Nemo kapitány · Első rész

XXIV.

KORALLORSZÁG

Le lieu du chapitre dans la Salle des cartes : Le royaume du corail

Másnap reggel csodálatosan tiszta fejjel ébredtem. Legnagyobb ámulatomra a szobámban voltam. Társaimat is bizonyára visszaszállították a kabinba; az átköltöztetést éppúgy nem vették észre, mint én. Ők sem tudják, mi történt az éjszaka, mint ahogy nekem sincs tudomásom róla; másra nem számíthattam, mint hogy a titokról egyszer majd a véletlen lebbenti fel a fátylat.

Kedvem támadt kimennem a szobából. Szabad vagyok-e már, vagy még mindig rab? Szabad voltam, teljesen szabad. Kinyitottam az ajtót, végigmentem a folyosókon a főlépcső felé. A hajónyílások most nyitva voltak. Felmentem a tetőre.

Ned Land és Conseil vártak már. Kérdeztem őket: semmiről sem tudtak. Tegnap mély álomba merültek, és semmire sem emlékeztek; nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel a kabinjukban ébredtek. A *Nautilus*on most is titokzatos csönd honolt. Mérsékelt sebességgel úszott a felszínen. A fedélzeten nem észleltünk semminemű változást.

Ned Land átható tekintetével a tengert figyelte. Végtelen pusztaság terült el szemünk előtt. A kanadai semmi újat sem észlelt a látóhatáron, se vitorlát, se földet nem látott. Keleti szél fújt, s a tajtékzó hullámok erősen himbálták a hajót.

Hajónk friss levegőt vett, azután tizenöt méter átlagos mélységben járt, ahonnan bármikor a felszínre emelkedhetett. Ezt a műveletet január 19-én az eddigi szokás ellenére többször is megismételte. A másodkapitány ilyenkor felment a tetőre - s a hajó belsejébe minden alkalommal lehallatszott a szokásos mondat. Nemo kapitány azonban nem mutatkozott. A hajó személyzetéből csak a faarcú stewardot láttam, aki most is a szokott pontossággal, némán szolgált ki engem.

Két óra tájt a szalonban ültem, s jegyzeteimet rendeztem, amikor egyszerre csak megnyílt az ajtó, s belépett rajta a kapitány. Üdvözöltem, de ő alig észrevehetően viszonozta köszönésemet, s egy szót sem szólt hozzám. Folytattam tehát a munkámat, közben mégis abban reménykedtem, hogy talán magyarázatot kapok tőle az elmúlt éjszakán történtekről. De a kapitány hallgatott. Ránéztem. Fáradtnak látszott, szeme vörös volt az álmatlanságtól, arcán mélységes szomorúság ült, mint akinek valami nagy bánata van. Fel-alá járkált a szalonban, leült megint, újból felállt, találomra elővett egy könyvet, mindjárt le is tette, nézegette a műszereket, de szokásától eltérően nem jegyezte fel az adatokat, s úgy tűnt, mintha pillanatra sem bírna egy helyben megmaradni. Végül odalépett hozzám, és így szólt:

– Ön orvos, Aronnax úr?

Annyira meglepett a kérdés, hogy pillanatokig szótlanul meredtem az arcába.

– Ön orvos? - ismételte. - Az ön kollégái közül ugyanis Gratiolet, Moquin-Tandon1 és még mások is orvosi tanulmányokat végeztek.

– Igen - feleltem -, orvos vagyok, s egy időben kórházi orvos is voltam. Mielőtt a múzeumba kerültem, több esztendeig folytattam orvosi gyakorlatot.

– Rendben van.

Válaszommal a kapitány szemlátomást meg volt elégedve. De fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, s vártam a további kérdéseket; feltettem magamban, hogy mielőtt azokra válaszolnék, kipuhatolom a hátteret, amely Nemo kapitány kérdései mögött van.

– Aronnax úr - szólalt meg hirtelen a kapitány -, hajlandó volna-e ön kezelésbe venni az egyik emberemet?

– Betegük van?

– Igen.

– Máris követem önt.

– Jöjjön.

Bevallom, a szívem erősen vert. Nem tudom, miért, de valami összefüggést gyanítottam a megbetegedett matróz és a tegnapi események között, s ez a titokzatosság éppannyira nyugtalanított, mint maga a beteg.

Nemo kapitány a Nautilus farába vezetett, s kinyitotta előttem a matrózok szállása melletti kabin ajtaját.

Az ágyon negyven év körüli, kemény vonású férfi feküdt. Angolszász típus, állapítottam meg az első pillantásra.

Fölé hajoltam, s láttam, hogy a beteg ember meg van sebesülve.

Véres, vásznakba burkolt feje két párnán nyugodott. Leoldottam a kötést; a sebesült tágra nyílt szemmel, merev tekintettel nézett rám, de egy jajszót se hallatott.

Iszonyú sebe volt. Valami ütőszerszám bezúzta a koponyáját, s a repedésen kilátszott az agyvelő; az agyállomány is súlyosan megsérült. A szétfolyó anyagban barnásan elszíneződött vérrögök képződtek. A beteg nemcsak zúzódást, hanem agyrázkódást is szenvedett. Lassan lélegzett, s arcizmai időnként görcsösen megrándultak. Gyulladt volt az egész agy, ami az érzékszervek s a mozgatóidegek bénulásához vezetett.

Megfogtam a sebesült pulzusát. Kihagyó érverése volt. Végtagjai már hidegek voltak, s én láttam, hogy semmit sem tehetek érte. Feltartóztathatatlanul közeledik a halál. Bekötöztem a szerencsétlen ember sebét, megigazítottam fején a pólyát, s Nemo kapitányhoz fordultam:

A sebesült matróz vizsgálata
A sebesült matróz vizsgálata Voir les gravures →

– Mitől ered a seb?

– Nem mindegy? - felelt kitérően. - A Nautilus nekiment valaminek, a gép egyik emeltyűje eltörött, az zúzta be az emberem fejét. De mi a véleménye a beteg állapotáról?

Tétováztam, hogy nyilatkozzam-e.

– Nyugodtan beszélhet. Az emberem nem ért franciául.

Még egyszer megnéztem a sebesültet, majd így feleltem:

– Két órája van még hátra.

– Nem lehet megmenteni?

– Nem lehet.

Nemo kapitány keze ökölbe szorult, szemébe könnyek szöktek. S én még azt hittem, ez az ember nem tud sírni!...

Pár percig figyeltem a haldoklót: lassan távozott belőle az élet. Ijesztő sápadtság ült vonásain, s a halálos ágyat elöntő villanyfényben arca még fehérebbnek tűnt. Néztem értelmes fejét, arcát, melyen korai barázdák szántottak végig; vajon a bánat vagy a nyomorúság rajzolta-e rá azokat valamikor régen? Lestem, milyen szavakat mormolhat még az ajka - talán elárulja az élete titkát?

– Köszönöm, nincs már szükség önre - szólalt meg a kapitány.

Magára hagytam őt a haldokló ágya mellett, s visszatértem a szobámba. Egész nap baljós sejtelem gyötört. Éjjel nagyon rosszul aludtam, álmomból minduntalan felriadva, úgy tűnt, mintha sóhajtozást s valami gyászénekfélét hallanék. A halotti könyörgést mormolja-e valaki azon az érthetetlen nyelven?

Másnap reggel felmentem a fedélzetre. Nemo kapitány már ott volt. Amint meglátott, odajött hozzám.

– Professzor úr - kérdezte -, hajlandó volna-e velem jönni ma egy tenger alatti kirándulásra?

– Társaimmal együtt? - kérdeztem.

– Ahogy tetszik.

– Rendelkezésére állunk, kapitány úr.

– Akkor menjen, kérem, és vegye fel a búvárruhát.

A haldoklóról - vagy halottról? - egy szó sem esett. Megkerestem Ned Landet és Conseilt. Megmondtam nekik, mit tervez a kapitány. Conseil azonnal ráállott, és ezúttal a kanadai is szívesen csatlakozott hozzánk.

Reggel nyolc óra volt. Fél kilencre már útrakészen álltunk, s felcsatoltuk a világító- és a légzőkészüléket. Megnyílt a két ajtó, s a kapitány és tizenkét matróz kíséretében, tíz méter mélységben a felszín alatt kiléptünk a tengerfenékre.

Enyhe lejtőn haladtunk lefelé, amely vagy tizenöt öl mélységben egy hepehupás völgyfenékben végződött. A talaj egészen más volt, mint amelyet első kirándulásomon a Csendes-óceán vize alatt láttam. Itt nyoma sem volt finom homoknak, nem voltak sem víz alatti rétek, sem erdők. Rögtön felismertem, miféle csodálatos tájra vezetett el ma bennünket a kapitány. Korallországban jártunk.

A virágállatok ágazatában s a tollkorallok osztályában nevezetes a gorgomidák rendje. Ezek egyik csoportjához tartoznak a korallok. E különös képződményt hol az ásványvilágba, hol a növényvilágba, hol pedig az állatvilágba sorolták. Az ókorban orvosság volt, napjainkban ékszer, s csak 1694-ben sorolta be őket véglegesen a marseille-i Peysonnel az állatvilágba.

A korall nem egyéb, mint tömérdek apró állatka gyülekezete: ezek együtt élnek a törékeny, kőszerű koralltelepen. E polipok egyetlen nemzőtől, sarjadás útján származtak; önálló életük van, amellett, hogy a közös életben is részt vesznek. A szocializmus egy nemét látjuk itt a természetben. Ismerem e különös virágállatra vonatkozó legújabb tudományos munkákat: igen helyesen fejtették ki a természettudósok, hogy a polipok elágazásuk folyamán elásványosodnak. Mi sem lehet számomra érdekesebb, mint hogy ellátogassak egy ilyen megkövült erdőbe, amelyet a természet a tengerfenékre telepített.

Működésbe hoztuk a Ruhmkorff-készüléket, s egy növekedőfélben levő korallszirt mentén haladtunk; az Indiai-óceán e részét az idők folyamán elzárja ez a lerakódás.

Utunkat sűrű, ágas-bogas korallbozót szegélyezte; a bokrok tele voltak szórva apró, csillag alakú, fehér csíkos virágokkal. Csakhogy a tengerfenék szikláihoz tapadó korallbokrok minden ága felülről lefelé növekedett.

Az élénkszínű korallok ágai között játszó elektromos fény bűbájos színhatásokat keltett a vízben. Szinte láttam, mint remegnek meg a pártacsövek a lépteink nyomán fodrozódó vízben. Kedvem lett volna szedni ezekből a finom csápokkal díszített, üde színű, alig kinyílt, vagy éppen csak bimbózó virágállatokból, melyek között a fürge halacskák úgy surrantak át, mint megannyi kis madár. De amint az eleven, érzékeny virágok után kezemet kinyújtottam, riadalom futott végig az egész telepen. A fehér párták behúzódtak vörös tömlőikbe, a virágok szemem láttára eltűntek, s a bokor dudoros kőtömbbé változott.

Szerencsés véletlen folytán szemem elé kerültek e virágállat legbecsesebb példányai. Éppolyan értékes korallok, mint amelyet a Földközi-tengeren, Franciaország, Olaszország s Észak-Afrika partjainál halásznak. Élénk színükkel valóban rászolgálnak a „vérvirág” és „vérhab” költői elnevezésre: a kereskedelemben ezen a néven kerülnek forgalomba a legszebb példányok. Ennek a korallnak kilogrammja ötszáz frankba is belekerül - micsoda kincsesbánya volna ez a hely, ahol most járunk, a korallhalászok számára! A drága „vérvirág” sok helyen másféle koralltelepekkel nőtt össze, amelyeken gyönyörű szép rózsaszínű korallokat láttam.

Egyre jobban sűrűsödtek körülöttünk a bokrok, egyre magasabbra nyúltak ágaik. Megkövült erdőben jártunk most már; az ágak szeszélyes ívben borultak össze fejünk felett. Nemo kapitány most egy sötét vágatba fordult be, s az enyhén lejtősödő úton száz méter mélységbe szálltunk le. Villanylámpánk fényében varázslatosan sziporkáztak a kék, vörös, zöld korallok.

Kétórai gyaloglás után végül háromszáz méter körüli mélységbe értünk: eljutottunk tehát a végső határhoz, ahol még korall képződhetik. De itt már nem magános bokrokat, vagy szerény kis ligetecskéket láttunk. Óriási erdőség volt ez, valóságos ásványi rengeteg. A hatalmas, megkövült fák között a tenger liánjai, pompázatos színekben csillogó, kecses tollkorallfüzérek lengtek. Szabadon mozogtunk a homályló vízbe felnyúló magas ágak tövén, lábunk alá az orgonakorallok, csillagkorallok, csillagállatok csillogó gyöngyökkel telehintett virágszőnyeget terítettek.

Mily leírhatatlanul szép látvány! Ó! miért is nem közölhetjük most egymással benyomásainkat! Miért van a fejünk ebbe az üvegablakos fémgömbbe bezárva! Miért nem beszélhetünk egymással ezekben a felejthetetlenül szép percekben! Miért nem élhetünk mi is a vízben úgy, mint a halak, vagy még inkább, mint a kétéltűek, melyek kedvük szerint tartózkodhatnak hosszú órákon át a földön is, a vízben is!

Most azonban Nemo kapitány megállt. Én is megálltam társaimmal, s midőn megfordultam, láttam, hogy körülötte az emberek félkörben felsorakoznak. Jobban szemügyre vettem őket, s ekkor láttam csak, hogy négy ember valami hosszúkás tárgyat visz a vállán.

Nagy tisztás közepén álltunk, amelyet a tenger alatti korallerdő hatalmas fái öveztek. Lámpáink homályló fényében óriásira nőttek az árnyékok. A tisztás széle már sötétségbe merült, csak itt-ott szikrázott fel a fény a korallágak hegyes csúcsán.

Ned és Conseil mellettem álltak. Néztük, hogy most mi következik, s az az érzésem volt, hogy különös jelenetnek leszünk mindjárt tanúi. Feltűnt nekem, hogy a talaj egyes helyeken kidudorodik, s ezeket a kis domborulatokat kéreggel vonta be a lerakódó mész. A kis halmok szabályos elhelyezkedése emberi kéz munkájára vallott.

A tisztás közepén, sziklából durván összetákolt talapzaton vörös korallkereszt állt; két ága, mint két szélesre kitárt kar, s mintha megkövült vérből lett volna faragva.

Nemo kapitány jelt adott, s ekkor az egyik ember előrelépett, s az övéről leakasztott csákánnyal gödröt ásott néhány láb távolságban a kereszt tövétől.

Most már mindent megértettem! Ez a tisztás: temető! A matróz sírgödröt ás, a hosszúkás valami a négy matróz vállán pedig az éjjel kiszenvedett ember holtteste! Nemo kapitány temetni jött ide az övéivel, társukat helyezik örök nyugalomra az óceán elérhetetlen mélységébe rejtett közös sírkertben!

Ó, ez a temetés! Kimondhatatlan izgalom fogott el. Életem legmegrendítőbb élménye volt ez. Nem akartam elhinni, amit pedig a két szememmel láttam!

A sír eközben lassan-lassan mind mélyebb lett. Felriasztott halak rebbentek szét mindenfelé. Hallottam a csákány fémes csengését a meszes talajon; a vas néha szikrát vetett, amint nekiütődött valamely árva kovakőnek. A gödör egyre hosszabb, egyre szélesebb lett, s csakhamar elég mély volt, hogy befogadja a holttestet.

Előreléptek a halottvivők. A fehér byssus-lepelbe2 burkolt halottat leeresztették a sírba. Nemo kapitány mellén keresztbefont karral letérdelt mellette, s letérdeltek a többiek is... barátai voltak ennek az embernek, s szerették őt... Én és a társaim megilletődve hajtottuk meg fejünket...

Temetés a koralltemetőben
Temetés a koralltemetőben Voir les gravures →

A sírt azután betemették a kiásott törmelékkel, és egy kis hantot emeltek föléje.

Amikor ezzel is elkészültek, Nemo kapitány és az emberei felemelkedtek. Odaléptek a sírhoz, még egyszer térdet hajtottak, s kezükkel utolsó búcsút intettek a halottnak...

A halottas menet ezután megindult visszafelé, a *Nautilus*hoz, az erdő boltozata alatt, a ligeten át, a korallbokrok mentén, egyre felfelé kaptatva.

Végül megpillantottuk a hajó lámpáit. A fénypászma most már egyenesen hazavezetett bennünket. Egy órára már vissza is tértünk.

Átöltöztem s felmentem a tetőre. A fényszóró mellé ültem le, kívántam az egyedüllétet, mert gyötrelmes gondolataim rettenetesen felzaklattak.

De nem sokáig maradtam egyedül. Nemo kapitány is feljött a tetőre. Felálltam, s így szóltam hozzá:

– Ezek szerint, mint előre látható volt, az ön embere még az éjjel meghalt?

– Igen, professzor úr - felelte a kapitány.

– És most a koralltemetőben nyugszik, a társai mellett?

– Igen. Társaink ott nyugszanak, mindenkitől elfeledve, de mi nem felejtjük el őket! Megássuk a sírjukat, és polipok gondoskodnak róla, hogy halottaink zavartalanul nyugodhassanak.

Hirtelen mozdulattal reszkető kezébe temette arcát, de nem tudta elfojtani a kebléből feltörő zokogást. Aztán csöndesen megszólalt:

– Igen, itt van a mi nyugalmas temetőnk, száz meg száz lábnyira a tenger tükre alatt!

– De legalább nyugodtan pihennek ott a halottai, kapitány úr, nem bántják őket a cápák!

– Igen, uram - felelte a kapitány komoran. - Nem bántják őket sem a cápák, sem az emberek!

Notes

  1. Francia természettudósok ↩
  2. Byssus: kagylószakáll, kagylóselyem. Egyes kagylók fonál alakú váladéka, amelyből szövetet is készítenek ↩

Avez-vous suivi ?

  1. Hová temetik a meghalt matrózt?

  2. Mit mond Nemo: kik nem bántják ott a halottakat?

  3. Miért fordul Nemo Aronnaxhoz a sebesült matróz miatt?

  4. Mivel ásnak sírt a tenger alatti temetőben?

  5. Ki sorolta be véglegesen a korallokat az állatvilágba?

Quel est votre personnage préféré ?

Vingt mille lieues sous les mers – parmi les personnages principaux

Dépêche

Bureau expéditeur : le Web · Destination : à bord du Nautilus

0 mot · tarif : 0 kreutzers (les points deviennent STOP)