Hunter tiszteletes úr keze nyoma

Lám, a sors mégiscsak botrányosan igazságtalan! Íme, most is a negyvenhetedik mezőre, vagyis Pennsylvania államba, s annak is a fővárosába sem nem az érdemes Harris T. Kymbale riportert, sem nem Lissy Wag kisasszonyt vagy Max Réalt küldte, hanem éppenséggel a baromi Tom Crabbét, John Milner urat, az ökölvívó idomárját. Erről a megboldogult milliomosnak még csak sejtelme sem lehetett!...

No de hát így döntöttek a kockák. Hat meg hat, összesen tizenkettő, még Amerikában is. A drót hamar vitte a hírt Cincinnatiba, és Mr. Milner rögvest fölszedte a sátorfáját, hogy elhagyja Porcopolist.

Az ám, Porcopolis! Minő mélységes megvetéssel fordított hátat Mr. Milner ennek az utálatos, prózai városnak, amely leesett állal, báván nem átall megbámulni valamely túlontúl termetes disznót, ám a másik látnivaló nevezetességre, a világ legnagyobb ütőerejű ökölvívóbajnokára ügyet sem vet! Piha!

– Várjatok, ellátjuk még a bajotokat! - sziszegte fogai közt. - Csak a hatvanmillió a zsebünkben legyen, majd üt a bosszúállás órája! Porcopolis hitvány lakói, ti kocavárosi hízott sertések...

Azt a bőszült edző egyelőre még nem tudta, hogy a bosszú, amelyre így felesküdött, voltaképp mi is lészen, egyelőre még nagyobb gondban főtt a feje: meg kell nyerniük a vetélkedőt. Tom Crabbénak ugyancsak kedvezett a szerencse. Nem kellett messzire sem utaznia, mert hiszen a két állam: Ohio és Pennsylvania tőszomszédok, mindössze húszórai útjába kerül, hogy Cincinnatiból Philadelphiába érkezzék.

John Milner reggel fél nyolckor indult el a külvárosi vendégfogadóból, amelyet egyetlenegy tudósító sem keresett föl, hogy a Hypperbone-versenyjáték egyik kiváló hősét megnézze, s a beszélgetésről hasábokat írjon a lapoknak. Hej-hej Porcopolis, Kocaváros, milyen hétköznapi lelkek laknak tebenned!

Az Ohio folyam másik partjára átkelve, már Pennsylvania területére jutottak.

Pennsylvania bizonyos Penn nevezető férfiúnak köszönheti a nevét, aki a tizenhetedik század végén fölöttébb jelentékeny területre tett szert.

A dolog úgy történt, hogy ez a derék William Penn, aki 1644 és 1718 közt élt, jókora összeget követelt Angliától. II. Károly angol király e pénz fejében kárpótlásul nagy földterületet adott a jeles kvékernek¹ a mai Pennsylvania helyén. William Penn ráállt az alkura, elfogadta a cserét, s már 1681-ben megvetette Philadelphia alapját. Azon a földön, melyet kapott, végeláthatatlan ősvadon rengedezett (erdő latinul silva), innen ragadt az egész államra utóbb a Pennsylvania név.

Milyen érdekes tárcát írt volna erről Harris T. Kymbale, ha a sors őt küldte volna ide a helyett az ormótlan hústömeg helyett! És bizonyára nem hanyagolta volna el ennek az erdős-hegyes tartománynak egyetlen zugát sem! A Tribune előfizetői gyönyörködve olvashatták volna, hogy Pennsylvania ma is méltó nevének második részére, mert erdőkben páratlanul gazdag. Tölgy-, bükk-, gesztenye-, diófaerdők váltakoznak mindenütt; szil-, éger-, jávorfák lepik el a völgyeket, füzesek tarkítják a nedves talajú folyópartokat. Lelkesedve emlékezett volna meg a szederfákról, amelyeknek a leveleit a kedves selyemhernyók oly lankadatlan buzgalommal rágcsálják, hát még a dús szőlőtelepekről, amelyek gazdag szürettel kecsegtetik minden évben a lakosokat. Korántse higgyük, hogy a jeles újságíró nem számolt volna be arról is, hogy milyen gazdag ez az ország egyéb tekintetben is: pontosan kiszámította volna, hogy hány ezer tonna kőszenet, vasércet termelnek, hány hektoliter kőolajat szivattyúznak ki, hogy micsoda hatalmas ökörcsordák és ménesek legelésznek a végeláthatatlan füvellőkön, amelyeket itt prérinek hívnak. Valószínűleg elment volna ez a vállalkozó szellemű hírlapíró vadászni is, mert hiszen Pennsylvania rengetegeiben tömérdek sok dámvad, farkas, róka, vadmacska fordul elő.

Azt azonban talán fölösleges is külön szóvá tennünk, hogy Harris T. Kymbale bizonyára annak rendje és módja szerint szép sorjában ellátogatott volna Pennsylvania minden számottevő városába, ha egyébért nem, hát csak azért, hogy kivegye a maga szerény részét az ünnepeltetésből, amelyre ő azért bizonyára sokkalta inkább rászolgált, mint Tom Crabbe.

Nem mulasztotta volna el, hogy meg ne nézze a híres ikervárost: Alleghany-Pittsburgot, az egykori fővárost, Harrisburgot, Gettigsburg világhírű temetőkertjét, továbbá a virágzó Scrautont, Readinget, Lancastert. Több mint bizonyos, hogy a Mont-Oursra, e kétezer méter magas hegyre is fölment volna vonaton, mert 1827 óta vasúti közlekedés létesült itt is.

Nos, persze... persze, Harris T. Kymbale mindezt megtette volna, ámde Tom Crabbe, avagy helyesebben mondva John Milner, efféle haszontalan dolgokkal nem törődtek. John Milner hősének Philadelphiába kellett utaznia? Nos, tehát elment Philadelphiába, de egyebüvé nem! Itt, ebben az élénk, sürgő-forgó nagy városban föltétlenül magára fogja vonni a közfigyelmet, újra a nap hőse lesz - így reménykedett John Milner.

Május 31-én este tíz óra tájban érkeztek meg. John Milner úgy intézte a dolgot, hogy Crabbét minden feltűnés nélkül csempéssze be a városba.

Másnap reggel aztán intézkedett, hogy védencét a kellő időben lássák el megfelelő mennyiségű eleséggel, majd ezt a műveletet ismételjék szabályos időközönként még ötször, ő maga pedig terepszemlére indult. Előbb tájékozódni akart: vajon a városban beszélnek-e már a híres-nevezetes vendégről. Arról, hogy Philadelphiát néhány óra alatt széltében-hosszában bejárja, szó sem lehetett, hiszen ebben a nagy amerikai városban körülbelül kétszázezer ház, s nem kevesebb, mint egymillió és egyszázezer lakos van.² A Delaware folyó mentén terül el, s mintegy tizedfél mérföldnél hosszabb, területe pedig csaknem akkora, mint Londoné. Ugyanis Philadelphiában az úgynevezett kaszárnyarendszer az építkezésben nem divatos, egy házban egy-egy család lakik.

Ebben a nagy és pompás városban számos olyan körút meg utca van, amelyek harminc méternél szélesebbek. A gyönyörű családi házak mellett nagy kertek zöldellnek, a nyilvános parkok, a fasorok, a felséges ligetek, a sétaterek mind-mind üdék és gondozottak.

John Milner az első napon Philadelphiának csak azt a részét járhatta be, amely a Delaware folyó jobb partján van, tehát még a belvárosba, Philadelphia központjába sem juthatott el. Akarva, nem akarva, látnia és bámulnia kellett a hatalmas palotákat, a vakító fehér márványból épült városházát, amelynek a tornya, ha majd elkészül, vetekedni fog magasság dolgában a kölni dóméval. Látnia kellett legalább kívülről az arzenált, itt így hívják a hadihajó-építő gyártelepet, a vámházat, a pénzverőt, a korinthoszi oszlopokkal ékeskedő „Grand College” nevezetű bennlakásos intézményt, amelyben száz meg száz árvagyermeket nevelnek fel. No de John Milnernek legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy az épületeket bámulja; elvégre neki más, ennél fontosabb célja van! Azért van itt, hogy Tom Crabbénak reklámot csapjon Philadelphiában, méghozzá nem mint a Hypperbone-vetélkedő egyik szereplőjének, hanem mint ökölvívónak!...

Lehetetlenség, hogy a bokszolás művészetének Philadelphiában ne volnának bámulói... Sok százezer munkás foglalatoskodik ebben a nagy városban; hétezernél több gyár meg nagyobbfajta ipartelep van itt, ipari dolgozók egész légiója hemzseg ezekben az üzemekben. Ahol a nyers erőnek nagyobb a becsülete, mint a szellemi munkának, ott Tom Crabbe is bízvást számíthat kellő érdeklődésre és méltánylásra.

John Milner arról is nagy lelki örömmel győződött meg, hogy ez idő szerint Philadelphiában nincsen semmiféle állatkiállítás, ezért tehát Tom Crabbénak nincs oka olyan veszedelmes vetélytárstól félnie, mint Cincinnatiban.

A philadelphiai lapok pedig hangzatos cikkekben tették olvasóikat figyelmessé arra, hogy május 31-e és június 14-e között a Hypperbone-vetélkedő második szereplője Philadelphiában tartózkodik. A börzeügynökségek lázas nyüzsgésbe kaptak, a Tom Crabbe-párt óriási módon föllendült, merész, sőt bízvást elmondhatjuk, vakmerő fogadások történtek. Elvégre olyan szerencsés játékosról van szó, aki ez idő szerint „vezet”!...

Hát még másnap minő büszkeség dagasztotta John Milner kebelét, amikor Tom Crabbéval végigsétálva az egyik főutcán, mindenütt óriási falragaszokat pillantott meg, amelyeken félrőfnyi betűk, fölkiáltójelek közé sorakoztatva, a következőket jelentették Philadelphia lakóinak:

TOM CRABBE! TOM CRABBE!! TOM CRABBE!!!

A híres Tom Crabbe, az Újvilág legnagyobb ökölvívó bajnoka!!!

A Hypperbone-vetélkedő nagy favoritja!!!

Tom Crabbe, aki legyőzte Fitzsimmonst, Corbettet!!! Tom Crabbe, aki legyőzte Réalt, Kymbale-t, Titburyt, Lissy Wagot, Hodge Urricant és X. H. Z.-t!!!

Tom Crabbe, aki vezet!!! Tom Crabbe, akit csak tizenhat mező választ el a diadaltól!!! Tom Crabbe, aki az indigószínű zászlót Illinois ormára kitűzi!!! Tom Crabbe városunkban van!!! Éljen! Éljen! Éljen Tom Crabbe!!!

Ezeket a diadalmas plakátokat nyilván Tom Crabbe hívei ragaszttatták ki. Néhány óra múltán azonban már hasonló nagybetűs és felkiáltójeles falragaszok toborozták a híveket Max Réal festőnek és Harris T. Kymbale újságírónak is.

Képzelhetjük, milyen diadalútnak érezte John Milner ezt a sétát a porcopolisi gyalázatos kudarc után!...

Ámde június 7-én, amint újra kivitte Tom Crabbét, hogy közszemlére tegye ki, hirtelen megakadt a szeme egy új falragaszon. Amint elolvasta, olyasféle érzés fogta el, mint amikor a fölfújt és elszállni készülő léggömböt valaki tűvel átszúrja. Ezen a falragaszon ugyanis e szavak sorakoztak ugyancsak félrőfös betűkkel:

CAVANAUGH KIÁLL TOM CRABBE ELLEN!

Ki ez a Cavanaugh?... Philadelphiában mindenki jól ismerte ezt a híres ökölvívót, akit három hónappal ezelőtt Tom Crabbe legyőzött. Cavanaugh azóta folyton kereste az alkalmat, hogy visszaadja a kölcsönt. Most kapóra jött, hogy leszámolhat vele!

John Milner sejtette, hogy ebben a dologban a Crabbe-párt ellenségeinek a keze játszik közre. Nyilván azt akarják, hogy Tom Crabbe valamiképp lemaradjon a legközelebbi kockavetésről. Eleinte arra gondolt hát, hogy a kihívást számba sem veszi, hanem amint véget ért a vetélkedő, Tom Crabbe majd megadja Cavanaughnak az elégtételt. Az ám, csakhogy John Milner arra is gondolt: hátha a milliókat nem nyerik meg, és újra rászorulnak arra, hogy a Tom Crabbe ökle szerezze meg kettejük mindennapi kenyerét, betevő falatját, mi lesz akkor? Ha Tom Crabbe most visszautasítja a kihívást: megbélyegzett lesz, és soha többé jóravaló ökölvívó nem áll ki vele a szorítóban.

Ezért aztán másnap az utcákon új falragaszok hirdették:

CRABBE ELFOGADJA A KIHÍVÁST!

CRABBE KIÁLL CAVANAUGH ELLEN!!!

No hiszen, képzelhetjük, milyen fölfordulás támadt!

Micsoda?! Tom Crabbe elfogadta a kihívást?! Nem fél attól, hogy e miatt az ostoba ökölviadal miatt esetleg elveszti a másik, a fontosabb játékot?... Hát megfeledkezett arról, hogy ezer meg ezer ember fogadott rá, hogy roppant összegek forognak kockán?... Hogy egyezhetett bele John Milner?

Nos, hát John Milner azért egyezett bele, mert az ökölviadalnak bárminő kimenetele esetén is továbbszállíthatónak vélte Tom Crabbét. Mert ugyan bizony mi történhetik vele? Vagy betörik az alsó állkapcsát, vagy kiütik a félszemét; ez egyáltalán nem olyan nagy baj, hogy a Hypperbone-vetélkedőn való részvételt a legcsekélyebb mértékben is megakadályozhatná.

Az ám, de volt az ökölviadalnak egyéb, s ennél még komolyabb akadálya is.

Az amerikai törvények tiltják az efféle nyilvános mérkőzéseket. A philadelphiai rendőrség nyomban tiltakozott is. Fogsággal és jókora pénzbírsággal fenyegette a két bajnokot, ha megmérkőznek.

A pénzbírság még csak hagyján, no de a fogság! Ha elmulasztják a sorshúzás napján a távirat átvételét - akkor aztán vége a hatvanmilliós reménységnek!...

No, de nincs a világon olyan törvény, melyet okkal-móddal kijátszani ne lehetne. A dolgot mindenekelőtt titokban tartották. Mindössze néhány szakértő döntött úgy, hogy a visszavágó mérkőzést mégis megejtik, csakhogy nem Philadelphiában, hanem az Arondale nevezetű kisebb településen, amely Philadelphiától harminc mérföldnyire található.

Több falragasz aztán nem foglalkozott ezzel az üggyel. A kíváncsiak lassanként beletörődtek abba, hogy a viadalból nem lesz semmi sem.

Június 9-én reggel nyolc óra tájban Arondale egyik vendéglőjének a termében nagy titkon fölbukkantak az ellenfelek - a szakértő tanúk, s néhány előkelő meghívott vendég jelenlétében -, hogy a mérkőzést annak rendje és módja szerint megvívják. Természetesen fotográfusok és kinematográfusok³ is betolakodtak, hogy az utókor pontos és hű tudósításoknak juthasson a birtokába erről a nagy horderejű eseményről.

A monstruózus Tom Crabbe izmos két öklét ugyancsak megbámulták a szakértők, viszont azért Cavanaugh miatt sem aggódtak, bár egész fejjel alacsonyabbra nőtt Crabbénál. Mintegy húsz-harminc fordulóra bízvást számíthattak.

A két ökölvívó már harcra készen állt egymással szemközt, csak a mérkőzésvezető jeladására vártak, hogy összecsapjanak. És lám csak, ebben a pillanatban fölpattant a terem ajtaja, és két férfi érkezett, két olyan férfiú, akiket egyáltalán nem vártak: Vincent Bruck, az arondalei rendőrfőnök és Hugh Hunter, a metodista pap.⁴

Talán nem is kell részletesen taglalnunk, hogy ezeket az urakat csöppet sem fogadták éppen most szívesen látott vendégekként...

A seriff meg a lelkész eleinte szép szóra fogták a dolgot, majd erővel akarták elválasztani a két fenekedő bajnokot, de hát mindhiába, mert mit is tehetett volna ez a két nyápic, vékonydongájú ember azzal a két tagbaszakadt óriással. Egyetlen pöckölés is elég lett volna arra, hogy húsz lépésre elröpítse őket...

Való igaz, hogy e két érdemes férfiú két nagyhatalomnak, a földi és égi hatalomnak a képviselőjeként lépett színre - no, de mit ért ez, ha tekintélyüket elegendő testi erővel nem érvényesíthették?...

Crabbe és Cavanaugh már-már egymásnak rontott, amikor Vincent Bruck seriff rájuk förmedt:

– Megálljatok!...

– Drága fiaim, őrizkedjetek a durválkodástól! - intette őket kegyesen Hunter tisztelendő atya.

A két hústorony persze ügyet se vetett rájuk, hanem fejüket behúzva kerülgetni kezdték egymást.

A következő pillanatban pedig minden idők emlékezetére méltó, páratlan dolog történt!... Vincent Bruck és Hugh Hunter villámgyorsan ott termettek az ökölvívók mellett, és amikor John Milner föl akarta tartóztatni a metodista tiszteletest, olyan hatalmas pofont kapott a bal ábrázatára, hogy azon nyomban hanyatt vágódott. Ugyanebben a szempillantásban Bruck seriff is képen törülte Cavanaugh bajnokot, mégpedig a bal szeme táján; Hugh Hunter tisztelendő úr ennek megfelelően Tom Crabbénak a jobb szeme köré illesztett hatalmas monoklit.

A két óriás éktelenül felbőszült, és nekiesett a váratlan új ellenfeleknek; az ám, de Bruck rendőrfőnök is meg Hunter tisztelendő úr is macskaügyességgel kerültek ki minden ökölcsapást, ők pedig jól megagyabugyálták a lomha mozgású, otromba viadort.

A metodista pap olyan kiválóan értett az ökölvívás metódusához is, hogy a tanúk meg a többi szakértők lelkes tapsviharban törtek ki, ám megéljenezték a rendőrfőnököt is, aki szintén jól a képére mászott ellenfelének, és elnáspángolta istenigazából.

Így végződött ez a nevezetes ökölviadal, így győzött az isteni és emberi törvényt megszegni akaró nyers erőn egy rendőrfőnök meg egy pap.

John Milner és Tom Crabbe feldagadt arccal és bekötött szemmel tértek vissza Philadelphiába. Bezárkóztak a szobájukba, s ott várták nagy szégyenkezve a táviratot, amely majd továbbmeneszti őket újabb kudarcuk színhelyéről.