Másnap Kin-fu, akinek a világ iránti közömbössége fikarcnyit sem változott, egyedül távozott a palotájából. Egyenletes léptekkel haladt a Creek folyó jobb partján. Átment az angol és az amerikai érdekeltségi területet elválasztó fahídon, majd a missziós templom meg az Egyesült Államok konzulátusa közt emelkedő szerfölött takaros épület felé vette az útját.

A ház homlokzatán tekintélyes réztábla hirdette, olyasfajta metszett betűkkel, mint amilyeneket sírfeliratokon látunk:

SZÁZÉVES
Életbiztosítási Társaság
20 millió dollár alaptőke
Ügyvezető igazgató: William J. Bidulph.

Kin-fu benyitott a kapun, majd a szemben levő párnázott ajtón át könyökmagas mellvéddel kettéosztott irodahelyiségbe jutott. Néhány iratszekrény barnállott a falak mentén, nikkelkapcsos könyvek csillantak meg a polcokon, amerikai titkos rendszerű biztonsági páncélszekrény állt még a teremben, valamint két-három íróasztal, ahol biztosítási ügynökök dolgoztak, végül pedig a tiszteletreméltó William J. Bidulph részére fenntartott kecses szekreterasztalka tette teljessé az iroda bútorzatát, amely sokkal inkább illett volna a New York-i Broadway valamelyik felhőkarcolójába, semmint a sanghaji Vuszung partján emelkedő, egzotikus palotába.

William J. Bidulph a chicagói székhelyű élet- és tűzkárbiztosítási társaság kínai ügynökségének ügyvezető igazgatója volt. A Százévest - már e vonzó névnek is csábítania kellett az ügyfeleket - igen jó hírű társaságként ismerték az Egyesült Államokban: mind az öt világrészen tartott fenn képviseleteket és ügynökségeket. E fiókok révén roppant jövedelmet hozó, kitűnő üzleteket kötött, amit leginkább annak köszönhetett, hogy merészen újszerű alapszabályai széles körű felhatalmazást adtak; igencsak kockázatos esetekre is vállalhatott biztosítást.

Így aztán apránként a Mennyei Birodalom alattvalói is megbarátkoztak e korszerű gondolkodásmóddal, ami utóbb degeszre hizlalta az ilyesfajta társaságok bankszámláit. A Középső Királyság házaiból mind többet biztosítottak tűzkár ellen, de gyarapodott a kínaiak aláírása az életbiztosítási és a járulékos biztosítási szerződéseken is. A Százéves biztosítási plakettje ott díszelgett a sanghaji portákon, köztük Kin-fu pompás jamenje bejáratának oszlopán is. Vang tanítványa azonban nem tűzkárbiztosítási ügyben kereste fel a tiszteletreméltó William J. Bidulph igazgatót.

– Bidulph úr? - kérdezte Kin-fu, amint az irodába lépett. William J. Bidulph, az ötven év körüli, fekete frakkos, fehér nyakkendős, szakállas, bajusz nélküli, igazi amerikai külsejű úr pedig éppen ott szorgoskodott „teljes életnagyságban” mint valami ügybuzgó fotográfus, aki éjjel-nappal szakadatlanul a közönség szolgálatára áll.

– Kihez van szerencsém? - kérdezte.

– Kin-fu vagyok, Sanghajból.

– Kin-fu úr!... a Százéves tisztelt ügyfele... biztosítási kötvényszáma huszonhétezer-kétszáz...

– Úgy van.

– Rendkívül örvendenék, ha megtudhatnám, miben lehetek tisztelt ügyfelem szolgálatára?

– Négyszemközt óhajtanék beszélni önnel - válaszolta Kin-fu.

Kettejük társalgását igencsak megkönnyítette, hogy William J. Bidulph legalább olyan jól beszélt kínaiul, mint Kin-fu angolul.

A gazdag ügyfelet az őt megillető tisztelettel vezették be a kettős ajtóval csukódó, hangfogó szőnyegekkel borított különszobába, ahol akár a Csing-dinasztia megbuktatását is eltervelhették volna úgy, hogy nem hallják meg még a legélesebb fülű tipaók sem.

– Uram - kezdte Kin-fu, miután helyet foglalt egy hintaszékben a gázfűtésű kandalló előtt -, életbiztosítási szerződést kívánok kötni a társaságukkal olyan nagyobb összegre, amelynek kifizetése elhalálozásom után lenne esedékes. Az összegre még visszatérünk.

– Mi sem egyszerűbb ennél, uram - válaszolta William J. Bidulph. - Két aláírás szükséges hozzá az életbiztosítási kötvény alján: az öné meg az enyém, és néhány előzetes formaság után kész is a szerződés. Mégis, engedelmével megkérdezném, igen tisztelt uram... ön nyilván nem szándékozik ifjonti fővel megtérni őseihez, hanem hajlott életkorban, sőt elaggottan szeretne eltávozni közülünk, ami ugyebár teljesen természetes is?...

– De hát miért is ne? - kérdezett vissza Kin-fu. - Az életbiztosítás megkötését rendszerint az indokolja, hogy az ügyfél a túlontúl közeli halálától tart...

– Ej, uram! - felelte William J. Bidulph a lehető legkomolyabb hangon - a Százéves ügyfeleit sohasem gyötörheti efféle aggodalom! Hiszen már a társaságunk neve is azt jelzi, hogy aki velünk köt szerződést, az hosszú életre nyert szabadalmi okiratot! Megbocsásson, de ez így van; és ritkaság, ha ügyfeleink közül egyik-másik százesztendős kora előtt jobblétre szenderül... nagy ritkaság... nagy ritkaság!... Pedig nekik állana érdekükben, ha előbb hunynák le örökre a szemüket, hiszen akkor rövidebb ideig fizetnék a biztosítási díjtételeket! Így viszont mi kötünk kitűnő üzleteket. Higgye el, uram, a Százévesnél kötött életbiztosítása egyet jelent az újjászületésével!

– Csakugyan? - kérdezte Kin-fu higgadtan, és hideg pillantást vetett William J. Bidulph ügyvezető igazgatóra.

A jeles biztosítási szakember olyan képet vágott, mint valami komor miniszterelnök: látszott rajta, hogy nem tréfának szánta mondandóját.

– Akárhogyan van is - folytatta Kin-fu -, én kétszázezer dolláros életbiztosítást szeretnék kötni.

– Mondjuk tehát úgy, hogy kétszázezer dollár alaptőke értékben - nyugtázta William J. Bidulph.

Azonnal elővette jegyzetfüzetét, és szemrebbenés nélkül írta bele ezt a summát.

– Bizonyára tudja - fűzte hozzá -, hogy a biztosítás érvényét veszti, és az addig befizetett összeg, bármekkora is, a biztosítótársaság tulajdonába kerül, ha a biztosított személyt az az egyén küldi a másvilágra, akit majd a biztosítási díj megillet?...

– Tudom.

– És milyen kockázatokra óhajt biztosítást kötni, tisztelt uram?

– Minden lehetséges kockázatra.

– Tengeri vagy szárazföldi utazásra, valamint a Mennyei Birodalom határain túli tartózkodásra is?

– Igen.

– Bíróság elmarasztaló ítéletével szemben?

– Igen.

– Párbaj kockázataira?

– Igen.

– A katonai szolgálat kockázataira?

– Igen.

– Így igencsak megemelkedik a biztosítási díjtöbblet.

– Megfizetem azt, amit kell.

– Legyen hát.

– Létezik azonban egy bizonyos kockázat, amiről ön nem tett említést - jegyezte meg Kin-fu.

– Melyik az?

– Az öngyilkosság. Azt hiszem, a Százéves alapszabályai lehetővé teszik az életbiztosítást öngyilkosság esetére is.

– Így van uram, pontosan így - dörzsölte a kezét William J. Bidulph. - Ez a legjövedelmezőbb bevételi forrásaink egyike. Hiszen beláthatja, hogy ügyfeleink általában nagyon is ragaszkodnak az életükhöz, és éppen azok nem ölik meg önmagukat, akik túlzott óvatosságból öngyilkosságra kötnek életbiztosítást.

– Nem számít - jegyezte meg Kin-fu. - Személyes okból szeretném megkötni erre a kockázatra is.

– Ahogy parancsolja, de tetemes lesz a díjtöbblet.

– Ismétlem, megfizetek minden különbözetet.

– Értem. Akkor tehát... amint mondtuk... tengeri utazás, szárazföldi utazás, öngyilkosság... - jegyezte be füzetébe egymás után William J. Bidulph ügyvezető igazgató.

– Nos, ilyen feltételek mellett mekkora lesz a díjtétel? - kérdezte Kin-fu.

– Tisztelt uram - válaszolt az ügyvezető igazgató -, a biztosítási díjainkat olyan matematikai pontossággal dolgoztuk ki, amire joggal büszke a társaságunk. Már nem a Duvillars-táblázat szerint dolgozunk... Ismeri Duvillars nevét?

– Nem ismerem.

– Jelentős statisztikus, de nagyon öreg... olyan öreg, hogy már meg is halt. A maga idejében, az akkortájt még jóval rövidebb átlagos élettartam alapján, híres táblázatokat állított fel: máig ezeket használja az európai társaságok többsége a biztosítási összegek megállapításánál; csakhogy mostanra ezek mind elavultak, mert az általános haladásnak köszönhetően az életviszonyok jelentősen javultak. Mi tehát ma már jóval magasabb átlagéletkorral számolunk, ami kedvező a biztosított félnek is, mert kevesebbet fizet és tovább él.

– Tehát mennyit kell fizetnem? - kérdezte ismételten Kin-fu, mert szeretett volna gátat vetni a bőbeszédű ügyvezető szóáradatának, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a lehető legjobb színben tüntesse föl a Százévest.

– Uram, ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetném, hány éves? - tudakolta William J. Bidulph.

– Harmincegy.

– Nos, harmincegy évesen még csak a szokásos kockázatok jöhetnek számításba; a legtöbb biztosítónál 2,83%-ot fizetne ezért. Nálunk, a Százéves biztosítási társaságnál azonban mindössze 2,70%-ot kell fizetnie, azaz a kétszázezer dollár után ötezer-négyszáz dollárt évente.

– Az általam kikötött feltételekkel? - kérdezte Kin-fu.

– Az összes kockázattal, az öngyilkosságot is beleértve?

– Sőt, elsősorban az öngyilkosságot!

– Uram - kezdte William J. Bidulph behízelgő hangon, miután gondosan áttanulmányozta a jegyzetfüzete végén levő nyomtatott táblázatot -, nem adhatjuk alább huszonöt százaléknál.

– Az összesen mennyi?

– Ötvenezer dollár.

– Melyek a fizetési feltételeik?

– Egy összegben vagy havonta fizetendő, ahogy a biztosított óhajtja.

– Mennyi lesz az első két hónapra?

– Nyolcezer-háromszázharminckét dollár, és ha a mai napon, április 30-án befizeti, tisztelt uram, akkor ez év június 30-áig teljes biztosítást élvezhet.

– Uram, a föltételeit elfogadom - jelentette ki Kin-fu. - Íme, az első két hónap biztosítási díja.

Azzal vastag dollárköteget markolt ki a zsebéből, és letette az asztalra.

– Kitűnő, uram, kitűnő... - mondta William J. Bidulph. - Mielőtt azonban aláírja a biztosítási kötvényt, még eleget kell tennie néhány formaságnak.

– Éspedig?

– Társaságunk orvosa meg fogja vizsgálni önt.

– Mi célból?

– Azért, hogy megállapítsa: erős-e az ön szervezete, nincs-e szervi baja, amely megrövidítené az életét, azaz ön szavatolja számunkra, hogy hosszú életű lesz.

– Mi szükség van erre? Hiszen párbaj és öngyilkosság ellen is biztosítottam magam!

– No de tisztelt uram - szólt erre nyájas mosollyal William J. Bidulph -, ha valamilyen rejtett betegsége van, amely néhány hónap alatt végezne önnel, kétszázezer dollárunk bánná!

– Az öngyilkosságom is belekerülne legalább ugyanennyibe, úgy vélem!

– Eh, kedves uram - mondta a szeretetre méltó ügyvezető, és barátságosan megveregette Kin-fu kezét -, már volt szerencsém említeni önnek, hogy se szeri se száma az öngyilkosság ellen biztosított ügyfeleinknek, de még egyikük sem követte el e végzetes lépést. Egyébiránt pedig senki sem tiltotta meg, hogy egy kicsit jobban odafigyeljünk rájuk... No persze módfelett tapintatosan!

– Ó! - lepődött meg Kin-fu.

– Hozzáfűzném még személyes megfigyelésként, hogy a Százéves valamennyi ügyfele közül pontosan azok fizetik a biztosítási díjat a leghosszabb ideig, akik öngyilkosság ellen is biztosítják magukat... Mert hát, nézzük csak, magunk közt szólva, miért is adná a fejét öngyilkosságra a gazdag Kin-fu? És vajon miért köt biztosítást a gazdag Kin-fu? Ohohó! Hát azért hogy biztosan hosszú életű legyen a Százéves ügyfeleként - válaszolt William J. Bidulph.

No, ezen már vitatkozni sem lehetett tovább a hírneves társaság ügyvezető igazgatójával. Látszott rajta, hogy tökéletesen biztos a dolgában!

– Most pedig - folytatta - szíveskedjék megnevezni, kinek a javára kötötte a kétszázezer dolláros biztosítást? Ki lesz a kedvezményezett?

– Két kedvezményezett lesz - válaszolta Kin-fu.

– Két egyenlő részben?

– Nem egyenlő részben. Az egyik ötvenezer dollár, a másik százötvenezer dollár értékben.

– Tehát az ötvenezer dollár kedvezményezettje...

– Vang.

– Vang, a filozófus?

– Igen, ő.

– És a százötvenezer dolláré...

– Li-u úrhölgy, Pekingben.

– Pekingben - ismételte meg William J. Bidulph, miközben följegyezte magának a két jogosított személy nevét. Aztán megkérdezte:

– Hány éves Li-u úrhölgy?

– Huszonegy - válaszolta Kin-fu.

– Ó! - kiáltott fel az ügyvezető igazgató. - Nos, ez az ifjú hölgy bizonyára igencsak megöregszik, mire kézhez kapja a biztosított összeget!

– Miért, ha szabad kérdeznem?

– Azért, mert ön, uram, száz évnél is tovább fog élni. Ami Vang filozófust illeti...

– Ötvenöt éves.

– Hát bizony, ez a derék férfiú máris lemondhat az ötvenezer dollárról, mivel sohasem juthat a pénzéhez!

– Majd meglátjuk, uram!

– Nézze, kérem - válaszolt William J. Bidulph -, ha én ötvenöt éves koromban harmincegy éves ember örököse volnék, aki százéves kora előtt nem hal meg, nem lennék olyan együgyű, hogy erre az örökségre számítsak.

– Alászolgája, uram - mondta Kin-fu és az ajtó felé indult.

– Ajánlom magamat, uram - válaszolt a derék William J. Bidulph, és mélyen meghajolt a Százéves új ügyfele előtt.

Másnap a társaság orvosa szabályszerűen megvizsgálta Kin-fut. „Vasszervezet, acélos izmok, a tüdeje pedig akár az orgonafújtató” - ezt lehetett olvasni az orvosi jelentésben.

Immár minden feltétel teljesült, hogy a társaság megkösse a szerződést e kitűnő ügyféllel. Alá is írták a biztosítási kötvényt még aznap: egyrészről Kin-fu, másrészről pedig William J. Bidulph a társaság képviseletében könyveltette el a biztosított összeget a fiatal özvegy és Vang filozófus javára. Sem Li-u, sem Vang nem értesülhetett arról, mit tett érte Kin-fu. Csak akkor szerezhetnek majd tudomást a vagyonvesztett milliomos utolsó, nemes gesztusáról, amikor esetleg mégis sor kerülne az összegek kifizetésére a Százéves részéről.