Az utolsó étkezés

Úgy gondolom, este tíz lehetett. Érzékeim közül elsőnek a hallásomat nyertem vissza. Amit először meghallottam, az a csönd volt a folyosón - váratlan csönd váltotta fel a több órás, fülsiketítő vízzúgást. Aztán nagybátyám suttogó hangja szólalt meg:

– Megyünk felfelé.

– Mit mond? - hüledeztem.

– Igen, igen, megyünk felfelé.

Kinyújtottam a karom, megérintettem a falat. Véresre horzsolta a kezem. Hihetetlen gyorsasággal emelkedtünk felfelé.

– A fáklyát, a fáklyát! - kiabált a professzor.

Hans nagy nehezen meggyújtotta. A láng lefelé lobogott a felfelé szállás következtében, de azért elég világosságot adott ahhoz, hogy átláthassuk a helyzetünket.

– Úgy van, ahogy gondoltam - mondta a professzor. - Szűk kútban vagyunk, az átmérője még nyolc méter sincs. A szakadék mélyére ért víz most visszanyeri eredeti szintjét, és mi együtt emelkedünk vele:

– Hová?

– Azt nem tudom, mindenre készen kell állnunk. Úgy nézem, másodpercenként 4 méternyit emelkedünk, vagyis percenként 240 métert. Ilyen iramban egész szép utat meg lehet tenni.

– Meg, ha semmi sem állít meg, és ha a kútnak van kijárata. De mi lesz, ha nincs, ha a levegő lassan összesűrűsödik a vízoszlop nyomására, ha agyonnyom bennünket?

A professzor mélységes nyugalommal felelt:

– Axel, fiam, a helyzetünk majdnem kétségbeejtő, de van egy kis reményünk a megmenekülésre, és én most ezen gondolkodom. Bármely pillanatban elpusztulhatunk, de ugyanúgy bármely pillanatban meg is menekülhetünk. Igyekezzünk tehát kihasználni a legkisebb lehetőséget is!

– Mit tegyünk?

– Együnk, hogy újból erőre kapjunk.

Rémülten néztem a nagybátyámra. Mégis meg kell mondanom, amit el akartam titkolni?

– Enni - ismételtem meg.

– Igen, méghozzá rögtön.

Ezzel szólt néhány szót dánul is. Hans megrázta a fejét.

– Hogyhogy?! - kiáltott fel a professzor. - Elveszett az élelmünk?

– Bizony, csak ez a szelet szárított hús maradt hármunknak.

A nagybátyám úgy nézett rám, mint aki nem érti.

– Még most is azt gondolja, hogy megmenekülhetünk? - kérdeztem.

A kérdésemre nem jött válasz.

Eltelt egy óra. Kezdtem megéhezni. A társaim is éhesek voltak, de egyikünk se mert hozzányúlni ehhez a szerencsétlen ételmaradékhoz.

Közben még mindig sebesen haladtunk felfelé. A levegő néha belénk fojtotta a lélegzetet, mint a túl gyorsan felfelé szálló repülőknek. De míg ezek fokozatosan hidegebb éghajlatra kerülnek, ahogy magasabb légrétegekbe emelkedtek, addig mi éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk: a meleg nyugtalanító módon nőtt, már 40 fok körül járhatott.

Mi okozta ezt a változást? Eddig a tények alátámasztották a Davy- és Lidenbrock-féle elméletet. De bizonyára csak a tűznek ellenálló kőzetek, az elektromosság, a mágnesség, különleges körülmények változtatták meg a természet általános törvényeit, hiszen az én szememben a középponti hő elmélete volt továbbra is az egyetlen igaz és megmagyarázható tan. Most talán visszakerülünk olyan környezetbe, ahol a középponti hő hatása teljes szigorával érvényesül, ahol a kőzetek a melegtől megolvadnak, majd légneműekké válnak? Ettől féltem, és meg is mondtam a professzornak:

– Ha nem fulladunk vízbe, nem zúzódunk halálra, ha nem halunk éhen, akkor még hátravan az a lehetőség is, hogy elevenen megégjünk.

A professzor csak megrándította a vállát, és újra elmerült gondolataiba.

Eltelt egy óra. A hőmérséklet még egy kissé emelkedett, más esemény nem módosította a helyzetünket. Végül is a nagybátyám törte meg a csendet:

– Lássuk csak, döntenünk kell.

– Döntenünk? - csodálkoztam.

– Igen. Erőt kell gyűjtenünk. Ha megpróbáljuk néhány órával meghosszabbítani az életünket azáltal, hogy takarékoskodunk ezzel az élelemmel, akkor végig nagyon gyöngék leszünk.

– Igen, végig, de ez a vég már nem várat magára sokáig.

– Csakhogy ha megcsillan valami kis remény, ha tennünk kell valamit a menekülésünk érdekében, akkor honnan lesz rá erőnk? Nem tűrhetjük, hogy elgyöngüljünk az éhezéstől.

– De ha megesszük ezt a darab húst, mink marad?

– Semmink, Axel, semmink. De ha csak a szemeddel falod, akkor jobban táplál? Okoskodásod a gyönge akaratú; gyöngejellemű ember okoskodása.

– Hát még mindig nem mond le minden reményről?

– Nem én! - felelte határozottan a professzor.

– Még mindig hisz a menekülésben?

– Persze hogy hiszek. Meggyőződésem, hogy egy ember, akiben van akaraterő, mindaddig nem eshet kétségbe, amíg a szíve ver.

Aki ilyen körülmények közt még ilyen szavakra képes, azt bizony nem akármilyen fából faragták.

– Hát akkor mit akar tenni? - kérdeztem.

– Utolsó morzsáig megesszük a maradék élelmet, és ebből erőt merítünk. Lehet, hogy ez lesz az utolsó étkezésünk, de akkor legalább egy ideig nem gyöngülünk le, férfiak leszünk.

– Hát akkor együnk! - kiáltottam fel.

A nagybátyám kezébe vette a húst és a pár kétszersültet, ami megmenekült az özönvízből. Három egyforma részre osztotta, és mindenkinek átnyújtotta az adagját. Fejenként körülbelül fél kilónyi volt. A professzor mohón evett, szinte lázas dühvel. Én éhségem ellenére is kedvetlenül majszoltam, majdnem undorodva. Hans csöndesen, mértékletesen, a kis falatokat gondosan megrágva és ízlelgetve, annak az embernek a nyugalmával, akit nem bánt a jövő gondja. Hosszas kotorászás után talált egy fél-kulacsnyi borókapálinkát. Körbekínálta, és a jótékony ital egy kis erőt öntött belém.

– Fortraeffelig! - mondta Hans, amikor őhozzá került a kulacs.

– Kitűnő! - ismételte meg a nagybátyám.

Kezdett egy kis remény ébredezni bennem. Közben befejeztük az utolsó étkezést. Reggel öt óra volt.

Az ember már olyan, hogy ha jóllakott, nehezen tudja elképzelni az éhség kínjait; át kell élnie ahhoz, hogy megértse. Hosszú koplalás után néhány falat kétszersült és hús elfeledtette velünk az elszenvedett éhséget. De evés után mindegyikünk elmerült a gondolataiba. Vajon mire gondolt Hans, ez a nyugati ember, aki a keletiek fatalista beletörődésén is túltett? Az én fejem emlékekkel volt tele, ábrándjaimban visszakerültem a Föld felszínére - bár sose hagytam volna el! A königstrassei ház, az én szegény Graubenom, a jó Márta, mind látomásként vonult el a szemem előtt. A Föld mélyében fel-felhangzó morajokról is azt képzeltem, hogy a földi városok zaját hallom.

Közben a hőmérséklet erősen emelkedett, forró levegő árasztott el. Olyan volt, mint egy öntödében öntéskor a kohóból áradó meleg. Mindhárman egyre-másra vetettük le a ruháinkat, a mellényt, zubbonyt. Lassacskán minden ruhadarab szinte rosszullétet, szenvedést okozott.

– Izzó tűzhelyhez közeledünk? - kérdeztem elkeseredve, amikor a meleg kétszeresére nőtt.

– Nem, az lehetetlen, teljesen lehetetlen - felelte a nagybátyám.

– De hiszen ez a fal tüzes - tapogattam meg a sziklát.

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam, a kezem beért a vízbe. Rögtön visszarántottam.

– A víz is forró! - kiáltottam fel.

A professzor most már csak bosszús kézmozdulattal válaszolt. Legyőzhetetlen rémület fogott el. Közeledni éreztem a katasztrófát, valami olyan szörnyűséget, amit a legmerészebb képzelet se tudna kitalálni. Először bizonytalan, határozatlan gondolat fészkelte magát az agyamba, aztán bizonyossággá vált, hiába hessegettem el, mindig újra visszajött. Nem mertem szavakba önteni, de néhány önkéntelen megfigyelésem még megerősítette gyanúmat: a fáklya gyönge fényénél mozgolódást észleltem a gránitrétegekben. Valami történni fog, és ebben a valamiben az elektromosság is szerepet kap. Másképp mitől volna ilyen forróság, mitől forrna a víz? Meg akartam nézni az iránytűt.

Az iránytű megbolondult!