Nemo kapitány · Második rész
II.
ÚJABB MEGHÍVÁST KAPOK NEMO KAPITÁNYTÓL
Le lieu du chapitre dans la Salle des cartes : Îles Keeling (Cocos)
Január 28-án, az északi szélesség 9° 4’-e alatt, a Nautilus délben ismét felszállt a felszínre, s nyugat felé, nyolc mérföldnyire, föld tűnt fel a szemünk előtt. Először csak körülbelül kétezer láb magas, szeszélyes alakzatú hegycsoportot láttam. Amikor a másodkapitány megállapította helyzetünket, lementem a szalonba, s amint azt a térképre is rávezette, rögtön láttam, hogy Ceylon szigete előtt járunk, amely mint gyöngyszem függ az indiai félsziget alsó karéján.
Átmentem a könyvtárba, hogy kikeressek néhány könyvet, amely erről a szigetről, a föld legtermékenyebb tájáról szól. Éppen H. C. Sirr „Ceylon és a szingalézek” című könyve akadt a kezembe. A könyvvel együtt visszatértem a szalonba, s először is a sziget földrajzi adatait néztem meg. Az ókorban sokféle néven nevezték ezt a földet, amely az északi szélesség 5° 55’-e és 5° 49’-e, a greenwichi délkörtől számított keleti hosszúság 79° 42’-e és a 82° 4’-e között terül el; hosszúsága 275 mérföld, legnagyobb szélessége pedig 150 mérföld. Kerülete 900 mérföld, tehát valamivel kisebb Írországnál.
Nemo kapitány a másodkapitány kíséretében belépett ekkor a szalonba.
A parancsnok egy pillantást vetett a térképre, majd hozzám fordult:
– Ceylon szigete gyöngyhalászatáról híres. Volna-e kedve, Aronnax úr, megtekinteni az egyik halásztelepet?
– Nagy kedvem volna, kapitány úr.
– Jól van. Mi sem könnyebb ennél. De csak a halásztelepet, halászokat nem látunk. Még nem kezdődött meg ugyanis a halászati évad. No de sebaj. Parancsot adok, hogy a Manaar-öbölbe fussunk be; éjjelre odaérkezünk.
A kapitány pár szót szólt a helyetteséhez; ez azonnal kiment. A Nautilus csakhamar leszállt a vízbe; a feszmérő jelezte, hogy harminc láb mélységben haladunk.
Az előttem levő térképen megkerestem a Manaar-öbölt. A kilencedik délkörön találtam meg, Ceylon északnyugati partján. A kis Manaar-sziget vonulata keríti be. Teljesen meg kell kerülnünk Ceylon nyugati partját, hogy eljussunk az öbölbe.
– Professzor úr - szólt hozzám most a kapitány -, gyöngyöt a Bengáli-öbölben, az Indiai-tengerben, a kínai és japán tengerben, Dél-Amerika tengerein, a Panama-öbölben és a Kaliforniai-öbölben is halásznak, de a legszebb példányokat Ceylonban találják. Igaz, kissé korán érkeztünk ide. A halászok csak márciusban gyülekeznek a Manaar-öbölben, és akkor harminc napon át háromszáz bárka hozza felszínre a tenger kincseit, s ez igen hasznot hajtó foglalkozás. Minden bárkán tíz evezős és tíz halász foglal helyet. Ezek két csapatra oszlanak és felváltva merülnek a vízbe. Tizenkét méter mélységbe ereszkednek le, mégpedig úgy, hogy egy nehéz követ tartanak a lábuk között, amely hosszú kötéllel a bárkához van erősítve.
– Hogyan? Még mindig ez a barbár módszer van itt szokásban? - kérdeztem.
– Még mindig - felelte a kapitány. - Pedig a halászat a földkerekség legügyesebb népének, az angoloknak a kezében van. A halászati jogot az amiens-i békekötés 1802-ben engedményezte rájuk.
– Pedig a búváröltözet, amelyet ön is használ, azt hiszem, nagyon alkalmas lenne ennél a munkánál.
– Úgy is van, mert szegény halászok nem sokáig bírják ki a víz alatt. Egy angol utazó, bizonyos Perceval, Ceylonról szóló útleírásában megemlít ugyan egy kaffert, aki öt percig bírt egyfolytában megmaradni a víz alatt. Csakhogy ezt én nem hiszem el. Tudomásom van róla, hogy némely búvár ötvenhét másodpercig is kibírja, a nagyon ügyesek pedig nyolcvanhétig, de ez egészen ritka, s amikor a szerencsétlen emberek visszakerülnek a hajóra, orrukból, fülükből ömlik a véres víz. Gondolom, az átlagos idő, amelyet a halászok kibírnak, harminc másodperc: ezalatt kis hálójukkal sebtiben összeszednek minden gyöngykagylót, amelyhez hozzáférnek. Csakhogy a halászok általában fiatalon halnak meg; gyengül a látásuk, szemükön fekély képződik, testük kisebesedik, s gyakran megtörténik, hogy a víz alatt szívszélhűdés éri őket.
– Igen - mondtam -, milyen keserves, nehéz foglalkozás ez, s mire jó? Hogy némelyek szeszélyét kielégítse. De mondja csak, kapitány úr, hány gyöngykagylót halászhat egy bárka napjában?
– Negyven-ötvenezret. Sőt, azt mondják, hogy 1814-ben, amikor az angol kormány saját kezelésében végeztette a halászatot, a búvárok húsz munkanap alatt hetvenmillió kagylót hoztak fel.
– Legalább jól megfizetik őket?
– Nyomorúságosan fizetik őket, professzor úr. Panamában a keresetük heti egy dollár. Egy solt kapnak rendszerint minden kagylóért, amelyben gyöngyszem van, de hány kagylót hoznak fel, amelyben semmi sincs!
– Egy solt kapnak a szegény ördögök, s az urak az ő bőrükön meggazdagodnak! Gyalázat!
– Tehát, professzor úr - mondta a kapitány -, ön társaival most megtekinti a manaari partot, s ha véletlenül valami korai halászt találunk ott, akkor látni fogjuk, hogyan dolgozik.
– Megyünk, kapitány úr.
– De mondja csak, professzor úr, nem fél ön a cápáktól?
– A cápáktól? - kiáltottam.
Ez a kérdés roppant feleslegesnek tűnt.
– Nos? - unszolt a kapitány.
– Bevallom, még nemigen barátkoztam meg velük.
– Mi már megszoktuk őket - felelte a kapitány. - S idővel majd ön is megszokja. Egyébként fegyvert viszünk magunkkal, s útközben tálán el is ejthetünk egy-két cápát. Nagyon érdekes vadászat lesz. Tehát a holnapi viszontlátásra, professzor úr. Kora reggel indulunk.
E könnyedén odavetett szavak után a kapitány kiment a szalonból.
Meghívnak medvevadászatra a svájci hegyekbe - mit szólhat az ember ilyenkor? „Jól van hát, megyünk holnap medvevadászatra.” Meghívják oroszlánvadászatra az Atlasz1 síkságaira, vagy tigrisvadászatra az indiai dzsungelbe, s ilyenkor mit mondhat? „Áh! Áh! Szóval holnap tigrisvadászatra vagy oroszlánvadászatra megyünk?” De ha az embert víz alatti cápavadászatra hívják, talán előbb mégis meggondolja a dolgot, mielőtt elfogadná a meghívást.
Végigvontam a kezem homlokomon; hideg izzadságcseppek gyöngyöztek rajta.
Gondoljuk csak meg a dolgot szép nyugodtan. Vidrára vadászni a tenger alatti erdőben, mint ahogy Crespo-sziget erdeiben tettük, ez még csak megjárja. De a tengerfenéket járni, amikor szinte biztosra vehetjük, hogy cápákkal találkozunk - ez mégiscsak más! Tudom én, hogy egyes országokban, különösen az Andaman-szigeteken2 a négerek egyik kezükben tőrrel, hurokkal a másikban, közvetlen közelből támadnak a cápára, de azt is tudom, hogy azok közül, akik szembeszállnak e rettenetes állatokkal, sokan ott is hagyják a fogukat! Különben sem vagyok andaman-szigeti néger, de még ha néger volnék is, akkor is helyénvaló lenne részemről némi habozás...
S már rémlátomásaim voltak, cápákat láttam, amint óriási állkapcsukból kimeredező szörnyű fogsorukkal egyetlen harapással kettéroppantanak egy embert... Derekamban már metsző fájdalmat éreztem... Egyébként sem volt ínyemre ez a fesztelen hang, ahogyan a kapitány ezt a kellemetlen meghívást tette. Az ember azt hihetné, valami ártalmatlan rókavadászatra hív a közeli erdőbe...
No jó - gondoltam -, Conseil úgysem lesz hajlandó elmenni, s akkor én is kibújhatok a meghívás alól...
De bevallom, Ned Land józan eszére már nem számítottam ilyen biztosan. Ned Land harcias természetű ember, kedveli a veszélyt, még a legnagyobbat is.
Kezembe vettem ismét Sirr könyvét, de csak gépiesen forgattam a lapokat. A sorok között mindegyre óriási tátott szájakat láttam.
Conseil meg a kanadai lépett be ekkor a szalonba. Nyugodtak, jókedvűek mindketten. Nem tudják, mi vár rájuk.
– No hát, tanár úr, a maga barátja, a kapitány, hogy vinné el az ördög - igen kedves ajánlatot tett nekünk - mondta Ned Land.
– Ó! - kiáltottam fel - szóval már tudják...
– Ha nincs ellenére a tanár úrnak - felelte Conseil -, a Nautilus parancsnoka meghívott minket, hogy a tanár úr társaságában nézzük meg holnap a nagyszerű ceyloni gyöngyhalászatot. Roppant előzékeny volt, igazi úriemberként viselkedett.
– Többet nem mondott?
– Nem, semmit - felelte a kanadai. - Csak megemlítette, hogy magának is szólt már erről a kis sétáról.
– Úgy van - mondtam. - De közelebbit nem mondott, hogy...
– Semmi mást nem mondott. Maga velünk tart, ugyebár, tanár úr?
– Mármint, hogy én... hát persze! Látom, magának nagyon tetszik a dolog, Land mester.
– Tetszik bizony! Nagyon érdekes lesz, nagyon érdekes!
– De talán veszélyes! - célozgattam óvatosan.
– Már miért lenne veszélyes ez az egyszerű kis kirándulás a kagylótelepre? - mondta Ned Land.
Nemo kapitány, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek, hogy társaimat a cápákkal megriassza. Könnybelábadt szemmel tekintettem rájuk, mintha máris hiányozna valamelyik testrészük. Figyelmeztessem-e őket? Igen, mindenesetre szólnom kell, csak nemigen tudom, hogy hát hogyan is fogjak hozzá?
– Megkérhetném a tanár urat, hogy méltóztassék egy kicsit beszélni nekünk a gyöngyhalászatról? - fordult hozzám Conseil.
– Magáról a halászatról, vagy arról, hogy mi minden történhetik...
– A halászatról - felelte a kanadai. - Mielőtt az ember belemegy valamibe, jobb azt előre ismerni.
– No jó! Hát akkor üljenek le mellém, barátaim, s elmondok maguknak mindent, amit épp most olvastam egy angol könyvben.
Ned és Conseil leült a pamlagra, s legelőbb is a kanadai fordult hozzám kérdéssel.
– Tanár úr, a gyöngy tulajdonképpen micsoda?
– Kedves barátom - feleltem -, a gyöngy a költő számára a tenger könnye, a keleti ember számára megkövült harmatcsepp, a hölgyek számára hosszúkás alakú, üveges fényű, gyöngyházanyagból való ékszer, amelyet az ujjukon, a nyakukon vagy a fülükben viselnek; a vegyész számára foszfát és szénsavas mész keveréke egy kis kocsonyával, a természettudósok számára pedig némely gyöngyházat termelő kétteknős kagyló beteges váladéka.
– Puhányok ágazata, fejnélküliek osztálya, mészhéjúak rendje - vetette közbe Conseil.
– Pontosan így van, tudós barátom. Nos, a mészhéjúak közül a tengeri fül, a tigriscsiga, a tridacna, a tengeri gyöngykagyló, egyszóval mindazok, amelyek a teknőik belsejét bélelő kék, kékes színű, lila vagy fehér, gyöngyháznak nevezett anyagot választják ki, hajlamosak gyöngyöt termelni.
– Az ehető kagylók is? - kérdezte a kanadai.
– Azok is! A Skócia, Wales, Írország, Csehország, Szászország és Franciaország egyes patakjaiban élő ehető kagylók is.
– No, jó, ezentúl majd ügyelek rá - mondta a kanadai.
– Csakhogy - mondottam - a gyöngyöt elsősorban az értékes gyöngykagyló, a meleagrina margaritifera választja ki. A gyöngy nem más, mint gömb alakban növekedő, megkeményedett gyöngyház, amely vagy a kagyló héjához tapad, vagy pedig az állat testének redői közé ékelődik. A gyöngy a teknővel össze van nőve, a húsban azonban szabad. A belsejében mindig van egy kis mag, egy kis kemény test, valamely meddő pete vagy homokszemcse, amely körül a gyöngyházanyag az évek során át fokozatosan, vékony, gömbölyű rétegekben lerakódik.
– Több gyöngyöt is találni egy kagylóban? - kérdezte Conseil.
– Igen, fiam. Vannak gyöngykagylók, amelyek felérnek egy kis ékszerdobozzal. Említést tettek olyan kagylóról is - bár én ebben kételkedni bátorkodom -, amely százötven cápát tartalmazott.
– Százötven cápát? - kiáltott fel Ned Land.
– Cápát mondottam? - tiltakoztam élénken. - Százötven gyöngyöt akartam mondani. Cápának itt semmi értelme.
– Valóban - hagyta rám Conseil. - Volna-e szíves most a tanár úr elmondani, hogyan szedik ki a gyöngyöket?
– Erre különféle módszerek vannak. Ha a gyöngy a kagylóhoz tapad, a halász sokszor csipesszel tépi ki. De gyakoribb eljárás az, hogy a gyöngykagylókat a parton gyékényen szétteregetik. A friss levegőn az állatok elhalnak, és tíz nap múlva már eléggé előrehaladott a bomlás. Akkor nagy, tengervízzel telített tartályokba kerülnek, majd felnyitják és kimossák őket. Most a válogatás kettős munkája következik. Előbb leválasztják a gyöngyházlemezeket; ezek a kereskedelemben ezüst gyöngyház, fehérgyöngyház és feketegyöngyház elnevezéssel, százhuszonöt-százötven kilós ládákban kerülnek forgalomba. Azután kifejtik a kagylók testét, kifőzik, szitán átnyomják, hogy a legkisebb gyöngyszem se menjen veszendőbe.
– A gyöngy ára a nagyságától függ? - kérdezte Conseil.
– Nemcsak a nagyságától - feleltem -, hanem a színétől, a lágy szivárványos fényétől is, amely oly kellemesen hat a szemre. A legszebb nagy gyöngyöket szűzgyöngyöknek nevezik, ezek magánosan képződnek a puhány szövetében, és fehérek, többnyire áttetszők, opálosan átlátszók, a leggyakrabban gömbölyűek vagy körte alakúak. A gömbölyűeket felfűzik, a körte alakúakból fülönfüggőt készítenek. Ezek a legértékesebbek, s darabszámra adják el őket. A kagyló héjához hozzánőtt gyöngyök nem ilyen szabályosak; súly szerint kerülnek eladásra. Gyengébb minőségűnek osztályozzák az apró gyöngyöket, ezeket méret szerint adják el, és főleg az egyházi díszruhák hímzésére használják.
– De hát nagyság szerint osztályozni gyöngyöket nagyon hosszadalmas és nehéz munka lehet - mondta a kanadai.
– Dehogyis, kedves barátom. Ezt a munkát tizenegy, változó számú lyukkal ellátott szitával vagy rostával végzik. A huszonnégy lyukas szitában megmaradó gyöngyök elsőrendűek. A száz-nyolcszáz lyukkal bíró szitában visszamaradt gyöngyök pedig másodrendűek. A kilencszáz-ezer lyukkal ellátott rostában vannak az apró gyöngyök.
– Ez nagyon ügyes dolog - mondta Conseil. - Látom, a gyöngyök leválasztása és osztályozása gépesítve van. Meg tudná-e mondani a tanár úr, hogy a gyöngykagylótelepek kitermelése mit jövedelmez?
– Sirr könyve szerint a ceyloni gyöngyhalászat évi hárommillió cápáért van bérbeadva.
– Cápáért? Talán frankért? - mondta Conseil.
– Igen, frankért! Hárommillió frankért - ismételtem. - De én azt hiszem, a gyöngyhalászat ma már nem olyan jövedelmező, mint régente volt. Ugyanezt mondhatjuk az amerikai gyöngyhalászatról is: háromszáz év előtt V. Károly császárnak négymillió frankot jövedelmezett, napjainkban azonban ez az összeg kétharmadára csökkent. A világ gyöngyhalászatának hozamát kilencmillió frankra lehet becsülni.
– De hiszen emlegetnek híres gyöngyöket is: azok nagy áron keltek el? - kérdezte Conseil.
– Igen, fiam. Azt mondják, hogy Julius Caesar egy olyan gyöngyszemet ajándékozott Serviliának,3 amelynek a mai pénzünkben százhúszezer frank volt az értéke.
– Azt is hallottam - mondta a kanadai -, hogy egy ókori hölgy gyöngyöt ivott ecetben.
– Kleopátra4 volt az illető - vágta rá Conseil.
– Pocsék íze lehetett - tette hozzá a kanadai.
– Undorító volt, öregem - mondta Conseil. - De képzeld csak, egy pohárka ecet, ami százötvenezer frankba került - egész szép ár egy kis itókáért!
– Bánom, hogy nem vettem el feleségül a hölgyet - mondta a kanadai, s arcizmai megrándultak.
– Ejha! Ned Land mint Kleopátra férje! Nem rossz.
– Bizony, Conseil, éppen nősülés előtt állottam - felelte a kanadai komolyan. - Nem rajtam múlott, hogy a dolgom nem sikerült. Egy gyöngysort is vettem a menyasszonyomnak, de ő mégis máshoz ment. Na, hát az a nyakék nekem csak másfél dolláromba került, de elhiheti, tanár úr, a gyöngyök a húszlyukas szitán sem mentek volna át!
– Édes barátom - feleltem nevetve -, műgyöngy volt, közönséges üveggolyók, belül halezüsttel bevonva.
– Ó, de az a halezüst biztosan nagyon drága - mondta a kanadai.
– Semmibe se kerül jóformán! Tudja, mi az? A fehér keszeg ezüstös pikkelye. A vízből szedik ki, és szalmiákban elteszik. Semmi értéke sincs.
– Talán ezért ment máshoz feleségül - mondta Ned Land elgondolkodva.
– De, hogy visszatérjünk a drága igazgyöngyökhöz - folytattam -, nem hinném, hogy bármelyik fejedelem birtokában becsesebb igazgyöngy volna, mint Nemo kapitány gyöngye.
– Mint ez itt, ni - mutatott Conseil az üvegszekrényben pompázó gyönyörű ékszerre.
– Nem hiszem, hogy tévedek, ha kétmillió...
– Frankra?! - mondta gyorsan Conseil.
– Igen, kétmillió frankra becsülöm az értékét. És a kapitánynak mindössze annyiba került, hogy felszedte.
– Ejha! - kiáltott fel Ned Land. - Ki tudja, talán a holnapi sétán mi is valami hasonlóra bukkanunk!
– Ugyan már! - legyintett Conseil.
– Miért ne?
– Mit kezdenél itt a *Nautilus*on a millióiddal?
– Itt semmit - mondta Ned Land -, de... majd máshol.
– Ó! Máshol! - rázta Conseil a fejét.
– Land mesternek voltaképpen igaza van - mondtam. - Ha egypár millió értékű gyöngyöt vinnénk magunkkal Amerikába vagy Európába, ez mindenesetre nagy mértékben hitelesítené beszámolónkat átélt kalandjainkról. És nagy árat is kapnánk érte.
– Meghiszem azt - mondta a kanadai.
– Hát aztán veszélyes-e az a gyöngyhalászat? - kérdezte Conseil, akit mindig a dolgok tanulságos része érdekelt.
– Nem veszélyes - vágtam rá gyorsan -, kivált, ha megfelelő óvatossággal jár el az ember.
– Mit kockáztat az ember ennél a munkánál? - mondta Ned Land. - Legfeljebb egy kis sós vizet nyel.
– Úgy van, Ned. Különben - tettem hozzá, Nemo kapitány könnyed hangját mímelve - maga, ugye, nem fél, kedves barátom, a cápáktól?
– Mármint hogy én? - mondta Ned. - Én hivatásos szigonyos vagyok! Cicázok velük, hiszen ez a mesterségem!
– Nem arról van szó - kezdtem -, hogy a cápákat szigonnyal kihalásszuk, felhúzzuk a hajóra, baltával leüssük a farkukat, felvágjuk a hasukat, kitépjük a szívüket, s beledobjuk a tengerbe!
– Hanem? Szóval arról van szó, hogy?...
– Igen. Arról van szó.
– A vízben?
– A vízben.
– Hát aztán? Egy jó szigonnyal! Tudja, tanár úr, ezeknek a cápáknak elég szerencsétlen a testalkatuk. Előbb a hátukra kell fordulniuk, úgy tudják csak az embert bekapni. Ezalatt pedig...
Ned Land olyan hangon mondta azt a szót: „bekapni”, hogy a hátamon végigfutott a hideg.
– Nos, Conseil, neked mi a véleményed a cápákról?
– Nekem? Őszintén megmondom a tanár úrnak...
– Helyes - gondoltam.
– Ha a tanár úr nekimegy a cápáknak - mondta Conseil -, nem látom be, hogy akkor hűséges inasa miért ne legyen mellette!
Notes
Avez-vous suivi ?
Mit ajánl fel Nemo Ceylon szigeténél?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „– Ceylon szigete gyöngyhalászatáról híres. Volna-e kedve, Aronnax úr, megtekinteni…”
Mit kérdez Nemo Aronnaxtól a kirándulás előtt?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „– De mondja csak, professzor úr, nem fél ön a cápáktól?”
Kit említ Conseil a híres gyöngyös történetben?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „– Kleopátra volt az illető – vágta rá Conseil.”
Kiket nem akar Nemo a cápákkal megriasztani?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „Nemo kapitány, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek, hogy társaimat a cápákkal megriassza.”
Quel est votre personnage préféré ?
Vingt mille lieues sous les mers – parmi les personnages principaux
Votre favori :