Pár percz múlva a két család, ezúttal teljes számban, együtt volt abban az épületben, mely lakóház és raktár is volt egyúttal, a sziget közepén, vagy ötszáz lépésnyire az ágyuktól, melyek fölött Új-Svájcz lobogója lengett.

Meg sem kísértjük leírni azt a boldogságot és örömöt, a mit a rég elszakadt családok éreztek, mikor végre viszontláthatták és ölelhették egymást. Sírtak, nevettek örömükben, s ki sem fogytak a vigasságból, bár sorsuk, helyzetük rendkívül válságos volt.

Mihelyt kissé elcsitult a viszontlátás öröme, Fritznek mindent el kellett beszélnie, hogy mi történt a «Licorne» elutazása óta. Elmondta, mily szerencsével járt Angliában, hogy sérült meg hajójuk a hazafelé utazásban, hogyan szálltak a «Flag» födélzetére, melynek legénysége föllázadt, hogyan értek sajkájukban Új-Svájcz déli, ismeretlen partjaira, s hogyan födözték föl végre a valót, a vademberek jelenlétét a szigeten.

– S hol vannak ezek a rablók? - kérdezte Ferencz.

– Felsenheimban, - felelte Zermatt úr.

– Sokan vannak?

– Legalább százan, s valószínűleg az ausztráliai partokról jöttek, valami húsz nagy pirógában.

– Hála Istennek, hogy megmenekültetek tőlük! - sóhajtott föl Jenny.

– Még idejében észrevettük őket, mikor a nyílt tengeren közeledtek, és az «Elisabeth»-tel gyorsan átkeltünk a szigetre.

– De most már tudják, hogy itt vagytok? - kérdezte Ferencz.

– Tudni tudják, de mindeddig még nem bírtak partra szállni; s most már, hogy kétszer annyian vagyunk, még kevesebb okunk van, hogy féljünk tőlük.

Most Zermatt úron volt a sor, hogy elmondjon mindent, a mi azóta történt a szigeten, a mióta a «Licorne» eltávozott.

Ezt a történetet mi már tudjuk. Csak még azt kell hozzátennünk, hogy az év utolsó napjait mind a két család a legmélyebb szomorúságban, kétségbeesésben töltötte. Tizenöt hónap múlt el a «Licorne» távozása óta, s hajónak még mindig nyoma sem volt, ámbár már három hónap óta meg kellett volna érkeznie.

A hosszas késedelmet semmiképpen sem magyarázhatták jóra; s mivel más hajó sem látogatta meg Új-Svájczot e hosszú idő alatt, azt gondolták, hogy a «Licorne» mindjárt az Angliába utazás kezdetén elsüllyedt, s nem is adhatott hírt Európában az újon fölfedezett szigetről.

Szomorúan ülték meg a szent karácsony ünnepét is és csüggedt szívvel kezdték meg az 1817-ik esztendőt. Néha-néha még fölcsillant ugyan szívükben a remény, hogy a «Licorne» talán csak az idők viszontagságai miatt késik, de lassankint ez a hitök is megingott és semmi vigasztalást sem láttak a sötét jövőben.

E végzetes esztendő január havának második hetében történt, hogy Jack egyik kirándulása alkalmával véletlenül megpillantotta a piróga-rajt, a mint a Keleti-fok megkerülésével egyenesen az Üdv-öbölbe tartott.

Lélekszakadva futott haza megjelenteni a szörnyű hírt, a mely egyébként nem nagyon lepett meg senkit sem, mert a mióta Jack, az elefántok üldözése közben, a vadak foglya lett, el voltak rá készülve, hogy a vadak mihamar számosan fogják fölkeresni a vadban és halban dús, termékeny szigetet.

Wolston úr azt tanácsolta, hogy meneküljenek Felsenheimból a Czápa-szigetre. Ott legalább, a két ágyú segítségével védelmezhetik magukat a tömeges támadás ellen is, míg Felsenheimban, ha a vadak egyszerre rohanják meg őket, négy puskával nagyon kevésre mehetnek.

Mivel a vadaknak, hogy kiköthessenek, meg kellett várniok a tengerdagályt, még pár órányi idejük volt. Hamarosan összeszedték minden puskaporukat, ólmukat, több zsák rizst; kasszávát, lisztet és más egyéb eleséget vittek le a csónakba, mely a Sakál-patak torkolatában horgonyzott, s a tengerdagály kezdetével legott indultak a Czápa-sziget felé.

Éppen idején, mert a Keleti-fok mögül már kezdtek előbukkanni a vadak pirógái, melyek a tengerártól hajtva, egyenesen oda tartottak, a honnan ők menekültek: a Sakál-patak torkolatához.

Félóra múlva a Zermatt- és Wolston-család partra szállt a Czápa-szigeten; első dolguk volt kihordani a csónak becses terhét, melyet a sziget közepén épült magtárba tettek; ez volt egyszersmind a lakóházuk is.

Kevéssel utóbb a vadak csónakraja elhaladt a sziget mellett, de a vadak nem igyekeztek kiszállni, hanem egyenesen délnek tartottak, a Sakál-patak torkolata felé, a hol ki is kötöttek.

Ez körülbelül két héttel ezelőtt történt. Azóta a vadak voltak urak Új-Svájczban, s úgy látszott, hogy Felsenheimban ütöttek tanyát. Fölfedezték már azt is, hogy Új-Svájcz egykori lakói a Czápa-szigetre menekültek, s kétszer-háromszor vagy féltuczat piróga, jól megrakva vadakkal, meg is kísértette a partra szállást; de Jack és Ernő néhány jól irányzott ágyúlövéssel fenékbe lőttek és elsüllyesztettek egy-kettőt, mire a többi eszeveszetten megfutott.

De azért éjjel-nappal őrködniök kellett, mert a vadak minduntalan mutatkoztak, s félő volt, hogy ha tömegestől megújítják a támadást, mégis partra szállhatnak; ez pedig végzetes lett volna rájuk.