Mire vezetett Phileas Foggnak és útitársának őserdei kalandozása?

A vezető, hogy az előttük álló utat rövidítse, balra kanyarodott az építés alatt álló vágányoktól. A vasútvonal útjába számos akadályt támasztottak a Vindhya-hegység szeszélyesen kanyargó elágazásai, ezért kitérőkre kényszerült; Phileas Fogg érdeke pedig azt kívánta, hogy minél rövidebben haladjon. A párszi úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét; azt állította, hogy ha keresztülvág az erdőn, legalább húsz mérföldet megtakarít. Az utasok teljesen ráhagyatkoztak.

Phileas Fogg és Sir Francis Cromarty nyakig eltűnt a puttonyokban; rázta őket az elefánt merev ügetése, és a mahout folyvást gyors tempóra nógatta az állatot. A két utas azonban ízig-vérig angol flegmával tűrte helyzetét; nemigen társalogtak, és alig látták egymást.

Passepartout az elefánt hátán fészkelt; kegyetlenül zötyögtette a furcsa jármű, és gazdája intelmét követve ugyancsak vigyázott, nehogy foga közé kerüljön a nyelve, mert biztosan elharapta volna. A derék fickó hol az elefánt nyakára, hol a tomporára repült, úgy szökellt előre-hátra, mint a bohóc az ugródeszkán. Ő azonban, jóllehet a pisztráng sem ficánkolhatott volna különben, folyvást tréfálkozott; és időnként cukrot húzott elő az útizsákból; az okos Kiuni ormánya végével hátranyúlt a csemegéért, de percre sem hagyta abba szabályos ügetését.

Kétórai futás után a hajtó megállította az elefántot, és egy óra pihenőt adott neki. Az állat mindenekelőtt ivott egy közeli tócsából, azután jól belakmározott a fák, bokrok zöld ágaiból. Sir Francis Cromarty sem tiltakozott a megállás ellen. Összetörte az utazás. Mr. Fogg oly frissen szökkent le a földre, mintha most kelne fel az ágyból.

– Erős, mint a vas! - mondta a tábornok, és bámulattal pillantott Mr. Foggra.

– Kovácsolt vas! - válaszolt Passepartout, miközben az egyszerű ebéd elkészítésén munkálkodott.

Délben a hajcsár jelt adott az indulásra. Hamarosan igen vad képet öltött a táj. A nagy erdők helyét törpe pálmafák és tamarind-sarjerdő vette át, azután nagy, kopár síkság következett: hitvány cserjék bozótja és hatalmas szienittömbök¹ váltakoztak rajta. Felső-Bundelkhandnak erre a vidékére csak nagy ritkán téved az utazó; fanatikus népesség lakja: a hindu vallás legszörnyűbb parancsai egészen elvadították. A vidék a rádzsák befolyása alatt áll, ezek meghúzódnak a Vindhya-hegység hozzáférhetetlen vonulataiban, s az angol befolyás nem szilárdulhatott meg szabályszerűen ezen a földön.

Több ízben vad hinduk bandáit pillantották meg; ezek dühösen rázták öklüket, amint észrevették a gyorsan haladó elefántot. A párszi egyébiránt lehetőleg elkerülte őket, mert tudta, hogy rossz hírű népség. A nap folyamán kevés állatot láttak, talán egy-két majmot csupán, torz képüket fintorgatva menekültek, és Passepartout igen jót mulatott rajtuk.

A derék inast egyebek között különösen nyugtalanította egy gondolat. Mihez kezd Mr. Fogg az elefánttal, ha megérkeztek az allahabadi állomásra? Azt is magával viszi? Lehetetlen! Hogyha a vételáron kívül a szállítási költségeket is fizetnie kell, teljesen tönkreteszi ez a jószág. Eladják? Szabadon eresztik? Értéke igen nagy, kesztyűs kézzel kell bánni vele. Ha például Mr. Fogg odaajándékozná neki, Passepartout-nak, ugyancsak vakarhatná a fejét. Nem hagyta nyugodni a gondolat.

Este nyolcra átkeltek a Vindhya-hegység fővonulatán, s az utasok pihenőt tartottak az északi lejtő lábánál, egy kidőlt-bedőlt bungalow-ban.

A nap folyamán körülbelül 25 mérföld távolságot jártak be, az allahabadi állomásig még körülbelül ugyanennyi volt előttük.

Éjszakára hűvösre fordult az idő. A párszi rőzsetüzet gyújtott a bungalow-ban; mindnyájan élvezték a jó meleget. A Kholbyban vásárolt élelmiszerekből vacsoráztak. Utasainkat elcsigázta, összetörte az út, az meg is látszott étvágyukon. A beszélgetés vontatva indult meg, és hamarosan harsány horkolás vetett neki véget. A hajcsár Kiuni mellett virrasztott; az elefánt egy nagy fa törzsének támaszkodva, állva aludt.

Az éjszakát semmi különösebb esemény nem tette emlékezetessé. Néha gepárdok és párducok üvöltése törte meg a csendet, olykor pedig, a változatosság kedvéért, egy-egy majom éles vihogása. A ragadozók azonban semmi jelét nem adták ellenséges érzületüknek a bungalow vendégeivel szemben; mindössze ordításukat hallatták időnként. Sir Francis Cromarty, a halálra fáradt, jó katona mély álomba merült. Passepartout nyugtalanul aludt, álmában tovább rázta az ügető elefánt. Mr. Fogg pedig oly békésen szendergett, mint Saville Row-i nyugalmas otthonában.

Reggel hatkor továbbindultak. Vezetőjük remélte, hogy még aznap este megérkeznek Allahabadba. Ilyenformán Mr. Fogg csupán egy részét veszti el a negyvennyolc órának, melyet utazása kezdete óta megtakarított.

A Vindhya-hegység utolsó lankáin ereszkedtek alá. Kiuni ismét sebesen haladt. Déltájban a hajtó Kallenger községet kerülte meg; a helység a Cani mellett fekszik, mely a Gangesz egyik másodrendű mellékfolyója. Állandóan kerülte a lakott helyeket, úgy vélte, nagyobb biztonságban van a néptelen mezőségen, a hatalmas folyam medencéjének első lépcsőfokán. Az allahabadi állomás már 12 mérföldnyire sem volt északkeletre. Pihenőt tartottak egy banánfaligetben; élvezettel fogyasztották a gyümölcsöt, mely az utazók szerint olyan egészséges, mint a kenyér, és „olyan zamatos, mint a tejszín”.

Két órakor vezetőjük egy sűrű erdő lombjai alá hajtotta be az elefántot; ettől fogva mérföldeken át az erdőben vonul az út. Jobban szeretett így haladni, a fák védelmében. Eddig semmiféle kellemetlenség nem zavarta meg utasainkat. Már úgy látszott, minden baleset nélkül el is érik úti céljukat, mikor az elefánton a nyugtalanság jelei mutatkoztak, és hirtelen megállt.

Éppen négy óra volt.

– Mi történt? - kérdezte Sir Francis Cromarty, és kidugta fejét puttonyából.

– Nem tudom, tábornok úr - válaszolt a párszi, s az erdő sűrű lombjai alól hallatszó kusza moraj irányába fülelt.

Pillanatok múlva felismerhetőbbé vált a moraj. Mintha emberi hangok és réz hangszerek egyelőre távoli zenéje lett volna.

Passepartout csupa szem volt, csupa fül. Mr. Fogg türelmesen, némán várakozott.

A párszi leugrott a földre, egy fához kötötte az elefántot, ő maga pedig eltűnt a bozót legsűrűjében. Néhány perc múlva visszatért, és így szólt:

– Brahmanok² jönnek errefelé, körmenetben. Jó volna, ha nem vennének észre.

Eloldotta a fától az elefántot, a sűrűbe vezette, s az utasoknak azt ajánlotta, ne szálljanak le. Ő maga készenlétben állt, hogy ha menekülni kell, azonnal felpattanjon az elefántra. De valószínűbbnek tartotta, hogy a hivők csoportja elvonul, és nem veszi őket észre, mert a sűrű lombtakaró elfedi mindnyájukat.

Az ének és a zene hamis, fülsértő zenebonája egyre közeledett. Egyhangú énekszó kísérte a cintányérok hangját. Csakhamar feltűnt a körmenet eleje a fák alatt, mintegy ötvenlépésnyire Mr. Fogg és útitársai búvóhelyétől. Könnyen megfigyelhették a levelek mögül a vallási ceremónia különös résztvevőit.

Az élen tornyos süvegben, hosszú, tarka lepelben papok haladtak. Férfiak, nők, gyermekek vették őket körül, gyászos kántálásukat szabályos ütemre tamtamok és cintányérok zuhogása törte meg. Mögöttük négykerekű szekér haladt; küllői és abroncsa összefonódó kígyók képét mutatták; két pár gazdagon felszerszámozott zebu húzta a szekeret, rajta visszataszító külsejű szobor. A szobornak négy karja volt, testét sötétvörösre pingálták, dúlt tekintetű, borzas üstökű, kilógó nyelvű ábrázatának ajkát henna és bétel³ színezte. Nyakán halálfejekből fűzött láncot, derekán levágott kezekből font övet viselt. Lába egy lenyakazott, földön fetrengő óriáson tiport.

Sir Francis Cromarty felismerte a szobrot.

– Káli istennő - suttogta -, a szerelem és a halál istenasszonya...

– Lehet, hogy a halálé, de a szerelemé soha! - szólalt meg Passepartout. - Phi, pocsék fehérnép!

A párszi odaintett: hallgasson.

A szobor körül különös embercsoport nyüzsgött, handabandázott görcsösen rángó mozdulatokkal: öreg fakírok, arcukon okkersárga sávok, testük hosszában-széltében összeszabdalva, sebeikből cseppenként szivárog a vér; elborult agyú fanatikusok; a nagy hindu szertartásokon még ma is Dzsaggernat szekerének kerekei alá vetik magukat.

Néhány brahman haladt a nyomukban, pompázatos keleti viseletben; egy asszonyt vonszoltak magukkal, a szerencsétlen alig állt a lábán.

Fiatal, fehér bőrű nő volt, európai lehetett volna. Feje, nyaka, válla, füle, karja, keze, lábujja gazdagon megrakva ékszerrel, nyaklánccal, karpereccel, kösöntyűvel és gyűrűvel. Arannyal áttört, könnyű muszlinnal takart tunika simult derekára.

A fiatal nő mögött - kiáltó ellentét - egy gyaloghintó, rajta egy holttest; őrök cipelték, meztelen kard az övükben, kezükben hosszú csövű, dömöckölt pisztolyok.

A holttest egy aggastyán holtteste volt: dús öltözéke rádzsára vallott; akárcsak életében, fején most is ott ékeskedett gyöngyökkel hímzett turbánja, testén selyem- és aranyruha, derekán gyémántos kasmíröv, mellette a hindu uralkodók remek fegyverzete.

Nyomában zenészek és őrjöngő csoport alkotta a hátvédet. Ordítozásuk néha még a hangszerek fülsiketítő macskazenéjét is túlkiabálta. Velük fejeződött be a gyászmenet.

Sir Francis Cromarty ugyancsak elszomorodva szemlélte a díszmenetet, aztán a hajcsárhoz fordult.

– Szütti - súgta oda.

A párszi helyeslően bólintott, és ajkára tette az ujját. A hosszú körmenet lassan kígyózott a fák alatt, s az erdő mélye csakhamar elnyelte mindenestül.

Nemsokára az ének is elnémult. Hellyel-közzel még fel-feltört a távolban egy-egy kiáltás, majd mélységes csönd váltotta fel az iménti kavarodást.

Phileas Fogg is meghallotta, mit mondott Sir Francis Cromarty, és alighogy a körmenet eltűnt, így fordult hozzá:

– Mi az, hogy szütti?

– A szütti - válaszolt a dandártábornok - emberáldozat, Fogg úr, de önkéntes áldozat. Ez a nő, akit most látott, holnap kora reggel máglyahalált hal.

– Hej, a csibészek! - kiáltott fel Passepartout, mert nem tudta elnyomni felháborodását.

– S a holttest? - kérdezte Mr. Fogg.

– Az a férje, hindu herceg, a Bundelkhand egyik független rádzsája - válaszolta a hajcsár.

– Hogyan? - folytatta Phileas Fogg, de hangjában nem volt semmi indulat. - Még ma is létezik ilyen barbárság Indiában? Az angolok nem tudták megszüntetni?

– India legtöbb vidékén - válaszolt Sir Francis Cromarty - ma már tilos az efféle áldozat, e vad vidékeken azonban nincs semmi befolyásunk, s különösképpen áll ez a Bundelkhandnak ezen a részén. A Vindhya-hegység egész északi hátsó lejtője ma is szakadatlan öldöklés, fosztogatás színtere.

– Boldogtalan asszony! - suttogta Passepartout. - Élve elégetik!

– El - mondta a dandártábornok -, s ha nem égetnék el, nem is hiszik, milyen nyomorúságba taszítanák a rokonai. Levágnák a haját, néhány szem rizs volna minden tápláléka, megtagadnák, tisztátalannak tartanák, s rühes kutya módjára magára hagyatva pusztulna el. Nemegyszer e szörnyű kilátások kergetik a halálba ezeket a boldogtalanokat, nem a szerelem, nem is a vallási fanatizmus. Néha mindazonáltal előfordul, hogy valóban önként vállalják az áldozatot; ilyenkor a kormányra hárul a feladat, hogy erélyesen közbelépjen. Néhány esztendeje például éppen Bombayben állomásoztam, amikor egy fiatal özvegy engedélyt kért a kormányzótól, hogy férje holttestével őt is elégethessék. Gondolhatják, hogy a kormányzó megtagadta. Akkor az özvegy elhagyta a várost, az egyik független rádzsához menekült, ott hajtotta végre az áldozatot.

A dandártábornok elbeszélése közben a vezető egyre csóválta a fejét, s amikor Sir Francis befejezte, megszólalt:

– Holnap hajnalban ezt az áldozatot is végrehajtják, de ez nem lesz önkéntes áldozat.

– Honnan tudja?

– Itt a Bundelkhandban mindenki ismeri ennek az asszonynak a történetét - válaszolta a vezető.

– Pedig a szerencsétlen semmi jelét nem adta a tiltakozásnak - jegyezte meg Sir Francis Cromarty.

– Nem, mert elkábították kender- és ópiumfüsttel.

– És most hová vezetik?

– Kétmérföldnyire innen a Pillaji pagodához. Az áldozat idejéig ott tölti majd az éjszakát.

– És mikor lesz az áldozat?

– Holnap pirkadatkor.

E válasz után a hajcsár elővezette az elefántot a sűrű bozótból, és felkúszott a nyakára. Amikor azonban éppen indítani készült a jellegzetes füttyentéssel, Mr. Fogg közbelépett, és odafordult Sir Francis Cromartyhoz.

– Ne mentsük meg az asszonyt? - kérdezte.

– Megmenteni ezt az asszonyt, Fogg úr! - kiáltott fel a dandártábornok.

– Még van tizenkét óra előnyöm. Abból kitelik.

– Ej, de hisz önnek szíve van! - mondta Sir Francis Cromarty.

– Alkalomadtán - válaszolta egyszerűen Phileas Fogg. - Ha van rá időm.