– Most pedig gyerünk a tajpinghoz!

Így hangzottak Kin-fu első szavai különös kalandja hős részvevőihez másnap, június 30-a reggelén, a jól megérdemelt éjszakai pihenés után.

Végre-valahára Lao-sen felségterületén tartózkodtak. A harc most dől el igazán.

Vajon Kin-fu kerül-e ki belőle győztesen? Kétségkívül igen, ha sikerül fölkutatnia a tajpingot, hiszen kifizeti neki, bármit kér is a levélért. Biztosan nem, ha váratlanul hasba szúrják, még mielőtt tárgyalni kezdhetne Vang könyörtelen megbízottjával.

– A tajpinghoz! - helyeselt Fry és Craig, miután helyeslően összenéztek.

Kin-fu, Fry és Craig és Szun megérkezése különös öltözetükben, meg ahogyan a halászok kihúzták őket a tengerből, mindez eléggé fölkavarta a kis kikötővárost, Funingot. Nehezen tudták elkerülni az érdeklődés általános megnyilvánulásait. Délelőtt csapatostul kísérték őket a fogadóig, amikor bevásárló útjukról visszatértek. Szerencsére volt még elég pénz Kin-fu övében meg Fry és Craig zsákjában, így megfelelőbb ruházatot szereztek be maguknak. Ha Kin-fu és társai körül nem nyüzsög annyi ember úton a fogadó felé, bizonyára fölfigyelnek a Mennyei Birodalom egyik alattvalójára, aki mindenhol a nyomukban járt. Még jobban meglepődtek volna, ha észreveszik, hogy ugyanaz az alak egész éjszaka a fogadójuk kapujánál ólálkodik. Joggal kelthette volna föl a gyanújukat, ha még reggel is ugyanott találják.

Ők azonban mindebből semmit sem vettek észre, nem fogtak gyanút, így hát azon sem lepődhettek meg, hogy ugyanez a gyanús viselkedésű alak melléjük szegődött, amint kiléptek a fogadóból, és vezetőnek ajánlkozott.

Harminc év körüli, egyébként fölöttébb becsületes képű kínainak látszott. Craig és Frynek mégis némi gyanúja támadhatott. Kérdőre fogták ezt az embert.

– Miért ajánlkozik vezetőnek, és hová szándékozik vinni bennünket? - kérdezték tőle.

Magától értetődött e kettős kérdés, mint ahogy természetesen hangzott rá a felelet is:

– Gondoltam, meg akarják nézni a Nagy Falat, mint ahogyan ezt teszi minden Funingba érkező utas - válaszolta az idegenvezető. - Ismerem a környéket, és elkalauzolnám önöket oda.

– Barátom - kapcsolódott a kérdezősködésbe Kin-fu -, mielőtt döntenénk, tudni szeretném, hogy eléggé biztonságos-e ez a vidék?

– Nagyon is biztonságos - válaszolta a vezető.

– Beszélnek-e a környéken bizonyos Lao-senről? - kérdezte tőle Kin-fu.

– A tajping Lao-senről?

– Igen.

– Valóban beszélnek róla - válaszolta a kínai -, de nem kell tartani tőle a Nagy Fal innenső oldalán. Nem merészkedik a császárság területére. A fal túlsó oldalán, a mongol pusztákon kalandozik a hordája.

– Lehet-e tudni, hol tartózkodik most? - kérdezett tovább Kin-fu.

– Legutóbb Csingtao környékén látták, nem messze a Nagy Faltól.

– Milyen messze esik Csingtao Funingtól?

– Úgy ötven lire. (1 li=576 méter)

– Nos hát, elfogadom a szolgálatait.

– Vezessem önöket a Nagy Falhoz?

– Vezessen egészen Lao-sen táboráig!

A kínai önkéntelenül meglepett mozdulatot tett.

A Százéves ügyfele még mindig kétszázezer dollárt ér a számukra!

A két ügynök megbízhatónak vélte a vezetőt a lezajlott beszélgetés után. A valódi, váratlan veszély azonban minden bizonnyal ama híres-nevezetes fal mögül leselkedik rájuk, amelyet a kínaiak a mongol hordák betörései ellen emeltek annak idején.

Akár azonnal nekivágtak volna az útnak. Szunt senki sem kérdezte, hogy hajlandó-e részt venni az utazáson. Így hát kénytelen-kelletlen ő is velük tartott.

Funingban azonban semmiféle közlekedési eszközhöz nem lehetett hozzájutni: kocsinak, targoncának híre-hamva sem volt ebben a kisvárosban, lóról vagy öszvérről nem is beszélve. Ráakadtak viszont néhány tevére, amelyek hasznos szolgálatot tettek a mongolokkal lebonyolított kereskedelemben. A kalandor kereskedők tevekaravánokkal vonultak Peking és Csiace között, maguk előtt terelgetve tengernyi, hosszú farkú juhnyájaikat. Ilyenformán ők tartották fönn a kapcsolatot Oroszország ázsiai területei és a Mennyei Birodalom között. Mindamellett még ők is csak nagyobb csoportokban és fölfegyverkezve mertek nekivágni a végtelen sztyeppéknek. Beauvoir írja róluk: „Komor, büszke emberek, akik megvetik a kínaiakat.”

Kin-fu és társai vettek hát öt tevét, eléggé kezdetlegesen fölszerszámozva. Megrakták élelmiszerrel, fegyvereket is vásároltak, és elindultak a vezető után.

Az előkészületek azonban időbe tellettek. Déli egy óra lett, mire elindulhattak. A vezetőjük az elhúzódó indulás ellenére is fogadkozott, hogy még éjfél előtt elérik a Nagy Falat. Ott majd tábort ütnek, és ha Kin-fu még mindig ragaszkodik elővigyázatlan döntéséhez, másnap átkelnek a határon. Funing környéke változatos képet mutatott. A megművelt földek közt húzódó utakon a szél vastag, sárga homokfelhőket görgetett. Látszott, hogy ez a vidék még Kína termékeny területei közé tartozik.

A tevék kimérten lépkedtek. Nem túl gyorsan, de egyenletesen haladtak. A vezető haladt legelöl, őt követte Kin-fu, Craig és Fry és Szun, hátasjószáguk két púpja közt kuporogva. Szun nagyon is helyeselte az effajta utazást: akár a világ végére is elment volna így.

Nem is az utazás merítette ki őket, hanem a tomboló hőség. A talaj kisugárzása következtében fölmelegedett légköri rétegek egészen különös látványosságokat mutattak be. Tenger hullámzott a láthatáron, amerre csak szem ellátott. Aztán amilyen hirtelen föltűnt, olyan gyorsan el is tűnt, Szun nagy örömére. Már-már attól félt, hogy ismét hajóra kell szállniuk.

Ez a vidék ugyan Kína határsávjában terül el, mégsem mutatkozott kihaltnak. Bármilyen nagy kiterjedésű is a Mennyei Birodalom, szűknek bizonyul a területén összezsúfolódott, töméntelen emberhez képest. Ezért még az ázsiai sivatag peremén is számottevő népesség él.

A mezőn férfiak dolgoztak. A rózsaszín és kék ruhás tatár asszonyok nem vesznek részt a mezei munkában. A hosszú farkú, sárga birkák - Szun nem minden irigység nélkül szemlélte gyapjas díszüket - szerteszét legelésztek, miközben fekete sas tartotta szemmel őket a magasból. Jaj annak a szerencsétlen bégetőnek, amelyik elkalandozik a nyájától! Ezek a kíméletlen, vérengző ragadozómadarak iszonyatos hajszát folytatnak a juhok, muflonok, fiatal antilopok ellen. A kirgizek sasokat idomítanak vadászkutya gyanánt Közép-Ázsia pusztáin.

Mindenfelől szárnyas vad felhői röpködtek. Errefelé szüntelenül ropog a puska. Az igazi vadász ugyanis nem nézi jó szemmel a hálót, a hurkot és más pusztító eszközöket. Ezeket inkább az orvvadászok használják: a búza-, köles- és kukoricaföldek barázdáiba rejtik el.

Eközben Kin-fu és társai rótták az utat a mongol porviharban. Nem álltak meg sem az út menti árnyékosban, sem a távoli vidéki tanyákon vagy falvakban, amelyeket már messziről jeleztek a buddhista legendahősök tiszteletére emelt síremléktornyok. Libasorban mentek, ráhagyatkoztak a tevéikre, amelyeknek az a szokásuk, hogy követik egymást. A nyakukban piros csengőt viseltek, az szabta meg a lépteik ritmusát.

Ilyenformán beszélgetésről szó sem lehetett. Vezetőjük, aki változatlanul a kis csoport élén haladt, amúgy is szófukar embernek látszott. Kitartóan figyelte a vidéket, mivel a vastag porfelhő miatt igencsak lecsökkent a látótávolság. Nem tétovázott az útirány megválasztásában még az olyan útkereszteződéseknél sem, ahol hiányzott az útjelző pózna. Fry-Craig bizalmatlansága is teljesen eloszlott az útikalauz iránt, így minden figyelmüket a Százéves értékes ügyfelére fordíthatták. Az csak természetes, hogy nyugtalanságuk nőttön-nőtt, amint közeledtek úticéljukhoz. Hiszen bármelyik pillanatban váratlanul eléjük kerülhet valaki, aki jól irányzott csapással megfosztja cégüket kétszázezer dollártól.

Kin-fu sajátos lelkiállapotában, a múlt emlékein merengve nem gondolt szorongással a jelenre és a jövőre. Még egyszer végigpergette gondolatban életének az elmúlt két hónapban végbement eseményeit. Nem nyugtalanította túlzottan, hogy rossz sorsa kitartóan üldözi. Vagy nem sújtja-e a balszerencse különös sorozata attól a pillanattól kezdve, amikor a kezébe vette San-Franciscó-i ügynöke levelét saját állítólagos anyagi csődjéről? Nem kárpótolta-e életének második szakasza olyan felismerésekkel, amikre nem volt képes annak első szakaszában: azaz, hogy nem becsülte meg a jó dolgát. Vajon véget ér-e balsorsának e folyama, ha sikerül visszaszereznie Lao-sen kezéből a levelet, föltéve, ha sértetlenül megússza? Képes lesz-e a kedves Li-u jelenlétével, gondoskodásával, gyöngédségével, szeretetreméltó derűjével távol tartani az ellene esküdött rossz szellemeket? Igen, őt az foglalkoztatta, az nyugtalanította, ami az utóbbi időben történt vele. És persze Vang. Nem neheztelhet rá, amiért meg akarta tartani esküjét. Vang, a filozófus azonban nincs többé; a sanghaji jamen állandó vendége már nem tudja őt ellátni bölcs tanácsaival!

– Vigyázzon! Még leesik! - kiáltott rá a vezető, mert a múlton merengő Kin-fu majdnem lebukfencezett a tevéjéről.

– Már megérkeztünk? - kérdezte.

– Nyolc óra, azt javaslom, álljunk meg vacsorázni.

– És azután?

– Továbbmegyünk.

– Közben ránk esteledik.

– Ó, ne aggódjék, nem tévedünk el! Alig húsz li ide a Nagy Fal, és a tevék is hadd szuszogják ki magukat.

– Legyen hát! - szólt Kin-fu.

Düledező viskó állt az út mentén. Kis patak kanyargott a közeli vízmosásban, ahol megitathatták a tevéket. Ezalatt Kin-fu és társai a viskóba telepedtek, még a sötétedés beállta előtt. A hosszú úton megéheztek, így hát jó étvággyal megvacsoráztak.

Vontatottan indult a beszélgetés. Kin-fu többször is Lao-senre terelte a szót. Megkérdezte az idegenvezetőt, hogy ki ez a tajping és ismeri-e? Az meg csak nyugtalanul rázta a fejét, és igyekezett kitérni a válaszadás elől. - Megfordult-e már Lao-sen a vidéken? - kérdezte Kin-fu.

– Ő ugyan nem - válaszolta az útikalauz -, de a tajpingok bandájából többször is átcsaptak már a Nagy Fal innenső oldalára, úgyhogy jobb, ha nem akadunk össze velük. Buddha őrizzen meg a tajpingoktól!

A vezető nyilván nem sejthette, mire jó ez a kérdezősködés, de a válaszaira Craig és Fry összenézett. Szemöldöküket összevonva az órájukat tanulmányozták, majd a fejüket ingatták.

– Miért nem maradunk itt éjszakára? Nyugodtan bevárhatnánk itt a reggelt.

– Ebben a viskóban? - kiáltott fel a vezetőjük. - Akkor már inkább a szabad ég alatt! Ott kisebb a veszélye, hogy váratlanul ránk törnek!

– Megállapodtunk, hogy még ma este a Nagy Falnál leszünk. Ehhez ragaszkodom, és ott is leszünk! - szögezte le Kin-fu ellentmondást nem tűrő hangon. Szunt már elővette a félsz, de nem mert megszólalni.

Kilenc óra tájt befejezték a vacsorát. A vezető felállt, és jelt adott az indulásra. Kin-fu a hátasjószága felé tartott. Craig és Fry ekkor hozzálépett.

– Uram, ön valóban elhatározta, hogy Lao-sen kezére adja magát?

– Ez a szilárd elhatározásom - válaszolta Kin-fu. - Vissza akarom kapni a levelemet, bármi áron.

– Túlságosan nagy a kockázata annak, ha a tajpingot a saját táborában látogatjuk meg - vélte a két ügynök.

– Nem azért jöttem el idáig, hogy most meghátráljak! - vágott vissza Kin-fu. - Maguk viszont bármikor visszafordulhatnak.

A vezető meggyújtotta kis kézilámpását. Craig és Fry a lámpafényhez lépve másodszor is megnézte az óráját.

– Talán mégis biztonságosabb lenne bevárni a reggelt - erősködtek.

– Aztán miért? - kérdezett rá Kin-fu. - Lao-sen ugyanolyan veszedelmes lesz holnap vagy holnapután mint amilyen ma. Induljunk!

– Induljunk! - visszhangozta Craig és Fry.

Támadt-e szemernyi bizalmatlanság Fry és Craig ügyfelének lelkében? A vezető teljesen váratlan és megmagyarázhatatlan szavai megingathatták-e benne a hitet ama hűséges szolgálattal szemben, amit Craig és Fry két hónapja tanúsított iránta? Nem, ő továbbra is megbízott bennük. Az mindenesetre elgondolkodtatta, hogy a két ügynök miért akarta lebeszélni arról, hogy fölkeresse a tajpingok táborát, vagy legalábbis rábeszélni, hogy elhalassza? Hát nem azért hagyták el olyan hirtelen Pekinget, hogy fölkutassák Lao-sent? Nem az volt-e a Százéves két ügynökének érdeke is, hogy ügyfelük visszaszerezze ama képtelen és vészterhes levelet? Érthetetlen volt a számára mostani erősködésük.

Kin-fu semmit sem árult el a benne dúló érzésekből. Besorolt a vezető mögé a menetbe, Craig és Fry követte. Két hosszú órán át haladtak így.

Közel lehetett az éjfél, amikor a vezető megállt. Észak felé mutatott, ahol hosszú, fekete vonal rajzolódott az ég világosodó hátterére. E vonal mögött ezüstös hegycsúcsok látszottak: a fölkelő hold világította meg őket, amelyet azonban még eltakart a látóhatár.

– A Nagy Fal! - mondta a vezető.

– Elérünk odáig még ma éjszaka? - kérdezte Kin-Fu.

– Igen, ha mindenképpen ragaszkodik hozzá - válaszolta a vezető.

– Ragaszkodom hozzá!

A tevék megálltak.

– Megnézem az átjárót - szólt a vezető. - Addig várjanak itt rám.

Azzal elment.

Ekkor Craig és Fry Kin-fuhoz lépett.

– Uram... - szólt Craig.

– Uram... - szólt Fry.

Majd együttesen folytatták:

– Elégedett volt-e a két hónapig tartó szolgálatunkkal, amely időtartamra a tiszteletreméltó William J. Bidulph rendelt bennünket ön mellé?

– Nagyon is elégedett!

– Lenne olyan szíves aláírni ezt a kis tanúsítványt arról, hogy kifogástalanul elláttuk az ön hűséges szolgálatát.

– Ezt a papírt? - kérdezte Kin-fu nagy nehezen fölocsúdva meglepetéséből, amikor Craig átnyújtotta neki a jegyzettömbjéből kitépett lapot.

– Ez a tanúsítvány hoz majd talán némi elismerést a főnökünktől - folytatta Fry.

– És bizonyára különjutalmat is - fűzte még hozzá.

– A hátamon mindjárt alá is írhatja, uram - mondta Craig odahajolva.

– Itt a tinta meg a toll is, hogy az úr írásban tanúsíthassa szíves megelégedését - mondta Fry. Kin-fu elnevette magát és aláírta.

– Most pedig megtudhatnám, hogy mire jó ez az egész, e helyütt és ebben az órában?

– Azért e helyütt, mert nem szándékozunk tovább kísérni önt - válaszolta Fry.

– Azért ebben az órában, mert pár perc múlva éjfél - fűzte hozzá Craig.

– Miért olyan fontos maguknak, hogy hány óra van?

– Uram - szólalt meg ismét Craig -, biztosítótársaságunk önhöz fűződő érdeke...

– Néhány perc múlva megszűnik - jelentette ki Fry.

– Most már megölheti magát...

– Vagy meg is ölhetik...

– Tetszése szerint!

Kin-fu értetlenül nézett a két ügynökre, akik mindezt a legszívélyesebb hangnemben közölték vele. E pillanatban kelet felől föltűnt a hold a látóhatáron, és rájuk vetítette első sugarait.

– A hold! - kiáltott fel Fry.

– Ma június 30-a van! - kiáltotta Craig.

– A hold éjfélkor kel...

– És mivel nem hosszabbította meg a biztosítási kötvényét...

– Ön már nem a Százéves ügyfele...

– Jó éjt, Kin-fu úr! - szólt Craig.

– Kin-fu úr, jó éjt! - szólt Fry.

A két ügynök visszafordította a tevéit, és csakhamar eltűnt, faképnél hagyva ámuló ügyfelüket.

Épp hogy csak elhalt a két, kissé gyakorlatias amerikai tevéjének dobogása, amikor egy csoport martalóc, élén a vezetőjükkel, rávetette magát a kétségbeesetten védekező Kin-fura és Szunra, aki hiába próbált megszökni.

Gazdát és inasát azon nyomban a Nagy Fal egyik elhagyott bástyájának pincebörtönébe hurcolták, és gondosan rájuk zárták a börtön ajtaját.