Nemo kapitány · Első rész
V.
SZERENCSE FEL!
Le lieu du chapitre dans la Salle des cartes : Au large des côtes du Japon
Az Abraham Lincoln útján egy darabig semmi nevezetes dolog nem történt. Egyetlen eset adódott csak, amikor tanúi lehettünk Ned Land bámulatos ügyességének, s láttuk, hogy mindenképpen megbízhatunk ebben az emberben.
A fregatt augusztus 3-án, a Falkland-szigetek1 táján nyílt tengeren amerikai bálnavadászokkal vette fel az érintkezést, akik semmit sem tudtak a narválról. Az egyik halászhajó kapitánya, tudván, hogy Ned Land az Abraham Lincoln*ra szegődött, megkérte a híres bálnavadászt, legyen segítségére egy közelben úszkáló hatalmas bálna üldözésénél. Farragut kapitány engedélyt adott Ned Landnek, hogy a *Monroe fedélzetére szálljon, mert szerette volna a szigonyost munkában látni. Kanadai barátunknak szerencséje volt: egy füst alatt két bálnát terített le. Az egyiket egyenesen szíven szúrta, a másikat pár perces üldözés után ejtette el!

Az bizonyos: ha a tengeri szörny csakugyan Ned Land szeme elé kerül, egy fabatkát sem adok a bestia életéért!
A fregatt szédületes gyorsasággal haladt végig Amerika délkeleti partján. Augusztus 5-én a Las Vergines-fok magasságában a Magellán-szoros bejáratához értünk. De Farragut parancsnok nem akart rátérni erre a kanyargós útra, s úgy döntött, inkább megkerüli a Horn-fokot.2
A hajón egyhangúan, mindenki helyeselte a tervet. Elképzelhető-e csakugyan, hogy a narvállal ebben a keskeny szorosban találkozunk? A matrózok szerint a narvál át se tudná magát gyömöszölni ezen a szoroson: „olyan kövér, hogy bele se fér”.
Augusztus 6-án délután 3 órakor az Abraham Lincoln tizenöt mérfölddel délnek kanyarodva megkerülte a Horn-fokot. Ez a magános sziklaszirt az amerikai világrész legalsó csücske. Holland hajósok nevezték el így a szülővárosukról. Azután északnyugatra fordultunk, és másnap már a Csendes-óceán vizét szeltük.
– Most légy résen, pajtás! Nyisd ki jól a szemed! - biztatták egymást az Abraham Lincoln matrózai.
S valóban a matrózok alaposan kinyitották a szemüket. S bár tekintetüket a kilátásba helyezett kétezer dollár kissé elkápráztatta, de a szemek s a távcsövek pillanatig sem pihentek. Éjjel-nappal figyelték a fregattról az óceán tükrét. A bagolyszeműeknek, akik sötétben is látnak, ötven százalékkal megnőtt az esélyük, hogy ők nyerik el a jutalmat.
A pénznek számomra nem volt semmi ingere, mégis éber figyelemmel őrködtem. Evésre alig pár percet szántam, alvásra pedig csak néhány órát; nem törődtem sem a tűző nappal, sem az esővel: az egész időt a fedélzeten töltöttem. Az előbástya párkányára támaszkodva, vagy a far peremén könyökölve mohó tekintettel fürkésztem a messzeségbe tűnő gyapjas-fehér barázdát, amelyet a hajó szántott a vízen. Együtt izgultam a törzskarral, a legénységgel, valahányszor egy szeszélyes kedvű bálna feketén fénylő háta kibukkant a habokból. A fedélzet ilyenkor pillanatok alatt benépesedett. A lépcsők feljáratán rajzottak ki a matrózok meg a tisztek. Izgalomtól lihegve, elborult tekintettel követte mindenki a cethal útját. S én néztem, néztem, hogy a szemem recehártyája majd megpattant belé, hogy majd belevakultam a folytonos nézésbe. Conseil rendületlen nyugalommal állt mellettem, s ezt ismételgette:
– Ha a tanár úr nem méltóztatna úgy mereszteni a szemét, sokkal többet látna!
Hiábavaló izgalom. Az Abraham Lincoln irányt változtatott, s egyenesen ráfutott a megfigyelők által jelzett állatra - s kiderült, hogy az csak egy egyszerű bálna vagy közönséges cet volt. El is tűnt hamarosan. Szidalmak özöne kísérte.
Gyönyörű időnk volt. Utunkat a lehető legkedvezőbb körülmények között folytattuk. A déli félteke legrosszabb évszakában jártunk ekkor, mert az augusztus ezen a földön az európai januárnak felel meg. A tenger azonban sima volt, ami megkönnyítette, hogy óriási körben figyeljük a víztükröt.
Ned Land magatartása eközben mit sem változott: a kanadai most is makacsul hitetlenkedett. Sőt, úgy tett, mintha az őrszolgálat idején kívül pillantást se vetne a vízre - akkor mutatott csak érdeklődést, ha valami bálna bukkant fel a látóhatáron. Pedig Ned Land éles sasszemével kitűnő szolgálatot tehetett volna nekünk. De ő nyakasságból a nappal tizenkét órájából nyolcat csak a kabinjában töltött, s olvasással vagy alvással ütötte agyon az időt. Eleget korholtam a közönye miatt.
– Ugyan már! - volt ilyenkor a válasz. - Úgysem lesz itt semmi, tanár úr. S ha valóban kószálna a tengerben egy ilyen állat, miféle reményünk lehet, hogy összetalálkozzunk vele? Kalandos vállalkozás ez az egész. Az állat állítólag újból felbukkant a Csendes-óceánon, a nyílt tengeren. Jó, én ezt el is hiszem. Csakhogy azóta két hónap telt el. Ismerjük már az ön kedves narválja természetét; kötve hiszem, hogy kedve volna sokáig poshadni ugyanabban a vízben, amikor olyan fürgén mozog, mint a csík. Nohát, a tanár úr nagyon jól tudja, jobban, mint én, hogy a természet művében nincsen oktalanság: nem ruházna fel egy lomha állatot ekkora gyorsasággal, ha az állatnak arra nem volna szüksége. S mi következik ebből? Az, uram, hogy a bestia már valahol messze jár - ha egyáltalán létezik!
Mit feleljek erre? Nem tudom. Hiszen igaz, vakok módjára járunk. Esélyeink vajmi csekélyek. De a hajón senki sem kételkedik a sikerben. A matrózok egytől egyig szívesen tennének fogadást a narválra, hogy az hamarosan felbukkan.
Augusztus 20-án a 105. hosszúsági fok alatt átszeltük a Baktérítőt, 27-én a 110. délkör alatt áthaladtunk az egyenlítőn. A fregatt most erősen nyugat felé fordult, s behatolt a Csendes-óceán belső vizeibe. Farragut parancsnok igen helyesen úgy vélekedett, hogy célravezetőbb lesz a legmélyebb vizeket átpásztázni, minél távolabb a szárazföldektől s a szigetektől, mert az állat a sekélyebb részeket úgy látszik, messzire elkerüli. A fregatt elhaladt a Pomotu-, a Marquesas- és a Sandwich-szigetek3 előtt, a 132. hosszúsági foknál átszelte a Ráktérítőt, a Kínai-tenger felé tartott.
Elérkeztünk végre a szörny utolsó csínyjének színterére. Megmondom őszintén: a fedélzeten ekkor már mindenki inkább halott volt, mint eleven. Irtózatos szívdobogás vett erőt rajtunk; ezek a napok megviselték mindannyiunk szívét. Nem is tudnám megmondani az okát, de a legénység, az utolsó szál emberig, rettenetesen ideges és izgatott volt. Senki nem evett, nem aludt. Napjában hússzor is megtörtént, hogy a keresztrudakon fent gubbasztó matrózok tévedése, optikai csalódása miatt szörnyű felfordulás keletkezett a hajón: s ezek az izgalmak napról napra, szinte óránként megismétlődtek, s pattanásig feszítették az idegeket. A visszahatásnak hamarosan be kellett következnie.
Valóban - így történt. Mégpedig hamarosan. Három hónap óta - mialatt minden nap egy évszázaddal ért fel -, három végtelennek tűnő hónap óta járja az Abraham Lincoln a Csendes-óceán vizeit, hajszolja a távolban jelzett bálnákat, váratlan kanyarokat téve, egyik oldaláról sebesen a másikra fordulva, meg-megállva hirtelen, nyomban egymás után teljes gőzt és ellengőzt adva, s kockáztatva, hogy a gépezet egyenletes működését megzavarja. A fregatt Japántól az amerikai partokig felkutatta az óceán minden pontját. És semmit sem talált! Nem látott mást, csak végtelen, puszta vizet! Még csak valami víz alatti szigetecskére, hajóroncsra vagy futó zátonyra se bukkant, ami némileg az óriási narválra vagy akár valami természetfeletti tüneményre hasonlított volna.
S akkor aztán eljött az izgalmas napok böjtje. Csüggedés vett erőt az embereken; a lelkekbe belopózott a kétely. A hajón megváltozott a hangulat: az emberek szégyellték magukat, de főleg mérgelődtek. „Hülyék voltunk, hogy hagytuk magunkat beugratni ezzel a dajkamesével!” Éktelenül dühöngtek! Az egy év óta sokasodó érvek, amelyek a tengeri szörny létezését bizonyították, egyszerre hatástalanokká váltak, s most a hajón mindenkinek az volt a legfőbb gondja, miként pótolja azt a sok órát, amit az evés-alvás drága idejéből oktalanul elfecsérelt.
Az ember lelke úgy van berendezve, hogy könnyen átcsap egyik végletből a másikba. Azok ócsárolták most legjobban az *Abraham Lincoln*t, akik eddig forrón lelkesedtek a különös feladatért. Az elégedetlenség a hajófenékről elharapózott egészen a törzskar ebédlőjéig, s ha Farragut parancsnok keményen meg nem makacsolja magát, a fregatt ismét délnek fordult volna.
Ezt a hiábavaló keresgélést azonban tovább nem lehetett már folytatni. Az *Abraham Lincoln*t nem érhette semmi gáncs, hiszen mindent megtett a siker érdekében. Nincs az az amerikai hadihajó, amelynek legénysége hasonló körülmények között több türelmet s buzgóságot tanúsított volna. A balsiker semmiképp sem írható a fregatt rovására. Nem volt mást mit tenni, mint visszafordulni.
Ilyen értelmű előterjesztés került valóban a parancsnok elé. De a parancsnok nem adta be a derekát. A matrózok nem titkolták elégedetlenségüket. S ez a szolgálat rovására ment. Nem állíthatom, hogy lázadás tört volna ki a hajón, de egy bizonyos ideig tartó, ésszerű ellenállás után Farragut parancsnok is azt tette, amit annak idején Kolumbusz Kristóf: kénytelen volt megkérni embereit, legyenek még három napig türelemmel. Ha három napon belül sem mutatkozik a szörny, a kormányos hármat fordít majd a keréken, s az Abraham Lincoln az európai tengerek felé veszi útját.
A parancsnok november 2-án tette ezt az ígéretet. Az mindjárt azzal az eredménnyel járt, hogy a legénység között alábbhagyott a csüggedés. Minden szem a tengert fürkészte megint. Mintha már csak egy utolsó búcsúpillantást vetne a végtelen vízre, hogy magával vigye e napok emlékét. Lázasan jártak kézről kézre a távcsövek. Ez volt az utolsó harci kihívás... az Abraham Lincoln még egyszer s utoljára maga elé idézte a szörnyet... ésszel fel sem fogható, hogy erre se jelentkezzék!
Két nap telt el így. Az Abraham Lincoln csekély gőzzel haladt. Mindent elkövettünk, hogy magunkra vonjuk az állat figyelmét s kizökkentsük közönyéből, ha valóban a közelünkbe téved. Óriási szalonnadarabokat erősítettek a hajószelte barázdában úszó vontatókötélre - bevallom, az ízletes csalétekből csak a cápák lakmároztak. A fregatt sokszor egy helyben vesztegelt; csónakok indultak szét ilyenkor minden irányban, s a tenger minden részét átkutatták. November 4-e volt már, beállt az est - s a titokról még nem lebbent fel a fátyol.
Másnap, november 5-én délben jár le a végső határidő. Ennek leteltével Farragut kapitány ígéretéhez híven délkelet felé irányítja a hajót, s végleg elhagyja a Csendes-óceán északi tájait. A fregatt ekkor az északi szélesség 31° 15’-én s a keleti hosszúság 136° 42’-én tartózkodott. A japán szigetvilág alig kétszáz mérföldnyire volt tőlünk, széloldalt. Leszállt az est. Nyolcat kongatott az óra. Gomolygó felhők vonultak el az újhold sarlója előtt, a fregatt gerince alatt csendesen hullámzott a tenger.
Én éppen a jobb oldali fedélzet mellvédjének támaszkodtam. Conseil mellettem állt, s maga elé bámult. A legénység fent a magasban, a kötélzet között fészkelve figyelte a mind összébb szűkülő, sötétedő látóhatárt. A tisztek az éjszakai távcsövekkel az egyre sűrűsödő sötétséget fürkészték. A sötét víztükör néha fel-felcsillant a futó felhők közül kibukkanó hold fényében. Azután ezt a röpke csillogást is elnyelte a fekete éjszaka.
Conseilre néztem. Úgy vettem észre, mintha most már a gyereket is elkapta volna a hajón uralkodó izgatott hangulat. Én legalábbis így képzeltem. Úgy látszik, a kíváncsiság ez egyszer az ő idegeit is felborzolta.
– Hallod-e, fiam, ez most az utolsó alkalom, hogy kétezer dollárt zsebre vághass.
– Én egy pillanatig sem számítottam a prémiumra, a tanár úr engedelmével - felelte Conseil. - Az se került volna semmibe az Egyesült Államok kormányának, ha százezer dollárt ígér.
– Igazad van, fiam. Bizony őrültség az egész. És mi könnyelműen belemásztunk ebbe a dologba. Mennyi időt pocsékoltunk, mennyi fölösleges izgalmunk volt! Fél éve otthon lehetnénk már, Franciaországban...
– A tanár úr kis lakásában, a tanár úr múzeumában! - felelte Conseil. - Idáig már rendszereztem volna a tanár úr kövületeit! A babirussa meg már a ketrecében volna, a Jardin des Plantes-ban. Csodájára járna már egész Párizs!
– Úgy van, fiam. S azt hiszem, ráadásul még ki is nevetnek majd bennünket!
– Ki bizony - felelte Conseil nyugodtan. - Ki fogják nevetni a tanár urat. De hát... megmondhatom?
– Mondd csak bátran, fiam.
– A helyzet az, hogy a tanár úr csak azt kapja, amit megérdemel.
– Komolyan?
– A tanár úr komoly, tudós ember, nem kellett volna kitennie magát...
Conseil nem fejezhette be a megtisztelő bókot. A nagy csendben egy hang csattant fel. Ned Land hangja. Ned Land ezt kiáltotta:
– Hahó! Ott van az az izé, keresztben, szélfelől.
Notes
Avez-vous suivi ?
Mekkora jutalmat ígérnek annak, aki elsőként megpillantja a „szörnyet”?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „– Hallod-e, fiam, ez most az utolsó alkalom, hogy kétezer dollárt zsebre vághass.”
Merre jut át az Abraham Lincoln a Csendes-óceánra?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „…s úgy döntött, inkább megkerüli a Horn-fokot.”
Hány napot ad még Farragut a szörnynek, mielőtt hazafordul?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „Ha három napon belül sem mutatkozik a szörny, a kormányos hármat fordít majd a keréken, s az Abraham Lincoln az európai tengerek felé veszi útját.”
Miben kérik Ned segítségét egy halászhajóról?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „…legyen segítségére egy közelben úszkáló hatalmas bálna üldözésénél.”
Quel est votre personnage préféré ?
Vingt mille lieues sous les mers – parmi les personnages principaux
Votre favori :