Nemo kapitány · Első rész

XIX.

VANIKORO

Le lieu du chapitre dans la Salle des cartes : Îles Pomotou (Tuamotu)

A Florida katasztrófájának megrendítő látványa volt az első ilyen élményünk a hajón. De amióta a Nautilus sűrűbben járt útvonalon futott, gyakran láttunk a tengervízben lebegő, rothadásnak indult hajóroncsokat, s a tenger fenekén ágyúgolyókat, horgonyokat, láncokat és mindenféle, vasból készült, rozsdamarta tárgyat.

A Nautilus egyre messzebb ragadott bennünket, s mi teljesen elszigetelve éltünk. December 11-én megpillantottuk a Tuamotu-szigettengert, Bougainville hajdani „veszélyes csoportját”, amely ötszáz mérföldnyi területen, kelet-délkeletről nyugat-északnyugat felé terül el a déli szélesség 13° 30’-e és 23° 50’-e s a nyugati hosszúság 125° 30’-e és 151° 30’-e között. Ez a háromszázhetven négyzetmérföld területen szétszórt szigetvilág hatvan szigetcsoportból áll; ide tartozik a francia fennhatóság alatt álló Gambier-csoport is. E szigetek korallokból keletkeztek. A polipok lassú, de szakadatlan munkája folytán szintjük egyre emelkedik, s eljön majd az idő, amikor összefüggő szárazföldet fognak alkotni. Ez a nagy sziget egykor majd összeolvad a szomszédos szigetvilággal, s egy új világrész keletkezik, Új-Zélandtól s Új-Kaledóniától egészen a Marquises-szigetekig.

Egyik nap, amikor Nemo kapitány előtt ezt az elméletemet kifejtettem: ő hűvösen így felelt:

– Nem új világrészek kellenek a földön, hanem új emberek!

A Nautilus további útján a Clermont-Tonnerre-szigethez vetődött, amelyet Bell kapitány, a La Minerve nevű hajó parancsnoka fedezett fel 1822-ben. A Gambier-csoportnak ez az egyik legérdekesebb szigete, s én közelebbről tanulmányozhattam az óceán e madrepora eredetű képződményeit.

A madreporák élő szövetét meszes kéreg borítja: ezek azonban semmiképpen sem cserélendők össze a korallokkal. Milne-Edwards, az én híres mesterem, a felépítésükben levő különbségek alapján öt csoportba sorolta őket. Sok-sok milliárd parányi állatocska él együtt, mindegyik a maga meszes burka belsejében; ezek választják ki a koralltelepet. Mészlerakódásukból sziklák, zátonyok, szigetek keletkeznek. Hol összefüggő tojásdad gyűrűt képeznek, s egy kis tavat kerítenek körül, amely a szirtfalak hasadékain át van a tengerrel összeköttetésben - ezek az atollok, amilyen alakulatokat Új-Kaledónia partjain s a Tuamotu-szigetek egy részén láthatunk - hol pedig egyenes, magas, szaggatott sziklafalakat építenek, mint a Réunion- és a Mauritius-szigeteken; a sziklafalak tövénél az óceán igen mély.

Amint a Nautilus néhány kötélhossz távolságban elhaladt a Clermont-Tonnerre-szigetek partjai mellett, bámulva néztem e mikroszkopikus kis munkások óriási arányú művét. Az előttem meredező sziklafalakat a milleporák, a csillagkorallok és szivacskorallok elnevezés alatt ismert madreporák építették. E polipok különösen a tenger felszínének mozgásban levő rétegében fejlődnek, s így az alépítmény munkáját annak felső rétegében kezdik. Az alapot képező lerakódások a kiválasztott anyag törmelékeiből lassan-lassan mind mélyebbre hatolnak. Darwin elmélete legalábbis így magyarázza meg az atollok keletkezését. Szerintem ez az elmélet a helyesebb, s nem a másik, amely azt tartja, hogy a madreporaképződmények alapjául hegyek vagy tűzhányók szolgálnak, amelyek csúcsát néhány láb választja el csupán a tenger tükrétől.

Közelből figyelhettem meg ezt a különös sziklabástyát: tövében a mérőón háromszáz méter mélységet jelzett; a *Nautilus*ból kilövellt elektromos fénypászmában csak úgy szikráztak, tündököltek a mészfalak.

Conseil megkérdezte tőlem, vajon mennyi idő alatt épülhettek ezek az óriási sziklafalak, s roppantul elcsodálkozott, amikor felvilágosítottam, hogy egy nyolcad hüvelyknyi réteg lerakódásához a tudósok becslése szerint egy egész évszázad szükséges.1

– Hány év kellett ezek szerint ennek a sziklafalnak a felépítéséhez?

– Százkilencvenkétezer év, kedves barátom, s ez jóval hosszabb idő, mint amiről a biblia beszél. De a kőszén keletkezése, vagyis az özönvizekben elmerült erdők elásványosodása még sokkal hosszabb ideig tartott. Megjegyzem, a bibliában a napok korszakokat jelentenek, nem pedig egyik napfelkeltétől a másikig terjedő időközt.

Amikor a Nautilus ismét a felszínre szállt, egész terjedelmében áttekinthettem az alacsony, erdővel borított Clermont-Tonnerre-szigetet. Forgószelek és viharok termékenyítették meg bizonyára a madreporasziklákat. Egy napon a szomszédos szárazföldről valami kis magot hozott ide az orkán, az a meszes talajra hullott, amelyen a rothadó tengeri növények készítettek számára televényt. Kókuszdió úszott a hullámok hátán, s kivetődött a fiatal partra. Csírája gyökeret eresztett. A növekedő fa megakadályozta a víz elpárolgását. Patak támadt. Lassan-lassan tovább terjedt a tenyészet. Néhány parányi állatocska, féreg, rovar sodródott ide a szomszédos szigetről, a széltől kitépett fatörzsekkel. Teknőcök jöttek, s kiköltötték tojásaikat. Madarak raktak fészket a fiatal fákon. Így népesedett be a szikla állatokkal, majd a vonzó, zöldellő növényzet s a termékeny föld hívogatására az ember is megjelent a szigeten. Íme, ez a története a mikroszkopikusan kicsiny állatok mérhetetlen munkájából keletkezett szigeteknek.

Clermont-Tonnerre körvonalai estefelé elmosódtak már a távolban. A Nautilus útiránya észrevehetően megváltozott. Miután a hosszúság százharmincötödik fokán érintette a Baktérítőt, nyugat-északnyugat irányba fordult, s végighaladt az egész trópusi övön. A nyári nap csak úgy ontotta forró sugarait, de mi nem szenvedtünk a hőségtől, mert a víz felszíne alatt harminc-negyven méternyire a hőmérséklet tíz-tizenkét foknál sohasem magasabb.

December 15-én magunk mögött hagytuk a csodaszép Társaság-szigetcsoportot s a Csendes-óceán királynőjét, a bűbájos Tahitit. Megpillantottam reggel, néhány mérföldnyire szélirányban, a sziget magas hegyormait. Hálóink itt is kitűnő halakat fogtak a konyhára.

A Nautilus e napig nyolcezer-száz mérföldet futott be. Kilencezer-hétszázhúsz mérföldet jelzett a log,2 amikor két szigettenger között haladtunk át: egyik a Tonga-Tabu-csoport volt, ahol az Argo, a Port au Prince és a Duke of Portland legénysége elpusztult; a másik a Samoa-szigetek voltak. Itt ölték meg La Pérouse barátját, De Langle kapitányt. Majd feltűnt a Viti-szigettenger, ahol a bennszülöttek lemészárolták a Union matrózait s a nantes-i Bureau kapitányt, az Aimable Joséphine parancsnokát.

Ez a szigettenger északról délre száz mérföldnyi, keletről nyugatra pedig kilencven mérföldnyi területen fekszik a déli szélesség 6° 2’-e s a nyugati hosszúság 174. és 179. foka között. Számos szigetből, szigetecskéből és sziklazátonyból áll.

Ezt a szigetcsoportot Tasman fedezte fel 1643-ban; ugyanabban az évben, amikor Torricelli feltalálta a barométert, s XIV. Lajos trónra lépett. Az olvasó eltűnődhet rajta, hogy e három esemény közül melyik hajtott több hasznot az emberiségnek. Később Cook járt itt 1714-ben, majd D’Entrecasteaux 1793-ban, végül 1827-ben Dumont d’Urville, aki végleg tisztázta az e szigetek földrajzi helyzete körüli zűrzavart. A Nautilus a Wailea-öböl felől közelítette meg a szigetcsoportot, Dillon kapitány rettenetes kalandjainak színhelyét. Dillon tisztázta ugyanis első ízben annak a hajótörésnek titokzatos körülményeit, amelyben La Pérouse elpusztult.

A fenékhálókat többször is végigvontattuk az öblön, s rengeteg sok pompás osztrigát húztunk fel a hajóra. Kissé mértéktelenül fogyasztottunk mindhárman e csemegéből: Seneca3 tanácsát követve, magunk bontottuk fel a kagylókat az asztalnál. E puhányok az ostrea lamellosa elnevezés alatt ismert fajtához tartoznak, s bőven tenyésznek Korzikán. A waileai osztrigatelep igen nagy kiterjedésű, s ha az állatok különböző okok folytán nem pusztulnának el tömegesen, kagylóik halmaza feltöltené az öblöket - mert tudni kell, hogy egyetlen egyednek kétmillió tojása van.

Ned Land hihetetlen mennyiségű osztrigát kebelezett be; falánksága mégsem járt kellemetlen következményekkel, mert az osztriga az egyetlen eledel, amelytől az ember nem kaphat gyomorrontást. Tizenhat tucat ilyen lemezkopoltyús puhányt kell ugyanis elfogyasztani, hogy az ember napi táplálékához szükséges 315 gramm nitrogéntartalmú anyag bejusson a szervezetbe.

December 25-én a Nautilus az Új-Hebridák szigettengerén hajózott át. Ezt a szigetcsoportot Quiros fedezte fel 1606-ban; Bougainville 1768-ban kutatta át; mostani nevét Cooktól kapta 1773-ban. Kilenc nagy s több apróbb szigetből áll, melyek a déli szélesség 15. és 2. s a hosszúság 164. és 168. foka között, egy sorban, észak-északnyugatról dél-délkelet felé húzódnak, százhúsz kilométer hosszúságban. Az Aurou-sziget közelében elhaladva éppen a déli méréseket eszközöltük, s így a fedélzetről tisztán láttam zöldellő erdeit s felettük az égbe meredő hegycsúcsot.

Karácsony napja volt. A protestánsok különösen ragaszkodnak a karácsony meghitt családi körben való megünnepléséhez, s úgy vettem észre, Ned Landnek igen rosszul esik, hogy a *Nautilus*on bizony ilyesmiben nem lehet része.

Már egy hét óta színét sem láttam Nemo kapitánynak. 27-én reggel azután úgy lépett be megint a szalonba, mintha csak öt perccel előbb beszélgettünk volna egymással. Én a térkép mellett ültem éppen, s a Nautilus útját követtem. A kapitány odalépett hozzám, mutatóujjával a térképen egy pontra bökött, s csak egyetlen szót mondott:

– Vanikoro.

Lenyűgöző hatással volt rám ez a szó. Vanikorónak nevezik a szigetecskéket, ahol La Pérouse hajói elpusztultak. Izgatottan talpra ugrottam.

– A Nautilus Vanikorónak tart? - kérdeztem.

– Igen, professzor úr - felelte a kapitány.

– És én megláthatom a híres szigeteket, ahol a Boussole és az Astrolabe szétroncsolódott?

– Ha óhajtja, professzor úr!

– Mikor érünk oda?

– Ott vagyunk már, professzor úr.

Felmentem a kapitánnyal a tetőre, mohó érdeklődéssel járattam végig szemem a látóhatáron. Északkeleten egy kisebb meg egy nagyobb vulkanikus sziget emelkedett ki a tengerből, negyven mérföld kerületű korallszirttel körülvéve. Ott voltunk a tulajdonképpeni Vanikoro-sziget előtt - amelyet Dumont d’Urville Recherche-szigetnek nevezett el - éppen a kis Vanou-öböl előtt, a déli szélesség 16° 4’-e és a keleti hosszúság 164° 32’-e alatt. A talajt elborító zöld növényzet felkúszott a partról a sziget belsejében emelkedő hegyekig, amelyek felett az 1476 öl4 magas Kapogo-csúcs uralkodott.

A sziklák külső övezetéből egy keskeny szoroson át a zátonyokon belüli vizekre jutottunk, ahol harminc-negyven öl mély a tenger. Bennszülötteket pillantottam meg a buján zöldellő mangrove-fák árnyékában. Közeledtünkre nagyon megdöbbentek. Bizonyára valami óriási cetfélének nézték a víz felszínén úszó, hosszú, feketés színű testet, és veszélyt szimatoltak.

Nemo kapitány ekkor felém fordult, és megkérdezett, mit tudok La Pérouse hajótöréséről.

– Amit mindenki tud róla, kapitány úr.

– Nem mondaná el nekem, mi az, amit mindenki tud róla?

– Nagyon szívesen.

Elmondtam neki, amit Dumont d’Urville erről az esetről utolsó munkáiban közzétett, s amit itt röviden összefoglalok:

La Pérouse-t és másodtisztjét, De Langle kapitányt XVI. Lajos 1785-ben azzal a feladattal bízta meg, hogy hajózzák körül a földet. El is indultak a Boussole és az Astrolabe nevű korvetteken.5 Hajóik többé nem tértek vissza.

A francia kormány nyugtalankodott a két korvett sorsa miatt, ezért 1791-ben felfegyvereztek két nagy háromárbocost, a Recherche-et és az Espérance-ot, amelyek D’Entrecasteaux parancsnoksága alatt szeptember 28-án indultak Brestből az eltűnt hajók felkutatására. Két hónappal később az Albermale parancsnokának, egy bizonyos Bowennek tanúvallomása szerint a hajótörést szenvedett két háromárbocos roncsait Új-Georgia6 környékén látták. D’Entrecasteaux azonban, aki nem tudott erről a különben elég kétes értékű közlésről, az Admiralitás-szigetek7 felé hajózott, mert Hunter kapitány jelentésében azt állította, hogy La Pérouse ott szenvedett hajótörést.

Kutatásai nem jártak eredménnyel. Az Espérance és a Recherche megállás nélkül hajózott el Vanikoro mellett, s a balsorsú utazáson D’Entrecasteaux, két másodkapitánya s több matróz életét vesztette.

Egy öreg tengerész jutott első ízben bizonyos nyomokra, amelyek kétségtelenül a hajótöröttekre vonatkoztak. Dillon kapitány, ki több ízben bejárta a Csendes-óceánt, 1824. május 15-én Saint Patrick nevű hajójával az Új-Hebridákhoz tartozó Tikopia-sziget mellett haladt el. Oda evezett hozzá pirogján8 egy indiai matróz, s el akart adni neki egy ezüst kardmarkolatot, amelyen vésett betűk nyomai voltak láthatók. S a matróz azt állította, hogy hat évvel azelőtt, amikor Vanikorón járt, ott két európaival találkozott, akik évekkel ezelőtt hajótörést szenvedtek a sziget korallzátonyain.

Vanikoro
Vanikoro Voir les gravures →

La Pérouse korvettjeinek eltűnése egykor világszerte nagy megdöbbenést keltett, s Dillon mindjárt sejtette, hogy ezekről a hajókról szól a híradás. Nyomban Vanikoro felé vette útját, ahol az indiai matróz szerint a zátonyra futott hajókból még mindenféle roncs látható. De a szelek és az áramlatok miatt a szigetet sehogy sem tudta elérni.

Dillon visszatért Calcuttába. Itt sikerült felfedezése iránt az Ázsia Társaság és az Indiai Társaság érdeklődését felkeltenie. Hajót bocsátottak rendelkezésére, amely a Recherche9 nevet kapta. Egy francia megbízott kíséretében 1827. január 23-án útra kelt.

A Recherche menet közben több helyen kikötött a Csendes-óceánon, majd 1827. július 7-én horgonyt vetett Vanikoro előtt, a Vanou-öbölben, ahol most a Nautilus is pihen.

Dillon az elpusztult hajó mindenféle maradványára lelt; a szigeten vasszerszámokat, horgonyokat, kötélcsigákat, kartácslövegeket gyűjtött össze.

Talált még egy tizennyolcas öntöttvas ágyúgolyót, kezébe kerültek továbbá összetört csillagászati eszközök darabjai, az orrdíszítmény egy darabja s egy bronzharang, amely ezt a feliratot viselte: „Bazin készített engem.” Ez volt a bresti hajóépítő-műhely öntödéjének gyári jele 1785 táján. Nem volt többé kétséges: La Pérouse korvettje Vanikorónál szenvedett hajótörést.

Dillon októberig folytatta kutatásait a szerencsétlenség színhelyén, majd Új-Zéland felé hajózott Vanikoróról. 1828. április 7-én kikötött Calcuttában, majd onnan visszatért Franciaországba.

Dumont d’Urville, akinek nem volt tudomása Dillon eredményes kutatásairól, ekkor már útban volt a tengeren: ő másfelé kereste a hajótörés színhelyét.

Egy bálnavadász jelentéséből ugyanis kiderült, hogy Új-Kaledóniában10 a bennszülötteknél érméket és egy Szent Lajos-keresztet találtak.

Dumont d’Urville, az Astrolabe parancsnoka tehát tengerre szállt. Két hónappal azután, hogy Dillon elhagyta Vanikorót, kikötött Hobart Town11 előtt: itt értesült Dillon eredményes kutatásairól, de azt is hallotta, hogy a calcuttai Union másodtisztje, egy bizonyos James Hobbs, egy szigeten történt kikötése alkalmával, a déli szélesség 8° 18’-e és a keleti hosszúság 156° 30’-e alatt vasrudakat s vörös szöveteket látott az ottani bennszülöttek használatában.

Dumont d’Urville kínos zavarban volt: nem tudta, hitelt adjon-e az újságok nem mindig szavahihető tudósításainak. Azután mégis úgy határozott, hogy a Dillon által fellelt nyomok után halad.

1828. február 10-én az Astrolabe Tikopia12 előtt horgonyt vetett. Dumont d’Urville vezetőt és tolmácsot fogadott fel, mégpedig egy katonaszökevényt, aki már régebben megtelepedett a szigeten. Dumont d’Urville most Vanikorónak vette útját. Február 12-én pillantotta meg a szigetet; négy napig a sziklás part mentén hajózott, s csak 20-án kötött ki a sziklagyűrű övezetén belül, a Vanou-öbölben.

23-án a tengerésztisztek egy csoportja megkerülte a szigetet; néhány darab jelentéktelen ronccsal tértek vissza. A bennszülöttek eleinte tagadtak, kibúvókat kerestek, s nem lehetett rávenni őket, hogy az Astrolabe tisztjeit elvezessék a hajótörés színhelyére. Gyanús viselkedésük azt a benyomást keltette, hogy a szigetlakók talán bántalmazták a hajótörötteket; valóban úgy tűnt, mintha a bennszülöttek attól félnének, hogy Dumont d’Urville csak azért jött, hogy megbosszulja La Pérouse-t és szerencsétlen társait.

Ajándékok árán azután sikerült megnyugtatniuk őket, s mikor látták, hogy megtorlástól nem kell tartaniok, 26-án végre elvezették a hajótörés színhelyére Jacquinot másodkapitányt.

A Pacou és a Vanou sziklafala között a vízben, három-négy öl mélységben, mészüledékbe süppedt horgonyokra, ágyúkra, vas- és ólomnehezékekre találtak. Az Astrolabe dereglyéje és csónakja ideevezett, s hosszadalmas, fáradságos munkával a matrózok kiemeltek egy ezernyolcszáz fontos horgonyt, egy nyolcas öntöttfém ágyút, egy ólomnehezéket és két bronz kartácslöveget.

Dumont d’Urville erre kikérdezte a bennszülötteket, s megtudta tőlük, hogy La Pérouse két hajójának pusztulása után egy kisebb hajót épített, s azzal is hajótörést szenvedett... Hogy hol? Senki sem tudta.

A híres tengerjáró és társai tiszteletére az Astrolabe parancsnoka síremléket állított az árnyas mangrovefák alatt. Az emlékmű egyszerű, koralltalapzaton álló, négyzet alapú gúla volt; vasat nem építettek bele - nehogy a bennszülöttek a számukra oly értékes fém miatt szétrombolják.

Dumont d’Urville ezután hajóra akart szállni, de tengerészeit láz gyötörte, s az egészségtelen partvidéken ő maga is megbetegedett, úgyhogy csak március 17-én szedhette fel a horgonyt.

A francia kormány attól tartott, hogy Dumont d’Urville nem értesült Dillon eredményes kutatásairól, s ezért a Bayonnaise nevű korvettet Vanikoróba küldte, Leguarant de Tromelin parancsnoksága alatt, aki akkor Amerika nyugati partjain állomásozott. A Bayonnaise néhány hónappal az Astrolabe hazaindulása után vetett horgonyt a Vanikoro-sziget előtt. Új leletre nem akadtak, csak azt állapította meg, hogy a bennszülöttek tiszteletben tartották La Pérouse síremlékét.

Ezt a történetet mondtam el Nemo kapitánynak.

– Tehát még mindig nem tudják, hol pusztult el a harmadik hajó, amelyet a hajótöröttek a Vanikoro-szigeten építettek? - kérdezte tőlem a kapitány.

– Nem tudják.

A kapitány erre mit sem felelt, csak intett, kövessem a nagy szalonba. A Nautilus néhány méterre leszállt a víz alá, s az ablaktáblák megnyíltak.

Az ablakhoz rohantam. A korallokkal teljesen benőtt mészlerakódásba süppedve, millió és millió gyönyörű, vígan úszkáló szivárványhal, pásztás szirti hal és betűs sügér között roncsokat láttam, amelyeket a kotrószerszám nem tudott kiemelni: vaskampókat, horgonyokat, ágyúkat, ágyúgolyókat, emelőcsigákat, egy orrtőkét - mindezek a tárgyak kétségtelenül egy régi hajótörés nyomai voltak, amelyeket már beleptek az élénk színű virágállatok.

Megrendülve néztem e szánalmas roncsokat. Komoly hangon megszólalt mögöttem Nemo kapitány:

– La Pérouse parancsnok 1785. december 7-én indult el hajóival, a Boussole-lal és az Astrolabe-bal. Először az ausztráliai Füvészkert-öbölben kötött ki, majd felkereste a Barátság-szigetcsoportot, Új-Kaledóniát, azután Dél-Amerika felé vette útját, és a Hapai-szigetcsoportnál, Namoukában13 megpihent. Hajói innen Vanikoro ismeretlen sziklapartjai elé vetődtek. Az elöl haladó Boussole zátonyra futott a déli parton. Az Astrolabe segítségére sietett, de az is megfeneklett. Az első hajó pillanatok alatt szétroncsolódott. A második széloldalt feküdt, s még néhány napig állta a hullámverést. A bennszülöttek elég jól fogadták a hajótörötteket. Ezek megtelepedtek a szigeten, s a két nagy hajó roncsaiból egy kisebb hajót építettek. Amit nem tudtak kiemelni a tengerből - s Nemo kapitány most a mész közé ágyazott tárgyak felé mutatott -, az itt várja sorsa beteljesedését. A matrózok egy része Vanikorón maradt, a többiek - betegen, kimerülten - La Pérouse-zal együtt útra keltek. A Salamon-szigetek felé tartottak, s e szigetcsoport főszigetének nyugati partján, a Déception- és a Satisfaction-fok között mindenestől elpusztultak!

La Pérouse útjának nyomában
La Pérouse útjának nyomában Voir les gravures →

– Honnan tudja? - kiáltottam.

– Nézze, mit találtam a második hajótörés színhelyén!

Nemo kapitány egy rozsdamarta bádogdobozra mutatott, melynek fedele Franciaország címerével volt lepecsételve. Felnyitotta a dobozt; megsárgult, de még olvasható iratcsomót vett ki belőle.

Az irat a tengerészeti miniszter utasításait tartalmazta La Pérouse parancsnok számára XVI. Lajos saját kezű széljegyzeteivel.

– Ah! Mily szép halál volt! Tengerészhalál! - mondta Nemo kapitány. - La Pérouse e korallsírban csendes nyugvóhelyre lelt. Bárha társaimmal egykor én is ilyen sírban nyugodhatnék!

Notes

  1. Verne téved: a korallzátonyok egyetlen év alatt 10, 20, sőt 40 cm-t is nőnek. (Nyolcad hüvelyk: kb. 3 mm) ↩
  2. Hajózási műszer a sebesség és a megtett út meghatározására ↩
  3. Seneca római filozófus (i. e. 4-i. sz. 65) ↩
  4. Hosszmérték: kb. 1,9 m. Hatodrésze a láb, ennek tizenkettede a hüvelyk, ennek tizenkettede a vonal ↩
  5. Korvett: kisebb, háromárbocos hadihajó ↩
  6. A Salamon-szigetek egyike, az Új-Hebridákhoz tartozó Vanikorótól kb. 1500 km-re északnyugatra ↩
  7. A Salamon-szigetektől északnyugatra, Új-Guinea északkeleti partjai felett ↩
  8. Fatörzsből vájt vagy fakéregből készült csónak ↩
  9. Recherche: keresés, franciául ↩
  10. Szigetcsoport az Új-Hebridáktól délnyugatra, Ausztrália keleti partjaitól kb. 1500 km-re ↩
  11. Az Ausztrália délkeleti csücskével szemközt fekvő Tasmania legnagyobb városa ↩
  12. Sziget Vanikoro szomszédságában (Új-Hebridák) ↩
  13. Az Új-Hebridák déli szigeteitől kb. 1500 km-re keletre fekvő sziget (a polinéziai szigetvilághoz tartozik) ↩

Avez-vous suivi ?

  1. Kinek a hajótörését derítik fel Vanikorónál?

  2. Mit mutat Nemo a hajótörés színhelyéről?

  3. Ki nevezte el Vanikorót Recherche-szigetnek?

  4. Melyik kapitány haladt el 1824-ben a Saint Patrick nevű hajóval Tikopia mellett?

  5. Mit kíván magának Nemo La Pérouse sírjáról szólva?

Quel est votre personnage préféré ?

Vingt mille lieues sous les mers – parmi les personnages principaux

Dépêche

Bureau expéditeur : le Web · Destination : à bord du Nautilus

0 mot · tarif : 0 kreutzers (les points deviennent STOP)