– Azért meg kell hagyni, valami jó is van az életben! - kiáltott fel az egyik vendég, karját a pad márvány hátlapján nyugtatva, miközben jóízűen ropogtatta a tavirózsa cukrozott gyökerét.

– Ámbár legalább annyi rossz is! - fűzte hozzá a másik vendég két köhögőroham közt, mert a torkán akadt egy ízes cápauszonyfalat.

– Tekintsünk kellő bölcsességgel az élet dolgaira! - szólt közbe egy élemedettebb uraság, orrán hatalmas, fakeretes szemüveggel. - Ma kis híján megfulladunk, holnap meg úgy gördül minden, amint ez a felséges ital csúszik le a torkunkon. Hiába, ilyen az élet!

Azzal az élet örömeit bölcs nyugalommal szemlélő epikureista férfiú felhörpintette a poharába töltött, finoman párolgó, meglangyosított nemes bort.

– Ami engem illet - vette át a szót a negyedik vendég -, számomra egészen elviselhető az élet, amíg semmit se kell tennem, és módomban is áll, hogy tétlenül éljek.

– Tévedés! - vetette közbe az ötödik. - A boldogság titka a tanulás és a munka. A lehető legtöbb tudás birtoklása szerez örömet az embernek!...

– És annak a felismerése, hogy végső soron semmit sem tudunk!

– Mert vajon nem ez-e a bölcsesség kezdete?

– És mi a vége?

– A bölcsesség végtelen! - válaszolta bölcshöz illő, higgadt mosollyal a pápaszemes. - A józan ész a legfőbb jó!

Ezután az első vendég egyenesen az asztalfőn ülő házigazdához fordult, aki a legrosszabb helyet foglalta el, ahogyan az udvariasság szabályai megkívánják. Onnan hallgatta szórakozottan és közömbösen vendégei inter pocula értekezéseit, ő maga azonban nem vetett közbe egyetlen szót sem.

– Halljuk a házigazda véleményét e borközi eszmefuttatásokról! Jó vagy rossz-e az élet manapság? Kinek a pártján áll?

A házigazda unottan ropogtatta a görögdinnyemagokat, és válasz gyanánt csupán lekicsinylően biggyesztette az ajkát, mint akit a kérdés egyáltalán nem is érdekel.

– Püh! - szólt végül.

Hát igen, így nyilvánítanak véleményt a közönyösök: semmitmondóan sokatmondók. Így mondják ezt a földkerekség minden nyelvén, megtalálható a világ valamennyi szótárában. „Kifejező” ajkbiggyesztés.

Nosza, az öt vendég erre egymással versengve győzködte a fásult házigazdát: ki-ki a saját érveivel. Mindenáron ki akarták kényszeríteni belőle a véleményét. Őkelme előbb szabadkozott, majd végül azzal a megállapítással hozakodott elő, hogy az élet se nem jó, se nem rossz. Ami őt illeti, nézete szerint jelentéktelen „kitaláció” csupán, egyszóval vajmi kevéssé találja mulatságosnak az egészet.

– Nos, erről ennyit, kedves barátaim!

– Azért beszél így, mert eddig soha még egy rózsaszirom se zavarta meg a nyugalmát!

– Pedig milyen fiatal!

– Fiatal és jó egészségnek örvend!

– Jó egészségnek örvend és gazdag!

– Dúsgazdag!

– Még annál is gazdagabb!

– Talán túlságosan is gazdag!

A közbekiáltások úgy sisteregtek keresztül-kasul, akár a tűzijáték röppentyűi, de még csak egy mosolyt sem csaltak a házigazda rezzenetlen arcára. Beérte azzal, hogy könnyedén vállat vont, mint olyan ember, aki még sohasem lapozott bele élete könyvébe, sőt talán az első oldalait sem vágta fel.

Pedig ez a közömbös ifjú elmúlt már harmincéves, kitűnő egészségnek örvendett, kellemes külsővel, gazdagsággal, átlagon felüli értelemmel és műveltséggel áldotta meg az ég. Mindene megvolt hát, ami oly sok más földi halandónak hiányzik: a világ boldog emberei egyikének mondhatta volna magát. Miért is nem volt hát boldog?

Vajon miért?

A filozófus szólalt meg ekkor mély hangján, mint valamiféle ókori görög karvezető:

– Barátom, neked azért nem adatott meg eddig a boldogság, mert nem érezted a hiányát. A boldogság ugyanis olyan, mint az egészség. Olykor a híjával kell lennünk, hogy aztán örömünket leljük benne. Márpedig te még nem voltál beteg... azaz nem találkoztál a boldogtalansággal. Ez hiányzik az életedből. Hogyan is becsülhetnéd a boldogságot, ha egyetlen pillanatig sem voltál még boldogtalan?

Az elgondolkodtató szavak után a filozófus fölemelte a legjobb márkájú pezsgővel teli poharát:

– Azt kívánom vendéglátónknak, hogy derült égboltját árnyékolja némi felhő, és életében tapasztalja meg a szenvedést is!

S e különös áldomás után fenékig ürítette poharát.

A házigazda jóváhagyólag rábólintott, aztán visszasüppedt korábbi fásult közönyébe.

Vajon hol folyt le ez a beszélgetés? Talán valamelyik európai szálloda éttermében: Párizsban, Londonban, Bécsben, Szentpétervárott? Vajon az Óvilág vagy az Újvilág egyik előkelő vendéglőjében bukkantunk erre a kedélyes társaságra, amelynek tagjai lakomázás közben oly józanul vitatták meg e kérdéseket, és ráadásul még csak fel sem öntöttek a garatra?

Nem franciák voltak, annyi szent, mivelhogy politikáról egyetlen szó sem esett!

Hatan ülték körül az asztalt a fényűzően berendezett, közepes nagyságú szalonban. A lenyugvó nap utolsó sugarai bevilágítottak a kék és narancssárga színű ablaküvegeken. Az alkonyi szellő valódi vagy művirágfüzéreket ringatott az ablak előtt, és a színes lampionok sápadt fénye a leáldozó nap egyre fakuló világosságába olvadt. Fent az ajtókeretet faragott arabeszkek, mesebeli égi és földi szépségek, állatok és növények szobrai díszítették.

A szalon selyemkárpittal borított falán hatalmas, ferde metszésű tükrök ragyogtak. A mennyezetről pedig színes vászonpunka, azaz szellőztető függött alá, és folyvást lengedezett, elviselhetővé hűsítve a helyiség levegőjét. Az asztal négyszögletű, feketére lakkozott lapja visszatükrözte az ezüst és porcelán étkészletet meg a dús mintázatúra csiszolt kristálypoharakat, mivel nem terítettek rá abroszt.

Asztalkendőt sem használtak, helyette egyszerű, jelképekkel díszített négyszögletű papírlapokat halmoztak jókora csomóban a vendégek keze ügyébe. Az asztal körül márvány háttámlájú székek sorakoztak: ezen az éghajlaton ugyanis sokkal kellemesebbek a modern kárpitozott ülőalkalmatosságoknál.

Ami a felszolgálást illeti, igencsak bájos lánykák végezték; fekete hajukban liliom, krizantém ékeskedett, csuklójukat kecses arany vagy jade karkötők díszítették. Mosolyogva, derűsen tálalták fel vagy szedték le a terítékeket, de mindig csak az egyik kezükkel, mivel a másikban kecsesen libegtették széles legyezőjüket, hogy élénkítsék a mennyezeti szellőztető által keltett légmozgást.

Kifogástalan ételek sorjáztak: elképzelni sem lehetne a konyhaművészet választékosabb és kifinomultabb ízléssel összeállított fogásait. A környék legkitűnőbb szakácsa tudta, hogy ínyenceknek készíti a százötven ételféleségből álló lakomát.

Előétel gyanánt édes sütemény, kaviár, ropogósra sült sáska, aszalt gyümölcs és a Ningpo folyóból való osztriga került terítékre. Ezután sűrű egymásutánban következtek a többi fogások: a kacsa-, galamb- és bíbictojásból sütött rántotta, fecskefészek habart tojással körítve, apróhús ginzenggel fűszerezett mártásban, tokhalkopoltyú befőttel, bálnavelő cukros mártással, édesvízi ebihal, rákjavapörkölt, verébzúza, fokhagymás ürüszem, barackmagtejbe áztatott derelye, tömjénes halleves, bambuszrügy mártásban, édes gyökércsíra-saláta stb. A háromórás dőzsölésre szingapúri ananász, pörkölt-cukrozott földimogyoró, sós mandula, zamatos mangó, fehér húsú longjen, halvány licsigyümölcsvelő, péppé tört, tejszínes sulyom, cukrozott kantoni narancs következett csemege gyanánt. A pompás eledeleket bőségesen öntözték jóféle sörrel, pezsgővel, Saohszing borával, majd a tudós sorrendben lefolytatott lakmározásra - hagyományos utóételként - az elmaradhatatlan rizs tette föl a koronát, a rizst pedig vékony pálcikákkal emelték ajkukhoz, amint az dukál.

Végül a fiatal szolgálólányok, az európai szokással ellentétben, nem illatos folyadékkal teli porcelántálat, hanem forró vízzel átitatott szalvétákat nyújtottak a vendégeknek, akik elégedetten törölgették arcukat és kezüket.

Pedig ez csak közjáték volt két étkezés közt, egyórányi far niente, amikor egyszer csak fölcsendült a zene: énekesek és muzsikusok léptek a terembe. Szép, fiatal énekesnők libbentek be, illedelmesen és szerényen. Hanem a zene, amit előadtak! Nyávogtak, kuruttyoltak, kotkodácsoltak ütem és összhang nélkül, éles visongásuk valósággal támadást intézett a hallóidegek ellen, a hangterjedelem felső határán, szinte elviselhetetlen magasságokban csapongott. A hegedű húrjai úgyszólván összegubancolódtak a vonóéival, gitárjukat kígyóbőr borította, a harmonika leginkább holmi hordozható zongorára emlékeztetett; a hangszerek illettek tehát az általuk nagy ricsajjal kísért dalnok hölgyekhez meg az énekmodorukhoz.

A „macskazene” előadóinak vezetője, a szalonba lépve átnyújtotta műsorajánlatát. A házigazda intésére, hogy rábízza a választást, a muzsikusok rázendítettek a Bokréta tíz virágból című, az idő tájt közkedvelt, divatos zenedarabra.

Ennek végeztével a busásan megjutalmazott énekes- és zenészcsapat hangos tetszésnyilvánításoktól kísérve folytatta eredményes körútját a szomszédos szalonokban.

Az asztaltársak ekkor végre fölemelkedtek székükről, de csupán csak abból a célból, hogy az egyik asztal mellől a másikhoz telepedjenek, természetesen nem mulasztva el az ilyenkor szokásos szertartásos bókok hosszú sorát sem.

Ennél az asztalnál mindegyiküket várta már a födeles ibrik a híres buddhista szerzetes, a legendás tutajon álló Bódhidharma alakjával díszítve. Ott találták mellette a csipet teát, amelyet a csészében gőzölgő, forró vízbe dobtak, és nem sok idő múltán, cukor nélkül ki is itták a felséges italt. Hej, de nem akármilyen tea volt ez! Nem kellett attól félniük, hogy netán a szállító cég, a Gibb-Gibb & Tsa meghamisította volna bele nem való, silány levelekkel, vagy már egyszer leforrázták, esetleg a szőnyegről söpörték össze, vagy ráadásul gyömbérrel festették volna sárgára vagy berlini kék festékkel zöldes színűre.

A legtisztább, legnemesebb császári tea volt ez. Ritka becses leveleit leginkább virágsziromhoz lehetne hasonlítani, s az első, márciusi betakarítás során szedték, amelyre csak ritkán kerül sor, mert ezután elpusztul a teacserje. A szüretelést csak kesztyűs kezű kisgyermekek végezhetik.

Akármelyik európai részesül e ritka élvezetben, ki nem fogyott volna a fenséges ital dicséretéből, ám a vendégek szemlátomást minden különösebb lelkesedés nélkül szürcsölték apró kortyokban teájukat, hiszen régóta hozzászoktak már.

Nem mintha nem értékelték volna e különleges nedűt. Ezek az előkelő uraságok abban az országban születtek, ahol a teacserje évente egyszer termi meg illatos leveleit. Díszes öltözetük: a hancsaol, a könnyű ing, a vnakaul, a rövid tunika, a hosszú, oldalt gombolt laol, lábukon sárga vászoncipő hímzett harisnyával, selyemnadrágjukat bojtos övvel kötötték meg a derekukon, hozzá szépen hímzett selyemmellény járult, meg az övükbe tűzött, elmaradhatatlan legyező. Ételeiket - a fecskefészket, a tengeri uborkát, a bálnavelőt, a cápauszonyt - természetesen úgy élvezték, mint megannyi ínyenc falatot, de ami a kívülállót meghökkentette, azt ők mindennaposnak találták.

Egyvalami mégis váratlanul érte őket: a házigazda bejelentése, amikor végre távozni készülődtek az asztaltól. Ekkor értették meg, minek köszönhették a bőséges vendéglátást. A teáscsészék még színültig töltve álltak előttük. A közömbös házigazda, mielőtt utoljára ürítette volna ki a magáét, az asztalra könyökölt, tekintetét révetegen a semmibe függesztette, és így szólt:

– Barátaim! Ne nevessetek ki, hallgassatok végig. A sorsom eldőlt. Úgy határoztam, új irányba fordítom életemet: ez talán segít, hogy megtörjem eddigi egyhangúságát. Jól döntöttem-e vagy sem? Majd megmutatja a jövő. Ez a vacsora, amelyet együtt költöttünk el, a legénybúcsúm volt. Két hét múlva megnősülök, és...

– És te leszel a legboldogabb férfiú a világon! - kiáltott fel derűlátó barátja. - Nézd csak! A jelek ezt jövendölik! - A lampionok halvány fényt vetettek az ablaknyílás díszes faragványaira, ahol szarkák cserregtek vidáman, a tealevelek apró darabkái pedig függőlegesen úszkáltak a csészékben. Ezek bizony mind boldogságot jósolnak, méghozzá csalhatatlanul!

A vendégek elhalmozták jókívánságaikkal a házigazdát, aki mindezt tökéletes hidegvérrel fogadta. Mivel azonban nem nevezte meg az életének „új fordulatát” előidéző személyt, senki sem akarta elkövetni azt a tapintatlanságot, hogy kérdezősködjék felőle.

A filozófus azonban nem hallatta hangját a szerencsét kívánók közt. Karját keresztbefonva, félig lehunyt szemmel állt, ajkán gúnyos mosollyal. Látszott rajta, hogy nem óhajt osztozni sem az üdvözlő felek, sem az üdvözölt fél magatartásában. A házigazda ekkor felállt, a filozófus vállára tette a kezét, és a szokásosnál kevésbé nyugodt hangon ezt kérdezte tőle:

– Csak nem vagyok túl öreg a házassághoz?

– Nem.

– Vagy túl fiatal?

– Szó sincs róla.

– Szerinted hibát követek el?

– Meglehet.

– A választottam, akit te is ismersz, képes rá, hogy boldoggá tegyen.

– Tudom.

– Akkor hát?...

– Te magad nem vagy képes a boldogságra. Egyedül unatkozni nagyon rossz. Kettesben unatkozni azonban még sokkal rosszabb!

– Sohasem lehetek hát boldog?

– Nem bizony, míg csak le nem csap rád a balsors.

– Márpedig engem az el nem érhet!

– Nagy baj, mert akkor gyógyíthatatlan vagy!

– Ó, ezek a filozófusok! - kiáltott fel a legfiatalabb vendég. - Ne is hallgassunk rájuk! Csak úgy gyártják az elméleteket, mint a gépek, de teljesen hiába, mert úgysem válnak be, teljesen hasznavehetetlenek. Nősülj csak meg, barátom, nősülj meg! Én is követném példádat, ha nem fogadtam volna meg, hogy sohasem leszek házasember. Köss csak házasságot, és költőink szavaival szólva, a két főnix gyöngéden egyesüljön mindörökre! Barátaim, a házigazdánk boldogságára emelem poharamat!

– Én meg - válaszolt a filozófus - valamely jóakaratú istenség közbenjárására iszom, aki megismerteti vele a szenvedést, hogy boldog lehessen!

E meglehetősen különös pohárköszöntőre a vendégek fölálltak, öklüket egymáshoz érintették, mint a bokszolók szokták összecsapás előtt, majd leeresztették; azután pedig főhajtással elbúcsúztak egymástól.

Az olvasó már bizonyára sejti a lakomának helyet adó szalon, a különleges étkek, ruhák leírásából, a vendégek sajátos kifejezéseiből, elméleteikből, hogy kínaiakról van szó: mégpedig nem a Mennyei Birodalom ama lakóiról, akik mintha holmi paravánról léptek volna le vagy pedig úgy festenek, mintha valamely csésze díszéül szolgálnának, hanem sokkal inkább olyanokról, akik tanulmányaik, utazásaik során gyakran kerültek kapcsolatba a fejlett Nyugattal, s így maguk is európai műveltségre tettek szert.

Valójában a gazdag Kin-fu látta vendégül - elmaradhatatlan kísérője, a filozófus Vang társaságában - négy fiatalkori jó barátját a kantoni Gyöngy-rakpart egyik hajóéttermének szalonjában: Pao-sent, a negyedik rangosztálybeli, kék gombos mandarint, Jin-pangot, a Gyógyszerészek utcájának gazdag selyemkereskedőjét, Timet, a megrögzött élvhajhászt és az irodalmár Hualt.

Történt pedig mindez a negyedik hold huszonhetedik napján, az öt virrasztás közül az elsőben, a kínai éjszaka óráinak eme költői felosztása szerint.