SZAKRATIF

A tizenkét alkotmányból álló kis hajóraj előtte való nap hagyta el Szkarpanto rejtekhelyeit. Akár szemtől szembe támadnak, akár bekerítve, vajon a korvett nem egyenlőtlen küzdelemnek néz elébe? Efelől alig lehetett kétség. De hát a szélcsend miatt el kellett fogadni a harcot. Egyébként ha ki lehetett volna is kerülni, Henry d’Albaret semmi szín alatt nem tette volna meg. A Szyphanta nem menekülhet szégyen nélkül a szigettengeri kalózok lobogója elől.

A tizenkét hajó közt volt négy brigg, tizenhat-tizennyolc ágyúval. A többi nyolc, közép teherbírású, de könnyű tüzérséggel ellátott alkotmány nagy, kétárbocú szaikok, egyenes árboczatú szenók, feluk és szakolnák voltak, harcra felszerelve. Amennyire a korvett tisztjei megítélhették, ez száznál több ágyútorok volt, melynek részükről huszonkét ágyúval és hat karronáddal kellene felelniök. Mármost kétszázötven főnyi legénység valami hét-nyolcszáz emberrel vegye fel a harcot? Nyilván egyenlőtlen a küzdelem. Mindazonáltal a Szyphanta tüzérségének minőségi fölénye következtében lehetett némi remény a sikerre, de csak ha a korvett nem hagyja magát nagyon megközelíteni. Tehát kellő távolságban kell majd tartani a kis hajórajt, a hajókat pontosan irányított sortüzekkel, egyenként sorjában szétlőni. Egyszóval mindenáron kerülni kellett a csáklyázást, vagyis a közelharcot. Ebben a végső esetben csak a túlnyomó létszám kerekedhetne felül, mert tengeren ez még fontosabb tényező, mint a szárazföldön, mivel a visszavonulás lehetetlen, s így csak két megoldás közt választhatnak: levegőbe röpítik, vagy megadják magukat.

Egy órával azután, hogy eloszlott a köd, a kis hajóraj szemlátomást közelebb jutott a korvetthez, mely olyan mozdulatlan volt, mintha valami rév kellős közepén horgonyzott volna.

Henry d’Albaret közben folyvást a kalózok hajóinak haladását és manőverezését figyelte. A harcra készülődés egy-kettőre megtörtént. Tisztek és matrózok mindannyian a helyükön, küzdelemre készen. Azok az utasok, akik fegyverfoghatók voltak, kérték, hadd harcoljanak a legénység soraiban, s ezeket fel is fegyverezték. Az ütegben és a fedélzeten síri csend volt, amelyet csak nagy ritkán szakított félbe a parancsnok egy-két szava, amit Todrosz kapitánnyal váltott.

– Nem hagyjuk magunkat megcsáklyázni! - mondotta neki. - Várjuk meg, míg az első hajók lőtávolban nem lesznek, akkor aztán rájuk tüzelünk jobboldali ágyúinkkal.

– Süllyesztünk, vagy csak az árbocokra lövünk? - kérdezte a másodkapitány.

– Süllyesztünk! - válaszolta Henry d’Albaret.

Ez volt a legalkalmasabb harci lehetőség ezek ellen a csáklyázáskor olyan rettenetes kalózok ellen, kivált Szakratif ellen, aki az imént arcátlanul kitűzte a fekete lobogóját. És ha már megtette, nyilván azért cselekedte, mert kétségtelenül számított rá, hogy a korvetten egyetlen ember sem marad életben, aki eldicsekedhetnék majd azzal, hogy szemtől szemben látta őt.

Délután egy óra tájban a kis hajóraj legfeljebb csak egy mérföldnyire volt már, szél felől. Evezői segítségével mind közelebb került. A Szyphanta, orrával északnyugat felé, csak bajosan tudott ebben az irányban megmaradni. A kalózok harcvonalban vonultak fel ellene - két brigg a sor közepén, a másik kettő mindkét szélen. Oly módon manővereztek, hogy elölről-hátulról megkerüljék, így aztán olyan körbe fogják, melynek sugara lassanként mind rövidebb lesz. Nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy előbb össztűzzel árasszák el, majd csáklyázással kerítsék hatalmukba.

Henry d’Albaret mindjárt felismerte ezt a számára oly veszélyes manőverezést, de nem tudott ellene mit tenni, mert mozdulatlanságra volt kárhoztatva. De hátha mégis sikerülne ágyúzással megtörni a vonalat, mielőtt még minden oldalról bekerítenék? Már-már maguk a tisztek is azon tűnődtek, vajon a parancsnokuk a tőle megszokott szilárd, nyugodt hangon miért nem ad utasítást, hogy kezdjék el a tüzelést.

Nem! Henry d’Albaret csak biztos találatra akart tüzelni, ezért lőtávolra akarta engedni a hajórajt.

Még tíz perc telt el. Mindnyájan várakozó állásban; a pattantyúsok - szemük az ágyúk irányzékán -, az üteg tisztjei, készen a parancsnok rendelkezéseit továbbadni; a fedélzet matrózai, a hajósáncon át-átpillantva. Mert megeshetik, hogy az ellenség adja le az első sortüzet, mivel ekkora távolságból most már megteheti.

Henry d’Albaret még mindig hallgatott. A vonalat nézte, mely görbülni kezdett kétfelől. A középütt levő briggek - egyikük éppen az, amely Szakratif fekete lobogóját kitűzte - alig mérföldnyire voltak már.

De ha a Szyphanta parancsnoka nem nagyon sietett megnyitni a tüzet, úgy látszik, a kis hajóraj vezetője sem találta sürgősebbnek. Talán a korvett közelébe akart férkőzni, mégpedig egyetlen ágyúlövés nélkül, hogy aztán néhány száz kalózt vessen be csáklyázásra.

Végül úgy gondolta Henry d’Albaret, hogy nem várhat tovább. Egy utolsó fuvalom még eljutott a korvettig, s így lehetővé vált, hogy valamelyest változtasson helyzetén. Most már a hajó, nem egészen fél mérföldnyire, előnyösebb helyzetben, oldalvást foghatta a két brigget, s a parancsnok felkiáltott:

– Vigyázz a fedélzeten és a fedélközben!

Halk morajlás a fedélzeten - aztán mélységes csend.

– Süllyesztésre! - kiáltott Henry d’Albaret.

A tisztek mindjárt továbbadták a parancsot, a fedélköz pattantyúsai pontosan célbavették a két brigg hajótestét, míg a fedélzetről az árbocokra céloztak.

– Tűz! - kiáltott Henry d’Albaret.

Eldördült a jobboldali sortűz. A korvett fedélzetéről s a fedélközből tizenegy ágyú és három karronád okádta lövedékeit, többek közt néhány láncos golyót is, melyek arra szolgálnak, hogy középtávolságból szétzúzzák az árbocozatot. Mihelyt a szemhatár kitisztult, az elvonuló lőporfüsttől meg lehetett állapítani, mi hatása volt a két hajóra leadott sortűznek. Nem volt ugyan telitalálat, de azért eredményes volt.

Az egyik brigget, mely középen haladt, a vízvonal fölött érte a lövés. Azonkívül, mivel több oldal- és farkötele elszakadt, előárboca, néhány lábnyira a fedélzet fölött megsérülve, előre zuhant, s kettétörte a nagy árboc felső sudarát. Ilyen körülmények közt a brigg némi időt veszít, amíg a rajta esett kárt ki nem javítják, de azért még mindig tüzelhetett a korvettra. A bekerítés veszélye tehát, melyben a Szyphanta a harc kezdetén forgott, egyáltalán nem csökkent.

A másik két brigg, a jobb- és a balszárny szélén, most már egy vonalba került a Szyphantá*val.* Innét kezdtek ellene nyomulni, nagy ívben, s közben hosszirányú sortűzzel üdvözölték, mely elől képtelen volt kitérni.

Két súlyos találat érte. A korvett farárboca az árbocpofáknál eltört. A hátsó vitorlázat nagy hirtelen lezuhant, de a nagy árboc csarnokzatából szerencsére semmit sem rántott magával. Ugyanakkor a tartalékárbocköteg meg egy csónak szétzúzódott. De a legfájdalmasabb az volt, hogy egy tiszt meg két matróz szörnyethalt, nem is számítva három-négy súlyos sebesültet, akiket a második fedélközben helyeztek el.

Henry d’Albaret mindjárt rendelkezett, hogy a bástyán haladéktalanul takarítsák el az omladékokat. Néhány perc alatt elhordták a megrongált kötélzetet, vitorlákat, az árbocrudak és árbocfák törmelékeit. A hely megint szabad lett és használható. Egyetlen pillanatot sem mulaszthattak. Hamarosan erősebb tüzérségi harc indult meg. A korvettnek most már, két tűz közé fogva, kétfelől kellett ellenállnia.

A Szyphanta újabb sortüzet adott le, ezúttal olyan jól célozva, hogy a kis hajóraj két hajója - az egyik szeno és egy szaik - telitalálattal a vízvonal alatt, néhány perc múlva elsüllyedt. A legénység csak éppen hogy csónakba vethette magát; a matrózok a középen haladó két brigghez eveztek, ahol mindjárt felszedték őket.

– Hurrá! Hurrá!

A korvett matrózai kiáltották a két lövés után, mely valóban becsületére vált a tűzmestereknek.

– Kettőnek befellegzett - szólt Todrosz kapitány.

– Igen - válaszolt Henry d’Albaret -, de a gazemberek feljutottak a briggek fedélzetére, s ha csáklyázásra kerül a sor, amitől tartok, akkor számbeli előnyben lesznek.

Az ágyúzás még negyedóráig eltartott, mindkét részről. A kalózhajókat, a korvettet egyaránt fehér lőporfüst nyelte el, s ki kellett várni, míg a füst szét nem oszlik, hogy utánanézhessenek, micsoda kárt okoztak egymásban. Sajnos, ez a kár nagyon nagy volt a Szyphanta fedélzetén. Több matrózt megöltek; sokan súlyosan megsebesültek. Egy francia tiszt, mellén találva, abban a pillanatban esett el, amikor a parancsnok utasításokat adott neki.

A halottakat és sebesülteket azonnal levitték a második fedélközbe. A sebész és segédei nem győzték a kötözést és az operálást, annyi embert ért golyótalálat, vagy sérülés a faszilánkoktól, a fedélzeten és a fedélközben egyaránt. S bár az egymástól fél ágyúlövésre levő hajók muskétásai még nem vettek részt az ütközetben, s egyelőre sem puskagolyót, sem kartácsgolyót nem kellett eltávolítani, igen komoly sebesülések estek.

Ilyen körülmények közt a nők, akiket előzőleg a hajófenéken helyeztek biztonságba, pillanatra sem felejtkeztek meg kötelességükről. Hadzsine Elizundo járt elöl a példaadásban. Valamennyien vállvetve ápolták a sebesülteket, bátorították, vigasztalták őket.

A szkarpantói idős rabnő ekkor hagyta el homályos búvóhelyét. Nem indult meg a vér láttán, s látszott rajta, hogy hányatott életében nem egy ízben fordult meg csatatéren. A második fedélköz lámpavilágánál le-lehajolt a hajóágyak fölé, amelyekben sebesültek feküdtek; segédkezett a legfájdalmasabb műtéteknél, s amikor újabb sortüzek rázkódtatták meg a korvettet az árbocoktól a gerincéig, szeme sem rebbent az iszonytató dörrenésekre.

De nemsokára ütött az óra, amikor a Szyphanta legénységének kézitusában kellett védenie magát a kalózok ellen. Harcvonaluk bezárult, s a kör egyre szűkült. A korvett célpontja lett a kalózraj össztüzének.

A Szyphanta azonban derekasan védte magát a lobogó becsületéért, mely még mindig ott repkedett az ágvitorla rúdján. Tüzérsége nagy pusztítást vitt végbe a kis hajórajban. Két további alkotmány is megsemmisült, egy szaik meg egy felukko. Az egyik elmerült, a másik tüzes golyótól találva, lángok martaléka lett.

De a csáklyázás mégiscsak elkerülhetetlen volt. A Szyphanta úgy tudta volna megakadályozni, ha áttöri az ellenséges gyűrűt. Szélcsendben erre képtelen volt, viszont a kalózok, hatalmas gályaevezőik segítségével, egyre közelebb kerültek.

A feketelobogós brigg csak pisztolylövésnyire volt már, mikor teljes sortüzet nyitott. Egy ágyúgolyó eltalálta a korvett fartőkéjének vasalását, s kiszakította a kormánylapátot.

Henry d’Albaret tehát felkészült a kalózok támadására, s felhúzatta a védelmi hálókat s a csáklyázáshoz való köteleket. De most már puskatűz lobbant mindkét részen. Kőhajító lövegek és muskéták, puskák és pisztolyok árasztottak golyózáport a Szyphanta fedélzetére. Sok ember rogyott össze, csaknem mind halálos sebbel. Henry d’Albaret körül csapkodtak a golyók; ő azonban mozdulatlanul, higgadtan, olyan hidegvérrel osztogatta parancsait őrhelyén, mintha holmi csapatszemlén kellett volna dísztüzet vezényelnie.

Ebben a pillanatban, a füstfoszlányon át, már szemtől szembe láthatta egymást a két ellenséges legénység. Hallani lehetett a banditák szörnyű átkozódásait. Henry d’Albaret hasztalan kereste a feketelobogós briggen Szakratifet, akinek már a puszta nevétől rettegett az egész szigettenger.

Ekkor történt, hogy az egyik brigg, meg egy másik a vonalat lezáró hajók közül, a többi alkotmánytól fedezve, jobb és bal felől a korvetthez ütődött, melynek bordái megreccsentek a nyomásra. Az áthajított kapócsáklyák beleakadtak a csarnokzatba s összekötötték a három hajót. Ágyúiknak el kellett hallgatniok. Azonban a Szyphanta lőrései megannyi bejáratul szolgálhattak a kalózoknak, a pattantyúsok tehát őrhelyükön maradtak, hogy fejszecsapással, pisztollyal, lándzsával védjék a réseket, így rendelkezett a parancsnok, s az utasítás abban a pillanatban jutott el az üteghez, amikor a két brigg a korvetthez nyomult.

Egyszerre mindenfelől akkora kiabálás támadt, hogy ez egy darabig túlharsogta a puskatűz ropogását.

– Csáklyázni! Csáklyázni!

Szörnyű kézitusa támadt, ember ember ellen. Sem a muskéták, kőhányók, puskák lövései, sem a csákányok, lándzsák csapásai nem bírták a dühöngő, vérszomjas fenevadakat megakadályozni, hogy felhágjanak a korvettre. Árbockosarakból gránáttüzet ontottak, ami tarthatatlanná tette a Szyphanta fedélzetét, bár az őrszemek az árbockosarakból viszonozzák a tüzelést. Henry d’Albaret mindenfelől támadva érezte magát. A hajósáncokat, bár magasabbak voltak mint a két briggé, rohammal vették be a rablók. Vitorlafáról vitorlafára hágtak, átlyuggatták a védelmi hálókat, s a fedélzetre özönlöttek. Mit bánták ők, hogy néhányat megöltek, mielőtt a hajóra jutottak! Számba se jött az, annyian voltak.

A korvett legénységének, melynek száma immár kétszáznál kevesebb épkézláb emberre csökkent, több mint hatszázzal kellett felvennie a harcot.

Sajnos, a két brigg szüntelenül átjáróul szolgált újabb meg újabb támadóknak, akiket a kis hajóraj csónakjai hoztak. Ekkora tömegnek szinte lehetetlen volt ellenállni. A vér pedig csak folyt, folyt a Szyphanta fedélzetén. A sebesültek, haláltusájuk közt fetrengve, még egyszer felemelkedtek, utolsó pisztolylövésre, tőrdöfésre. Minden egybekavarodott a füsttengerben. De a korfui lobogó nem fog lehanyatlani addig, míg csak egy ember marad a védelmére!

E szörnyűséges dulakodásban Xarisz úgy harcolt, mint egy oroszlán. Pillanatra se hagyta el a hajóbástyát. Fejszéje, szorítókötéllel fonódva izmos ökléhez, csak úgy aprította a kalózkoponyákat, s már vagy hússzor mentette meg a haláltól Henry d’Albaret-t.

Ez, bár tehetetlen volt a túlerővel szemben, végsőkig kitartott. Vajon mire gondolhatott volna? Megadásra? Nem! Francia tiszt nem adja meg magát kalózoknak. De hát akkor mitévő legyen? Kövesse talán a hős Bisson példáját, aki tíz hónappal azelőtt, hasonló helyzetben, levegőbe röpíttette magát, csakhogy török kézre ne jusson? Semmisítse meg a korvettel együtt a két hozzácsatolt brigget is? De akkor ugyanúgy romlásba döntené a Szyphanta sebesültjeit is, azokat a nőket, gyermekeket is, akiket Nikolasz Sztarkosz karmaiból ragadott ki!... Hadzsinét is feláldozná!... S vajon azok, akiket talán-talán megkímélne a robbanás, még ha életben hagyná is őket Szakratif, hogyan menekülhetnének a rabszolgaság borzalmaitól?

– Vigyázat! Parancsnok úr! - kiáltott Xarisz, elébe ugorva.

Egy pillanat, s Henry d’Albaret-t halálos csapás éri. De Xarisz két kézre fogta a nekifenekedő kalózt s bezuhintotta a tengerbe. Még hárman akartak d’Albaret-hoz férkőzni, de Xarisz mindannyit a lába elé terítette.

A rohamozók hordája már egészen elárasztotta a korvett fedélzetét. Alig hallatszott egy-két dörrenés. Nagyrészt kézitusa folyt már, s az éktelen ordítozás elnyomta a lőpor robaját.

A kalózok, a hajó elejét hatalmukba kerítve, már minden talpalatnyi helyet elleptek a főárboc aljáig. Lassanként a hajóbástyáig szorították vissza a legénységet. Tízen voltak egy ellen - ha nem többen, hogyan lehetett volna itt ellenállni? Henry d’Albaret még akkor sem hajthatta volna végre a tervét, ha történetesen fel akarta volna robbantani a hajót. A támadók elfoglalták a fedélzet nyílásait, ajtótábláit, melyek a hajó belsejébe vezettek. Elözönlötték a fedélközt, ahol szintén elkeseredett harc folyt. A lőporkamrához férni - erre még gondolni sem lehetett.

Számra egyébként is mindenütt felülkerekedtek a kalózok. Már csak a sebesült vagy halott társaik testéből épült torlasz választotta el őket a Szyphanta farától. Az első sorban küzdők a hátul levők nyomása alatt áthágtak ezen a torlaszon, miután újabb meg újabb hullák tömegével még magasabbra emelték azt. Aztán vérben úszó lábbal gázoltak keresztül a testhalmon s hanyatt-homlok rohantak a bástya ostromlására.

Itt valami ötven férfi verődött össze, meg öt-hat tiszt, Todrosz kapitánnyal. Körülfogták a parancsnokukat, elszántan, hogy mindhalálig ellenállnak.

Kétségbeesett harc folyt ezen a szűk területen. A lobogót, mely a hátsó árboccal egyetemben lezuhant a farvitorlarúdról, visszatűzték a hajó végén levő póznára. Az utolsó őrhely volt ez; a becsület parancsolta, hogy utolsó leheletig védelmezzék.

De bármilyen elszántan harcolt is a kis csapat, ugyan mit tehetett öt-hatszáz kalózzal szemben, akik már megszállták a hajó elejét, a fedélzetet, az árbockosarakat is, honnét valóságos gránátzápor zuhogott alá! A kis hajórajról folyvást özönlött a legénység, míg a bástya védőinek száma percről percre fogyott.

Mégis, valóságos erődítmény volt ez a bástya. Sokszor meg kellett rohamozni. A jó ég a megmondhatója, mennyi vér folyt érte. S a végén mégis elfoglalták! A Szyphanta legénysége kénytelen volt a lavina nyomása alatt egészen a hátsó párkányig visszavonulni. Itt a lobogó köré sereglettek, hogy csak testükön keresztül juthassanak hozzá. Henry d’Albaret, a középen, egyik kezében tőrt, a másikban pisztolyt szorongatva, most mérte az utolsó döféseket, most adta le az utolsó golyókat.

Nem, a korvett parancsnoka nem adta meg magát! Csak számbeli fölény verhette le. S ekkor meg akart halni... De hasztalan. Úgy látszik, támadói titkos parancsot kaptak, hogy élve kerítsék hatalmukba - s ennek a parancsnak végrehajtása valami húsz legádázabb kalóz életébe került, akik Xarisz fejszecsapásai alatt estek össze.

Henry d’Albaret végül mégiscsak foglyul esett azzal a néhány tiszttel, akik az oldalán még életben maradtak. Xarisz s a többi matróz tehetetlenségre volt kárhoztatva. A Szyphanta büszke lobogója már nem repkedett a hátsó zászlórúdon.

Ugyanakkor éktelen kiabálás, hurrá kiáltás hangzott mindenünnen. A győztesek üvöltöztek versenyt, hogy minél zajosabban ujjongva üdvözöljék vezérüket:

– Szakratif!... Szakratif!...

A vezér most megjelent a hajósánc fölött. A rablók sora szétvált, hogy helyet adjanak neki. Ügyet se vetett rájuk, átgázolt társai holttestén, s lassú léptekkel a hajó farára ment. Aztán fölhágott a bástya vérben úszó lépcsőjén, s egyenest Henry d’Albaret felé tartott.

A Szyphanta parancsnoka végre megláthatta azt az embert, akit a kalózhorda az imént Szakratif néven üdvözölt.

Nikolasz Sztarkosz volt.