Nemo kapitány · Első rész
XXII.
NEMO KAPITÁNY VILLÁMOT SZÓR
Le lieu du chapitre dans la Salle des cartes : Île Gueboroar
Szájamhoz induló kezem megállt a levegőben, de Ned Land lenyelte a falatját. Meg sem moccanva az erdő felé néztünk.
– Az égből nem szokott kő hullani, legfeljebb meteor - mondta Conseil.
Egy másik, szép gömbölyűre csiszolt kő kiütötte Conseil kezéből az ízletes galambcombot, s különös nyomatékot adott előbbi megjegyzésének.
Mindhárman talpra ugrottunk, vállhoz kaptuk fegyverünket, s készen álltunk bármilyen támadás visszaverésére.
– Majmok lennének? - kérdezte Ned Land.
– Nem - felelte Conseil. - Bennszülöttek.
– A csónakhoz! - kiáltottam, s a tenger felé rohantam.
Csakugyan, nem volt más választásunk, vissza kellett vonulnunk, mert alig százlépésnyi távolságban vagy húsz, íjjal és parittyával felfegyverkezett bennszülött bukkant fel jobb felől, a látóhatárt eltakaró erdő szélén.

Csónakunk viszont tízölnyire feküdt a parton.
A vademberek egyre közeledtek felénk. Nem futottak, de magatartásuk ellenséges volt. Kövek és nyilak záporoztak ránk.
Ned Land nem akarta ott hagyni az élelmiszerét; a fenyegető veszély ellenére egyik kezével még felkapta a malacot, a másikkal a kengurukat, s ezzel a megterheléssel igyekezett minél gyorsabban megugrani.
Fél perc alatt a víznél voltunk. Pillanat alatt berakodtunk a csónakba, betaszítottuk a tengerbe, s helyükre állítottuk az evezőket. Két kötélhossznyira se távolodtunk még el a parttól, amikor száz üvöltő s hadonászó bennszülött futott be derékig a vízbe. A *Nautilus*t néztem, vajon nem jön-e fel a tetőre valaki a matrózok közül erre a lármára. De nem. A nyílt tengeren fekvő óriás gépezet teljesen kihalt volt.
Húsz perccel később már a fedélzetre szálltunk. A nyílások nyitva voltak. Kikötöttük a csónakot, s lementünk a hajó belsejébe.
A szalonból halk zene szűrődött ki, s én beléptem. Nemo kapitány az orgona előtt ült, s magafeledten muzsikált.
– Kapitány úr! - szólítottam.
Meg sem hallott!
– Kapitány úr! - ismételtem, s vállára tettem a kezem.
Összerezzent, s felém fordította arcát.
– Ah! Ön az, professzor úr? - mondta. - Nos, hogy sikerült a vadászat? Szép növényeket gyűjtött?
– Igen, kapitány úr - feleltem. - De sajnos, egy csapat kétlábú vetette magát utánunk: a közelségük eléggé kellemetlen.
– Miféle kétlábúak?
– Vadak.
– Vadak? - mondta gúnyosan a kapitány. - S ön, professzor úr, csodálkozik, hogy amikor kiteszi innen a lábát s a szárazföldre lép, vadakkal találkozik? Hol van a szárazföldön olyan hely, ahol nincsenek vadak? És különben: akiket ön vadaknak nevez, talán rosszabbak a többinél?
– De hát, kapitány úr...
– Én legalábbis mindenütt vadakkal találkoztam.
– Nos - mondtam -, ha nem óhajtja őket hamarosan a Nautilus fedélzetén látni, jó volna bizonyos óvintézkedéseket tennie.
– Csillapodjék, professzor úr, semmi ok sincs az aggodalomra.
– De ezek a bennszülöttek sokan vannak.
– Hányat számolt össze?
– Százan vannak, legalább.
– Aronnax úr - mondta a kapitány, az orgona billentyűire helyezve ismét az ujjait -, a Nautilus akkor is teljes biztonságban van, ha Új-Guinea minden bennszülöttje összegyűlik itt a parton!
A kapitány ujjai végigfutottak az orgona billentyűzetén. Ábrándos futamok keltek életre ujjai alatt, s csakhamar úgy elmerült a zenében, hogy megfeledkezett jelenlétemről, s én nem is próbáltam többé álmodozásából kizökkenteni.
Felmentem ismét a tetőre. Már leszállt az est: az egyenlítő tájékán a nap gyorsan nyugszik le, nincs alkonyat. Homályosan láttam csak a Geboroar-sziget körvonalait. De a parton mindenfelé tüzek égtek, s ez mutatta, hogy a vademberek nem tágítanak onnan.
Órák hosszat maradtam egymagamban fent a tetőn, s gondolatban hol a bennszülöttekkel foglalkoztam - nem mintha nyugtalanítottak volna, mert a kapitány rendületlen biztonsága minden aggodalmat eloszlatott bennem -, hol meg teljesen megfeledkeztem róluk, s csak a tündérszép trópusi éjszakában gyönyörködtem. Tekintetem az állatövi1 csillagzatokra függesztettem, s gondolataim Franciaország felé szálltak: pár óra múlva hazám egén is felragyognak ezek a csillagok. A mennybolt zenitjén2 tündökölt a hold. S én arra gondoltam, hogy a hűséges, nyájas bolygó holnapután ismét felragyog felettünk, s megduzzasztja a tenger hullámait, s kiemeli majd korallágyából a *Nautilus*t. Éjféltájt, látván, hogy a sötét tengeren minden nyugodt, s a parti fák alatt sincs semmi mozgás, visszatértem kabinomba, s csendes álomba merültem.
Az éjszaka baj nélkül telt el. A pápuáknak, úgy látszik, elegendő volt megpillantaniuk az öbölben megfeneklett vasszörnyet, s máris megijedtek - bár a Nautilus nyitva maradt fedélzetnyílásain át könnyen behatolhattak volna a hajó belsejébe.
Reggel hat órakor - január 8-án - felmentem megint a fedélzetre. Oszladozott a hajnali pára. A szertefoszló ködön át már előtünedezett a sziget partja, majd a hegyormok is kitisztultak.
A bennszülöttek még ott táboroztak a parton, sokkal többen voltak, mint előző este - talán öt- vagy hatszázan lehettek. Egyesek az apályt kihasználva, messzire előrehatoltak a kiemelkedő korallszirteken, s alig voltak már két kötélhossznyira a *Nautilus*tól. Alakjukat egészen jól láthattam. Igazi pápuák voltak, atlétatermetű, szép férfiak: homlokuk széles és magas, orruk vastag, de nem tömpe, foguk ragyogóan fehér. Vörösre festett, gyapjas hajuk élesen elütött a núbiaiakéhoz3 hasonló fényes, fekete testüktől. Felhasított fülcimpájukban pedig csontfüzért viseltek. Majdnem mind mezítelen volt. Néhány asszonyt is láttam közöttük, ezek testét csípőtől térdig valóságos krinolin4 fedte, mégpedig hosszú fűszálakból, melyeket a derékon növényi rostból font öv tartott össze. Némelyik törzsfő nyakán vörös-fehér üveggyöngynyakék és félhold ékeskedett. Majdnem mindannyian fel voltak íjakkal, nyilakkal s pajzsokkal fegyverezve, vállukon pedig valami hálófélét vittek: ebben voltak az ügyes parittyázók kerekre csiszolt kövei.
Az egyik törzsfő elég közel jutott el a *Nautilus*hoz, s figyelmesen megnézte. Valami magas rangú „mado” lehetett, ugyanis banánlevelekből font, csipkézett szélű, rikító színekre festett öltözéket viselt.
Könnyen leteríthettem volna, hiszen egész közel volt hozzám, de úgy gondoltam, jobb lesz várnom, míg valóban ellenséges cselekedetbe kezd. Európaiak és „vadak” között úgy illik, hogy az európai védekezzék, de ne támadjon.
Az apály egész ideje alatt a bennszülöttek a Nautilus közelében ólálkodtak, de nem csaptak lármát. Mindegyre ezt a szót ismételték: „assai”, s a kísérő mozdulatokból megértettem, hogy felszólítanak, szálljak ki a partra. Felszólításuknak természetesen nem tettem eleget.
Ezen a napon tehát a csónak nem távozhatott a hajótól, s Ned Land nagyon bosszankodott emiatt, mert ismét gyarapítani szerette volna élelmiszerkészletét. Meg kell adni, ügyes ember, most minden idejét avval tölti, hogy tartósítja a Geboroar-szigetről hozott húst és lisztet. Délelőtt tizenegy órakor a korallszirtek ismét tünedezni kezdtek a növekvő dagályban; a bennszülöttek ekkor visszatértek a szárazföldre. De észrevettem, hogy a parton seregük egyre nő. A szomszédos szigetekről érkezhetett az erősítés, vagy magáról Új-Guineáról bár egyetlenegy pirogot sem láttam a tengeren.
Minthogy nem volt okosabb dolgom, elhatároztam, hogy fenékhálóval halászom én is a kristálytiszta vízben; a tengerfenéken ugyanis rengeteg kagylót, virágállatot s tengeri növényt láttam. Ha Nemo kapitány ígérete szerint a Nautilus holnap csakugyan kiúszik a nyílt tengerre, akkor a mai nap lesz az utolsó, hogy ezen a tájékon tartózkodjunk - s legalább jól kihasználom.
Hívtam tehát Conseilt; a derék fiú szerzett is egy könnyű kis gyalomhálót, olyasfélét, mint amilyent az osztrigahalászok használnak.
– És a vadak? - kérdezte Conseil. - Ha nincs ellenére a tanár úrnak, én bizony úgy látom, nem is olyan gonoszak!
– Pedig ezek emberevők, édes fiam.
– Az emberevők között is van jó ember - felelte erre Conseil. - Hiszen vannak nagyétű emberek is, akik azért becsületesek. Ez a két dolog nem zárja ki egymást.
– Jól van, Conseil, tegyük fel, hogy igazad van, s ezek a becsületes emberevők egész becsületesen falják fel a foglyaikat. De minthogy semmi kedvem sincs felfalatni magamat, még becsületesen sem, vigyázni fogok, annál is inkább, mert a Nautilus parancsnoka a jelek szerint semmiféle óvintézkedést nem tesz. És most munkára fel!
Két óra hosszat halásztunk, igen nagy buzgalommal, de semmiféle ritka példány nem került a hálónkba. A gyalom hárfacsigákkal, főként pedig oly gyönyörű tengeri kalapácsokkal, amilyeneket még sosem láttam, továbbá gyöngykagylókkal s egy tucat kis teknőccel telt meg. A teknőcöket félretettük a hajókonyha számára.
Majd, amikor a legkevésbé vártam, valóságos csodára bukkantam! Helyesebben mondva, nem is csoda, hanem olyan torz alakzat került a hálóba, amellyel a természetben igen ritkán találkozunk. Conseil még egyszer végigvonta a tengerfenéken a hálót, s amikor kihúzta, az tele volt mindenféle közönséges kagylóval. S a fiú egyszerre csak látja, hogy karomat gyorsan a hálóba süllyesztem, s kihúzok onnan egy kagylót, s hangosan felsikoltok, hangosan és oly élesen, ahogy csak egy kagylótudós sikolthat elragadtatásában.
– Ejha! Mi baja a tanár úrnak? - kérdezte Conseil megdöbbenve. - Megharapta uraságodat a kagyló?
– Nem, édes fiam, bár ezért a felfedezésért az ujjamat is szívesen leharaptattam volna.
– Mit fedezett fel?
– Ezt a kagylót! - kiáltottam diadalmasan, s megmutattam Conseilnek a zsákmányolt kincset.
– De hiszen ez csak egy közönséges kagyló! A haslábúak osztályába, a puhányok ágazatához tartozik...
– Igen, fiam, de nem jobbról balra, hanem balról jobbra csavarodik!
– Csak nem? - kiáltott fel Conseil.
– De igen, fiam, ez a csiga bal oldalas!
– Bal oldalas csiga! - lehelte Conseil szívdobogva.
– Nézd csak a csigamenetét!
– Higgye el a tanár úr - felelte Conseil -, életemben nem éreztem még ilyen megrendülést.
S az én derék Conseilem nem ok nélkül rendült meg. Tudvalevő - hiszen a természettudósok felhívták erre a figyelmet -, hogy a természetben a jobboldalúság törvénye uralkodik. Az égitestek ás bolygóik haladó és tengelyük körül forgó mozgásukban jobbról balra mozognak. Az ember gyakrabban használja a jobb kezét, mint a balt, s ebből következik, hogy készülékei, eszközei, a lépcsők, a lakatok, az óra rugója stb. úgy vannak megszerkesztve, hogy használatuk iránya jobbról bal felé tart. A természet a kagylók csavarodását is általában e törvény szerint alkotta meg. Ritka kivételektől eltekintve, minden kagyló jobb oldalas, s ha akad olykor olyan, amelynek bal oldalas a csigavonala, ezeket aranysúlyban fizetik meg a gyűjtők.
Conseil is meg jómagam is egészen elmerültünk a ritka lelet szemléletében, s én már el is határoztam magamban, hogy a Természetrajzi Múzeum gyűjteményét fogom gazdagítani vele, amikor egy átkozott kő szétzúzta Conseil kezében az értékes kagylót.
Felüvöltöttem kétségbeesésemben! Conseil felkapta fegyveremet, s célba vette a bennszülöttet, aki a követ ránk hajította: parittyáját lóbálva, tíz méter távolságban állt tőlünk. Le akartam fogni Conseil kezét, de a puska már elsült. A lövés szétzúzta a bennszülött karjáról csüggő, amulettekből összefűzött karperecet.

– Conseil! - kiáltottam. - Conseil!
– Eh, mit! Nem látja a tanár úr, hogy az az emberevő kezdte a támadást?
– A kagyló nem ér meg egy emberéletet! - mondtam.
– A nyomorult! - kiáltott fel Conseil. - Zúzta volna inkább szét a vállamat!
Conseil ezt őszintén így is gondolta, de nekem más volt a véleményem. Pár perc előtt megváltozott a helyzet, s mi ezt nem vettük észre. Vagy húsz pirog vette ekkor már körül a *Nautilus*t. A hosszú, keskeny pirogok egyetlen fatörzsből vannak kivájva, s kitűnő arányaik folytán csak úgy repülnek a vízen; a víz színén kétoldalt lebegő bambuszrúd tartja őket egyensúlyban. A félmeztelen férfiak káprázatos ügyességgel kezelték a lapátokat, s én aggódva láttam, hogy egyre közelebb kerülnek hozzánk.
Kétségtelen, hogy ezeknek a pápuáknak volt már kapcsolatuk európaiakkal, a hajóikat is ismerik. De mit is gondolnak vajon erről a különös, hosszú acélhengerről, amelynek se árboca, se kéménye, s már napok óta fekszik az öbölben? Semmi jót sem tarthattak felőle, mert eleinte tiszteletteljes távolságban maradtak. De amikor látták, hogy a vashenger mozdulatlan, lassanként nekibátorodtak, és közelebbről is ismeretséget akartak kötni vele. Márpedig nekünk meg kell akadályoznunk ezt a barátkozást. Fegyverünk dörrenés nélkül sül el, s aligha kelt nagy hatást, mert a bennszülöttek csak a zajos gépezetet tisztelik. Senki sem ijedne meg a villámtól, ha nem kísérné mennydörgés, pedig a villámcsapás a veszélyes és nem a morajlás.
A pirogok már a Nautilus közelébe értek; csak úgy záporoztak a nyilak a hajóra.
– Ördög vigye! Kopog, mint a jégeső! És hátha mérgezett nyilakkal lőnek?
– Jelentem Nemo kapitánynak - mondtam, s bebújtam a hajónyíláson.
Benyitottam a szalonba.
Senki. Erre elszántam magam, hogy bekopogtatok a kapitány szobájába.
– Szabad! - hangzott belülről a válasz. Benyitottam hát az ajtón. Nemo kapitány valami számításban volt elmerülve, s láttam, hogy az előtte levő papír tele van x-ekkel s mindenféle algebrai jellel.
– Zavarom? - kérdeztem merő udvariasságból.
– Zavar, Aronnax úr - felelte szemrebbenés nélkül a kapitány. - De beszéljen csak, gondolom, komoly ok miatt keres.
– Nagyon komoly ok miatt. Körülvettek bennünket a bennszülöttek pirogjai; biztosra veszem, hogy perceken belül százan meg százan támadnak ránk.
– Ah! - mondta nyugodtan a kapitány. - Pirogokkal jöttek?
– Azzal, kapitány úr.
– Akkor be kell zárni a hajónyílásokat.
– Úgy van. Épp azért jöttem, hogy...
– Mi sem egyszerűbb ennél - mondta a kapitány.
Megnyomott egy gombot: a villanyvezetéken át máris parancsot adott az őrségnek.
– Megtörtént, professzor úr - mondta pár pillanat múlva. - A csónak a helyén van, a hajónyílások zárva vannak. Csak nem fél, hogy ezek az urak ránk törik a falat? Láthatta, hogy az önök fregattja az ágyúgolyókkal sem tett kárt a hajómban.
– Ettől nem tartok, kapitány úr. Más itt a veszély.
– Éspedig, professzor úr?
– Holnap, ugyanilyenkor, ismét ki kell nyitni a hajónyílásokat, hogy a Nautilus friss levegőt kapjon...
– Úgy van, professzor úr, minthogy hajóm a cetek módjára lélegzik.
– De ha a bennszülöttek addigra a tetőn lesznek, ön aligha akadályozhatja meg, hogy be ne nyomuljanak a hajó belsejébe.
– Ön azt gondolja, professzor úr, hogy felkapaszkodnak majd a tetőre?
– Ez biztos!
– Nos, uram, hát csak jöjjenek. Miért akadályozzam őket? Ezek a pápuák voltaképpen szegény, szerencsétlen ördögök; én nem szeretném, ha a Geboroar-szigeteken tett látogatásom akár egyetlen ember életébe is kerülne!
Erre távozni akartam, de Nemo kapitány tartóztatott, s hellyel kínált maga mellett. Élénken kérdezősködött, mint folyt le a szárazföldre tett kirándulásunk, a vadászat. Csak azt nem értette meg, hogy miért kívánta meg a kanadai annyira a húst. A társalgás azután másra fordult; mindenféléről beszélgettünk. Nemo kapitány most sem volt közlékeny, de szokatlanul barátságos volt velem.
Szóba került a többi között a Nautilus helyzete is; éppen abban a szorosban feneklett meg, ahol Dumont d’Urville kis híján hajótörést szenvedett. S ezeket mondta a kapitány:
– D’Urville Franciaország nagy embere volt, bátor, nagyszerű tengerjáró. D’Urville éppoly jelentős fia az ön hazájának, mint Angliának Cook kapitány. Milyen szerencsétlen sors érte ezt a nagy tudóst! Szembeszállt ezer veszéllyel, átküzdötte magát a Déli-sark jégmezőin, Óceánia koralltengerén, megküzdött a Csendes-óceán emberevőivel - s mi lett a vége? Egy vasúti kocsiban pusztult el nyomorúságosan. Ha ez az erélyes ember élete végső pillanataiban eszméleténél volt, képzelje csak, mik lehettek utolsó gondolatai!
Mély meghatottság tükröződött a kapitány arcán, amint ezt nekem mondta, s én tisztelni tudtam őt ezért ebben a pillanatban.
Kezünkbe vettük a térképet, s most végigkísértük a francia tengerjáró nagy vállalkozásait, világkörüli hajóútjait, két kísérletét, hogy eljusson a Déli-sarkra, amely az Adélie- s a Louis-Philippe-föld felfedezésére vezetett. Majd d’Urville tengeri térképeit nézegettük, amelyeket Óceánia fontos szigeteiről készített.
– Amit az önök d’Urville-je a tenger felszínén végzett - folytatta Nemo kapitány -, azt én az óceán vizének belsejében végeztem el, csakhogy jóval kevesebb fáradsággal és sokkal tökéletesebben. Az Astrolabe és a Zélée folyton szélvészben hánykolódott, s korántsem ért fel a *Nautilus*szal; az én hajóm valósággal megtelepült a vízben, s tökéletesen nyugodt dolgozószobát biztosít számomra.
– Pedig, kapitány úr - mondottam -, mégiscsak van valami hasonlatosság d’Urville korvettjei és a Nautilus között.
– S mi volna az?
– A Nautilus éppúgy megfeneklett, mint a korvettek!
– A Nautilus nem feneklett meg, professzor úr - mondta hűvösen a kapitány. - A Nautilus csak megpihen most hullámágyán. D’Urville keserves munkával és mindenféle manőverezéssel volt kénytelen megfeneklett korvettjeit vízre futtatni. Én semmi ilyet nem teszek. Az Astrolabe és a Zélée kis híján elpusztult, de az én *Nautilus*omat nem fenyegeti semmiféle veszély. Holnap, az előre meghatározott napon, az előre meghatározott órában a dagály hajómat szépen felemeli, s mi tovább folytatjuk utunkat a tengereken.
– Kapitány úr - mondtam -, én nem kételkedem...
– Holnap - tette hozzá a kapitány, s felállt -, holnap délután két óra negyven perckor a Nautilus elszabadul, és sértetlenül kihajózik a Torres-szorosból.
E kemény, határozott szavak után a kapitány könnyedén meghajolt. Ez nekem szólt, én megértettem, s visszatértem szobámba.
Conseil már várt rám: tudni szerette volna, hogy mit végeztem a kapitánnyal.
– Kedves fiam - mondtam neki -, a kapitány látta rajtam, mitől tartok: hogy a pápuák megtámadják a hajót. S én igen gúnyos választ kaptam. Így csak egyet mondhatok neked: bízz benne, s feküdj le nyugodtan aludni.
– Szüksége van valamire a tanár úrnak?
– Semmire, fiam, köszönöm. Ned Land mit csinál?
– Elnézést kérek - felelte Conseil -, de Ned barátom most éppen kenguru-pástétomot csinál. Csoda finom lesz.
Egyedül maradtam, nemsokára lefeküdtem, de elég rosszul töltöttem az éjszakát. Szobámba lehallatszott a vadak lármája, toporzékoltak, üvöltöztek fenn a tetőn. Így telt el az egész éjszaka, de a Nautilus legénysége a kisujját se mozdította. Annyiba se vették a tetőn ordítozó emberevőket, mint valamely páncélos erőd katonái a páncélzaton futkosó hangyákat.
Reggel hat órakor felkeltem. A hajónyílások zárva maradtak, nem frissítették fel a levegőt, de a minden eshetőségre megtelített tartályokból néhány köbméter oxigént bocsátottak a Nautilus elhasznált levegőjébe.
Délig a szobámban dolgoztam; Nemo kapitánnyal persze nem találkoztam. Semmi jelét sem láttam a hajón, hogy indulásra készülődnének.
Vártam még egy darabig, majd bementem a nagy szalonba. A falióra fél hármat mutatott. Tíz perc múlva a dagály tetőpontjára ér, s ha Nemo kapitány merész állítása valóra válik, hajónk percek múlva elszabadul. De ha nem - akkor a Nautilus még hónapok múlva is korallágyán feküdhet.
Ekkor valami gyönge remegés futott át a hajótesten. Ez biztató jel volt. Hallottam, amint a borítás csikorogva súrolja a korallágy meszes dudorait.
Két óra harmincöt perckor Nemo kapitány megjelent a szalonban.
– Indulunk - mondta.
– Igazán? - kiáltottam fel.
– Parancsot adtam, hogy nyissák ki a hajónyílásokat.
– És a pápuák?
– A pápuák? - mondta a kapitány, s hanyagul vállat vont.
– Nem fognak benyomulni ide? A hajó belsejébe?
– Már hogyan törnének be ide?
– A hajónyílásokon át, amelyeket ön kinyittatott.
– Aronnax úr - felelte erre nyugodtan a kapitány -, a hajónyílásokon át akkor sem lehet csak úgy benyomulni, ha nyitva vannak.
Némán meredtem az arcába.
– Nem érti? - kérdezte.
– Nem én.
– Hát akkor jöjjön, s majd meglátja.
A középső lépcsőhöz siettem. Ned Land és Conseil már ott álltak, és izgatottan nézték, amint a Nautilus matrózai a nyílásfedeleket kinyitják. Odakintről dühödt ordítás és szörnyű szitkozódás hallatszott.
A fedőlemezeket a pápuák kívülről hirtelen felrántották. Húsz torzonborz bennszülött jelent meg a nyílásban. De amint az első kezét a lépcső korlátjára tette, hátradobta valami láthatatlan erő, s a bennszülött irtózatos ordítással, eszeveszett ugrásokkal menekült.
Tíz társa ugyanígy járt. S mind a tíz eszeveszett futásnak eredt.
Conseil magánkívül volt örömében. Ned Landet elkapta szilaj természete, ő is a lépcsőhöz rohant. De amint két kézzel megkapaszkodott a korlátban, ő is hátrabukott.
– Az ördögbe! - kiáltott fel. - Villám csapott belém!

Most már mindent értettem. A lépcső korlátja villanyáramot vezető kábel volt, amely fenn, a tetőn végződött. Amint valaki hozzáért, erős ütést kapott - s az ütés halálos lett volna, ha Nemo kapitány a gépei által termelt magasfeszültségű áramot kapcsolja be! A kapitány maga és a támadók közé valóságos elektromos hálót vont, s ezen büntetlenül senki át nem hatolhatott. A pápuák most halálra rémülve, eszeveszetten menekültek a közelünkből, s mi magunk, félig nevetve, vigasztalgattuk, dörzsöltük szegény Ned Landet, aki őrült módjára káromkodott.
De a dagály utolsó hullámai e pillanatban megemelték a Nautilus*t; amint Nemo kapitány pontosan meghatározta, két óra negyven perckor a hajó lesiklott korallágyáról. A hajócsavar méltóságteljes lassúsággal kavarta a hullámokat. Sebessége egyre fokozódott, s a *Nautilus a felszínen haladva, teljes épségben, sértetlenül hagyta el a Torres-szoros veszélyes kijáratát.

Notes
- A Nap látszólagos pályája mentén vont képzeletbeli övet állatövnek nevezik, mert egyes szakaszait állatnevekkel (kos, bika, rák stb.) jelölik ↩
- Az égbolt legmagasabb pontja. (Tulajdonképpen valamely égitest látszólagos pályájának - s nem az „ég”-nek - a delelőpontja) ↩
- Núbia Egyiptom és Szudán között elterülő észak-afrikai tartomány. Lakóinak fényes fekete a bőre ↩
- Abroncsos szoknya ↩
Avez-vous suivi ?
Mi történik a bennszülöttel, aki a lépcső korlátjába kapaszkodik?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „De amint az első kezét a lépcső korlátjára tette, hátradobta valami láthatatlan erő…”
Mi történik a ritka kagylóval, amelyet Aronnax a Múzeumnak szán?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „…amikor egy átkozott kő szétzúzta Conseil kezében az értékes kagylót.”
Mit talál el Conseil lövése?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „A lövés szétzúzta a bennszülött karjáról csüggő, amulettekből összefűzött karperecet.”
Mit csinál Nemo, amikor Aronnax a bennszülöttek miatt aggódik?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „– Aronnax úr – mondta a kapitány, az orgona billentyűire helyezve ismét az ujjait –, a Nautilus akkor is teljes biztonságban van…”
Mit készít Ned a vadászzsákmányból?
Touché !Pas tout à fait. Dans le texte : „…de Ned barátom most éppen kenguru-pástétomot csinál.”
Quel est votre personnage préféré ?
Vingt mille lieues sous les mers – parmi les personnages principaux
Votre favori :