Axelt megmentik a társai

Amikor magamhoz tértem, félhomályban találtam magam. Vastag takarókon feküdtem. A nagybátyám virrasztott mellettem, leste az arcomon az élet jelét. Első sóhajtásomra megfogta a kezem, és mikor felnyitottam a szemem, örömében felkiáltott:

– Él, él!

– Igen, élek - suttogtam.

– Fiam - ölelt magához a nagybátyám -, megmenekültél!

Meghatott a hangsúly, ahogy ezt mondta, és még inkább az a gyöngédség, amivel körülvett. Ekkora megpróbáltatások kellettek a professzornak ahhoz, hogy érzelmeinek kifejezést tudjon adni.

Ebben a pillanatban érkezett oda Hans. Az arca felderült, amikor meglátta, hogy nagybátyám kezét fogom.

– God dag! - mondta.

– Jó napot, Hans, jó napot! - suttogtam. - És most mondja meg, Lidenbrock bácsi, hol vagyunk.

– Majd holnap, Axel, majd holnap. Ma még túl gyönge vagy. Bekötöztem a fejed, nem kell megbolygatni a kötést. Aludj, fiam, holnap mindent megtudsz.

– De legalább azt mondja meg, hány óra, milyen nap van ma.

– Este tizenegy. És vasárnap van, augusztus 9-e, de most már nem kérdezhetsz semmit e hó 10-e előtt!

Valóban nagyon gyönge voltam. A szemem magától lecsukódott. Szükségem volt egy éjszakai pihenésre. Elalvás előtt még arra gondoltam, hogy lám, magányom három hosszú napig tartott.

Másnap, felébredve, körülnéztem. A fekvőhelyemet az összes útitakaróból vetették egy csinos barlangban, amelyet csodás sztalagmitok ékesítettek. A talajt finom homok borította. Félhomály derengett. Egyetlen fáklya vagy lámpa sem égett, és mégis valami megmagyarázhatatlan derengés hatolt be kívülről, a barlang keskeny bejárata felől. Halk, bizonytalan morajt hallottam, olyasmit, mint a kavicsos parton megtörő hullámoké; néha mintha a szél is zúgott volna.

Töprengtem: valóban felébredtem-e, vagy még álmodom, vagy talán a zuhanásban megsérült agyam közvetít képzeletbeli hangokat. De ennyire sem a szemem, sem a fülem nem tévedhetett.

Nappali világosság hatol be a sziklák hasadékán - gondoltam. - És ez a hullámok moraja. A szél zúgása. Ha nem tévedek, visszajutottunk a Föld felszínére. Lemondott volna a nagybátyám az expedícióról, vagy talán szerencsésen be is fejezte?

Ezeken a megfejthetetlen talányokon törtem a fejem, amikor a nagybátyám belépett.

– Jó reggelt, Axel! - mondta derűsen. - Fogadjunk, hogy jól vagy!

– Jól bizony - emelkedtem fel a fekvőhelyemről.

– Gondoltam, mert nyugodtan aludtál. Hans és én felváltva virrasztottunk melletted, és láttuk, hogyan javul szemmel láthatóan az állapotod.

– Valóban frissebbnek érzem magam, és ennek bizonyítéka az is, hogy szívesen megtisztelem reggelizőasztalukat, ha meghívnak hozzá.

– Kapsz enni, fiam, nincs már lázad. Hans bedörzsölte a sebeidet valami kenőccsel, aminek csak az izlandiak tudják a titkát, de a sebek csodálatosan hegednek tőle. Remek ember ez a mi vadászunk!

Beszéd közben a nagybátyám elkészített valami ennivalót, és én csak úgy faltam, hiába intett óvatosságra. Közben elárasztottam a professzort kérdésekkel, ő pedig szívesen válaszolgatott.

Így tudtam meg, hogy gondviselésszerű zuhanásom szinte függőleges folyosóban fejeződött be; hogy kőzuhatag közepette érkeztem le, és a legkisebb kő is elég lett volna arra, hogy agyonüssön; úgy tűnt, hogy a masszívum egy jókora darabja csúszott le velem együtt. Ez a rémületes jármű szállított le ide a nagybátyám karjába, ahova vérezve és élettelenül érkeztem meg.

– Igazán csoda, hogy tízszer meg nem haltál. De most aztán nem válunk el többször egymástól, nem kockáztathatjuk, hogy ne találkozzunk többé.

– Nem válunk el? Hát nincs vége az utazásnak?

Meglepődve, tágra nyílt szemmel néztem rá.

– Mi van, Axel?

– Szeretnék valamit kérdezni. Azt mondja, hogy most épségben itt vagyok.

– Itt bizony.

– Minden tagom egészben van?

– Igen.

– És a fejem?

– A fejednek néhány kis sebesülésen kívül nincs semmi baja, a helyén ül a nyakadon.

– Én pedig attól félek, hogy az agyam megbomlott.

– Megbomlott?

– Meg. Hát nem jutottunk vissza a Föld felszínére?

– Nem bizony!

– Akkor úgy látszik, bolond vagyok, mert nappali világosságot látok, hallom a szél fúvását és a tenger megtörő hullámait.

– Hát csak ez a baj?

– Magyarázza már meg!

– Nem magyarázok semmit, mert ez megmagyarázhatatlan. De majd meglátod és megérted magad is, hogy a geológia tudománya még nem mondta ki az utolsó szót.

– Menjünk ki! - emelkedtem fel hirtelen.

– Nem lehet, Axel, a szabad levegő megárthatna neked.

– A szabad levegő?

– Igen, elég erős szél fúj. Nem akarom, hogy kimenj a szélbe.

– De ha mondom, hogy remekül érzem magam.

– Egy kis türelem, fiam! Baj volna mindnyájunknak, ha visszaesnél, nem szabad időt vesztenünk, mert az átkelés soká tarthat.

– Átkelés?

– Igen, ma még pihensz, holnap áthajózunk.

– Hogyhogy áthajózunk?

Felpattantam.

Áthajózni? Hát folyó, tó, tenger áll előttünk? Talán hajó horgonyoz egy föld alatti kikötőben?

A kíváncsiságom nem ismert határt. Nagybátyám hiába próbált visszatartani. Amikor látta, hogy a türelmetlenségem már jobban árt, mint ha teljesíti a kívánságomat, engedett.

Gyorsan felöltöztem. Óvatosságból a vállamra terítettem egy takarót is, és kiléptem a barlangból.