Nemo kapitány · Első rész

II.

PRO ÉS KONTRA1

Ez események idején én egy tudományos expedícióról tértem éppen vissza New Yorkba. A Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese vagyok, egyetemi tanár, s a francia kormány megbízásából Nebraska2 zordon földjén végeztem kutatásokat. Hat hónapot töltöttem ott, s március vége felé érkeztem New Yorkba értékes gyűjteményemmel. Május első napjaiban szándékoztam Franciaországba visszatérni. Indulás előtt gazdag ásványgyűjteményemet, növényi és állati kincseimet rendeztem, amikor a Scotia balesete megtörtént.

Jómagam persze már alaposan tájékozódva voltam erről az égető napi kérdésről, de most újra átböngésztem az összes amerikai és európai lapokat - csakhogy ezzel cseppet sem lettem okosabb. Nagyon izgatott ez a titokzatos ügy. Magam sem tudtam, mit véljek a dologról, törtem a fejem, s egyik végletből átcsaptam a másikba. A dologban van valami, az kétségtelen; a hitetlen tamások illesszék ujjukat a Scotia testén ütött sebre.3

New Yorkba érkezésemkor szenvedélyes vita lángolt fel e kérdés körül. Az úszó sziget vagy bolygó zátony hipotézisét, amely mellett csupán a hozzá nem értők kardoskodtak, véglegesen elvetették. Mert hogyan változtathatja helyét egy zátony ilyen elképesztő gyorsasággal, hacsak nincs valami gépezet a hasában?

Elvetették az óriási úszó hajóroncs elméletét is, mert roncsot az áramlat nem sodorhat ekkora sebességgel.

Így tehát a kérdésnek már csak kétféle magyarázata lehetett, s ez két élesen szembenálló táborra osztotta az embereket. Az egyik párt valami óriási erejű tengeri szörnynek tartotta a titokzatos jelenséget, a másik pedig rendkívüli hajtóerővel mozgatott, a tenger felszíne alatt járó hajónak.

Az utóbbi feltevés voltaképpen egészen hihető volt. Végül aztán két világrészben folytatott vizsgálatok nyomán ennek a feltevésnek is össze kellett omolnia. Fölöttébb valószínűtlen, hogy valami magánzónak ilyen gépezet volna a birtokában. Hol és mikor építtette? Hogyan tarthatta titokban a tengeralattjáró építését?

A romboló erejű gép birtokosa nem lehet más, csak valamelyik állam kormánya. A mai vészes időkben, amikor az emberek azon törik a fejüket, hogyan fokozhatnák a hadifegyverek hatóerejét, könnyen lehetséges, hogy egy állam a többi állam háta mögött ezzel a veszedelmes gépezettel kísérletezik. Tudjuk, hogy a puska tökéletesítése után jött a szárnyasbomba. A szárnyasbomba után, íme, itt a víz alatti faltörő kos. Arra is meglesz majd a válasz. Legalábbis én ezt remélem.

A kormánynyilatkozatokkal azonban a hadigép-feltevés is megdőlt. E nyilatkozatok őszinteségében pedig nem lehetett kételkedni, minthogy itt közös érdekről volt szó: a tengeri közlekedés biztonságáról. Különben is, feltehető-e, hogy a tenger mélyében járó hajó építése titokban maradt volna? Magánember az adott körülmények között rendkívül nehezen tarthatta volna titokban, egy állam számára meg teljességgel lehetetlen lett volna, mert a vetélkedő hatalmak szakadatlan éberséggel figyelik egymás minden mozdulatát.

Az Angliában, Franciaországban, Oroszországban, Poroszországban, Spanyolországban, Itáliában, Amerikában, sőt Törökországban is folytatott hivatalos vizsgálatok után a tengeralattjáró Monitor4 elméletét is végképp el kellett vetni.

A tengeri szörny ismét az érdeklődés középpontjába került, noha a napi sajtó állandóan élcelődött fölötte. Az emberek fantáziája már egy képzelet szülte haltudomány lehetetlen, soha nem látott alakzatai között tévelygett.

New Yorkba érkezésem után többen megtiszteltek azzal, hogy megkérdezték tőlem, mi a véleményem e fantasztikus jelenségről. Franciaországban kiadtam egy kétkötetes munkát „A legmélyebb tengerfenék titkai” címmel. A tudományos világ nagy elismeréssel fogadta könyvemet, amely szakértővé avatott a természetrajz e kevéssé ismert területén. Megkérdezték tehát, mi a véleményem erről a kérdésről. Amíg kétségbe vonhattam a tények valódiságát, megmaradtam az állhatatos tagadás mellett. De csakhamar sarokba szorítottak: nyilatkoznom kellett, mégpedig határozottan. Sőt, mi több, a New York Herald is felszólította „Pierre Aronnax professzor urat, az ismert szaktekintélyt, a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettesét”, mármint engem, hogy nyilatkozzam.

Belementem a dologba. Hallgatnom tovább már nem lehetett, hát nyilatkoztam. Minden oldalról megvilágítottam a kérdést; politikai és tudományos szempontból is boncoltam. S itt közlöm a New York Herald április 30-i számában megjelent terjedelmes cikkem rövid kivonatát:

„Minden egyes feltevést, amely a problémával kapcsolatban felmerült, gondos vizsgálat tárgyává tettem - írtam a cikkben. - Minthogy azonban ezeket a hipotéziseket sorra el kellett vetnem, szükségképpen el kell fogadnunk valamely óriási erejű tengeri állat létezését.

Az óceán nagy mélységei előttünk teljesen ismeretlenek. A mérőón nem ér le a legmélyebb tengerfenékig. Mi megy végbe e roppant mélységben? Milyen élőlények élnek ott vajon - helyesebben: vannak-e egyáltalán élőlények a tenger legmélyebb mélységeiben? Milyen lehet a szervezetük? Még csak hozzávetőleges feltevéseink sincsenek erről.

A felvetett kérdés megoldásával kapcsolatban két eset lehetséges.

Vagy ismerjük a földet benépesítő élőlények valamennyi válfaját, vagy nem ismerjük valamennyit.

Ha nem ismerjük valamennyit, ha a haltudományban a természet még titkot rejteget, akkor indokolt a föltevés, hogy létezhetnek olyan ismeretlen fajtájú, sőt ismeretlen nemű, különleges, mélytengeri életre alkalmas szervezettel bíró halak, illetve cetfélék, amelyek a mérőón által már elérhetetlen rétegekben élnek, és csak valamely különös ok következtében, vagy mondjuk szeszélyből, kedvtelésből keresik fel hosszú időközökben az óceán felső szintjét.

Ha azonban minden fajtájú élőlényt ismerünk már, akkor a kérdéses állatot a már rendszerezett tengeri fajták között kell keresnünk. Ez esetben hajlandó volnék egy óriás cet létezését elfogadni.

A közönséges narvál, más néven agyaras cet gyakran hatvanlábnyi hosszúságot is elér. Vegyük ennek a méretnek mármost az ötszörösét vagy akár a tízszeresét, ruházzuk fel a narvál nagyságával arányos testi erővel, nagyítsuk fel ugyanígy támadó fegyverét - és megvan a keresett állat. Nagysága megegyezik a Shannon tisztjei által észlelt adatokkal; agyara akkora, hogy valóban meglékelheti vele a Scotiát, s oly erővel bír, hogy gőzhajók testét is átfúrhatja.

Az agyaras cet ugyanis elefántcsontszerű tőrrel - vagy ahogyan néhány természettudós nevezi -, alabárddal van felfegyverezve. Ez az alabárd egy hatalmas, acélkeménységű szemfog. Találtak is már ilyen cetfogat bálnák testébe befúródva. Az agyaras cet ugyanis sikeresen veszi fel a harcot az óriás bálnákkal. De találtak egyes hajók vízvonal alatti részében is ilyen fogat; a veszedelmes szerszám oly könnyen átfúrta, mint acélfúró a hordót - alig lehetett eltávolítani onnan. A párizsi egyetem orvosi karának múzeumában őriznek egy ilyen agyarat: két méter huszonöt centiméter hosszú, a kerülete pedig a tövénél negyvennyolc centiméter!

Tegyük fel tehát, hogy az agyar tízszer ilyen erős, s az állat ereje is tízszer akkora; tegyük fel továbbá, hogy óránként húsz mérföldes sebességgel ment neki a hajónak; szorozzuk meg testsúlyát a gyorsasággal, és olyan erejű összeütközést kapunk, amely valóban előidézhette az ismeretes balesetet.

Mi következik mindebből? Az, hogy részletesebb adatok híján a baleset okozójának egyelőre egy óriási méretű agyaras cetet kell tekintenem, amely nem is alabárddal, hanem valóságos vágósarkantyúval5 van felfegyverezve, mint a páncélos fregattok, s nagysága és ereje sem kisebb ezeknél.

Az érthetetlen jelenség így már érthetővé válik - amennyiben tényleg a valóság birodalmába tartozik. Mert a szemtanúk, hírek, tapasztalatok, sejtések és következtetések ellenére is könnyen lehetséges, hogy - semmiféle cethal nincs, merő agyrém az egész!”

Az utolsó mondatot csak gyávaságból írtam le. Nem szerettem volna ugyanis, ha csorba esik professzori tekintélyemen; nem akartam nevetség tárgyául szolgálni az amerikaiaknak, mert ha az amerikaiak valakin nevetnek, akkor annak fele se tréfa! Biztonság kedvéért tehát kibúvóról is gondoskodtam. De tulajdonképpen meg voltam győződve, hogy a „tengeri szörny” valóban létezik.

Cikkem nagy port vert fel; szenvedélyes vita keletkezett körülötte. Felfogásomnak számos híve akadt. A probléma ilyetén való megoldása ugyanis szabad teret engedett a képzeletnek, s az emberek képzelete szívesen játszadozik el óriási természetfeletti lények képével. S éppen a tenger az ő igazi éltető elemük; a tenger óriásai - amelyek mellett a szárazföldi állatok, az elefánt, az orrszarvú valóságos törpének számítanak - csakis tengeri környezetben jöhetnek létre s fejlődhetnek. Az óceán víztömegében élnek az eddig ismert legnagyobb emlősök; mélységei talán elképzelhetetlenül nagy puhányokat is, ijesztő méretű, százméteres, kétszáz tonnás rákokat is rejtegetnek. Miért ne? Hajdanában, a földtörténet régi korszakaiban a szárazföldi állatok, a négylábúak, négykezűek, a hüllők s a madarak óriási méretűek voltak. A természet gigászi formában mintázta meg őket, s csak az idők folyamán váltak lassan-lassan egyre kisebbekké. A föld magva csaknem állandóan változik, de a tenger változatlan: miért ne őrizhetett volna meg egy-egy példányt a letűnt korszakokból? Miért ne rejthetné méhében a titáni fajták utolsó változatait még ma is, hiszen ezek életében az évszázadok csak éveknek, az évezredek évtizedeknek felelnek meg.

Eh, mit... hagyjuk az ábrándozást, hiszen fel kellett már ébrednem álmomból. Félre hát az önámítással: a rettentő valóság megadta képzelgéseimre később a választ. Ismétlem: ebben az időben alakult ki a végleges vélemény a szörnnyel kapcsolatban, a világ ekkor már kétségtelen tényként fogadta el, hogy valóban létezik ez a csodalény, csakhogy semmi köze sincs a regék tengeri kígyójához.

De amíg egyesek csak merőben tudományos problémát láttak a kérdésben, mások, a gyakorlati szellemű emberek - főleg Amerikában s Angliában - azon a nézeten voltak, hogy a tengerentúli közlekedés biztonsága érdekében a félelmetes szörnytől meg kell tisztítani az óceánt. A kereskedelmi s ipari szaklapok s a díjtételek felemelésével fenyegetőző biztosítási társaságok érdekkörébe tartozó lapok elsősorban ebből a szempontból tárgyalták a kérdést. Állásfoglalásuk egyhangú volt.

A közvélemény nyomására elsőnek az Egyesült Államok kormánya nyilatkozott. New Yorkban expedíciót szerveztek a narvál felkutatására. Az Abraham Lincoln nevű gyorsjáratú fregatt felkészült, hogy mihamarabb kifusson az óceánra. Farragut parancsnok is mindent megtett, hogy hajója a legkitűnőbb felszereléssel rövidesen útnak indulhasson.

Abraham Lincoln
Abraham Lincoln Voir les gravures →
Abraham Lincoln
Abraham Lincoln Voir les gravures →

De mi történt? Attól a naptól fogva, hogy az amerikai kormány elhatározta a hadihajó elindítását, a szörny többé nem mutatkozott. Két napig hírét sem hallották. Egyetlen hajó sem találkozott vele. Mintha csak Agyaras őkelme tudomást szerzett volna az ellene szőtt összeesküvésről! Hiszen annyit beszéltek róla, még a tenger alatti kábeleken is futottak hírek! A tréfás emberek szerint a ravasz kópé nyilván elcsípett néhány átmenő táviratot, és okult a tartalmukból!

A fregatt, óriási halászó gépezettel felszerelve, már készen állt a hosszú útra, de nem tudták, merre indítsák el. Nőttön-nőtt mindenütt a türelmetlenség. A bizonytalanság közepette július 2-án jelentés érkezett, hogy egy San Franciscóból Sanghaj felé tartó gőzös az állatot három héttel ezelőtt a Csendes-óceán északi vizein látta.

A hír óriási izgalmat keltett. Farragut parancsnoknak huszonnégy órát sem engedélyeztek az indulásig. Az élelmet már behajózták. A szénraktár színültig tele szénnel. A legénység minden egyes tagja a helyén. Csak be kell gyújtani a kazánokat és indulás! Félnapi késlekedés is megbocsáthatatlan bűn volna! De Farragut parancsnokot nem kellett sürgetni: ő is alig várta, hogy indulhasson.

Három órával azelőtt, hogy az Abraham Lincoln kifutott a brooklyni kikötőből, a következő szövegű levelet kaptam:

Pierre Aronnax professzor úrnak,
a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese
Fifth Avenue Hotel
New York
Igen tisztelt Uram!
Az Egyesült Államok kormánya örömmel látná, ha Ön is csatlakoznék az Abraham Lincoln
expedíciós útjához, és ha Franciaországot e vállalkozásban Ön képviselné. Farragut
parancsnok egy kabint tart fenn az Ön rendelkezésére.
Szívélyes üdvözlettel
híve
J. B. HOBSON
tengerészeti államtitkár

Notes

  1. Latin kifejezés, szó szerint: „érte és ellene”, vagyis: érvek és ellenérvek ↩
  2. Az Egyesült Államok egyik tagállama. Nyugati része zord hegyvidék, keleti része nagyobbára füves pusztaság. A múlt század hatvanas éveiben az állam területének legnagyobb része még lakatlan volt ↩
  3. Bibliai vonatkozás. Az evangéliumok említést tesznek Krisztus egyik Tamás nevű tanítványáról, aki semmiképpen sem akarta elhinni, hogy akit maga előtt lát, az a keresztre feszített és feltámadt mester. Erre Krisztus az elbeszélés szerint magához hívta hitetlen tanítványát, és felszólította, hogy ujjával tapintsa meg a sebet, amelyet a keresztfán egy római katona dárdája ütött a mellén. Tamás, miután ujját a sebbe illesztette, elhitte, hogy Krisztus áll előtte ↩
  4. Az észak-amerikai polgárháború idején egy Ericson nevű mérnök az északi államok részére egy „Monitor” nevű, új típusú kis hadihajót tervezett, melynek jóformán csak forgatható ágyútornya emelkedett ki a vízből. A hajót meglepő hadi sikerei híressé tették. Nevét hamarosan a típus jelölésére használták. A monitorok különösen a folyamőrszolgálatban váltak be, és ott ma is használatosak ↩
  5. A hadihajók elejére épített döfőalkalmatosság neve ↩

Avez-vous suivi ?

  1. Hol végzett kutatásokat Aronnax, mielőtt New Yorkba érkezett?

  2. Minek a felnagyított változatára gondol Aronnax, amikor a „szörnyet” magyarázza?

  3. Melyik intézmény igazgatóhelyettese Aronnax?

  4. Melyik újság kéri fel Aronnaxot, hogy nyilatkozzék?

  5. Kit képviselne Aronnax az Abraham Lincoln expedícióján?

Quel est votre personnage préféré ?

Vingt mille lieues sous les mers – parmi les personnages principaux

Dépêche

Bureau expéditeur : le Web · Destination : à bord du Nautilus

0 mot · tarif : 0 kreutzers (les points deviennent STOP)