Az utolsó napok szinte észrevétlen gyorsasággal teltek el.

Végül elérkezett a nagy nap, június elseje.

Legnagyobb örömömre Mária mintha teljesen megfeledkezett volna az estélyen történt kínos incidensről. Az előkészületek, az esküvő előtti napok izgalma mindenképpen lefoglalták érdeklődését.

Természetesen mi is óvakodtunk attól, hogy Storitz nevét akár csak meg is említsük Radvánszkyné és Mária előtt.

Az utolsó napokban valóságos testvéri viszony alakult ki a fiatal leány közt és közöttem; sokat voltunk együtt és Mária bizalmas meghittséggel beszélt jövőjükről. Párizsba akartak költözni, de nem tüstént a házasságkötés után.

– Márk jelenleg itt is nagyon jól érzi magát, nekem pedig olyan nehezemre esne megválni szüleimtől és bátyámtól. De azért elkísérünk ám Párizsba, - tette hozzá gyorsan Mária. - Egy hónapot mindenesetre az én imádott Párizsomban akarok tölteni, aztán hazajövünk egy kis időre, hogy anyám ne sírjon nagyon utánam. A többit pedig - majd meglátjuk.

Ezt a tervet egyébként Radvánszky doktor is helyeselte.

– Négy-öt hét alatt megpróbálunk beleszokni abba a gondolatba, hogy gyermekünk kirepült a családi fészekből. Apránkint könnyebb beletörődni valamibe, mint egyszerre, - mondogatta feleségének.

Ami öcsémet illeti, amíg menyasszonya mellett volt, természetesen minden gondjáról, bajáról megfeledkezett. De mihelyt négyszemközt maradtunk, annál nagyobb mértékben állt be a visszahatás. Ilyenkor állandóan gyötörte az aggodalom és újra meg újra csak azt kérdezte:

– Semmi újság sincs, Henry?

– Semmi édes barátom, - feleltem én ilyenkor és hozzáteszem, hogy a tiszta igazságot mondtam öcsémnek.

Emlékszem, egyszer hozzátette:

– Úgy-e, ha véletlenül hallanál valamit a városban, vagy a rendőrfőnöktől, nem titkolod el előttem?

– Szó sincs róla Márk, - nyugodt lehetsz, ha megtudok valamit, azonnal értesítlek.

– Igen Henry, nagyon kérlek, ne hallgass el előttem semmit. Jobb, ha tisztán látom a helyzetet.

– A helyzet az, hogy már senki sem beszél a dologról. Az emberek szaladnak a dolguk, bajuk vagy az örömeik után. Ami Storitzot illeti...

Öcsém arca elkomorodott.

– Nos, ami Storitzot illeti, - folytattam - őt nem eresztik be Magyarország területére. Van éppen elég vásár Németországban, ott kedvére gyakorolhatja a bűvészmutatványait.

– Bűvészmutatványok, Henry?... Ki tudja, milyen rejtelmes hatalom?...

– Ugyan kérlek Márk, csak nem hiszel komolyan ilyen gyerekségben? Ügyes trükk volt az egész.

– Azt hiszem, Henry, hogy te túlságosan könnyen veszed ezt az ügyet.

– De az Isten áldjon meg, hát hol van itt ok az aggodalomra? Storitz elutazott, hiszen biztos értesülésünk van arról, hogy résztvett a sprembergi emlékünnepen 25-én. Vissza nem jöhet, de nem is jönne, végeredményben ő sem óhajt összetűzni a rendőrséggel. Őszintén szólva nem tudom megérteni, hogy te...

– Igen, én magam sem tudok határozott okot találni. Inkább valami nyomasztó, nyugtalanító sejtelem, valami előérzet gyötör.

– Az előérzet nem más, mint idegesség. Igyekezz mással foglalkozni gondolatban, meglátod, úgy elmúlik, hogy még nyoma sem marad. Légy minél többet Mária mellett. Az ő társaságában sokkal nyugodtabb vagy.

– Igazad van, Henry, - felelt öcsém - Mária mellett tényleg minden bajomról megfeledkezem.

Szegény kedves öcsém! Aggodalma végtelen szomorúsággal töltött el. És minél jobban közeledett a házasságkötés napja, annál lehangoltabb lett, annál inkább gyötörte a kínos előérzet.

Ám, hogy őszinte legyek, én sem voltam olyan nyugodt, mint amilyennek mutattam magam.

Radvánszky Ferenccel is sok baj volt. Mikor megtudta, hogy Storitz Sprembergben tartózkodik, mindenáron oda akart utazni. Négy nap alatt odaérhet, ha megszakítás nélkül teszi meg az utat.

Alig bírtuk visszatartani apja meg én, és egyre attól kellett tartanunk, hogy egyszerre fogja magát és mégis csak elutazik Sprembergbe. Mondhatom, sok aggodalmat kellett miatta kiállnunk. Az elutazás terve állandóan foglalkoztatta és nap-nap után újból és újból előhozta bámulatraméltó, csökönyös kitartással.

Egy reggel felkeresett szállodámban és néhány percnyi beszélgetés után már tisztában voltam azzal, hogy Sprembergbe akar menni.

– Kedves jó barátom, könyörgöm, hallgass a szavamra. Maradj itthon! Most, hogy a dolgok elsimultak, minek mindent újból felkavarni?

– Henry, - felelt Ferenc, és hangja komoran csengett - ennek a nyomorult fickónak meg kell bűnhődnie tettéért.

– Hidd meg, hogy előbb-utóbb meg fogja kapni méltó büntetését.

– De mikor? - kiáltott fel Ferenc. - Nem is képzeled Henry, milyen rettenetes érzés, hogy megtorlás nélkül kell hagynom a családomon esett sérelmet. Nem, kedves barátom, elégtételt kell kérnem ezért az alávaló merényletért. És mivel a főispán kitiltotta Magyarország területéről, nincs más út, el kell mennem Sprembergbe.

Igyekeztem lecsillapítani, de hiába. Egyre nagyobb felindulás kerítette hatalmába lelkét.

– Oh hogyha már akkor bizonyos lettem volna a dologban, mikor még itt volt! - kiáltott fel szinte kétségbeesetten.

Láttam, hogy barátom hajthatatlan.

– Rendben van, ha nem lehet veled beszélni, hát utazz el. Mindössze is arra kérlek, várd be békével Mária esküvőjét. Aztán tehetsz, amit jónak látsz. Sőt az esküvő után én magam kísérlek el Sprembergbe, mert akkor Mária már asszony és nem kell az esetleges botránytól annyira tartani, mint ma.

Annyi hévvel, annyi meggyőző erővel beszéltem, hogy végezetül is Ferenc engedett és beleegyezett, hogy utazását a házasságkötésig elhalasztja.

Az utolsó napokat feszült, nyugtalan lelkiállapotban töltöttük. A többiek előtt nyugalmat színleltem, de bensőmben annál izgatottabb, annál nyugtalanabb voltam.

És séta közben gyakran azon kaptam magamat, hogy a Dunaparton járok, a Storitz Vilmos háza előtt.

A ház változatlanul ugyanabban az állapotban volt, mint a rendőri nyomozás alkalmával. Az ajtók csukva, az ablakok zárva, a ház és a kert teljesen elhagyatott.

A rendőrök még mindig megfigyelés alatt tartották az épületet, de sem Storitz, sem szolgája, Hermann nem mutatkozott az épület közelében.

Ám engem valami furcsa, nyugtalanító érzés újra meg újra a ház elé űzött.

Az épület éppen olyan komor, gyászos külsejű volt, mint mikor először láttam. Az ajtók bezárva, a zsaluk lehúzva. A ház előtt, az utcán ott cirkált az a két polgári ruhás rendőr, akiket Székely rendőrfőnök rendelt ki szolgálattételre. A rendőrök jelentése szerint sem Storitz, sem szolgája, Hermann nem jártak a ház körül s nem kísérelték meg az oda való bejutást; ha ilyesmit tesznek, semmiesetre sem kerülheti el a rendőrök figyelmét, és mégis felzaklatott, izgatott lelkiállapotomban nem csodálkoztam volna, ha a toronyszoba ablakából Storitz keményvágású, élesen metszett profilja nézett volna le reám.

Komor gondolatoktól gyötörve, szinte gépies léptekkel mentem a Duna felé.

A kikötőbe éppen akkor érkezett meg egy hajó.

Mint ilyenkor rendesen, nagy volt a tolongás, lárma, sürgés-forgás és a zaj.

És egyszerre, a nélkül, hogy tudtam volna miért, ideutazásom és annak élményei jutottak eszembe. És lelki szemeim előtt egyszerre feltűnt a komor német utas alakja, akiről csak később tudtam meg, hogy Storitz Vilmosnak hívják. Láttam barátságtalan, rideg pillantását, ahogy tetőtől-talpig végignézett. Azt hittem, hogy Vukovárnál leszállt a hajóról, de úgy látszik, csalódtam, mert most már egész bizonyos voltam benne, csakis ő lehetett, ki azokat a titokzatos szavakat mondotta. Igen, később Radvánszkyék szalónjában egészen biztosan ráismertem erre a hangra.

Ugyanaz a mély, rekedtes hang énekelte azt a szörnyű dalt, a Gyűlölet himnuszát.

És ezeknek a gondolatoknak hatása alatt önkéntelenül is szemügyre vettem a kiszálló utasokat. A nélkül, hogy tudatában lettem volna, ellenségünk sápadt arcát, villogó szemét, elszánt, kemény profilját kerestem köztük.

Az utasok között azonban nem volt egyetlen alak, ki Storitz Vilmosra hasonlított volna.

Öt óra tájt, mint rendesen, ott ültünk Radvánszkyék házában, az uzsonnaasztalnál. Öcsém mindenről megfeledkezve, boldog beszélgetésbe merült Máriával. Ferenc is jóval nyugodtabb volt már, bár arca még mindig komor és sötét.

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a társaságot felvidítsam s igyekezetemben nagy segítségemre volt Mária, ki később, vacsora után a zongorához ült és csodálatosan szép magyar nótákat játszott és énekelt.

A búcsúzás pillanatában mosolyogva mondta:

– Tehát holnap, kedves Henry. Csak arra kérlek, el ne felejtsd, tudom, milyen szórakozott és feledékeny vagy az utóbbi időben.

Én pedig mosolyogva folytattam a tréfát:

– Hát igaz, hogy az utóbbi időben nagyon szórakozott és feledékeny vagyok. Éppen azért kedves volna tőled, Mária, ha megmondanád, hogy voltaképpen miről is van szó?

– Nahát akkor igazán jó, hogy eszedbe juttattam a dolgot, én sem emlékszem egészen világosan, de úgy rémlik, valami esküvőről van szó, ahol ha nem csalódom, tanunak kell lenned, kedves Henry.

– Ne mondjad, ilyen érdekes események is előfordulnak az én szürke életemben? És ha szabad tudnom, hány órakor kell a tanuknak megjelenni?

– Szeretném, ha itt lennél négy órára.

– Rendben van. Itt leszek négy óra előtt tíz perccel, nem szeretem az ideges menyasszonyokat.

– Isten veled Henry! Isten veled!

– Isten veled Mária!

– A viszontlátásra!

Márknak még néhány elintéznivaló dolga akadt a városban. Egyébként öcsém, legnagyobb örömömre, teljesen nyugodtnak látszott.

Én pedig, hogy magamat megnyugtassam, elmentem a városházára, hátha hallok valami hírt Storitz Vilmos felől.

Azonnal bejutottam a rendőrfőnökhöz és megkérdeztem, tud-e valami újságot?

– Semmi de semmi ujság sincs, kedves Vidal, - mondta a rendőrfőnök. - Teljesen nyugodt lehet, Storitz nincs a városban.

– És nem tudja, Rendőrfőnök úr, hogy még mindig Sprembergben tartózkodik-e?

– Annyit tudok, hogy még négy nappal ezelőtt ott volt. Egy német rendőrtiszt küldte ezt az értesítést.

– Nos, akkor hát valóban nincs ok a nyugtalankodásra, - jelentettem ki megkönnyebbülten és búcsút vettem a derék embertől.

Délután négy órakor mindannyian ott voltunk a Radvánszky-házban. A ház előtt már várt két kocsi - az egyikben a Radvánszky házaspár, Mária és a család egy régi jó barátja, Neményi Lajos táblabíró fognak ülni, a másikban öcsém, Ferenc, egyik barátjával, Győry Mihály hadnaggyal, és én. Neményi Lajos és Győry Mihály is tanúkként szerepelnek majd a házasságkötésnél.

Öcsém természetesen izgatottan járt fel és alá a nagy szalónban.

Radvánszky Ferenc, akárcsak édesapja, díszmagyart hordott. Élénk beszélgetésbe merültek a két vendéggel, kik közül különösen Neményi táblabíró nyerte meg rokonszenvemet.

Középkorú és meglehetősen mindennapi külsejű férfi volt a táblabíró, de aki csak néhány percen át beszélgetett vele, az hamarosan meggyőződhetett arról, hogy a jelentéktelen külső alatt milyen nagy lelki és szellemi erő rejtőzik. Én már több ízben beszélgettem vele, hiszen ő volt Radvánszky legjobb barátja, s ilyenkor valósággal lenyűgöző hatással volt reám. Olyan érdekes, eredeti szempontból nézte a dolgokat, olyan éles tekintettel világított reá az események rúgóira, a történések okaira, hogy egyik legnagyobb élvezetem volt a vele való beszélgetés. Neményi Lajos egyébként agglegény volt s visszavonultan élt özvegy nénjével egyszerű házában, jóformán minden idejét jogi munkásságának és tanulmányainak szentelve.

Győry Mihály jókedélyű és nyíltszívű fiatal legény, Ferencnek régi gyerekkori barátja.

Most állandóan csipkelődött, incselkedett öcsémmel, aki izgatottan járt fel és alá és minden pillanatban kihúzta zsebéből az órát. Mária ugyanis a menyasszonyok szokása szerint még mindég nem készült el öltözködésével és öcsém természetesen türelmetlenkedett.

A jókedvű fiatal tiszt vidáman évődött az ideges vőlegénnyel.

Ám mivel Győry hadnagy úr nem igen tudott franciául, sőt a német nyelvvel is ugyancsak hadilábon állott, ezek a tréfák néha nagyon balul sültek el, amin aztán ő maga mulatott a legjobban.

– Mária - végre valahára! - kiáltott fel félig-meddig szemrehányó, félig-meddig örvendező hangon öcsém és menyasszonya felé sietett.

A fiatal leány ott állt az ajtónál. Karcsú, finom alakját habos moiréselyem ruha borította, mely hosszan húzódott utána. Az antik csipkefátyol elfödte hullámos, dús haját s a mirtuszkoszorú kedvesen övezte körül gyengéd, kissé kipirult szép arcát. A menyasszonyi koszorú ugyanaz volt, melyet Márk visszahozott neki. Mindenáron azt akarta viselni.

Finom, fehér kis kezét öcsém karjára fektette s kedves, behízelgő hangon mondta:

– Remélem, nem haragszol ezért a kis késedelemért? Ígérem, hogy utóljára történt.

Márk boldogságtól ragyogó arcáról leolvasta a feleletet. Mária mosolyogva lépett hozzám és felém nyujtotta kezét.

– Drága testvérem, olyan boldog, olyan végtelenül boldog vagyok...

– Édes, kicsi húgom, a Mindenható tartsa meg örökké ezt a ti nagy boldogságtokat. Ennél szebb és nagyobb ajándékot, tudom, nem adhat nektek, - suttogtam meghatott hangon.

A bizonytalansággal és aggodalommal teli napoknak vége tehát!... Vége annak a sok kellemetlenségnek, amelyet Storitz miatt el kellett szenvednünk. S a fiatal pár egy óra mulva Isten előtt esküszik örök hűséget, elválaszthatatlan frigyet egymásnak.

Csupa örömteli arc vette körül a két boldog fiatal teremtést. Ezekben a percekben bizonyára senki sem gondolt Storitzra és titokzatos fenyegetődzésére, - talán az egy Radvánszky Ferencen kívül, de ő is igyekezett elhessegetni magától a komor gondolatokat.

– Nem, nem szabad most erre gondolni, - suttogta, miközben megszorította kezemet.

És én tisztában voltam azzal, hogy mi cikázott keresztül öntudatán s hogy miről akar mindenáron megfeledkezni.

– Induljunk, induljunk! - sürgetett mindnyájunkat Radvánszky doktor.

A nap programmját következőképpen állapítottuk meg.

Először a templomba megyünk, ahol természetesen ott lesz az egész rokonság s a barátok és ismerősök köre.

A templomban maga a főispán üdvözli a jegyespárt.

Az ünnepélyes esküvői szertartás után a gratulálók a Radvánszky-házban gyűlnek össze, ahol a háziak estélyt adnak a vendégek tiszteletére. Körülbelül 200 vendégre számítottak, tehát ugyanannyira, mint a házassági szerződés aláírása alkalmával adott estélyen.

Visszajövet Mária és Márk már egy kocsiban fognak ülni.

A koszorúslányok és vőfélyek, a botos násznagy pontosan négy órakor elindultak, még pedig Győry Mihályék lakásáról, akinek húga, Mária egyik barátnője szintén nyoszolyólány volt.

Radvánszkyné rendezte ezt így, hogy az utolsó perceket teljesen a menyasszonynak szentelhesse és ne foglalják le idejét a vendégek.

Gyönyörű, verőfényes idő volt. Az ég tiszta és derűs, a Duna felől könnyű szellő lengedezett.

Beszálltunk a kocsikba s a díszbe öltözött, bokrétás kalapú két kocsis elindította a tüzes paripákat.

A templom közelében már csak nagy óvatossággal, lépésben mehettek a lovak.

A székesegyházat környékező utcák és maga a templomtér valósággal nyüzsgött az emberektől. Hiszen Radvánszkyékat mindenki ismerte és szerette a városban és a lakosság nagy része eljött, hogy legalább egy pillanatra láthassák a fiatal menyasszonyt.

Radvánszky doktor szállt ki először a kocsiból. Lesegítette feleségét és leányát.

A vőfélyek és nyoszolyólányok már ott várakoztak a templom előtt és most megindult a lakodalmi menet, elől a botos násznagy s a díszmagyarba öltözött vőfélyek és rózsaszínruhás nyoszolyólányok közepette az ifjú jegyespár.

Abban a pillanatban, mikor a násznagy a templom küszöbére lépett, felcsendült az orgona s a menet az ünnepélyes hangok mellett vonult végig lassú léptekkel a templomon.

Természetesen a padok, pótszékek mind telve voltak, sőt már állóhely sem igen akadt, pedig a templom tágas volt.

Az oltár előtt a főispán fogadta a jegyespárt, ő vezette Máriát az oltárral szembenálló két nagy karosszékhez.

A két karosszék mögött székek sorakoztak. Ezeket a családtagok számára tartották fenn.

A jegyespár, a nászkíséret és mi, a családtagok elfoglaltuk a helyünket.

És ekkor a gyönyörű kovácsolt vasrács mögött felzendült kristálytisztán, áhítattal telve, Isten felé repülőn a kórus.

Jobbfelől lassú, ünnepélyes léptekkel közeledett a pap, aki örökre egyesíti a két boldog fiatal szerelmest.

Az ünnepélyes hangulatot csak fokozta a misztikus félhomály, mely ráborult a templomra. Az ódon, színes ablaküvegeken keresztül csak megtörten szűrődött át a világosság. A levegőben mirrha- és tömjénillat keveredett a virágok illatával.

A tömeg izgatottan mozgolódott. Mindenki látni akarta a jegyespárt, akik az esketést végző pap bejövetelekor felálltak helyükről.

Ebben az ünnepélyes hangulatban, az esketési szertartás magasztos perceiben bizonyára senki sem sejtette, hogy micsoda végzetes esemény zavarja meg néhány perc mulva az ünnepi áhítatot.

Az őszhajú öreg pap néhány meleg mondatot intézett az ifjú párhoz. Beszélt a szeretetről, amely erősebb mindennél a világon, - ime a fiatal magyar leány és a francia ifjú örökre egyesülnek a szeretet jegyében.

– Vidál Márk, - kérdezte aztán és olyan halálos csend uralkodott a templomban, hogy törődött, öreges csengésű hangját tisztán lehetett hallani. - Akarod-e feleségül venni Radvánszky Máriát?

– Igen! - felelt öcsém emelt hangon.

– Radvánszky Mária, akarsz-e feleségül menni Vidál Márkhoz?

– Igen! - csendült fel Mária hangja.

A pap odalépett az ifjú párhoz, kezében ott volt a két jegygyűrű és Mária finom, keskeny kezét megfogva éppen rá akarta húzni a fiatal leány újjára a mátkagyűrűt.

És ebben a pillanatban dühtől és gyűlölettől izzó kiáltás hallatszott.

S a következő percben, mintha valami láthatatlan kéz lökte volna hátra, az öreg tisztelendő rémülettől dermedt arccal, kifordult szemmel roskadt térdre.

Az események oly gyorsan követték egymást, hogy szinte felocsudni sem volt időnk.

A láthatatlan kéz most Máriát lökte térdre.

Mária rémülten felsikoltott és öcsém hozzá akart lépni. De a láthatatlan rém őt is úgy eltaszította, hogy hátratántorodott. S anélkül, hogy tudtuk volna, ki az, aki ezeket a rémségeket elköveti, valaki megfogta a két jegygyűrűt és elhajította.

Az egyik gyűrű arcomba vágódott, heves fájdalmat okozva.

A templomban rémült csend volt.

Az emberek mintha megnémultak és megdermedtek volna az irtózattól.

És ebben a pillanatban a síri csendben, a nélkül, hogy bármit is láthattunk volna, megszólalt a hang...

Nemcsak Márk, nemcsak én, hanem az összes jelenlévők, az egész sokaság hallotta a gyűlölettől lihegő, borzalmas hangot.

Ez a hang ugyanaz volt, mely Radvánszkyék estéjén a Gyűlölet himnuszával zavarta meg a vidám társaságot. Felismertem, - Storitz Vilmos hangja volt.

– Átok Vidál Márkra és átok Radvánszky Máriára! Átok, átok!

A kiáltás végigrezgett az egész templomon és a rémületbe dermedt tömeg megborzadt, mert hiszen az átkot valami láthatatlan embernél sokkal hatalmasabb szellem mondhatta ki.

Néhány pillanatnyi rémült csend után valósággal páni félelem fogta el az embereket. A férfiak kiabáltak, az asszonyok sírtak, jajveszékeltek, mindenki hangos kiáltással igyekezett a templomból menekülni.

A nyoszolyóleányok magukon kívül zokogtak a félelemtől, Mária pedig, kit Márk felsegített a földről, felsikoltott, aztán ájultan rogyott öcsém karjai közé.