Félre-térés.

Kezdettem nagyon aggódni. A Hearne által mindinkább felbujtogatott új matrózok kezdettek a szolgálatban lanyhák lenni, gyakran összesúgtak-búgtak. Az út folytatása nem igen volt kedvökre. Sőt, a mint észrevettem, a régi matrózok között is akadt egy-kettő, a ki szivesen hallgatott az izgága Hearne szavaira.

Maga Guy Len, a kapitány is kezdett nagyon csüggedni. A közeledő tél rémképeket festett lelki szemei elé. Ha őt nem lelkesíti tovább az ügy, akkor én és Dirk Péter annyi ellenkező véleményűnek ellenében semmit sem tehetünk...

Különben a tenger árja és szél hathatósan elősegítették a «Halbrane» haladását. Olybá tünt fel, mintha a déli sark, miként a mágnes vonzotta volna a hajót mind közelebb... mind közelebb.

Igy telt el január 10., 11. és 12-dike. E napok eseményei szintelenek, egyformák voltak, legfölebb azt kell megemlítenünk, hogy a hőmérsék alászállott, de nem nagyon.

Hahogy a Pym leirásainak hitelt adunk, mi a tengervizet jóval hűvösebbnek találtuk, mint ő annak idején, mert szerinte a tenger olyan meleg volt, hogy az ember a kezét nem tarthatta benne.

Január 13-dikán szóba ereszkedtem Hurliguerlyvel a csónakmesterrel. A beszédes ember nyilatkozatából azt vettem ki, hogy a «Halbrane» matrózai nagyon zúgolódnak.

A fedélzeten jártam fel és alá, nézegettem a fejünk felett szálló és éktelenül rikácsoló madársereget. Egyik-másik sirály közben-közben leszállott az árbocz-keresztgerendájára.

Eszünkbe sem jutott, hogy bántsuk őket. A sirály húsa nem izletes.

Ekkor lépett hozzám Hurliguerly és mondá:

– Valami feltünik nekem, Jeorling úr!

– Ugyan mi, csónakmester úr?

– Ezek a madarak nem tartanak dél felé, mint egyébkor. Egyik-másik határozottan észak felé veszi az útját.

– Csakugyan, én is megfigyeltem már.

– Sőt alighanem a többiek is nemsokára megváltoztatják útjok irányát.

– Vajjon mi lehet az oka?

– Azt hiszem, hogy érzik a tél közeledését...

– A tél közeledését?

– Alighanem.

– Téved, Hurliguerly! Hiszen még meleg van; a madarak ilyenkor nem futhatnak a tél elől. Jól tudja, hogy a hajósok e vidéken márcziusig szoktak járni...

– Tudom,... tudom, de nem ennyire lenn délen, Jeorling úr. Különben is, a mint a nyár beáll, néha korán és váratlanul, beállhat a tél is - azt hiszem. A nyár az idén két teljes hónappal előbb állott be, mint rendesen szokott, aligha nem a téllel is így leszünk.

– Az meglehet, de hát mit törődünk mi azzal. A mi útunk még legfeljebb három hétig tart.

– Ha ugyan nem akasztja meg valami az útunkat.

– Nem akasztja meg?... Ugyan mi akaszthatná meg?

– Hát például valami menykő nagy szárazföld, a mely elzár minket a saroktól, Jeorling úr.

– Szárazföld, Hurliguerly?

– Én bizony egy cseppet sem ütődném meg azon, Jeorling úr.

– Nem is volna oka reá.

– Mert tudja, uram, én azokban a szigetekben, miről Pym mesél, nem igen hiszek, abban pedig még kevésbbé, hogy a «Jane» emberei e szigetek valamelyikére menekültek.

– Miért nem?

– Azért, mert Guy Vilmosnak legföljebb valami hitvány lélekvesztője lehetett, már pedig azzal ezen a tengeren messze menni nem lehet.

– Én nem merném olyan bizonyossággal kétségbevonni, csónakmester uram.

– No de, Jeorling úr, csak nem hiszi!...

– Mi rendkivüli volna abban, hogy Guy Vilmost és bajtársait a tengeráram magával ragadta, s valahol partra vetette?... Valamelyik szigeten vannak, s nekünk módunkban áll őket felkeresnünk.

– A matrózok nem mind gondolkoznak így - jegyzé meg Hurliguerly, egyet rándítva a vállán.

– Tudom,... tudom, s eleget aggódom miatta. Az elégedetlenség tovább terjed.

– Attól félek, Jeorling úr, hogy terjed. A jutalom, melyet kitüzött, már csak egyiket-másikat kecsegteti, s azokat sem túlságosan. Mind több panasz-szót hallok. Há’szen szép pénz volna az, ha egészen a sarkig eljutnánk, mindenik kapna négyszáz dollárt... Csakhogy ez a kötélre való Hearne nem tudja befogni a száját... Haj... haj!... Félek, hogy erőszakkal akadályozzák meg a «Halbrane» útját.

– Az új matrózok lehet, hogy hallgatnak az izgatóra, de a régiek...

– Hm... kettő-három már a régiek közül is elpártolt... Kezdik fontolgatni a dolgot... beszélnek a veszélyekről.

– Remélem, hogy Guy Len kapitány és West Jem majd engedelmességre szorítják őket.

– Nem lehet azt előre tudni...! Hátha a kapitány is elveszti a bátorságot... ha a felelősségre gondol, mely a vállaira nehezedik, s egyszer csak visszafordítja a hajót?...

– Ettől féltem én is. Ez ellen nincs orvosság.

– A mi engemet, Endicott barátomat illet, mi elmennénk akár a világ végére is - ha ugyan valahol vége van a világnak; no meg Holt Márton és Dirk Péter, de csak úgy, ha a kapitány parancsolja.

– Mi a véleménye magának Dirk Péterről?

– Nekem még csak volna olyan, a milyen, de a matrózok megfojtanák egy kanál vizben őt, mert őt tartják a hibásnak ebben az Istent kisértő útban. Ez a vastag koponyáju mesztic locsogott arról, hogy Pym Arthur él még, pedig Pym már régen megfagyott, éhen halt, vizbe fuladt...; a sok halál közül valamelyikkel bizonyára kimult az árnyékvilágból az alatt a tizenegy év alatt. Igy mondják a matrózok, s annyi szent és igaz, hogy Dirk Péterre haragusznak, habár egyik társát a tengerből kimentette. Attól félek, hogy...

– Nos, csak ki vele!

– Hogy előbb-utóbb rosszul jár Dirk Péter.

– Hiszen majd védi ő magát. Jaj annak, a ki vaskörmei közé kerül.

– Csakhogy Hearnék sokan vannak, mégis csak legyúrják a meszticet, s bezárják a hajófenékbe, s ott felejtik.

– Nem addig van az, Hurliguerly, még mi is itt volnánk. Legfőképpen pedig ön, a kinek nagy tekintélye van a matrózok előtt. Elvégre, ha a 400-hoz még egy nullát teszünk, szép kis összegecske lesz, mi?... Ezt pedig szivesen felajánlom a «Halbrane» derék csónakmesterének jutalmul, ha a matrózok között rendet csinál, ha velök okosan beszél... Három hét nem olyan hosszú idő, s a téltől sem kell olyan nagyon félni, akkor már a «Halbrane» túl lesz a déli sarkkörön. Ezeket mondja el a matrózoknak.

Hurliguerly csiptetett a szemeivel, s biztosított, hogy nem lesz semmi baj, ő majd a kezébe veszi a dolgot, csak legyek nyugodt.

13.-14-dikén a hőmérsék megint észrevehetőleg alászállott. A kapitány figyelmeztetett engem a madarakra, melyek mind észak felé repültek. A kapitány szavaiból kiéreztem, hogy nincs már semmi remény arra, hogy szándékát megvalósíthatja. Nem csodálkoztam rajta, szegény oly sokszor csalódott. Mióta azokat a szikla-szigetecskéket elhagytuk, sehol, de sehol szárazföldet nem láttunk.

Január 15-ikén igen pontos méréseink szerint 43° 18’ hosszúság; 88° 17’ szélesség alatt jártunk. A «Halbrane» már csak két fokon járt a déli sarkponttól, alig százhusz mérföldnyire.

Délután nyilvánvaló bizonyságát láttam annak, hogy Hearne a matrózokat felbujtogatta. Összegyültek a kisebb árbocz tövében, sugdosta s reám dühös pillantásokat vetettek. Ketten-hárman közülök az öklükkel fenyegetőztek, végül morogni kezdettek.

West Jem megsokalta a dolgot.

– Csend! - rivallt rájuk.

Közeledett feléjök és így szólott:

– Annak, a ki a száját föl meri nyitni, velem gyül meg a baja!

Guy Len kapitány a kabinjában volt. Minden pillanatban vártam, hogy megjelenik a fedélzeten és kiadja a parancsot, hogy a «Halbrane» forduljon vissza.

Másnap reggel a goélette még mindig folytatta útját dél felé. Nemsokára köd ereszkedett le, s a szemhatárt elborította.

Megvallom, hogy ez a köd engem kétségbeejtett. West Jem várta, hogy a kapitány megjelenjék a fedélzeten és intézkedjék a «Halbrane» további czélját illetőleg.

Dirk Pétert már napok óta nem láttam, nem is beszéltem vele. Kerülte, ha lehetett a matrózokat, s azok is gyűlölettel fordultak el tőle. Ha a hajó baloldalának a korlátjához támaszkodott, társai a jobboldalra húzódtak tőle. Csak a csónakmester szólott hozzá néha-néha, de a mesztic neki sem felelt soha.

Dirk Péter nem is törődött velök, éppen olyan közönyös volt a környezete iránt, mint eddig. Folyton önmagába mélyedt, s azt hiszem, ha a kapitány esetleg kiadja a rendeletet, hogy forduljunk vissza, ez az ember valami nagy esztelenséget követne el.

Engem is került Dirk Péter. Eleinte azt hittem, hogy a matrózok előtt nem akar többé gyanussá tenni, azért nem jön hozzám.

17-dikén délután nagy és reám nézve váratlan dolog történt.

Délután két óra lehetett.

Fáradt és kedvetlen voltam. Bementem a kabinomba s végigdültem az ágyon, az egyik ablaktáblát leeresztettem.

Hirtelen kopogtatnak az ajtón, nagyon halk volt a kopogtatás.

– Ki az?

– Dirk Péter.

– Beszélni akar velem?

– Beszélni.

– Rögtön kimegyek.

– Nem,... kérem... jobb volna ott benn!.. Bemehetek?

– No hát jöjjön be!

A mesztic belépett a kabinba, s gondosan becsukta ismét az ajtót.

Az ágyamon fekve maradtam, s intettem neki, hogy üljön le.

Dirk Péter nem ült le. Zavartan hallgatott.

– Nos mit akar mondani, Dirk Péter?

– Valamit szeretnék mondani... Jeorling úr... értse meg jól... szeretném, ha maga is tudná,... senkinek sem mondottam el soha... soha, csak magának... Azoknak ott künn a világért sem mondanám el.

– Ha olyan kényes dolog, talán jobb lesz, ha továbbra is titok marad.

– Nem,... nem tudom tovább titkolni... Nyomja itt... itt a szivemet, mint egy szikla.

Dirk Péter a mellét verte a kezével.

Aztán folytatta:

– Mindig attól féltem, hogy álmomban kikottyantom,... hogy azok meghallják... mert sokszor álmodom arról... s az álom...

– Kiről álmodik?

– Róla... mindig csak róla!... Azért húzódom éjjel is félre az emberektől... félek, hogy megmondom az igazi nevét...

– Pym Arthurnak más neve volt? - kérdém nagy álmélkodva.

– Nem... nem! Másról van a szó... egészen más emberről... Tudja a «Grampus»-on. Mikor éheztünk... iszonyú kinos éhség volt... aztán a szalmaszállal... hiszen tudja, Jeorling úr?...

Most már sejtettem, hogy Dirk Péter miről akar beszélni. Arról a hajmeresztő, borzalmas esetről, mikor a «Grampus»-on Parkert a sorshúzás útján áldozatul szemelték ki. Dirk Péter agyonütötte és a húsát megették, a vérét megitták.

Ismertem ezt a rémes történetet. Mikor először olvastam, azt hittem, hogy Poë Edgar szertelen fantáziája teremtette, s valósággal nem történt meg.

Ime Dirk Péter tanuskodik róla, hogy igazán megtörtént. Csak azt nem értem, hogy miért hozza most szóba? Mi különös oka lehet reá.

– Ha úgy történt is, a mint Pym Arthur elmeséli, Dirk Péter, nem tudom miért furdalná magát olyan nagyon a lelkiismeret. A sors Parkerre esett, épen úgy eshetett volna magára is, vagy Pym Arthurra. Nem esik az a bűn olyan elbirálás alá, mintha maga a szerencsétlen Parkernek szántszándékos gyilkosa lett volna.

– Jeorling úr... értse meg jól a szómat... vajjon Parker családja is így gondolkozik a dologról?

– Családja?... Hát éltek Parkernek a szülei?

– Éltek,... s épen ezért nem nevezte őt Pym az igazi nevén... Parkert nem Parkernek hívták,... hanem...

– Igaza volt Pym Arthurnak, hogy más nevet adott neki... Én magam sem óhajtom tudni az igazi nevét... Ez a titok maradjon előttem titok...

– Nem marad az... gyötör engem, kinosan nyomja a szivemet,... ha magának megvallom,... könnyebb lesz a teher, Jeorling úr... meg kell mondanom Parkernek az igazi nevét....

– Nem akarom tudni, Dirk Péter... nem akarom tudni.

– Holtnak hivták, Holt Ned-nek...

– Holt? - kiálték fel rémülten, - a mi Holtunknak...

– Édes testvére volt, uram!...

– Holt Márton, a Holt Ned öcscse?

– Igen... Ned a bátyja volt.

– Holt Márton azt hiszi, hogy bátyja a «Grampus» zátonyra jutása alkalmával a többi matrózokkal együtt a tengerbe fuladt.

– Pedig nem igaz... s ha Holt Márton megtudná, hogy én...

E pillanatban akkorát zökkent a hajó, hogy az ágyamról lefordultam.

A hajó erősen a jobb oldalára fordult, szinte elmerült a tengerben.

– Ki volt az a gaz ficzkó, a ki a kormánynál áll? - kiáltott fel West Jem. Hearne állott elé.

– Elmentél a helyedről? - ordítá West Jem, s nyakon ragadta Hearnet.

– Hadnagy úr... én nem tudom, de...

– Szót se! Gratian, állj a kormánykerékhez, te pedig gazember, takarodj a fenék-kamrába, előre!

Ekkor az árbocz-kosárból lekiáltott az őr:

– Szárazföld!