Másnap, április elsején, az oceánnak igazi tavaszi képe volt. Úgy zöldült, mint a mezőség a nap első sugarai alatt. Ez az áprilisi napfölkelte az Atlanti-oceánon valóban gyönyörű volt. A habok lágyan nyaldosták az úszó várost s a fürge delfinek vígan fickándoztak a hullámvölgyben, melyet a Great-Eastern kerekei vágtak a vízben.

Mikor Corsican kapitánnyal találkoztam, megtudtam tőle, hogy a doktortól említett hazajáró lélek nem tartotta érdemesnek ezen az éjszakán, hogy megjelenjen. Valószínű, hogy az éj nem volt neki elég sötét. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy az egész kísértetes história csak áprilisi tréfa volt, melyet a mi elbolondításunkra gondolt ki.

S valóban, az áprilisi tréfákat úgy az amerikaiak, mint az angolok nagyon kedvelik. Még itt, a hajón is, egymást érték a legsikerültebb fogások. Persze, egyik-másik ökölcsapásokkal ért véget; de szerencsére az ily ökölcsapások sohasem vezetnek párbajra. Mert Angliában a párbajt nagyon szigorúan büntetik, sőt még a katonáknak sem szabad verekedniök. A gyilkost megalázó büntetésre ítélik és emlékszem, hogy Dean Pitferge elmesélte egy magasrangú katonatiszt esetét, aki már tíz év óta gályarabságban ül, mert halálosan megsebesítette ellenfelét.

A Great-Eastern ebben az időben sem erőltette meg magát: huszonnégy óra alatt csak 250 mérföldnyi utat tett meg; tehát a leglassúbb személyszállító gőzös is elébe vághatott volna. Anderson kapitányt nagyon bosszantotta ez a lassúság, amit a gépész a csekély gőznyomásnak és a tűzhely rossz szelelő-kéményeinek tulajdonított. Én ellenben azt hiszem, hogy a lassúság oka a kerekekben van, melyeknek átmérőjét könnyelműen megkurtították.

Délután két óra felé azonban a gőzös futása kissé meggyorsult. Ezt az örvendetes változást az amerikai jegyespár arcáról olvastam le; ott ültek a gépház közelében, melynek nyitott födelén át lenéztek a mélybe, miközben mosolyogva váltottak pár szót. A gőzhengerből időnként élesen sípolva szökkent ki egy kevés gőz, mely a nagyobb nyomás alatt a biztosító csapon át menekült.

– Már szökik a gőz! Már szökik! - kiáltott föl a miss örvendezve.

– Nézzük, hány forgást tesz percenkint! - felelte a vőlegény.

E pillanatban ért oda Dean Pitferge s mi is odamentünk a gépházhoz, a fiatal jegyespár mellé.

– Mily szép is az ifjúság! - sóhajtott a doktor menet közben.

– Az ám, kivált kettesben! - feleltem mosolyogva.

Aztán mi is rákönyököltünk a gépház párkányára s lenéztünk a hatvan lábnyi mélységbe, ahol a tengelyek szédítő sebességgel forogtak.

A fiatalember elővette óráját, a leány pedig, a vőlegénye vállára hajolva, nézte az órát, mialatt a fiatalember a csavar tengelyének forgásait számlálta.

– Egy perc! - kiáltott föl a fiatal leány.

– Harminchét forgás! - viszonzá a fiatalember.

– Harminchét és fél, - javította ki a doktor, aki ellenőrizte a számadást.

– És fél! - ismételte a miss ujjongva. - Hallotta, Edward? Köszönöm, uram, - folytatta, s édesen mosolygott Dean Pitferge doktorra.