Április 14-én, reggel hét órakor hagytam el Párizst. Mikor a nagy postakocsi elindult, meghatódva mondtam búcsút szülővárosomnak.

Körülbelül 10-12 napig tartott amíg Bécsbe érkeztem. Utamnak ezt a részét csak egész röviden fogom leírni. Semmi fontosabb esemény sem történt útközben, a vidékről pedig azért nem adok részletesebb leírást, mert hiszen legalább hallomásból mindenki ismeri.

Strassburgban szálltam ki legelőször hosszabb időre. Végigjártam az egész várost, megnéztem a régi szép épületeket. Mikor felültem a postakocsira, kihajoltam az ajtaján, hogy mégegyszer láthassam ezt a feledhetetlen várost. A gyönyörű székesegyház finomívű tornyát diadalmasan özönlötték el a napsugarak.

Több éjszakát töltöttem így el, s az út göröngyein és kavicsain döcögő kerekek lármája mellett aludtam el. Az egyhangú zaj mellett, mely minden csöndnél biztosabban ringatja álomba az embert. Áthaladtunk Aachenen, Badenen és Karlsruhén és még egy csomó más városon. Ezután elhagytuk Stuttgartot és Ulmot Württembergben, Augsburgot és Münchent Bajorországban. Az osztrák határ mellett Salzburgban hosszabb időt töltöttünk és végre április 24-én este félhét órakor, a lihegő és fáradt lovak begördítették a postakocsit Bécs egyik fogadójába.

Mindössze 86 órát töltöttem az osztrák fővárosban. Ebbe az időbe is két éjszaka esett. Így hát édes-keveset láthattam Bécsből, de az volt a szándékom, hogy majd visszajövet nézem meg alaposabban.

A Bécstől Magyarországig vivő utat hajón akartam megtenni s így tehát még elutazásom előtt való este helyet foglaltam magamnak egy «Dorottya» nevű hajón, mely azonban nemcsak utasokat, hanem árut is szállított.

A hajó fedélzetén felette vegyes társaság verődött össze.

A «vegyes» szó alatt azt értem, hogy szinte minden nemzetiség képviselve volt: németek, osztrákok, magyarok, angolok, oroszok.

Az utasok a hajó hátsó részét foglalták el, mert elül az árut raktározták le, úgyhogy ez az első rész az utasok szempontjából teljesen hasznavehetetlen volt.

Első dolgom volt, hogy helyet foglaljak magamnak a közös hálóhelyiségben. Arról, hogy poggyászomat a hálóteremben helyezzem el, szó sem lehetett. Így tehát kénytelen voltam a fedélzeten lerakni, s egy pad mellett tettem le. Gondoltam, így mégis jobban tudok vigyázni rá, mert a padon üldögélve szemmel tarthatom.

A hajó meglehetős gyorsan siklott a vízen, erős szél és a folyó sodra segítette útjában.

A hajó orra tajtékozva hasította a híres «kék Duna» szürkés habjait. Mert a csúnya idő miatt a sokat emlegetett kékszín helyett bizony inkább szürkésbarna volt a folyó.

Útközben sok hajóval találkoztunk. Felhúzott vitorláikba erősen belekapaszkodott a szél. A hajók többnyire gabonát szállítottak Magyarország és Ausztria között. A partok mentén szántóföldek, aztán pedig hegyek, dombok váltakoztak egymással. Majd apróbb-nagyobb szigetek következtek. Aztán kis szigetcsoportok, fantasztikus alakú földdarabkák, melyek alig hogy kiemelkedtek a vízből, úgyhogy egy-két arasznyi áradás már el is lepte volna őket.

Tekintetem örömmel pihent meg a fáktól borított szép kis szigeteken, hol a dús zöld fű között tarka, színes virágok díszlettek.

Útbaejtettünk néhány közvetlenül a part mellett fekvő községet és falut is.

Több ízben kifeszített kötél alatt siklott el hajónk. Az árboc szinte beleakadt. A kompot vontatták át egyik partról a másikra ennek a kötélnek segítségével, mely két nemzetiszínű zászlóval díszített rúdra volt erősítve.

Még elindulásunk napjának estéjén elértük a magyar határt.

Az április 27-28-i éjszakát itt töltöttük el s kora reggel indult hajónk ismét útnak.

A kedvező szél még velünk tartott. S míg a hajó gyors iramban szelte a még mindig nyugtalan vizet, én elábrándoztam.

Gondolataim elkalandoztak, visszaszálltak a messzi multba, lelkemben felelevenedett mindaz, amit a magyar nemzet történetéről valaha olvastam. A honfoglaló hős Árpád, a nagy királyok, a bátor hadvezérek alakjai egymásután merültek fel lelki szemeim előtt. Aztán a sok megpróbáltatásra, tatárral, törökkel folytatott véres küzdelmekre, a török hódoltság nyomorúságteli hosszú-hosszú évtizedeire gondoltam. Mennyit kellett ennek a nemzetnek küzdenie, harcolnia, hogy faját, nyelvét a vérzivataros századokból kimentse, megtartsa.

Annyira belemerültem álmodozásomba, hogy jóformán ügyet sem vetettem a vidékre. Csak akkor riadtam fel, mikor a hajó megérkezett Pozsonyba.

Tudtam, hogy a hajó hosszabb ideig fog itt vesztegleni, hiszen a rakomány nagy részét Pozsonyba szállították, és éppen ezért még útközben elhatároztam, hogy a rendelkezésemre álló napot a város megtekintésére fogom felhasználni. Hiszen már sokan dícsérték előttem Pozsony szépségét.

Be kell ismernem, hogy Pozsony rajongóinak tökéletesen igazuk van. A város valóban gyönyörű. Hegyek között épült s a széles folyó kékes-zöld vize, a fodrosodó hullámok és a part magaslatán fekvő város elragadtatással tölti el a szemlélőt.

Megnéztem a várost, végigjártam a szép egyenes, széles, fákkal szegélyezett utakat, bekukkantottam egy-két girbegörbe utcácskába. A főutak finom stílusban épült palotáit s a kanyargós kis utcák apró házikóit egyaránt szépnek, finomnak, művészinek találtam.

Mégis leginkább a székesegyház nyerte meg tetszésemet, melynek kupoláját aranykereszt ékesíti. Volt itt egy pár pompás barokk-stílű magánpalota, magyar főuraké, kik itt tartózkodnak az országgyűlés ideje alatt. És aztán itt volt a vár, Pozsony legfőbb ékessége.

A vár, ez a hatalmas, tömör, négyszögletes épület, a dombon áll. Az oldalán is tornyok emelkednek, olyan, akárcsak egy középkorból itt maradt emlék.

Alaposan megnéztem a régi Pozsony városának ezt a szép emlékét, aztán a kilátásban gyönyörködtem. A szépen gondozott szőlőkön, a sok színes foltnak látszó házakon túl a Duna hömpölygött csillámos, zöldes-kék színben.

Mögötte a Dunántúli-Alföld. Felejthetetlen látvány annak, ki először találkozik vele.

Ám egyik útitársam megmagyarázta, hogy az igazi puszta nem errefelé van, hanem bent a Nagy Magyar-Alföldön. Ott van a híres alföldi város, Debrecen mellett a nagy hortobágyi-puszta, melynek ringatózó délibábját, mint természeti tüneményt csodálják az emberek. Ez a puszta, éppen úgy mint a tenger, a végtelenség fogalmát vetíti fel képzeletünkben.

Most már a Dunára is alig ismertem reá. Megdagadt, hatalmas, széles folyó lett belőle, legalább kétszer olyan szélesnek látszott, mint a Bécs mellett folyó Duna.

Gondolatban követtem kanyargós útját, e hosszú utat, mely a Fekete-erdőben kezdődik és a Fekete-tengerben szakad vége, lelki szemeimmel láttam a picinyke forrást, mely hatalmas folyóvá nő. És nem győztem gyönyörködni Európának egyik leghatalmasabb folyamában, mely itt Magyarországon, tündérszép vidéken hömpölyög keresztül.

Este érkeztünk Győrbe, hajónk kikötött éjszakára és a hajóskapitánytól megtudtam, hogy csak harmadnap reggel indulunk újra útnak. Ezt a napot arra használtam fel, hogy megnéztem a várost.

Sohasem fogom elfelejteni ezt az utat. A mi hajónk, a szép, fehér Dorottya, lassan siklott a széles vízen, én pedig a fedélzeten üldögélve gyönyörködtem a most már teljesen síma folyóban, melyet csak a hajó orra bodrozott fel hullámokba, gyönyörködtem a dombos partvidéket felváltó messziségbe nyúló rónában, az apró, a vízből alig-alig kiemelkedő szigetekben.

Ahogy már útközben szokás, én is beszédbe elegyedtem egy magyar férfival, aki folyékonyan beszélt franciául. Útitársam rendkívül rokonszenves, okos ember volt és sok mindent elmagyarázott Magyarország történelméből és földrajzából.

Különösen a gazdasági helyzet iránt érdeklődtem. Elmondta, hogy a Dunántúl sok a szőlő s hogy Tokaj után itt termelik Magyarország legjobb borait. A magyarországi bor pedig tudvalevőleg mindjárt a francia bor után következik minőségben, Európa második legjobb bortermelő országa Magyarország, a spanyolok és olaszok ebben a tekintetben messze elmaradnak mögöttük.

Megkérdeztem, hogy sok bort isznak-e a magyarok?

Útitársam azt felelte, hogy igen, különöskép pedig a vidéken. A magyar ember nagyon szereti a jó bort. De azért kevés részeg emberre lehet akadni, mert a magyar mértéktartó, fegyelmezett és tudja, mit és mikor kell abbahagynia.

Ami a magyar bort illeti, egy-két palackot én is megkóstoltam útközben és mondhatom, teljes mértékben osztottam új ismerősöm lelkesedését.

Beszélgetés közben ráterelődött a szó a földmívelésre is.

A földmívelés a lakosság főfoglalkozása és évről-évre erősödik a szántóterületek kihasználása. Ám azért még sokat kell fejlődni a gazdálkodásnak, mert tulajdonképpen nagy területek feküsznek parlagon. Az alföldi futóhomokot fák ültetésével kellene megkötni, és persze az lenne a legnagyszerűbb állapot, ha a nagy magyar Alföld hasznavehetetlenül száraz részét, az óriási pusztákat, csatornahálózattal látnák el. Így az ország kétszer-háromszor annyit termelne, mint most és a magyar nép gazdasági jóléte hihetetlenül fellendülne.

Kérdésemre, hogy van-e remény a közel jövőben az újítások végrehajtására, társam így válaszolt:

– Bíznunk kell a jövőben. A jövő szükségképpen mindig magával hozza a fejlődést. A dolgok, az intézmények egyre változnak, fejlődnek.

Egyébként, - tette hozzá - a magyar paraszt értelmes és telve van jótulajdonsággal. Jóakaratú és nem csökönyös. Józan elméje nem áll útjában a haladásnak. Talán egy kicsit túlságosan bízik saját képességeiben, de azért korántsem annyira önhitt mint példának okáért a német paraszt.

A magyar csak azt képzeli magáról, hogy mindent meg tud tanulni, - folytatta utitársam - de a német szentül meg van győződve, hogy már mindent tud is. Ez a nagy különbség a két népfaj között, - fejezte be mosolyogva a felvilágosítást.

– A legnagyobb baj abban van, hogy a kis- és középbirtok száma aránylag elenyészően kicsiny a nagybirtokéhoz képest. Az egy kézben lévő nagy földterületeket pedig nem aknázzák ki eléggé, egy rész mindig parlagon hever. Így tehát ezek a nagybirtokok korántsem hoznak annyi jövedelmet, mint amennyit hozniok kellene.

Így beszélgetés közben nagyon kellemesen telt az idő. Megérkeztünk Esztergomba s a jobboldali part egyenletesen sík vidékét hepe-hupás dombvidék váltotta fel.

Társam elmondta, hogy Esztergom, ez a szép régi város nagyon fontos szerepet játszik a magyarság életében.

Itt székel a hercegprímás, Magyarország főpapja. A hercegprímás koronázza meg a királyt, ő a magyar papság vezére, hatalma, befolyása óriási.

Egyébként lelkemre kötötte, hogy visszajövet okvetlenül szálljak ki és nézzem meg a várost, ha pedig lehetséges, kérjek engedélyt a gyönyörű prímási könyvtár és kincstár megtekintésére.

A lankás terület után ismét sík vidékre értünk. Nincs nagyobb művész a természetnél! Az egymást követő tájak olyan csodálatosan változatosak, s a vidék szépsége annyira le tudja kötni az ember figyelmét, hogy minden egyébről megfeledkezik.

Esztergom után Vácra hívta fel figyelmemet barátom. Ez is fontos papi székhely. Itt tartja székhelyét a váci püspök.

Vác után egyre élénkebb lett a víziforgalom. Tutajok, hajók, csónakok hasították a vizet.

A Duna egyre szélesebb, elhaladtunk Szent-Endre szigete mellett.

– Hamarosan Buda-Pesten leszünk már, - mondta társam.

Izgatottan járkáltam fel-alá a fedélzeten. Végre megláthatom a magyarok fővárosát, a két iker-várost, Budát és Pestet. Ha nincsenek is egyesítve, egymáshoz tartoznak, egymás kiegészítő részei.

Ám minden várakozásomat felülmúlta a megérkezés gyönyörű pillanata.

Az este leszállt s a nagy, széles, csendesen folyó Duna sötét tükörhöz hasonló felületén csak a csillagok s a hold fénye tükröződött vissza.

A városra is ráborult a sötétség, csak itt-ott világított a parton egy-egy lámpa. A hold szelíd, sárga fényében, az est sötétéből nagy fekete tömeg emelkedett ki, - a Gellérthegy - mondta útitársam.

Mihelyt kiszálltam a hajóból, kocsiba ültem és abba a fogadóba hajtattam, melynek címét testvérem még régebben írta meg levelében. Felvitettem a csomagokat és jó, kényelmes ágyban pihentem ki az út fáradalmait.

Másnap aztán elindultam a várost megnézni.

Végigkóboroltam a szűk, kanyargós, kis budai utcákat, megcsodáltam a furcsa, régi házakat, a 150 éves török hódoltság emlékeit. Megnéztem Gül-Baba sírját is, melyhez még most is elzarándokolnak a törökök, kik kegyeletes áhítattal gondolnak a szent öregre, ki annyira szerette a rózsákat.

De mint a legtöbb idegen Pesten, az újvárosban én is jóval több időt töltöttem, mint Budán.

Tulajdonképpen két nap édeskevés egy ilyen szép és látnivalóban gazdag város megtekintésére. Egészen biztos, hogy sok mindent nem nézhettem meg, pedig reggeltől estig fáradhatatlanul róttam az utcákat.

De azért nem tehetek magamnak szemrehányást, mert felmentem a Várhegyre, a Gellérthegyre, megcsodáltam a Halászbástyát, ahonnét állítólag a hőslelkű halászmesterek védték a várost az ellenség támadása ellen.

Elmentem a Margitszigetre és a gyönyörű, terebélyes fák alatt üldögélve pihentem ki magamat. Innét kirándultam a Városligetbe, az előkelő világ sétahelyére.

Elutazásom előtti este holtfáradtan tértem be az egyik pesti étterembe. Leültem egy asztal mellé és inkább gépies mozdulatból, mint érdeklődésből kezembe vettem a teríték mellett fekvő német újságot.

Szórakozottan siklott végig tekintetem a közömbös híreket tartalmazó cikkeken, de egyszerre csak megakadt a szemem egy címen:

Storitz Ottó születésnapja.

Storitz! - igen, tisztán emlékeztem, ez volt az a név, melyet rendőrtiszt barátom említett, Storitz Ottó, a híres német tudós, akinek fia Radvánszky Mária keze után hiába esdekelt.

Most már nagy érdeklődéssel olvastam végig a cikket.

«Körülbelül két hét mulva, május 25-én, Storitz Ottó születésnapját fogják ünnepelni Sprembergben. A város már hetek óta készülődik, hogy nagynevű fia születésnapját méltó keretek közt ünnepelhesse meg. Nagyszámú tömeg vonul ki a temetőbe, ahol fel fogják díszíteni az elhunyt tudós sírját.

Mindenki tudja, hogy a nagynevű tudós milyen jelentőségteljes felfedezésekkel gazdagította nemcsak hazája, hanem egész Európa tudományos életét. Találmányaival új utakat tört a fizika és kémia területén.»

A cikk írója egyébként korántsem túlzott. Storitz Ottó valóban kora egyik legnagyobb tudósa volt.

Ám a következő sorok még sokkal jobban megkapták figyelmemet.

«Storitz Ottót, aki szeretettel foglalkozott a kémia titokzatos problémáival, kortársai közül sokan boszorkánymesternek tartották. És ha történetesen két-háromszáz év előtt él, ki tudja, talán elfogják és megégetik, mint veszedelmes boszorkánymestert és varázslót? Ezek a hiszékeny, együgyű lelkek - folytatta a cikk írója - Storitz Ottó halála óta még inkább meg vannak győződve arról, hogy a híres tudós titokzatos kérdések megoldására jött rá s mágikus hatalma volt. Titkát magával vitte a sírba. Sajnos a tömeg előítéletével senki sem tud szembeszállni, az alacsony szellemi képességű emberek szemében hát csak hadd maradjon Storitz boszorkánymester, azok pedig, akik meg tudják érteni, hogy mit jelentett a nagy feltaláló munkássága, azok tisztában vannak azzal, hogy Storitz Ottó halálával pótolhatatlan veszteség érte Németországot és most, halálának közelgő évfordulója előtt, tiszteletteljes meghatottsággal gondolnak arra a férfire, aki oly nagyjelentőségű felfedezésekkel ajándékozta meg korát.»

Félbehagytam az olvasást és egy pillanatra elgondolkoztam.

Engem ugyan édeskevéssé érdekelt, hogy honfitársai mit gondolnak Storitz Ottóról? Számomra az volt a fontos, hogy a híres tudós fiát, Storitz Vilmost, kosarazták ki Radvánszkyék. Mégpedig véglegesen kiadták az útját, így hát remélhetőleg semmi dolgunk sem lesz vele.

Újra kezembe vettem az újságot.

A cikk következőképpen végződött.

«A kiváló tudós emlékünnepére barátai és tudóstársai összegyűlnek Storitz Ottó szülővárosának temetőjében, az elhunyt sírjánál.

A babonás sprembergi lakosság természetesen valami csodálatos eseményt vár erre a napra. Az emberek azt rebesgetik, hogy a temetőben valami rendkívüli esemény fog történni. A derék sprembergiek annyira várják már a csodát, hogy egyáltalán nem lepődnének meg például, ha Storitz sírja önmagától felnyílna és a híres tudós égzengés és földindulás közepette, fehér lepedőben kiemelkednék koporsójából.

Az okos ember persze csak mosolyog az e fajta gyerekes babonán. Mosolyog - mert mit is tehetne egyebet? A tömeg előítéletével szembeszállni - ismételjük, - lehetetlenség. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy bizakodva nézünk egy olyan jövendő elé, melyben majd az ész és a megfontoltság vezetik az emberiséget, nem pedig az alaptalan babonás képzelődés.»

Így végződött a cikk.

Letettem a kezemből az újságot és elgondolkoztam. Valami furcsa, kellemetlen hangulat vett erőt rajtam.

Storitz Ottó meghalt s holtteste ott fekszik a sprembergi temetőben. Ez kétségkívül biztos. Abban az ostoba babonában pedig, hogy a halott kísértetként kijöjjön sírjából, egy pillanatra sem hittem.

Nem, az apa kétségkívül meghalt, de az is biztos ám, hogy fia, Storitz Vilmos, Radvánszky Mária kikosarazott kérője él és ki tudja, talán még sok kellemetlenséget okozhat nekünk?

De aztán megnyugtattam magam.

Eh, végül már én is elvesztem a józan eszemet. Storitz Vilmos megkérte Mária kezét?... Kikosarazták?... Mással is történt már ily eset... Természetesen rosszul eshetett neki a dolog, talán féltékenykedett is szerencsés vetélytársára és szeretne borsot törni az orra alá, de egyébről aztán igazán szó sem lehet.

Különben is Storitz jóideje eltávozott már Zimonyból, valószínűleg otthon van Németországban és talán már egy csinos szőke nőnek a kezét kérte meg azóta.

Aztán meg Márk soha említést sem tett erről az ügyről. Ebből is nyilvánvaló, hogy aggodalmam merő agyrém.

Tintát, tollat, papírt hozattam és tudattam testvéremmel, hogy holnap indulok Pestről és hogy május 11-én délután érkezem Zimonyba.

Levelemben részletesen beszámoltam utazásomról, megírtam, hogy mindeddig nagyon jól telt az idő, semmi kellemetlenségem sem volt és biztosra veszem, hogy az út hátralevő része is hasonlókép telik majd el. Kértem, hogy Radvánszky doktornak adja át üdvözletemet, Radvánszkynénak és Máriának pedig tiszteletteljes kézcsókomat.

Másnap reggel nyolc órakor hagytam el Pestet.

Érdeklődve néztem szét a hajó fedélzetén. Természetesen Bécstől Pestig sok új utas jött a hajóra és sokan szálltak le. Különöskép Pozsony és Esztergomnál hagyták el számosan a hajót.

Talán öten vagy hatan maradtak össze-vissza a bécsi törzsutasok közül.

Két angol férfival még Bécsben ismeretséget kötöttem. Elmondták, hogy egész a Fekete-tengerig akarnak lemenni a hajóval.

Pesten természetesen megint sokan szálltak fel. Az a néhány ismerős arc beleveszett az ujonjöttek tömegébe.

Szokásom, hogy az embereket alaposan megnézzem. Szeretek a külsőről következtetni a benső tulajdonságokra, különösen akkor, mikor még nem ismerem az illetőt.

Az új utasokat is szemügyre vettem és különösen egy férfi külseje ragadta meg figyelmemet.

Körülbelül 35 év körüli ember lehetett, magas, szőkehajú, rendkívül kemény, energikus arcvonásokkal. Tekintete szúrós, parancsoló. Látszott rajta, hogy büszke és rideg ember lehet. Az arca kétségkívül érdekes, de volt valami rendkívül ellenszenves vonás rajta.

Néhányszor szóbaelegyedett az egyik hajóstiszttel. A hangja, akárcsak egész lénye gőgös, parancsoló, hideg és ellenszenves volt.

Egyébként az új utas kizárólag a hajóstiszthez ereszkedett le. A többiekkel szóba sem állott.

Ami engem illet, én is meghúzódtam a fedélzet egyik sarkába és ha meguntam az emberek megfigyelését, egy érdekes könyvbe temetkeztem.

Barátságos magyar útitársam, nagy sajnálatomra, kiszállt a hajóból, a többiek közül pedig csak a két angollal álltam beszélő viszonyban. Ha valami útbaigazításra vagy felvilágosításra volt szükségem, a hajó kapitányához fordultam.

Magamban megállapítottam, hogy a Pesten felszállott új utas minden valószínűség szerint német, mégpedig porosz.

Magas alakja, szőke haja, hideg, kék szeme, egész testalkata porosz származásra vallott. Egész más típus volt, mint a középmagas termetű, barnahajú magyarok.

A hajó valószínűleg nagy rakományt vett fel Pesten, mert sokkal lassabban haladt, mint a Bécstől Pestig tartó úton. Alig mentünk valamivel gyorsabban, mint a víz folyása. Az idő kellemes volt, könnyű szellő fodrozta a vízhabokat.

Mivel a hajó nagyon lassan haladt, alaposan megfigyelhettem a partvidéket.

Furcsa dolog, hogy ez az érdekes, meglepő kalandokkal teli út eleinte milyen eseménytelen, nyugodt volt.

Az első meglepő eset tulajdonképpen akkor történt, mikor a hajó elhagyta már a fővárost.

De vajjon szabad-e «meglepő» esetnek neveznem azt a dolgot. Hiszen mikor megtörtént, sejtelmem sem volt óriási jelentőségéről, sőt még azt is kétségbevontam, hogy valóban megtörtént-e és nem puszta képzelődés-e az egész?

A Csepel-sziget mellett siklott hajónk s én a hajó korlátjára támaszkodva belebámultam a vízbe. Gondolataim testvéremnél és jövendőbeli feleségénél kalandoztak s álmodozásomba merülve, szinte teljesen megfeledkeztem a külvilágról.

Egyszerre csak valami furcsa érzés lett úrrá rajtam.

Mintha valaki a hátam mögött állna.

Azt hiszem, minden ember érezte már azt a különös nyugtalanságot, mikor az a benyomásunk, hogy valaki, aki hátunk mögött van s így tehát nem láthatjuk, erősen néz bennünket.

Tisztán emlékszem, hogy kis táskám ott volt közvetlenül mellettem, fedeléről kis kemény kartonlap csüngött, rajta a nevem, lakhelyem, nemzetiségem.

Egyre jobban éreztem azt a nyugtalanságot és kényelmetlenséget, ami az embert ilyenkor elfogja.

Talán valami ismerős, - villant át agyamon - aki esetleg meglátta nevemet a kis táskán és most azt nézi, hogy nem tévedett-e?

Hátrafordultam.

A szájam tátva maradt meglepetésemben.

Senki sem állt mögöttem.

Nem lehet másként, tévedtem, hiszen a legközelebbi utas is legalább tizenöt lépésnyire volt tőlem. Az én érzésem szerint pedig közvetlenül a hátam mögött kellett volna az illetőnek lenni.

Jól leszidtam magamat ostoba képzelődésem miatt. Úgy látszik, túlságos sokat dolgoztam az utóbbi időben és a megfeszített munka megviselte idegeimet. Nem lehet másként, mert kétségtelen, hogy az egész dolog csupán képzelődés.

Mindezt nem mondanám el ilyen részletesen, ha a későbbi esetek meg nem győztek volna arról, hogy ez volt bevezető része azoknak a megpróbáltatásokkal teli eseményeknek, melyek Radvánszkyék és Márk öcsém életét annyira feldúlták.

Annyi bizonyos, hogy csak később, sokkal később jöttem reá, hogy milyen jelentőségteljes is volt ez az esemény.

Akkor egész egyszerűen képzelődésnek vettem és érdeklődésem nemsokára megint a vidék felé fordult.

Hej, de szerettem volna kiszállni és nekivetni magam a híres-nevezetes magyar alföldnek. Be jó is lenne lóháton nyargalni a végtelenbe vesző, sárgás homokkal borított rónán, kint aludni Isten szabad ege alatt és lemenni a nagy magyar Alföldre a Hortobágy-pusztára, gyönyörködni a puszta csodálatos tüneményében, a délibábban.

De hát persze, szó sem lehetett a dologról.

Hiszen Márkkal pontosan tudattam érkezésem idejét, és bizonyára nagyon nyugtalanok lettek volna mindannyian, ha bármi ok miatt kések.

A május 8-ára virradó éjszakát Dunapentele mellett töltöttük.

Mikor másnap reggel kijöttem a hálófülkéből, szinte összeütköztem a német férfival.

Dühös pillantással mért végig és összehúzta sűrű szemöldökét.

Most kerültünk először szemtől-szembe és világosan éreztem, hogy tekintetében nemcsak hideg megvetés és mogorvaság volt, - mert így nézett a többi emberekre is, - de dühös gyűlölet is.

De hát én igazán soha életemben sem véthettem ellene semmit, vajjon mit akarhat tőlem?

A legokosabb, amit tehetek, ha egyáltalán tudomást sem veszek róla.

Lehet, hogy francia származásom miatt utál, elolvasta a nevemet a táskán lévő papírról, és most így akarja tudtomra adni ellenszenvét. Hiszen túlzásból, hazafias érzésből az emberek gyakran követnek el meggondolatlanságokat.

– Biztosan azt hiszi a porosz, - gondoltam magamban, hazafiúi kötelességének tartozik azzal, hogy gyűlölje a franciákat. No de szerencsére nem minden német ember gondolkozik így, ezzel a csodabogárral pedig nem sokat törődöm.

Mohácson ismét eltöltöttünk egy éjszakát. Május 10-én kora reggel indultunk újra útnak.

Emlékszem, ezen a napon többször összetalálkoztam a német férfival.

Békés természetű ember vagyok és általában kitérek az összeütközés elől, de az idegen kihívó, szemtelen tekintete annyira kihozott a sodromból, hogy néhányszor azon a ponton voltam már: odamegyek hozzá és felelősségre vonom.

Semmikép sem tudtam megérteni a dolgot. Ha valami baja van velem, miért nem szól?

De végül is úgy határoztam, hogy nem törődök vele. Egyébként azért, mert valaki dühös tekintettel néz az emberre, nem lehet felelősségre vonni, s a józan megfontolás is arra késztetett, hogy az idegen országban kerüljek minden összetűzést.

Később aztán eltűnt a szemem elől. Úgy látszik, ő sem akarta élére állítani az ügyet.

Én azonban mindenesetre elhatároztam, hogy megtudakolom, vajjon ki ez a titokzatos idegen?

A hajóskapitány kérdésemre tagadólag rázta meg fejét:

– Sejtelmem sincs róla uram, hogy ki lehet. Most látom először.

– Szóval semmit sem tud róla?

– Mindössze annyit, hogy német származású, de ha ön fontosnak tartja, utánanézhetek az ügynek.

– Szó sincs róla, ezért ugyan ne fáradjon. Tulajdonképpen csak azért kérdezősködtem, mert feltűnt, hogy ez az ember valami miatt haragszik reám. Soha életemben nem láttam s gondoltam, öntől majd valami közelebbit tudhatok meg felőle és így rájövök mord és illetlen viselkedésének okára. De végre is az egész dolog egyáltalán nem lényeges, ha nagyon szemtelenül viselkednék, akkor majd megmondom neki a magamét.

Délután Zombor alá érkeztünk, ahol hajónk egy-két óra hosszat vesztegelt.

Másnap reggel a német nem kis örömömre kiszállt. Egész megkönnyebbülten lélekzettem fel, hogy mord ábrázata eltűnt a fedélzetről. Pedig utolsó nap - úgy látszik, meghallhatott egy-két szót a kapitánnyal folytatott beszélgetésemből, - már felém sem nézett, úgy látszik, nyílt összetűzést ő sem óhajtott.

Később aztán teljesen meg is feledkeztem az egész dologról.

Minél közelebb érkeztünk Zimonyhoz, gondolataimat annál jobban lefoglalta öcsém és a Radvánszky-család.

Milyen öröm lesz, ha újra viszontláthatom öcsémet, hiszen már egy év óta távol voltunk egymástól, milyen jó lesz, ha újra kibeszélhetjük majd magunkat, hiszen annyi mondanivalónk van egymás, csakis egymás számára!

Délután öt óra tájt, a baloldali parton, a fűz- és nyárfasorok mögött templomtornyok vékony sziluettjei tűntek fel.

Zimony mellett voltunk.

A folyó kanyarulata mellett aztán megpillantottam a várost.

Szívem izgatottan dobogott, már alig vártam, hogy a hajó kikössön.

A szél erőre kapott és a hajó sebesebben siklott a vízen.

Egészen közel voltunk a városhoz, tisztán kivehettem, hogy a kikötőnél egy csomó ember álldogált.

Előrehajolva, összehúzott szemmel vizsgáltam, fürkésztem az embertömeget, hátha megpillantom közöttük Márkot.

És ebben a pillanatban történt utazásom második, különös mozzanata. Vajjon érdemes-e elmondani? Az olvasóra bízom megítélését.

Ismétlem, ott álltam a hajó fedélzetén és a korlátnak támaszkodva a partot néztem. A hajó elülső felében nagy volt a nyüzsgés-forgás, mindenki azon volt, hogy minél előbb kiszállhasson.

És ekkor tisztán, világosan hallottam, hogy valaki német nyelven megszólal a hátam mögött:

– Jaj Vidál Márknak és jaj Radvánszky Máriának! Örökre boldogtalanok lesznek ha meg mernek esküdni egymással!

Hátrafordultam. A lélekzetem is elállt rémületemben.

Egyedül álltam, teljesen egyedül. Senki sem volt mögöttem.

Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy képzelődés, agyrém az egész. De hát ez nem lehet?! Hiszen kétségtelen bizonyossággal emlékszem nemcsak a szavakra, hanem még a hangsúlyra is.

De mikor senki sem állt mögöttem. Hát mégis csak hallucináció az egész, - nyugtattam meg újból magamat. - Úgy látszik, idegzetem a sok munka s a hosszú út miatt rossz állapotban van.

Éreztem, hogy annál jobban felizgulok, minél többet foglalkozom ezzel az esettel, melyre úgysem tudok elfogadható magyarázatot találni. - Eh, legjobb, ha kiverem fejemből az egészet.

Összeszedtem magam és energikus mozdulattal vetettem hátra fejem. Végre is az a fontos, hogy megérkeztem, hogy újra láthatom öcsémet, hogy megismerkedhetem jövendőbeli családjával. A fenyegető szavakat, - akár puszta agyrém az, akár valósággal elhangzottak, - teljesen ki kell kapcsolni lelkivilágomból. Ez az egyedüli mód arra, hogy nyugalmamat visszanyerjem.

A hajó már kikötött. Kézitáskámat kezembe kapva megindultam és a kiszállófélben lévő tömeg között igyekeztem magamnak utat törni.