Szörnyű napok súlyosodtak a Radvánszky-házra. Mária hamarosan tisztában volt helyzetével. Nem is lehetett volna sokáig titokban tartani előtte. Mi ugyan nem fedeztük fel előtte a titkot, de már a következő nap reggelén a tükörbe nézve, nem látta saját alakját. Rémülten sikoltott fel és kétségbeesve rohant ki a szobából.

Legjobbnak láttuk mindent elmondani neki. Öcsém gyöngéden leültette őt maga mellé és igyekezett megnyugtatni, lecsillapítani a kétségbeesetten zokogó fiatal teremtést. Márk egyre azt hajtogatta, hogy Mária nyugodjon csak meg, mert hiszen előbb-utóbb úgyis visszanyeri látható alakját, s ő, már mint Márk, szereti így is, láthatatlanul is.

Egy-két nap mulva Mária kétségbeesését szelíd beletörődés, fájdalmas rezignáltság váltotta fel. Bámulatos lelki erővel szedte össze magát. Igyekezett jókedvűnek látszani, hogy édesanyját megnyugtassa, és bennünket még ő vigasztalt szelíd, türelmes szavaival.

Oh, soha, sohasem fogom elfelejteni szelídcsengésű, kedves hangját. Ha belépett egy szobába, így szólt:

– Kedveseim, itt vagyok!

Így figyelmeztetett bennünket jelenlétére, nehogy esetleg megijedjünk.

– Valamit keresel, Henry? A könyvedet? De hiszen ott van az asztalon. Drága jó apám, olyan sápadt vagy ma. Csak nincs valami bajod?

Aztán a cselédhez fordult:

– Anyusnak vigyék be a szobájába a reggelijét. Lelkére kötöttem, hogy maradjon ágyban legalább tíz-tizenegy óráig, még mindig olyan gyönge szegény. Ferenc drágám, miért nézel rám olyan szomorú szemmel? Milyen nagy, nagy kár, hogy te nem láthatod az én szememet. Hidd el kedvesem, hogy az enyém mosolygó... Kedves Márkom, nem jönnél egy kicsit sétálni a kertbe? Gyere, add a karodat. Annyi, annyi sok dologról szeretnék veled beszélni.

Az áldottszívű jó teremtés nem akarta, hogy szomorkodjunk, bánkódjunk. Azt akarta, hogy a család élete éppen úgy folyjon tovább szokott, nyugodt medrében, akárcsak a végzetes szerencsétlenség előtt. Igyekezett felderíteni Márkot, akit, habár nem mutatta is, végtelenül lesujtott menyasszonya szerencsétlen sorsa.

Mária kedves, megnyugtató szavakkal vigasztalta. Százszor is elismételte, hogy ő szentül bízik abban, hogy egyszer vissza fogja nyerni látható alakját.

Vajjon tényleg bízott-e, vagy csak bennünket akart bátorítani?

Az élet tehát tovább folyt a Radvánszky-házban. Látszatra éppen úgy, mint azelőtt.

Mária ott üldögélt fenn a lakószobában vagy a szalónban, egy-két órát sétált Márkkal a kertben és csak este tért vissza szobájába.

Ami a városban való sétát illeti, öcsémmel együtt úgy határozták el, hogy erről egyelőre lemondanak. Mindkettőjüknek kellemetlen lett volna a járókelők figyelme, az ismerősök érdeklődése, mert hiszen az emberek megsejtették volna, hogy Márk mellett a láthatatlan Mária megy karonfogva. Így tehát a szegény fiatal teremtés egész nap a házban és a kertben tartózkodott, csak néha-néha mentek hosszabb kocsiútra csukott kocsiban s a lovak a várostól kívül eső helyen álltak meg, ahol nem kellett a járókelők kíváncsiságától, tolakodásától tartani.

Közben pedig a rendőrfőnök és én meg-megpróbáltuk újból és újból, hogy Hermannból kicsikarjunk valamit. Csökönyös kitartással vettük elő újból és újból az öreg szolgát, ámbár magunk is tudtuk lelkünk mélyén, hogy ezek a kérdezgetések, faggatások semmiféle eredményre sem vezetnek. Sajnos, Hermann mitsem tudott a dologról, nem a jóakaratán, hanem tájékozatlanságán múlott, hogy nem bírt rajtunk segíteni.

Mi is beláttuk, hogy ezen a nyomon teljesen hiábavaló a kutatás. De azért, bár mindinkább reményt vesztve, ujra-, meg ujra kihallgattuk az öreg szolgát, hátha esetleg ismeri Hermann annak a folyadéknak vegyi képletét, melynek révén gazdája és ő láthatatlanná tudtak lenni. Vagy ha pontosan nem is ismeri a képletet, talán tud valami olyanfajta útbaigazítást adni, melynek segítségével valami híres kémikus elő tudná állítani a folyadékot.

Oh, milyen súlyos szemrehányást tettünk mindannyian magunknak, hogy akkor eltörtük a titokzatos folyadékot tartalmazó üvegeket. Hogyha akkor el nem követjük azt a meggondolatlanságot, most Mária is, akárcsak az öreg Hermann, visszanyerhetné látható alakját. Ki tudná megmondani, hogy hány üveget törtünk mi akkor szét a földalatti helyiségben, most pedig egyetlenegy üveg elég lenne arra, hogy a szerencsétlen fiatal teremtést megmentsük szörnyű sorsától.

A rendőrfőnököt és engemet egyaránt gyötört, kínzott ez a gondolat. És mindketten újra és újra megpróbálkoztunk, hogy a szegény öreg szolgából kifacsarjunk valamit, hátha visszaemlékezik valami képletre, valami iratra, hátha valahol akad még egyetlenegy üveggel a bűvös folyadékból. Ám magunk is tudtuk alapjában véve, hogy igyekezetünk, fáradozásunk reménytelen.

Mert hiszen hogyan is tételezhetné fel az ember, hogy Storitz ilyen nagyfontosságú felfedezést odaadott volna szolgája kezébe? Meg aztán ez az egyszerű, műveletlen ember mit is érthetett volna abból a bonyolult kémiai felfedezésből?

Nem, Hermann nem értette és nem is érdekelte a dolog. Ő egész egyszerűen alávetette akaratát urának, híven teljesítette minden parancsát és vakon ragaszkodott hozzá. Annyit tudott Storitz titkaiból, amennyit gazdája jónak látott közölni vele. Az, amit tudott pedig, a mi szempontunkból jóformán semmisem volt.

Végre egymás előtt is beismertük, hogy igyekezetünk teljesen hiábavaló. Hermannt szabadlábra helyeztük, mert hiszen semmi ok sem volt arra, hogy továbbra is fogságban tartsuk.

Így hát szabadon bocsátották az öreget, aki azután nemsokára visszautazott hazájába.

Természetesen átkutattuk a lehető legrészletesebben azokat az okmányokat, melyeket a házkutatás alkalmával Storitz házában lefoglalt a rendőrség. Ám ezek a jegyzetek és füzetek semmi olyasmit sem tartalmaztak, ami fényt deríthetett volna a megoldást váró titokzatos kérdésre. Kémiai és fizikai feljegyzések, egypár érdekes megbírálása különböző tudományos teóriáknak, néhány teljesen elmosódó és érthetetlen jel, melyből semmikép sem bírtunk kiokosodni sem mi, sem az a híres tudós, akinek a dolgot elküldtük, - ez volt minden.

Lehetetlen ezekből a sűrűn teleírt vagy össze-visszafirkált lapokból rábukkanni Storitz Ottó titokzatos felfedezésére. Így hát elveszett minden. Mária láthatatlan maradt számunkra. Láthatatlan, akárcsak Storitz Vilmos, aki csak utolsó, a halálelőtti pillanataiban öltött testet szemünk láttára. Mária bájos, fiatal alakját, kedves szép fejét nem láthatjuk soha, örökké eltűnik előlünk testi mivoltában, - majd csak a halál kegyetlen keze vonja le róla ezt a titokzatos, rejtelmes fátyolt.

Június vége felé jártunk, szép nyári reggel volt, mikor öcsém bekopogtatott szobámba.

Boldogan siettem elébe, mert öcsém arckifejezése mintha nyugodtabb, derűsebb és megenyhültebb lett volna.

– Henry, - mondotta, és megszorította kezemet - azért jöttem, hogy egy elhatározásomat közöljem veled. Azt hiszem, neked sem lesz kifogásod ellene, sőt...

Nem szóltam semmit, csak várakozásteljes pillantással néztem reá.

– Mária - mondta Márk - tulajdonképpen csak félig a feleségem. Hiszen tudod, az esküvői szertartást Storitz félbeszakította. A pap nem mondta ki az utolsó szót, nem adta reánk Isten és az Egyház áldását. Úgy érzem, hogy Máriának is, nekem is nagy megnyugvás lenne, ha ez a papi áldás elhangzanék.

– Drága Márk, - mondottam meghatott hangon - igazad van. És azt hiszem, hogy Mária jelenlegi helyzete nem lesz akadály...

– Nem, nem, Henry, - kiáltott fel öcsém - lehetetlenség, hogy a pap a miatt meg ne áldjon bennünket, mert Mária nem látható. Hiszen a hangját hallja, kérdezni fogja és Mária felel. Én azt hiszem, hogy az Egyháznak semmi ellenvetése sem lesz...

– Én is azt hiszem, - feleltem. - És kérlek, bízd csak reám a szükséges elintéznivalókat, mindent magamra vállalok.

Még aznap elmentem a tiszteletreméltó öreg paphoz, aki az esküvői szertartást végezte. Az öreg pap azt felelte, hogy ő maga nem dönthet ebben a teljesen szokatlan ügyben, és éppen azért arra kér bennünket, várjunk egy-két napot, amíg a püspök elé terjeszti kérésünket.

Nemsokára azután megérkezett a válasz. A püspök semmi kivetnivalót sem látott a dologban, mert hiszen Mária ép volt, egészséges, és szabad akaratából, önként akart az oltár elé lépni, hogy az egyház áldását kikérje a frigyre.

Így tehát elhatároztuk, hogy július másodikán jelenik meg a fiatal pár újból Isten házában. Természetesen senkinek sem szóltunk tervünkről. Lehetőleg el akartuk kerülni azt a feltűnést, amit ez a furcsa házasság keltett volna. De azért a házasságkötés híre kiszivárgott a városba, és mikor leszálltunk a templom előtt, nagy tömeg várakozott már a templom ajtajánál.

Őszintén szólva, a lakosság kíváncsisága érthető volt. Mert hiszen az egyszerű emberek között sok a babonára hajló s így a város lakosságának egy része meg volt győződve arról, hogy az esküvői szertartás alatt valami érdekes esemény fog majd történni. Tudták ugyan jól, hogy Storitz meghalt, hogy Hermann elutazott, hogy a titokzatos folyadékot a rendőrség megsemmisítette, de hiába, az emberek azért mégis várták, hogy valami rendkívüli esemény történik majd.

Azonfelül pedig szinte mindenkit izgatott a kíváncsiság és érdeklődés, hogy végignézze ezt a különös esküvőt, ahol a fiatal menyasszony láthatatlan.

Márk és Mária beléptek a templomba. Izgatott morajlás futott végig a padsorokon. A két karosszék ott állt az oltárral szemközt, egyikben Márk ült, a másik teljesen üresnek látszott, ám mi tudtuk jól, hogy Mária ott van, ott ül a karosszékben.

A két karosszék mögött állanak a tanuk. Ott állunk mi is: Radvánszky doktor, a felesége, Ferenc és én. Megszólal az orgona és kezdetét veszi a szentmise, melyen mindannyian részt akartunk venni ezen az ünnepélyes napon.

Radvánszkyné ott térdepelt a kemény, hideg kövön, összekulcsolt kézzel, szótlanul, bensőségesen könyörög lelkében, hogy tegyen Isten valami csodát és váltsa meg szegény szerencsétlen leányát szörnyű helyzetéből.

Áhítatos lélekkel hallgattuk végig mindannyian a misét. Mikor a szent szertartás befejeződött, az öreg pap a jelenlevők felé fordult és hangos szóval megkérdezte:

– Radvánszky Mária, itt vagy? Felelj leányom!

– Itt vagyok! - hallatszott Mária tiszta, csengő hangja.

A pap aztán Márkhoz fordult:

– Vidal Márk, akarod-e feleségül venni az itt jelenlévő Radvánszky Máriát?

– Igen! - felelt fivérem.

– És te, Radvánszky Mária, feleségül akarsz-e menni az itt jelenlévő Vidal Márkhoz?

Mária tiszta, csengő hangon mondta ki az igent.

– Vidal Márk és Radvánszky Mária, Isten és emberek előtt egymás élettársai vagytok, elválaszthatatlanul és felbonthatatlanul.

És meghatott hangon tette hozzá:

– Isten áldása legyen rajtatok, gyermekeim.

Az öreg pap áldólag nyújtotta ki kezét Márk és a láthatatlan fiatalasszony felé.

És ekkor, ekkor megtörtént a csoda, melyet szegény Radvánszkyné olyan áhítatos szívvel, olyan hívő lélekkel várt.

Mikor a pap Isten áldását adta a fiatal párra, Mária alakja, mint hogyha csak sűrű ködfátyolból bontakozott volna ki, megjelent szemünk előtt. Ott állt hosszú fehér ruhájában, szebben és bájosabban, mint valaha. Ott állt és szemét áhítatosan az ég felé emelve, kezeit összekulcsolva, némán, de annál bensőségesebben adott hálát az Úrnak, ki a sok viszontagság után megváltotta szenvedéseitől.

Mindannyian áhítatosan borultunk térdre és hálatelt szívvel köszöntük meg Istennek ezt a csodálatos jótéteményét. Az öreg pap meghatottságtól remegő hangon imádkozott. És imádkozott vele együtt az egész embertömeg.

Csodálatos volt az, ami történt. És szinte csodaszerű volt az az örömujjongás, mellyel a lakosság hazakísérte a boldog fiatal párt. A nagy megpróbáltatás, a sok szomorúság, a már-már reménytelenségbe süllyedő bánat után, most olyan boldogan, olyan megkönnyebbülten lélegzettünk fal mindannyian. Radvánszkyné magánkívül volt örömében. Egy percre sem tudott megválni leányától, folyton dédelgette, csókolgatta gyermekét. És Radvánszky? Most először életemben láttam ezt az olyan tökéletesen fegyelmezett embert teljesen feloldódni, beleveszni egy érzésbe. A boldogság, az öröm érzése volt ez.

Örömteli napok következtek mindnyájunkra. S ezzel a nagy, csendes, derült boldogsággal az Isten bőségesen kárpótolt bennünket mindazért a sok szenvedésért, mely a közelmultban lesujtott reánk. Storitz Vilmos alakja teljesen feledésbe merült. Békés, derűs napokban nem akartunk visszaemlékezni ellenségünkre, aki gonoszságával már-már szinte tönkretett mindannyiunkat.

A fiatal pár egy hónapot töltött a Radvánszky-házban. Azután búcsút mondtak szüleiknek, a városnak és Párizsba költözködtek.

Istenem, mit mondjak még életükről? Csak néhány szóval, egy-két odavetett vonással rajzolom meg alakjukat. Csak futólag festem le azt a kedves házat, melyben Párizs kertnegyedében laknak Mária és öcsém.

Öcsém, aki Franciaország egyik büszkesége, kinek képeit nemcsak hazájában, de egész Európában keresik, kinek művészetét mindenhol nagyrabecsülik.

És Mária? Lehet-e elképzelni nála szebb, ragyogóbb, fiatal teremtést? Egész lénye boldog, derűs, békességet, megelégedést és harmóniát sugároz. Olyan kedvessé, olyan meleggé teszi otthonát, hogy aki csak egyetlenegyszer volt náluk, újból és újból visszavágyik. Máriánál és Márknál talán csak két boldogabb emberpár van: az öreg Radvánszkyék, akik minden évben meglátogatják legalább egy hónapra a fiatalokat, hogy örüljenek boldogságuknak, hogy gyönyörködhessenek unokájukban, a kis Máriában.

Mi is minden évben leutazunk Radvánszkyékhoz Magyarországra s a nyarat mindannyian együtt töltjük.

Storitz Vilmos csak néha-néha kerül szóba. Egy ízben bevallottam öcsémnek, hogy egy hírneves párizsi kémikussal sokáig próbálgattuk megfejteni a titokzatos találmány nyitját.

A tudós kíváncsisága ösztökélt mindkettőnket, de hiába, mert Storitz Ottó felfedezése véglegesen és örökre elveszett fiával, Storitz Vilmossal együtt.

– Elveszett és hozzátehetjük, hogy szerencsére, - mondta öcsém - mert hiszen ki tudhatná megmondani, hogy ez a titokzatos találmány mennyi bajt és szerencsétlenséget zúdíthatott volna az emberiségre?!

VÉGE