Periklesz, Alkibiádesz, Pelopidasz, Epaminondasz, Demoszthenesz; meg olyanokkal, mint Makedon Fülöp és Nagy Sándor - végezetül 146 évvel időszámításunk előtt Achaia néven római tartomány lett ez az ország és négy évszázadon át az is maradt.

Azt mondhatjuk, hogy Görögország politikai élete csaknem kétszáz évre teljesen megszűnt. A hatalmat képviselő ozmán hivatalnokok zsarnoksága határtalan volt. Be sem kebelezték, meg sem hódították, még csak le sem győzték a görögöket: egyszerűen rabszolgák voltak, s a basa botja tartotta őket féken, kinek jobbján az imám, vagyis a pap állt, balján a dzsellah, vagyis a hóhér.

Mindazonáltal volt még élet ebben a haldokló országban. Végtelen gyötrelmei közt mégiscsak megmozdult újra. 1766-ban a montenegróiak Epiruszban, 1769-ben a manióták, majd Albánia szuliótái felkeltek végre s kikiáltották függetlenségüket. De 1804-ben Tepelini Ali, Janina basája végleg elfojtotta ezeket a zendülési kísérleteket.

Elérkezett hát a közbelépés ideje, hacsak az európai nagyhatalmak nem akarták tétlenül szemlélni Görögország teljes megsemmisítését. Valóban csak a halál várhatott rá, ha magára hagyva, pusztán a tulajdon erejéből kísérli meg visszanyerni függetlenségét.

1821-ben maga Tepelini Ali lázad fel Mahmud szultán ellen, segítségül hívta a görögöket és szabadságot ígért nekik. Azok tömegesen felkeltek. A görög ügy barátai Európa minden részéből segítségükre siettek. Olaszok, lengyelek, németek, de főként franciák álltak csatasorba az elnyomók ellen. Olyan férfiak, mint Guys de Sainte-Hèlene, Gaillard, Chauvassaigne, Baleste és Jourdain kapitány. Fabvier ezredes, Regnaud de Saint-Jean d’Angély lovasszázadparancsnok, Maison tábornok, akik mellett három angolt is illő megemlítenünk, lord Cochrane-t, lord Byront és Hastings ezredest, kik hervadhatatlan emléket hagytak hátra abban az országban, melyért harcolni és meghalni mentek.

Ezekre a nevekre, melyek mindenütt ott tündököltek, ahol valami hőstettet az elnyomottakért való önfeláldozás csak sugalmazhat, Görögország a legelőkelőbb családok nevével válaszolt, minők a három hydrai, Tombazisz, Tsamadosz és Miaulisz, aztán Kolokotroni, Marce Botsarisz, Mavrakordatosz, Mavromichalisz, Konstantin Kanarisz, Konstantin és Demetriusz Ypszilantisz, Ulysszesz és még annyian. A felkelés már az elején élethalálharccá vált, fogat fogért, szemet szemért, ami mindkét részről szörnyű megtorlásokat vont maga után.

1821-ben a szulióták és Mani lakói lázadtak fel. Patraszban, kereszttel kezében, Germanosz püspök szólítja harcba a népet, Morea s a Szigettenger a függetlenség lobogója alá állnak. A görögöknek, győzelmes tengeri csata után, sikerül megvenniök Tripolitszát. A görögök első sikereire azzal válaszolnak a törökök, hogy lemészárolják Konstantinápolyban élő honfitársaikat.

1822-ben Tepelini Alit megostromolják janinai erődjében, s orvul meggyilkolják egy tanácskozáson, melyet Kursid török tábornok javasolt neki. Kevéssel azután Mavrokordatosz és a görög ügy barátai súlyos vereséget szenvednek az artai ütközetben, de megint felülkerekednek Misszolunginál, melynek első ostromával Omer-Vrione serege kénytelen felhagyni, s nem is csekély veszteséggel.

1823-ban az idegen hatalmak kezdenek hathatósabban beleavatkozni. Közvetítést ajánlanak a szultánnak. A szultán visszautasítja, s hogy elutasító magatartásának érvényt szerezzen, Euboeában tízezer ázsiai katonát vet partra. Majd hűbéresére, Mehmet Ali egyiptomi basára bízza a török sereg fővezérségét. Az ebben az esztendőben vívott harcokban esett el Marko Botsarisz, a nagy hazafi, akiről méltán elmondhatni: úgy élt, mint Arisztidesz és úgy halt meg, mint Leonidasz.³

1824-ben, midőn csapás csapás után érte a függetlenségi harcot, lord Byron január 24-én partra szállt Misszolungiban s húsvét napján meghalt Lepantónál, anélkül, hogy álmát beteljesülve látta volna. Az ipszaraiakat lemészárolták a törökök, s Kandia városa, Krétában, megadta magát Mehmet Ali katonáinak. Ennyi balszerencse közt csak a tengeri sikerek vigasztalhatták a görögöket.

1825-ben Ibrahim basa, Mehmet Ali fia szállt partra Modonban, Moreában, tizenegyezer katonával. Elfoglalja Navarint s Tripolitszánál megveri Kolokotronit. Ekkor a görög kormány egy sorkatonaságból álló egész hadtestet bízott rá két franciára, Fabvier-ra és Sain-Jean-d’Angélyre; mire azonban ezeket a csapatokat felszerelhették volna, hogy Ibrahimnak ellenálljanak, az végigpusztította Messzéniát és Manit. S csupán azért hagyott fel hadműveleteivel, mert részt akart venni ama Misszolungi második ostromában, melyet Kiutadzsi tábornok nem bírt elfoglalni, bár a szultán megmondta neki: Vagy Misszolungi, vagy a fejed!

1826. január 5-én Ibrahim, miután Pyrgoszt felégette, Misszolungi alá érkezett. Három álló napig, 25-étől 28-áig nyolcezer bombával és ágyúgolyóval lőtte a várost, de három roham után sem juthatott be, pedig mindössze kétezerötszáz, az éhségtől már legyengült harcossal volt dolga. De győzelme nem maradhatott el, kivált azután, hogy az ostromlottak segítségére érkező Miauliszt és hajóraját visszaverték. Április 23-án, heves ostrom után, mely a város védelmezői közül ezerkilencszáznak életébe került, Misszolungi Ibrahim hatalmába jutott; katonái a férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt lemészárolták, csaknem mindenkit, aki a kilencezer főnyi lakosságból még életben maradt. Ugyanebben az évben a törökök, élükön Kiutadzsival, Fókiszt és Beociát végigpusztítva, július 10-én Thébába érkeztek, behatoltak Attikába, körülzárták Athént, állásba helyezkedtek, s megkezdték a másfélezer görögtől védelmezett akropolisz ostromát. Az új görög kormány Karaiszkakiszt, Misszolungi egyik védőjét és Fabvier ezredest küldte sorkatonaságával e fellegvárnak, Görögország kulcsának felmentésére. A Khaidarinál vívott csatát azonban elvesztették, s Kiutadzsi folytathatta az akropolisz ostromát. Karaiszkakisz ezalatt átkelt a Parnasszus hegyszorosain december 5-én Arasovánál megverte a törököt s háromszáz levágott főből diadaloszlopot emelt a harcmezőn. Csaknem egész Észak-Görögország felszabadult.

Sajnos, e küzdelem azzal a következménnyel járt, hogy a Szigettenger ki volt szolgáltatva a martalócoknak. Ezek a félelmetes kalózok úgy garázdálkodtak a tengereken, mint még soha. Köztük is egyik legvérszomjasabb s talán legvakmerőbb Szakratif volt; ennek már a puszta neve rémületbe ejtette Levante valamennyi kikötőjét.

Hét hónappal történetünk kezdete előtt Észak-Görögországban a törökök kénytelenek voltak egyes erődítményekbe visszahúzódni. 1827. február havában a görögök az ambraciai öböltől Attika határáig visszaszerezték függetlenségüket. Már csak Misszolungiban, Vonitsában, Naupaktoszban lengett török lobogó. Március 31-én az északi és a peloponnezoszi görögök lord Cochrane befolyására felhagytak a belső pártvillongásokkal és Trezenében összehívták a nemzet képviselőit, hogy a központi hatalmat egy idegennek, Capo d’Istria korfui születésű orosz diplomatának a kezébe tegyék le.

De Athén a török kezén volt. Fellegvára június 5-én megadta magát. Így Észak-Görögország is kénytelen volt meghódolni. Igaz viszont, hogy július 6-án Franciaország, Anglia, Oroszország és Ausztria egyezményt írtak alá, melyben elismerték ugyan a porta hűbéri jogát, de ugyanakkor a görög nemzet fennállását is. A szerződést aláíró nagyhatalmak ezenkívül egy titkos cikkelyben arra kötelezték magukat, hogy szövetkeznek a szultán ellen, ha az a békés megoldást visszautasítaná.

Ezek voltak a véres háború főbb előzményei, miket ismernie kell az olvasónak, mivel közvetlenül összefüggenek a további fejleményekkel.

Lássuk most már azokat az egyéni tetteket is, melyek elkövetése e megrázó történet már ismert alakjaihoz fűződik, valamint azokhoz, akiket ezután ismerünk meg.

Az elsők közt mindenekelőtt Andronikát, Sztarkosznak, a nagy hazafinak özvegyét kell említenünk.

A haza függetlenségéért vívott harcban nemcsak hős férfiak, de hőslelkű nők is teremtek, és az ő nevük is dicsőségesen fonódik egybe a korszak eseményeivel.

Így tűnt fel Bobolina neve, aki egy, a naupliai öböl bejáratánál fekvő kis szigeten született. 1812-ben a férje fogságba esett, Konstantinápolyba hurcolták, s a szultán rendeletére karóba húzták. Felhangzott a függetlenségi harc első riadója. Bobolina 1821-ben saját költségén három hajót szerel fel, s mint H. Belle egy öreg klefta elbeszélése alapján írja, a hajók lobogóira a spártai asszonyok jelszavát hímezi: „Ezzel vagy ezen!”; Kis-Ázsia partvidékéig tör előre, egy Tsamadosz vagy egy Kanarisz rettenthetetlenségével fogja el és gyújtja fel a török hajókat, majd hajóit az új kormánynak engedi át, részt vesz Tripolitsza ostromában, tizennégy hónapig tartó ostromzárt szervez Nauplinál, s végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. Ennek az asszonynak, kinek egész élete valóságos legenda, holmi családi perpatvar miatt fivére tőrétől kellett elpusztulnia.

Egy másik kimagasló alakot is egy sorba kell helyeznünk ezzel a hős hydrai nővel. Ugyanazok az okok itt is ugyanazokat a követelményeket vonják maguk után. A szultán rendeletére Konstantinápolyban megfojtják a szépségre, születésre egyaránt kimagasló Modena Mavroenisz asszony apját. Modena tüstént a felkelőkhöz áll, fellázítja Mykone lakosságát, hajókat szerel fel, hajókat vezet, szabadcsapatokat szervez és irányít, Pélion szűk hágóiban feltartóztatja Szélim pasa seregét, s a ftiotiszi hegyszorosokban a törököket zaklatva ragyogóan áll helyt a háború végéig.

Meg kell még említenünk Kaidoszt, aki aknával robbantja fel Vilia falait, rettenthetetlen bátorsággal küzd Szent Veneranda kolostoránál; anyját, Moskoszt, aki férje oldalán harcol s sziklatömbökkel sújtja halálra a törököket; Despót, aki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljenek, lányaival, menyeivel, unokáival együtt levegőbe röpíti magát; a Szuli-i asszonyokat és azokat a nőket, akik a rájuk bízott kis hajórajjal védik a Szalamiszban megalakult új kormányt; meg Konstancia Zachariaszt, aki, miután Lakonia síkságain megadta a jelt a felkelésre, ötszáz paraszt élén Leondarira vetette magát - és még sok más nőt, akik nem sajnálták a vérüket áldozni ebben a háborúban, melynek folyamán kitűnt, mi mindenre képesek a régi hellén nők késői unokái!

Így cselekedett Sztarkosz özvegye is. Csak az Andronika nevet viselve - mivel nem tűrte magán többé a fiától meggyalázott másik nevet -, a megtorlás ellenállhatatlan vágyától és a szabadságszeretettől egyformán hajtva így sodródott bele a mozgalomba. Akárcsak Bobolina, hisz az ő férjét is azért végezték ki, mert hazája védelmére mert kelni -, akárcsak Modena és Konstancia Zachariasz -, ha már saját költségén nem tudott hajókat felszerelni, vagy önkéntes csapatokat szervezni, legalább saját személyében áldozott a nagy ügynek a felkelés drámai eseményei közepette.

1821-ben Andronika azokhoz a maniótákhoz csatlakozott, akiket a halálraítélt és az ioni szigetekre menekült Kolokotroni szólított fel csatlakozásra, midőn ebben az évben, január 18-án Skardamulánál partra szállt. Ott volt abban az első szabályszerű ütközetben, melyet Thesszáliában vívtak, midőn Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitene lakosait, akik a Ruhia partjain a törökökhöz pártoltak. Ott volt május 17-én a valtetsziói ütközetben is, melyben Musztafa bég seregét megfutamították. Még inkább kitűnt Tripolitsza ostrománál, ahol a spártaiak „gyáva perzsáknak” csúfolták a törököket, ezek meg „Lakonia gyönge nyulainak” a görögöket. De most a nyulak kerekedtek felül. Október 5-én Peloponnezosz fővárosa, melyet a török flotta nem bírt az ostromzár alól felmenteni, kénytelen volt megadni magát. Az egyezség ellenére az ostromlók három álló napig tűzzel-vassal pusztították a várost, ami a falakon belül és kívül, korra és nemre való tekintet nélkül, vagy tízezer ozmán életébe került.

A következő évben, március 4-én, egy tengeri csatában Andronika, aki Miaulisz tengernagy parancsnoksága alatt szállt hajóra, szemtanúja volt, amint a török hajók öt órai küzdelem után megfutamodtak s menedéket kerestek Zante kikötőjében. De ekkor az egyik hajón fiát pillantotta meg, amint az ozmán hajórajt a Patrasz-öblön átvezette!… E szégyentől lesújtva még aznap hanyatt-homlok rohant oda, hol a legádázabb volt a harc, hogy a halált keresse... De ő nem kellett a halálnak.

Pedig Nikolasz Sztarkosz még tovább haladt ezen a bűnös úton! Néhány héttel később nem ő állt-e össze Kara Alival, aki Scio városát a hasonló nevű szigeten bombázta? Nem ő vett-e részt azokban az iszonyú mészárlásokban, amelyek során huszonháromezer keresztény pusztult el, nem is számítva azt a negyvenhétezret, akiket rabszolgának adtak el a szmirnai vásárokon? S az egyik ilyen hajón, amely a szerencsétlenek egy részét a berber partokra szállította, nem ő maga, Andronika fia volt-e a parancsnok - egy görög, aki a tulajdon testvéreit adta el?

A következő időszakban, mikor a görögöknek a törökök és egyiptomiak egyesült hadai ellen kellett védekezniük, Andronika egy pillanatra sem szűnt meg az imént említett hős asszonyok példáját követni.

Siralmas korszak ez, kivált Moreára nézve. Ibrahim rázúdította még az ozmánoknál is vadabb arabjait. Andronika a közt a négyezer harcos közt küzdött, akiknél többet nem volt képes maga köré gyűjteni a peloponnezoszi hadak főparancsnokának megtett Kolokotroni. De Ibrahim, miután tizenegyezer katonát vetett a messzéniai partra, előbb azzal volt elfoglalva, hogy Koront és Patraszt felszabadítsa az ostromzár alól. Utána Navarint foglalta el, melynek fellegvára biztos alapul szolgált hadműveleteihez, s kikötője jó fedezék volt hajóhada számára. Majd Argoszt gyújtotta fel s Tripolitszát vette meg, így aztán a tél beálltáig kedvére pusztíthatta a szomszédos tartományokat. Leginkább Messzénia szenvedett a rettentő dúlás miatt. Andronikának nem egy ízben Mani belsejébe kellett menekülnie, hogy arab kézre ne jusson. De pillanatig sem gondolt nyugalomra. Lehet-e megnyugodni egy elnyomott országban? Az 1825-26-i hadjáratban is ott látjuk a Verga hegyszorosaiban vívott csatában, mely után Ibrahim Polyaravoszig hátrált, ahol az északi maniótáknak sikerült még tovább is visszaszorítaniuk. Majd 1826-ban, július havában a saidari ütközetben Fabvier ezredes sorkatonaságához csatlakozott. Itt súlyosan megsebesült, s csak egy, a görögbarátok zászlaja alatt küzdő francia bátorságának köszönhette, hogy Kiutdzsi könyörtelen katonáitól megmenekült.

Andronika több hónapig élet-halál közt lebegett. Hatalmas szervezete ugyan megmentette, de eltelt az 1826-os esztendő is, s még mindig nem kapott lábra annyira, hogy újra harcolhasson.

Ilyen körülmények közt tért vissza 1827 októberében Maniba. Újra látni akarta vitylói házát. Aznap különös véletlen odavezérelte a fiát is. Már tudjuk, hogyan végződött Andronika és Nikolasz Sztarkosz találkozása, s az anya milyen szörnyű átokkal sújtotta a fiát az atyai ház küszöbén.

S most már, mivel semmi sem kötötte többé a szülőföld rögéhez, Andronika tovább fog harcolni mindaddig, amíg Görögország vissza nem nyeri függetlenségét.

Így álltak tehát a dolgok 1827. október 18-án, amikor Sztarkosz özvegye megint nekivágott Mani útjainak, hogy újra Peloponnezosz görögjei közé álljon, akik minden talpalatnyi földjükért megharcoltak Ibrahim katonáival.