Út közben

A Klondike-ba tartó turistáknak, kereskedőknek, bevándorlóknak, aranyásóknak Montreal és Vancouver között nem kellett elhagyniok a domínium területét, és egyszer sem kellett átszállniok a Pacific Canadian vasútvonalán. Miután kiszálltak Vancouverben, a kanadai Columbia e jelentős városában, kedvükre választhattak a szárazföldi, tengeri vagy folyami útvonalak és a számbajövő szállítóeszközök között: mehettek hajóval, hátaslovakkal vagy szekéren, de az út jelentős részét így is, úgy is gyalogosan kellett megtenniök.

Miután az utazást elhatározták, Summy Skim nyugodtan unokaöccsére, Ben Raddle-re bízta az ezzel kapcsolatos teendőket, a felszerelés beszerzését és az útvonal kijelölését. Mindeme kérdések megoldása a lelkes és hozzáértő mérnökre maradt, a vállalkozás egyetlen kezdeményezőjére, akinek, miután magára vállalta, minden felelősség a nyakába szakadt.

Elsősorban is Ben Raddle fölmérte, hogy nem késlekedhetnek az indulással. Josias Lacoste örököseinek feltétlenül Klondike-ba kellett érkezniök még a nyár elején, amely alig egy-két hónapig melengeti ezt a sarkköri vidéket.

Amikor ugyanis a Yukon-kerületre vonatkozó bányatörvényt tanulmányozta, Ben Raddle arra a bizonyos 9. szakaszra is rábukkant, amely így szólt:

„Bármely claim visszakerül állami tulajdonba, ha rajta a meleg idő beálltával, amit a bányafelügyelő állapít meg, a munkát tizenöt napon át nem kezdik el; ez alól kivételt csak a bányafelügyelőség által kibocsátott különleges felhatalmazás alapján lehet tenni.”

Márpedig, ha nem korábban, a meleg idő május második felében be szokott állni. Ha ettől kezdve tizenöt napig a 129-es claim kiaknázatlan marad, Josias Lacoste hagyatéka visszaszáll az államra, és igen valószínű, hogy az amerikai társaság nem késlekedik majd jelenteni a hatóságoknak minden olyan körülményt, amely az általa kiszemelt terület tulajdonjogának elvesztését vonja maga után.

– Lásd, Summy, nem hagyhatjuk, hogy elkaparintsák előlünk - magyarázta Ben Raddle.

– Kedves Ben, én már mindent értek, amit értésemre adsz - legyintett Summy Skim.

– Annál is inkább, mert nekem van igazam - vágta rá a mérnök.

– Abban én nem is kételkedem. Egyébként tökéletesen egyetértek, hogy minél sürgősebben hagyjuk el Montrealt, ha ez azt jelenti, hogy annál hamarabb hazatérünk.

– Nem ténfergünk többet Klondike-ban, mint amennyit okvetlenül szükséges.

– Ezzel egyetértek, Ben! De mikor indulunk?

– Április 2-án. Tíz nap múlva.

Summy Skim csak állt karbafont kézzel, lehajtott fejjel, és kedve lett volna felkiáltani: „- Hogyhogy olyan hamar?!” De uralkodott magán, mert a sopánkodással úgyse ment volna semmire.

Egyébként Ben Raddle jól meggondolta, amikor április 2-ára tűzte ki indulásuk időpontját.

Az utazás részleteihez jó néhány, számokkal teletűzdelt magyarázatot fűzött, mert az ilyesmihez nagyon értett.

– Hogy Klondike-ba utazzunk - mondta -, nemigen válogathatunk, mert tulajdonképpen csak egyetlen útvonalat követhetünk. Lehet, hogy egy szép napon Edmonton és Saint John kikötőjén keresztül is elérhetjük a Yukont, a Peace River folyását követve, amely az észak-kelet columbiai Cassiar kerületen halad át.

– Amint értesültem, az vadban gazdag vidék - szakította félbe Summy Skim, akit elragadott a vadászszenvedélye. - Végül is, miért nem ezt az utat választjuk?

– Mivel Edmontonon túl ezernégyszáz mérföld olyan szárazföldi út következik, amely úgyszólván ember nem járta területeken visz át.

– Ha így van, merre előnyös?

– Kétségtelen, hogy Vancouver felé! Íme, a számszerű adatok, amelyekből láthatod a távolságokat. Montrealtól Vancouverig négyezer-hatszázhetvenöt kilométer, Vancouvertől Dawson Cityig pedig kétezer-négyszáznyolcvankilenc.

Summy Skim az eléje tett papíron számolni kezdett:

– Öt meg kilenc tizennégy, megmaradt az egy; nyolc meg nyolc tizenhat, megmaradt az egy; hét meg négy az tizenegy, megmaradt az egy, öt meg kettő az hét. Összesen: hétezer-százhatvannégy kilométer.

– Pontosan annyi!

– Hajaj, Ben, ha minden megtett kilométerért egy kilogramm aranyat nyernénk!

– Mivel a jelenlegi árfolyam kilogrammonként kétezer-háromszáznegyven frank, az összesen tizenhatmillió hétszázhatvanháromezer hétszázhatvan frankot érne.

– Jó lesz hétszázhatvan is - dörmögte a foga közt Summy Skim.

– Hogy mondtad, Summy?

– Oh, semmi, kedves Ben, abszolút semmi.

– Ekkora összegen nem is nagyon csodálkoznék - jelentette ki Ben. - John Minn, a geográfus megmondotta: Alaszka aranyhozama nagyobb lesz, mint a kaliforniai, pedig ott 1861-ben, vagyis egyetlen év leforgása alatt négyszázötmillió volt a bevétel. Miért ne rejthetné Klondike ama huszonöt milliárd frank jelentős részét, amennyire Földünk aranytartalékát becsülik?

– Igaz is - hagyta rá Summy bölcs óvatossággal. - De gondoljunk inkább az előkészületekre, Ben. Mégsem mehetünk azokra a minden képzeletet felülmúló vidékekre egy váltóinggel és két pár harisnyával.

– Egyet se izgulj, Summykám, én mindent elrendezek. Neked más dolgod nem lesz, csak annyi, hogy Montrealban felszállj és Vancouverben leszállj a vonatról. Ami pedig az előkészületeket illeti, nekünk nincs szükségünk mindarra a sok celeculára, amit egy bevándorló magával cipel, pláne, hogy a véletlen szerencsétől függ, mikor, merre kóborol, miért is kénytelen nagyon sok holmit magával cipelni. A mi felszerelésünk már ott van a helyszínen. Josias bácsi claimjén megtalálunk mindent. Csak a saját becses személyünk odaszállításáról kell gondoskodnunk.

– Az sem kevés! - vélte Summy Skim. - Azért bizonyos óvintézkedések megérnék a fáradtságot... Főleg a dermesztő hidegre gondoljunk... Brr! Már érzem is, hogy az ujjbegyeimbe belebújt a fagy!

– Ne komolytalankodj, Summy! A nyár kellős közepén érkezünk meg Dawson Citybe.

– De jön majd a tél is!

– Ne gyulladj be, Summy - bátorította Ben. - Télen sem szenvedsz majd semmiben hiányt. Megfelelő ruházat, jó koszt. Meghízva térsz majd haza.

– Azt ne! Nem vagyok annyira igényes - ellenkezett Summy Skim, aki elhatározta, hogy nem bánkódik többé. - Figyelmeztetlek, ha meg kell híznom, akár két fontot is, nem megyek sehova.

– Tréfálj, Summy, te csak tréfálj, de bízzál bennem.

– Persze... a bizalom kötelező. Tehát abban maradunk, hogy aranyásókhoz illően április 2-án útra kelünk.

– Igen, addig elég időm lesz a felkészülésre.

– Tehát tíz nap áll a rendelkezésemre, amit vidéken tölthetek...

– Ahogy tetszik - hagyta rá Ben -, bár nem hiszem, hogy Green Valley-ban megjavult az idő.

Summy Skim erre azt válaszolhatta volna, hogy az ottani időjárás azért nem hűvösebb a klondike-inál. De úgy gondolta, jobb, ha nem vitatkozik, s megelégedett annyival, hogy elmondja, mennyire örül, hogy néhány napot az emberei között tölthet, bár a földeket még hó takarja, a csodás erdőkben még jégcsapok csüngnek az ágakon, és a Szent Lőrinc-folyón zajlik a jég, a tavakat pedig még jégpáncél borítja. Azért fagyos időben is sok szép prémes vagy tollas zsákmányt ejthet a vadász; hát még ha egy-egy nagyvaddal: medvével, pumával és egyéb azon a vidéken kóborló állattal találkozik. Az is lehet, hogy Summy Skim a környék összes élőlényeitől búcsút szeretett volna venni...

– Ben, esetleg te is velem jöhetnél...

– Na ne mondd! És akkor ki foglalkozna az előkészületekkel? - nevetett Ben Raddle.

Summy Skim, már másnap vonaton ült, a Green Valley-i állomáson pedig egy jó kis szánkó várta; így aztán már aznap délután a farmon pihente ki az út fáradalmait. Mint mindig, Summy Skimet ez alkalommal is meghatotta a szívélyes fogadtatás. De amikor megtudták korai jövetele okát, és megértették, hogy egy egész nyarat kell gazda nélkül eltölteniök, a tanyások nem tudták elrejteni a szomorúságukat.

– Bizony, barátaim - mondotta Summy Skim -, én és Ben Raddle Klondike-ba utazunk, abba az átkozottul távoli tartományba; két hónapig tart csak az út odáig, és hát hazafelé is ugyanannyi időbe telik.

– És mindezt némi aranyporért! - vonta meg a vállát az egyik tanyás.

– Már ha találsz - tette hozzá bölcsen az egyik öreg, és nem valami bátorítóan, csóválgatta a fejét.

– Mit tehetünk, barátaim? - sóhajtozott Summy Skim. - Olyan ez, mint valami betegség, vagy inkább járvány, amely időnként lesújt az emberiségre, és számos áldozatot szed.

– De miért kell éppen a mi gazdánknak odamennie? - kérdezte a legöregebb tanyai.

Erre Summy Skimnek töviről hegyire el kellett beszélnie, hogy nagybátyjuk, Josias Lacoste halála folytán ő és az unokaöccse egy claimet örökölt, s emiatt Ben Raddle szükségesnek tartja, hogy mindketten Klondike-ba utazzanak.

– Hát - szólalt meg ismét az öreg -, mi is hallottunk arról, ami ott a domínium határvidékén történik, s bizony a sok szegény ember szenvedéséről is, akiket az ottani nehézségek valósággal kiirtanak. Végül is, Skim úr, önöket semmi sem kényszeríti, hogy ott maradjanak; amint túladtak azon a homokrakáson, hazatérhetnek...

– Efelől biztosak lehettek, barátaim! De addig öt-hat hónap is eltelik, a szép időnek vége lesz! Elvesztegetek egy egész nyarat!...

– Az elvesztegetett nyárra szomorú tél következik! - bölcselkedett egy öregasszony, majd hozzátette: - Védelmezze az Úristen, drága jó gazdánk!

Egyheti Green Valley-i tartózkodás után Summy Skim úgy gondolta, hogy ideje visszatérnie Ben Raddle-hez. Búcsúja jó tanyásaitól nem történhetett meg minden ellágyulás nélkül. Különösen mikor arra gondolt, hogy néhány nap múlva már az áprilisi nap szórja sugarait Green Valley-re, a hó alól kidugják fejüket az első tavaszi fűszálak, s ha nem lenne ez az átkozott utazás, ő most is, mint minden esztendőben, ide jönne, beköltözne a nyári lakba, és a tél első fagyos fuvallatáig innen nem mozdulna sehova. Az elmúlt nyolc nap alatt abban reménykedett, hátha levelet kap, amelyben Ben Raddle értesíti, hogy lemondott arról, amit elterveztek.

De az a levél csak nem jött. Minden maradt a régiben... Amikorra elhatározták, akkor indulnak is... Miért is a tanyaiak Summy Skimet kikísérték az állomásra, és március 31-én reggel már Montrealban találta magát, szemben lelkes unokaöccsével.

– Semmi újság?... - állt meg előtte, mint egy kérdőjel.

– Semmi, Summykám, hacsak az nem, hogy befejeztem az előkészületeket.

– Vagyis megvettél...

– Mindent megvettem az élelem kivételével, azt útközben is beszerezhetjük - válaszolta Ben Raddle. - Csak a ruházattal törődtem. Ami a fegyvereket illeti, neked ott vannak a tieid, nekem az enyéim. Két jó márkájú puska, amelyet derekasan kezelünk, hozzá a teljes vadászfelszerelésünk. De mivel ott nem egészíthetjük ki a ruhatárunkat, előrelátásból még viszünk magunkkal: flanelingeket, hálóingeket, gyapjú lábravalókat, vastag pulóvereket, egy-egy bordás bársonyöltönyt, vastag posztóruhát, rövid, paplanvarrású, szőrmével bélelt kabátot, hat pár megfelelő méretű harisnyát és hat pár egy számmal nagyobbat, ujjatlan prémes és ötujjú bőrkesztyűket, bakancsszeggel kivert vadászcsizmákat, zsebkendőket, törülközőket...

– Hűha - hüledezett Summy Skim, s két karját az ég felé emelte. - Esetleg nem nyitnánk egy rövidáru üzletet Klondike fővárosában? Amit itt felsoroltál, tíz évre bőven elég.

– Csak két évre!

– Csak - ismételte Summy. - Mikor ezt a „csak”-ot hallom, kiráz a hideg. Beszéljünk komolyan, Ben; azért megyünk Dawson Citybe, hogy eladjuk a 129-es claimet, aztán máris fordulunk vissza Montrealba. Az ördögbe is! Erre nem kell kétévi felszerelés.

– Kétségtelenül, Summykám, feltéve, ha a 129-es claimnek megadják az árát.

– És ha nem?

– Arról majd akkor döntünk!

Mivel tudta, hogy más választ úgysem kap, Summy nem feszegette tovább a kérdést.

Április másodikán a két unokatestvér kint volt az állomáson, ahova a poggyászaikat is kivitték. Egy csomóba rakva nem is tűnt soknak ez a málha, de akkor majd akadályozza őket a mozgásban, ha Vancouverben kiegészítik aranyásó-felszerelésüket.

Mielőtt elutaztak volna Montrealból, a Canadian Pacific irányában jegyet válthattak volna a skagwayi gőzhajóra is. De Ben Raddle még nem döntött, hogy miként akar Dawson Citybe érni; tengeren-e vagy azon a folyami hajóúton, amely a Yukon torkolatát összeköti Klondike fővárosával, vagy esetleg a szárazföldi utat választja, amely Skagwayn túl az angol Columbia hegyei, mezői és tavai közt vezet.

Az unokafivérek - az egyik valósággal magával cipelve a másikat, az egyik tele önbizalommal, a másik kétségek közt hányódva - kényelmesen elhelyezkedtek a gyorsvonat egyik fülkéjében. Mert ugyebár, ha négyezer-hétszáz kilométert kell Montreal és Vancouver közt átvonatozni, méghozzá hat napig tartó úton, nagyon természetes, hogy legalább kellemes fülkére vágyik az ember.

Amint a vonat elhagyja Montrealt, a domíniumnak azokban a keleti és középső kerületein robog át, amelyek a legváltozatosabb tájakkal gyönyörködtetik az utazót. Ám alighogy átszeli a Nagy-tavak vidékét, kevésbé népes, helyenként, különösen Columbia felé, majdnem lakatlan tartományba ért.

Az idő derűs volt, a levegő friss, az ég fátyolfelhős. A hőmérő higanyszála nulla fok körül mozgott. Amíg a szem ellátott, fehér mezőségek terültek el; pár hét múlva azonban zöldbe borul itt minden, s a folyók megszabadulnak a jégpáncéljuktól. A vonattal szemközt szállva széles szárnycsapásokkal nagy madárrajok húztak keletre. Az út mindkét oldalán többféle állat lábnyomait lehetett megpillantani, melyek a látóhatáron végighúzódó erdők felé tartottak. Bizony, ezek olyan jelzések voltak, amelyeket szép vadászzsákmány reményében könnyű volna követni!

De senki sem gondolt most vadászatra! Ha a vancouveri vonaton voltak is valamiféle vadászok, azok szerencsevadászok voltak, akik aranyrögökre mentek vadászni, s a kíséretükben lévő kutyákat nem arra idomították, hogy a fürjet és a nyulat felverjék, vagy hogy a szarvasnak, medvének nyomába szegődjenek. Bizony, azok csak szerencsétlen tehervonó állatok voltak, húzzák a szánokat a tavak és a folyók tükörsimára fagyott jegén Columbiának azon a vidékén, amely Skagwaytől a klondike-beli kerületig húzódik.

Pedig az igazat megvallva az aranyláz még csak a kezdet kezdetén tartott. De a hírek szakadatlanul szállingóztak, hogy az Eldorado, Bonanza, Hunter, Bear, Gold Bottom s a Klondike River többi mellékfolyója mentén újabb meg újabb lelőhelyekre bukkantak. Azt beszélték, hogy vannak olyan claimek, ahol az aranyásók egyetlen aknából ezerötszáz frank értékű aranyat nyertek. Ezért aztán egyre többen özönlöttek azokra a vidékekre. Úgy megrohanták Klondike-ot is, mint azelőtt Ausztráliát, Kaliforniát, Transvaalt, s a teher- és utasszállító társaságok már-már képtelenek voltak eleget tenni a követelményeknek. Egyébként a vasutakat nem az amerikai és európai nagybankok pénzén alapított társaságok képviselői vették leginkább igénybe. Nem azok, akik a legtökéletesebb felszereléssel termeltek, s mivel számukra a folyamatos ruha- és élelmiszer-utánpótlás is biztosítva volt, a jövőt illetően nem volt miért aggódniok. A vonatokon leginkább mindenféle ínséges népség utazott, az élet mostohagyermekei, akik mivel semmijük sem volt, könnyen kockára tettek mindent, és akiknek bizony megzavarta az eszét a fölcsillanó remény, hogy életük sora jobbra fordulhat.

A vonat végig teljes sebességgel szelte át a kontinenst. Summy Skim és Ben Raddle a hosszú úton nem panaszkodhatott a kényelem hiánya miatt. Napközben társalgó, éjszaka pedig hálókocsi állott a rendelkezésükre, de volt dohányzó is, és ott, akárcsak a legjobb montreali kávéházban, kedvükre füstölhettek, továbbá étkezőkocsi, ahol sem az ételek, sem a kiszolgálás minőségét nem lehetett kifogásolni; ha pedig út közben meg szerettek volna fürdeni, a fürdőszoba mindig készen várta őket. De mindennek ellenére Summy Skim fel-felsóhajtott, valahányszor eszébe jutott Green Valley-i nyaralója.

Az indulás után négy órával a vonat Ottawaba, a domínium fővárosába érkezett, amely egy magaslatról őrködik a környék felett; ez az elbűvölő város több-kevesebb joggal azt szeretné, ha a világ közepének tekintenék.

Nem messze, Carlston Junction közelében megpillantották versenytársát, Torontót, a régi fővárost is.

Az egyenesen nyugat fele tartó vonat ezután Sudburyt érinti - ez a helység nikkelbányái jóvoltából virágzott fel. Itt a vasútvonal két ágra szakad. Az északi ágon a Felső-tavat megkerülve a Forth William melletti Port-Arthurba érkezik. Heron Bay-ben, Schreiberben és a nagy tó melletti többi állomáson a vonat elég hosszan időzött ahhoz, hogy a két unokafivér, ha akarja, személyesen is megtapasztalhatta volna ezen édesvízi kikötők jelentőségét. A vonat azután áthaladt Bonheur, Ignace, Eagle River helységeken - ezek mind igen gazdag bányavidéken fekszenek - majd az ismert nevű Winnipeg városába ért.

Más körülmények között Summy Skim, aki bár egyetlen szép emléket szeretett volna megőrizni erről az útról, minden bizonnyal kevésnek találja, hogy négy órát tölthet ebben a városban. Ha nem kerül bele ő is Klondike forgatagába, most kétségtelenül elidőzött volna egy-két napot a negyvenezer lakosú városban, s a „kanadai vadnyugat” környékbeli településein... Sajnos, Summy Skim ez alkalommal nem engedhette meg magának ezt a kedvtelést. A vonat tovább vitte az utasait, akiknek nagy része csak amolyan emberszabású csomag volt, mert nem élvezetből utazott, hanem azért, hogy céljához szállítsák, méghozzá minél gyorsabban, minél rövidebb úton. Ben Raddle hiába próbálta Green Valley társtulajdonosának érdeklődését felkelteni.

– Megfigyelted, Summy, milyen remekül vannak ezen a vidéken a földek megművelve?...

– Ühüm... - dörmögte Summy Skim különösebb meggyőződés nélkül.

– És micsoda tágas legelők! Azt mondják, errefelé sok ezer bölény él. Nézd, Summy, ott vadászat zajlik!...

– Nyugodt lehetsz, hogy szívesebben időznék itt hat hónapot, vagy akár hat évet is, mint hat hetet Klondike-ban - jelentette ki savanyú képpel Summy Skim.

– Eredj már! Ha Dawson City környékén nincsenek is bölények, de van elég jávorszarvas.

Miután elhagyták Regina Cityt, a vonat berobogott a Szikláshegység Crow-New nevű szorosába, majd Calgary Cityben töltött néhány órát, azután pedig Columbia tartomány határa felé vette útját.

Egyébként e várostól Edmon végállomással egy vasútvonal ágazik el; az északra áramlók között vannak, akik itt fordulnak Klondike felé. Ezen az úton a Peace River, és a Saint-John erőd, majd a Dease River és a Pelly River mellett azon az útvonalon kell haladni, amely Columbia északnyugati részét összeköti a Yukonnal és át kell vágni a vadban híres gazdag Cassiar kerületen is.

Ha csak kedvtelésből utaznak, kétségtelen, hogy Summy Skim ezt, a vadászokat olyannyira kecsegtető útirányt választja. Csakhogy ez igen nehéz kétezer kilométert jelentene, amelyen az utasnak magának kell gondoskodnia az élelemről. Viszont ez a vidék aranyban is bővelkedik, úgyszólván minden folyója mentén lehet aranyat mosni. Itt azonban sajnos az ellátás lehetősége teljesen hiányzik; ez az útvonal mindaddig úgyszólván járhatatlan is marad, amíg egy szép napon a kanadai kormány tizenöt mérföldenként meg nem szervezi a pihenőállomásokat.

Átrobogva a Sziklás-hegységen, utasaink megcsodálhatták ezt az örökösen hó borította vadregényes hegyláncolatot; a fagyos pusztaság tökéletes csendjét csak a mozdony pöfögése verte föl.

Innen, amint nyugat felé haladtak, a vasút mellett elterülő tájak nem látszottak túlságosan termékenyeknek, az itteniek valami bő termésre bizony nem számíthattak. Nem bizony!... Hisz éppen Kootaway kerületen vágtak át, azon a Cariboo-i Gold Fields-en, ahol annyi aranyat találtak és találnak még most is, mert az egész vízhálózat a fövenyében e nemes fém porát hordozza. Valóban felmerül a kérdés, miért nem jön e vidékre több aranyásó, miért vállalják inkább az isten háta mögötti Klondike-ba való utazás viszontagságait, hogy ne is említsük a sokkal jelentősebb költségeket.

– Tulajdonképpen - jegyezte meg Summy Skim -, Josias bácsi itt Cariboo-ban is megpróbálhatta volna a szerencséjét!... Akkor már helyben is volnánk... Tudnánk, hány pénzt ér a claimje. Huszonnégy óra alatt pénzzé tennénk az egész örökséget, s összesen egy hetet hiányoznánk otthonról!...

Summy Skimnek ebben igaza volt. Csakhogy a sors könyvében számukra az volt megírva, hogy el kell menniök Klondike-ba és tocsogniok kell a Forty Miles Creek iszapjában.

Így aztán a vonat ment a maga útján, és Summy Skimet mind messzebbre cipelte Montrealtól és Green Valley-től a columbiai partok felé, hogy végül is április 8-án unokaöccsével együtt kirakja őket a vancouveri állomás peronjára, anélkül, hogy valami említésre méltó történt volna az úton.