Öcsém betegsége alatt állandóan kínzott a nyugtalanság, az aggodalom.

Hiszen elgondolni is szörnyűség, hogy Storitz akármelyik percben bejuthat a Radvánszky-házba.

Gyilkos merénylete meghiúsult ugyan, de hátha másodszor nagyobb sikerrel jár gaztette?... Megborzongtam.

Elsősorban is arra kell törekedni, hogy Storitz ne tudjon bejutni a Radvánszky-házba. De hogyan? Hosszú időn keresztül töprengtem, amíg végre elfogadható megoldásra bukkantam.

Június 6-án öcsém állapota annyira jobbrafordult, hogy átvihettük Radvánszkyékhoz. Öcsémet ideiglenesen Ferenc szobájában helyeztük el.

Én aztán előadtam Radvánszkyéknak tervemet és néhány percnyi tanácskozás után megállapodtunk abban, hogy valóban ez a leghelyesebb, amit az adott körülmények között tehetünk.

Székely rendőrfőnököt néhány sorban tudósítottuk tervünkről. A rendőrfőnök rövid idő mulva megjelent néhány emberével és most már hozzákezdtünk a ház alapos átvizsgálásához.

Elsősorban is bezártuk a veranda ajtaját és az összes külső ajtókat, hogy senki se surranhasson be a házba.

Azután pedig mozgósítottuk a ház egész személyzetét és elkezdődött a kutatás.

Egyenkint vettük sorra a szobákat, mégpedig olyan sűrű sorba fogózva egymásba, hogy lehetetlen lett volna közöttünk bárkinek is elsurrannia.

Mondanom sem kell, hogy minden ágy alá, minden dívány és bútor mögé bebújtunk, minden ágyat, díványt és asztalt felül is végigtapogattunk, mert hátha ott húzódott meg Storitz előlünk.

Ha egy szobával végeztünk, lezártuk az ajtaját, a kulcsot pedig Radvánszky doktor vágta zsebre. Így jártuk végig az egész házat és nem feledkeztünk meg a legapróbb zugról sem.

Mikor végül megbizonyosodtunk, hogy a házban nem lehet sem Storitz, sem szolgája, a külső ajtókat még lakattal is lezártuk.

Ezentúl senki sem be nem jöhet, sem ki nem mehet tudtunk nélkül, és ha valaki átlépi a küszöböt, Ferenc és én, vagy Ferenc és egy megbízható szolga állnak az ajtónyílásban. Így aztán biztosak lehetünk abban, hogy Storitz be nem teheti lábát a házba.

Sőt még odáig is kiterjedt óvatosságunk, hogy az ablakra is vigyáztunk. Az ablakot csak akkor szabad nyitva hagyni, ha legalább ketten állnak előtte, nehogy a nyitott ablakon keresztül jusson be ellenségünk a lakásba.

Óvatosságunk ugyancsak helyénvaló volt.

Storitz ugyanis nem hagyta el a várost, erről biztos tudomásunk volt.

A rendőrfőnök elbeszélte, hogy a város boltosai már napok óta panaszt tesznek a rendőrségen, hogy áruik nyomtalanul eltűnnek. A tolvajt senki sem látja, bármennyire résen vannak is. Különösen az élelmiszerkereskedők panaszkodtak, hol egy kenyér, hol egy kiló vaj, hol meg egy nagy darab hús tűnt el. A tolvaj nem lehetett más, mint Storitz öreg szolgája, Hermann. A dühös lakosság előtt nem mert mutatkozni és ilyen módon gondoskodott gazdája ellátásáról.

Természetesen a lakosság gyűlölete még csak fokozódott. Mindenki fel volt háborodva, s a kereskedők panasza csak szította az elégületlenséget.

Ami engem illet, miután a ház biztonságban volt, egyre azon töprengtem, hogyan tehetném ártalmatlanná félelmetes ellenségünket?

Elsősorban is az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajjon mi lehet az a titokzatos találmány, amelynek segítségével Storitz láthatatlanná tud válni?

Mert hiszen kétségtelen, hogy valami tudományos preparátum segítségével, melynek titkát apjától örökölte, tud ellenségünk láthatatlanná válni. És végeredményben is el lehet képzelni, hogy van valami olyan kémiai preparátum, amely a szemidegre semlegesítő hatással van, úgy hogy a szem azt a bizonyos tárgyat nem érzékeli. Storitz esetében két dolog ejtett gondolkodóba. Az egyik, hogy vajjon miféle lehet az a preparátum, amely nemcsak a Storitz testét, hanem a ruháit is láthatatlanná teszi? Ezzel szemben a láthatatlanság már nem terjed ki arra a tárgyra, melyet ellenségünk kezébe vett, mert hiszen ezeket a tárgyakat mindannyian egész tisztán láthattuk.

A második kérdés pedig az volt, hogy ez a folyadék vajjon állandóan láthatatlanná teszi-e Storitzot, vagy pedig bizonyos időtartam után elmúlik a hatása? Ebben az esetben Storitz kénytelen lenne mindig újabb és újabb adagot magához venni a láthatatlanná tévő szerből, abban az esetben pedig, ha a találmány hatása állandó, akkor kell lenni valami olyan szernek, melynek segítségével Storitz ismét láthatóvá tud válni.

Mind a két esetben emberünknek valahol tartania kell ezt a kémiai szert. A mi feladatunk tehát az lenne, hogy ezt a rejtekhelyet valamely úton-módon felkutassuk, így aztán a leghatásosabb fegyvert kicsavarnánk ellenségünk kezéből.

Ami a kísérteties harangzúgást és a toronyszobában látott vörös fáklyafényt illeti, meg voltam győződve, hogy a dolognak semmiféle jelentősége sincs; Storitz egész egyszerűen kedvét lelte abban, hogy a lakosságot halálra ijessze s hogy a rendőrség előtt s előttünk hatalmát fitogtathassa.

És éppen ebben a mérhetetlen önhittségben, ebben a cezaromániában lesz majd Storitz veszte. Mert lassankint egészen megfeledkezik az óvatosságról és így mégis csak bízhatunk abban, hogy a rendőrség segítségével láthatatlansága ellenére is elcsíphetjük.

Gondolataimat közöltem a rendőrfőnökkel. Hosszasan beszélgettünk erről az ügyről és végre is abban állapodtunk meg, hogy Storitz házát, akárcsak Radvánszkyék lakhelyét, a legszigorúbb ellenőrzés alá fogjuk venni. Természetesen ebben az esetben egészen más módszert fogunk alkalmazni. A házat éjjel-nappal sűrű rendőrkordon veszi körül, az emberek minden négy órában felváltják egymást, így azután sem Storitz, sem Hermann nem tudnak behatolni a házba. Ezzel azt akartuk elérni, hogy ellenségeink ne tudjanak eljutni titkos rejtekhelyükhöz, ahol a kémiai szert tartották.

Így azután Storitz vagy kénytelen lesz előbb-utóbb felvenni valódi alakját, vagy pedig hogy ha az a szer egyszer és mindenkorra láthatatlanná tette és egy másfajta preparátumra van szüksége, hogy ismét láthatóvá tudjon válni, akkor biztosak vagyunk benne, hogy előbb-utóbb meg fogja kísérleni a házba való bejutást. Mert hiszen bizonyára elviselhetetlenné válna számára az a gondolat, hogy hosszú időre, vagy talán egész életére láthatatlan alakként éljen.

Egyébként Székely rendőrfelügyelő már azért is helyénvalónak találta ezt a tervet, mert a lakosság egyre jobban és jobban háborgott Storitzék ellen. Hogyha az emberek látnák, hogy a házat rendőrség veszi körül, mindenesetre lecsillapodnának egy kissé, már pedig ugyancsak fontos volt, hogy a lakosság minél előbb megnyugodjék, mert a rendőrfőnök szerint ez az izgatott túlfeszített állapot nem tarthat soká és esetleg katasztrofális végződésű lehetne.

Radvánszky Mária állapota még mindig igen súlyos volt. A szerencsétlen fiatal leány nem nyerte vissza öntudatát. Órák hosszat mozdulatlanul feküdt ágyán, szinte élettelenül. Ha néha-néha megmozdult s kinyitotta szemét, akkor se ismert rá a körülötte állókra és összefüggéstelen szavakat rebegett.

Szegény öcsém naphosszat ott ült a fiatal leány ágya mellett, bár még ő maga is nagyon gyönge volt, mert hiszen szervezetét megviselte az a seb, melyet Storitz ejtett rajta.

Az a kérdés is gyötört mindannyiunkat, vajjon a fiatal leány állapota jobbra fog-e fordulni, vagy pedig valami gyógyíthatatlan elmezavarban szenved? Radvánszky doktor és a többi orvosok erősen bíztak a fiatal szervezet erős, egészséges voltában, mely majd le fogja küzdeni a nagy felindulás okozta idegösszeomlást. Ám azt mindannyiunknak be kellett látni, hogy Mária állapota súlyosabb, mintsem az első nap gondoltuk, mert hiszen egy hét múlt el már a végzetes események óta és azóta még mindig nem nyerte vissza öntudatát.

Radvánszkyné emberfeletti hősiességgel viselkedett. Reggeltől estig ott ült leánya szobájában és az éjszakát is ugyanabban a szobában töltötte s a legkisebb neszre is tüstént talpon termett. Pedig hát ápolónő is volt a fiatal leány mellett, de Radvánszkyné nem volt nyugodt, csak akkor, ha ő ült egyetlen leánya ágyánál. Nagy akaratereje ellenére is idegzetét roppant megviselte a sok izgalom. Éjszakánkint, ha egy-egy órára el is nyomta az álom, rémülten riadt fel, ilyenkor halk lépteket vélt hallani a padlón s állandóan attól a gondolattól reszketett, állandóan az az érzés gyötörte, hogy láthatatlan ellenségünk ott ólálkodik közelükben. Ezért nem akarta leányát magára hagyni jóformán egyetlenegy pillanatra sem, mert az volt az érzése, hogy az ő jelenlétében mégsem történhetik gyermekének baja.

Radvánszky doktor és öcsém szinte állandóan a beteg körül tartózkodtak. Ami engem illet, én a kijáratot tartottam szemmel, a ház egyik hűséges régi szolgájával együtt.

Radvánszky Ferencnek nem volt türelme otthon maradni. Egész nap a városban kóborolt. Néha valósággal azt a benyomást tette reám, mintha valami rögeszme hajtaná. Arról, hogy miért rója órákhosszat a város utcáit, nem beszélt. Mindig egyedül távozott el s láthatólag nem akarta, hogy elkísérjem, és magamban azt gondoltam, barátom biztosan valami tervet forgat a fejében és nem akarja, hogy rajta kívül bárki is tudjon róla. Azzal tisztában voltam, hogy Ferencet úgysem lehet visszatartani. Így hát, gondoltam, legjobb lesz, ha nem avatkozom bele az ügybe.

Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy vajjon mire számít barangolása közben? Csak nem arra, hogy a véletlen összehozza láthatatlan ellenségével?

Radvánszky Ferenc természetesen minden nap értesített a városban történt eseményekről. A lakosság hangulata még mindig nyugtalan, forrongó volt. Ugyanis a derék, egyszerű emberek Storitzban már valami rejtelmes, földöntúli lényt, titkos hatalmakkal felruházott boszorkánymestert, az ördög cimboráját látták. Félelmüket még növelte az a sok mende-monda, melyet Storitz apjáról beszéltek.

– Már az apa is boszorkánymester volt, a fia is bizonyosan az, - mondogatták.

A rendőrség pedig semmiféle eredményre nem tudott jutni. A kordon állandóan ott állt a ház körül, de sem Storitz, sem szolgája nem próbálkoztak a házba bejutni.

Június 11-én este hosszas beszélgetésbe merültem öcsémmel. Szegény öcsém napról-napra lehangoltabb, szomorúbb lett. Kedélye, egészségi állapota egyaránt rosszra fordult és bensőleg már attól tartottam, hogy a sok izgalom és a kiállott vérveszteség folytán valami nagy betegség támadja meg.

Éreztem, hogy az egyedüli mód egészsége helyreállítására az lenne, ha elhagyná ezt a várost és visszamenne Franciaországba. De viszont azt is tudtam, hogy öcsém soha, sohasem egyezne bele, hogy menyasszonyától akárcsak rövid időre is elváljon. Már pedig Mária ilyen állapotban nem teheti meg a hosszú és fárasztó utat. Az egyetlen lehetséges megoldás az lenne, ha az egész Radvánszky-család elhagyná rövid időre a várost. Végre is ez nem olyan lehetetlenség. És el is határoztam, hogy tervemet meg is említem Radvánszky doktornak.

Látván öcsém végtelen lehangoltságát, igyekeztem őt megvigasztalni.

– Nem Márk, nem szabad ennyire elhagynod magad! Hiszen maguk az orvosok is mondják, hogy Mária össze fogja magát szedni, csak türelemmel kell bevárnunk a betegség lefolyását. De ha te így gyötrődöl, akkor leszel éppen gyönge és beteg, mikor feleségednek a legnagyobb szüksége lenne reád.

– Henry, - felelt Márk könnytől fojtott hangon - irtózatos számomra az a gondolat, hogy ha az én drága egyetlenem meg is gyógyul, akkor is állandóan hatalmában lesz ennek a szörnynek. Mert én érzem, hogy Storitz Vilmos gyűlölete nem csillapult le azzal a sok szerencsétlenséggel, amit ránk zúdított. És ki tudja, hátha a legrémesebb, legszörnyűbb tettől sem riad vissza ez a gazember! Ó Henry, milyen irtózatos érzés az, hogy itt állok tehetetlenül s nem tudom megvédeni azt, kit mindennél jobban szeretek.

– Nem, Márk, - mondottam - nem vagyunk teljesen tehetetlenek vele szemben. És végre is nem lehetetlen, hogy majd...

– Oh Henry, te csak meg akarsz vigasztalni engem, de magad sem hiszel abban, amit mondasz. Nem barátom, hidd meg, mi teljesen tehetetlenek vagyunk ezzel a nyomorulttal szemben! Az egyedüli mód, hogy biztonságban legyünk felőle, az, ha bezáratjuk magunkat valami börtönbe és még akkor is, ki tudja?...

És öcsém szinte magánkívül az izgatottságtól felugrott és idegesen kitágult szemmel meredt maga elé.

– Ki tudja, - mondta reszkető hangon - talán most, ebben a pillanatban is itt van a szomszéd szobában, ott rejtőzködik a szalónban vagy a dolgozószobában és magában mulat a mi halálos, testet-lelket pusztító aggodalmunkon! Látod, éjszaka, - óh nincs olyan éjszaka, hogy fel ne riadnék! - azt hiszem, hogy valaki jár a szobámban, nesztelenül megáll az ágyam mellett...

Csillapítólag tettem kezemet öcsém karjára. De ő izgatottan tovább folytatta:

– Látod Henry, jól tudom, hogy ez az aggodalom már szinte rögeszmévé fokozódott, mert állandóan az az érzésem, hogy ez az ember itt ólálkodik körülöttünk és ördögi gonoszsággal mulat a mi hiábavaló erőlködésünkön, Oh, hogyha meg lehetne fogni, ha le lehetne szúrni, ha meg lehetne fojtani! De hiába, ez a gazember láthatatlan és megfoghatatlan!

Fájdalmasan szorult össze szívem, látva, hogy szegény öcsém milyen szörnyű állapotban van. Ha ez az idegfeszültség még tovább így tart, akkor attól kell tartanom, hogy idegrendszere összeomlik, öntudata elborul, akárcsak Máriáé.

A város lakossága állandó, szinte pánikszerű félelemben élt. Az emberek mindenütt Storitz Vilmost keresték s a legkisebb zajra is ijedten rezzentek meg, mert azt hitték, hogy a láthatatlan ember jár a nyomukban. Egy ilyen pánikszerű jelenetnek magam is tanuja voltam.

Június 12-én kora délelőtt, éppen a városházára igyekeztem s útközben összetalálkoztam Radvánszky Ferenccel, ki szokása szerint reggel óta bolyongott az utcákon.

– Nem kísérnél el a városházára? - kérdeztem barátomtól.

– Örömmel, - felelt ő.

A városházától nem messze két ló vágtatott végig az úton, egy szekeret húzva maguk után. A gyeplő lecsúszott a bakról, a kocsi teljesen üres volt, minden valószínűség szerint a két megvadult ló ledobta a kocsist. Ám az állandó idegfeszültségben élő lakosság szentül meg volt győződve, hogy a láthatatlan Storitz Vilmos hajtja a lovakat.

– Utána emberek! Utána! Fogjuk meg a boszorkánymestert! - kiabálták.

Utánairamodtak a szekérnek és miután a vágtató lovakat nem igen tudták volna máskép megállítani, kövekkel hajigálták a szegény állatokat. Egy kődarab az egyik ló jobblábát találta el. Az állat fájdalmas nyerítéssel megállt, majd térdre roskadt s az emberek odarohantak a szekérhez. Egy pillanat alatt megrohanták a szekeret, felkapaszkodtak rá és kiterjesztett karokkal fel-alá rohantak rajta, hogy a láthatatlan Storitzot megfogják. Sehol senkit sem találtak, így tehát a láthatatlan kocsisnak sikerült elmenekülni a dühödt néptömeg elől.

Néhány perc mulva aztán a különös esemény kimagyarázódott. Egy paraszt szaladt a lovakhoz, az övé volt a szekér, meg a két állat. Ám mialatt ő a piacon alkudozott, a két ló valamitől megbokrosodott és elrohant.

Persze a szegény ember magánkívül volt dühében, mikor az egyik lovát a földön látta. Csakhogy a felháborodott tömeg végig sem hallgatta panaszát s ha Radvánszky Ferenc közbe nem veti magát, a szegény ember még pórul is járhatott volna.

Mikor felmentünk a városházára, tüstént Székely rendőrfőnökhöz siettünk, akit már értesítettek a megbokrosodott lovak esetéről.

– A lakosság már magánkívül van a félelemtől, - mondotta a rendőrfőnök.

Én feltettem a szokásos kérdéseket.

– Hallott valami újságot, Rendőrfőnök úr?

– Igen, - mondotta a rendőrfőnök. - Az imént kaptam értesítést Sprembergből, hogy Storitz Vilmos szülővárosában tartózkodik.

– Sprembergből, - kiáltott fel Radvánszky Ferenc. - Tüstént utazom Sprembergbe, végre megtalálom a gazembert!

Nem szóltam egy szót se, mert úgyis tudtam, hogy hiábavaló lenne Ferencnek ellenvetéseket tenni, ámbár magamban nagyon is jól tudtam, hogy ez az út teljesen haszontalan. Storitz el tud rejtőzködni Ferenc elől, ha nincs kedve vele szembeszállni.

– Kedves kapitány úr, - mondotta a rendőrfőnök - várjon még. Én ugyanis arra kértem azt az embert, hogy még egyszer küldjön nekem teljesen megbízható tájékoztatást. Amíg ezt a fontos értesítést meg nem kaptam, addig nagyon kérem, ne induljon neki egy esetleg hiábavaló útnak akkor, mikor jelenlétére itthon olyan nagy szükség van!

Néhány nap múlva a rendőrfőnök értesített, hogy hírt kapott Sprembergből. Egyáltalán nem biztos, hogy Storitz Vilmos ott tartózkodik. Hosszú idő óta nem látták már, sőt szülővárosában azt hiszik, hogy Storitz jelenleg Magyarországon van.

Így hát az egyedüli megoldást már csakis abban láttam, ha az egész Radvánszky-család elhagyja Magyarországot, mégpedig titokban, lehetőleg minden feltűnés nélkül, úgy hogy Storitz ne tudjon bennünket követni.

Ugyan azzal is tisztában voltam, hogy ez az elutazás sem nyujtana biztonságot arranézve, hogy titokzatos üldözőnktől egyszersmindenkorra megmenekülhetnénk; mert hiszen Storitz tudtunkon kívül követhet bennünket.

Június 14-én a lakosságon nagy nyugtalanság vett erőt. Ez a nyugtalan hangulat már napok óta ott vibrált a tömeg lelkében, de 14-én annyira elhatalmasodott a lakosságon, hogy a rendőrfőnök szinte tanácstalan volt.

Tizenegy óra tájt nagy tömeg özönlött Storitz háza elé.

– Visszajött! Itt van! - kiabálták az emberek és izgatottan mutogattak a magányos házra.

Én is megálltam a ház előtt és az egyik embertől megkérdeztem, hogy mit láttak a többiek? Ez az ember, aki jól beszélt németül, tisztességtudóan így felelt:

– Az egyik paraszt füstöt látott kitódulni a kéményből. Több ember is összegyűlt és hangosan kiabáltak s így keletkezett a csődület. Egyesek azt állítják, - tette hozzá - hogy látták Storitz arcát a toronyszoba ablaka mögött.

– Hát lehetséges, - gondoltam magamban - hogy Storitz Vilmos arca tényleg megjelent volna a toronyszoba ablakában? Akármeddig is terjed a vakmerősége, arra mégsem hittem volna képesnek, hogy a dühödt tömeget ilyen szemérmetlen módon ingerelje maga ellen. Hiszen tudhatta jól, hogy ha valahogy a feldühödt lakosság kezébe kerül, egykettőre vége van. Még a rendőrség sem tudná ebben az esetben életét haragjuktól megoltalmazni.

Nem, nem tételezhettem fel róla ekkora meggondolatlanságot.

Ám akárhogy is állt a dolog, Storitz megjelenésének híre valóságos forradalmat idézett elő az emberek közt.

Az utcán már mozdulni sem lehetett, a gyalogjárót és a kocsiutat egyaránt elözönlötte a sűrű sorban álló néptömeg. Lehetetlen ezt a felizgatott, felajzott tömeget csillapító szavakkal megnyugtatni. Hiába vetette magát közbe a rendőrség, hiába igyekeztek visszatartani őket, még arra is hiába figyelmeztette őket az egyik rendőrtiszt, hogy ha most behatolnak a házba, azzal csak alkalmat adnak Storitznak, hogy láthatatlanul kiosonjon a feltört ajtón.

Hiába volt minden! A dühös néptömeg nem hallgatott semmire. Minden emberen erőt vett a vágy, hogy végre szemtől szembe állhassanak a titokzatos ellenséggel. A rendőrkordont félrelökték, a kertajtót feltépték, a ház kapuját betaszították és végigrohantak az egész házon, az összes helyiségeken keresztül, fel a padláslépcsőn, egészen a toronyszobába.

A toronyszoba ablaka recsegve tört be, az egyik embert nekilökték az ablaküvegnek. A dolgozószobában lévő laboratóriumi szereket, üvegeket, lombikokat darabokra zúzták. A felháborodás miatt önuralmát vesztett tömeg az élettelen tárgyakon töltötte ki bosszúját, annál is inkább, mert a titokzatos ellenség láthatatlan maradt.

Hogy hol rejtőzhetett el Storitz Vilmos, arról sejtelmünk sem volt. Lehet különben, hogy benn sem volt a házban, hogy csak az emberek felizgatott fantáziája vélte őt a toronyszoba ablakában látni. Ám a dühös tömeg látván, hogy a rejtelmes ellenség elmenekült bosszúja elől, még mielőtt a segítségül érkezett rendőrség beleavatkozhatott volna a dologba, felgyujtotta a magános házat. És néhány perc mulva lobogó lángok, nagy fekete füstgomoly szállt fel arról a helyről, mely Storitz Vilmos lakhelye volt.

Egy óra mulva már csak a négy kopasz, sivár fal meredezett düledezőn és piszkosan.

Az embereket valami megkönnyebbülés fogta el, fellélekzettek, talán azt képzelték, hogy a titokzatos, láthatatlan ember ott pusztult el az égő házban.