A BERING-TENGER

Így tehát a sziget a jéghegyek nyomására - anélkül, hogy a tengerszoros partjain megállapodott volna - rendkívüli sebességgel menekült egészen a Bering-tenger vizeire. Sodródott a sziget, vitte a jégtömeg ellenállhatatlan nyomása, amely a víz alatti tengeráramlat mélységeiből nyerte erejét, s a jéghegyek egyre melegebb vizek felé szorították, oda, ahol a biztos pusztulás várt reá. És a bárkájuk is szertezúzva hevert az omladék alatt, az is használhatatlanná vált.

Amikor Paulina Barnett asszony teljesen visszanyerte eszméletét, néhány szóban már képes volt elmondani annak a hetvennégy órának történetét, amelyet az elmerült ház mélyén töltöttek. Thomas Blacket, Madge-et és a fiatal eszkimó nőt váratlanul lepte meg a hegyomlás. Mindnyájan az ajtóhoz, ablakokhoz rohantak. De nem volt kiút sehol, az a föld- és homoktömeg, amelyet az imént még Bathurst-foknak neveztek, most teljesen eltemette a házat. Csaknem nyomban a jéghegyekről az erődre zúduló óriási tömbök robaját hallhatták az eltemetett ház foglyai.

Még negyedóra sem telt el, s Paulina Barnett asszony, két társnője és a csillagász máris érezték, hogy a ház, amely ellenállt a rettenetes nyomásnak, belesüllyed a sziget talajába. A jégtalapzat átszakadt, a tenger vize benyomult a házba.

Némi ott maradt élelmiszert összekapdosni az éléskamrában, s felmenekülni a padlásra, mindez egy perc műve volt. Ezt az önfenntartás homályos ösztöne parancsolta. És mégis derengett a reménység egy halvány fénysugara a szerencsétlenek számára: mindenesetre úgy látszott, hogy a padlásnak ki kell tartania, s valószínű volt, hogy az a két jégtömb óvta meg az azonnali szétmorzsolódástól, amely a tetőgerinc fölött véletlenül egymásnak támaszkodott.

Mialatt be voltak börtönözve a padláson, folyton hallották fejük fölött a hegyomlás óriási törmelékének szüntelen zuhogását, alattuk meg egyre emelkedett a víz. Szétzúzódnak vagy vízbefulladnak!

– Ám - mondhatni, valóságos csodaként - az erős fedélszékre támaszkodó háztető ellenállt, és maga a ház, miután bizonyos mélységig süllyedt megállt, de akkor már a padlást is egy láb magasan borította a víz.

Paulina Barnett asszony, Madge, Kalumah és Thomas Black kénytelen volt a fedélszék kereszteződéséig menekülni. Itt kuporogtak aztán a végtelen órákon át. Az önfeláldozó Kalumah mindnyájuk szolgálójává szegődött, s térdig vízben gázolva hordta nekik az élelmet. Semmit sem tehettek menekülésük érdekében. Csakis kívülről jöhetett a segítség!

Borzalmas helyzetben voltak. Már szúrta a tüdejüket az elhasznált, egyre oxigénszegényebb s szénsavdúsabb levegő, úgyhogy már alig bírtak lélegzeni... Ha csak még néhány óráig maradnak bebörtönözve ezen a szűk helyen, akkor Hobson hadnagy már csak az áldozatok holttestét találta volna itt: ezenkívül a testi kínokhoz még lelki szenvedések is járultak. Paulina Barnett asszony körülbelül megértette, hogy mi is történt voltaképpen. Rájött, hogy a jéghegyek zúdultak rá a szigetre, és arról a bugyborékoló zajról, ahogyan a víz mormolt a ház alatt, észrevette, hogy a sziget ellenállhatatlanul dél felé sodródik. És ez volt az oka annak, hogy mihelyt ki bírta nyitni a szemét, széttekintett maga körül, és azokat a szavakat ejtette ki, amelyek - mivel a bárkájuk is elpusztult - oly borzalmasan hangzottak e rémes körülmények között:

– A tenger! A tenger!

De most mindazok, akik körülvették, mit sem akartak látni, semmit sem akartak megérteni, csak azt az egyet, hogy megmentették azt, akiért az életüket is odaadták volna, s vele együtt Madge-et, Kalumaht és Thomas Blacket. Mert végül is annyi megpróbáltatás s oly sok veszély után egyetlenegy sem veszett oda azok közül, akiket Hobson hadnagy erre a szerencsétlen expedícióra magával vitt, még most is mindenki „jelent” kiálthat a névsorolvasásnál.

Hobson hadnagynak aznap az volt a legfőbb gondja, hogy megállapítsa a sziget földrajzi fekvését. Már nem gondolhattak arra, hogy elhagyják a szigetet, mivel a bárkájuk elpusztult, és a végre szabaddá vált tengeren még csak egy talpalatnyi szárazföld sem volt sehol. Ami a jéghegyeket illeti, azokból csak azok maradtak meg, amelyeknek csúcsai szétverték a Bathurst-fokot, miközben mélyen elmerült alaptömegük dél felé vitte a szigetet.

A főépület romjai között keresgélve ráakadtak azokra a műszerekre és csillagászati térképekre, amelyeket Thomas Black legelőbb is magával vitt volt: ezek szerencsére egyáltalán nem mentek tönkre. Az égboltot fellegek borították, de olykor előbukkant a nap, és Hobson hadnagy kellő időben s kielégítő pontossággal végezhette el a magasságmérést.

Ennek a megfigyelésnek eredménye az volt, hogy ezen a napon, azaz május 12-én délben a Viktória-sziget a greenwichi délkörtől nyugatra a 168° 12’ keleti hosszúság és a 63° 37’ északi szélesség alatt fekszik. Ez a térképre átvitt földrajzi hely a Norton-tengeröböllel egy magasságban volt, az ázsiai Chaplin-csúcs és az amerikai Stephen-fok között, de mindkét parttól több mint száz mérföldnyi távolságra.

– Akkor hát le kell mondanunk arról, hogy szárazföldre érhessünk? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Igen, asszonyom, arrafelé minden reményünknek vége - felelte Jasper Hobson. - Az áramlat rendkívüli gyorsasággal visz bennünket, s most már csak arra számíthatunk, hogy valamely, a sziget látótávolában elhaladó bálnavadászhajóval találkozunk.

– De ha a kontinenst nem is érhetjük el - folytatta Paulina Barnett asszony -, miért ne vihetne bennünket az áramlat a Bering-tenger valamelyik szigetéhez?

Hát ez a halvány kis reménység még megmaradt, s ezek a kétségbeesett emberek úgy kapaszkodnak belé, mint fuldokló a szalmaszálba. Volt itt sziget, bőven, a Bering-tengerben. A Szent Lőrinc-, Szent Mátyás-, Nunivak-, Szent Pál-, György- stb. szigetek. Sőt az úszó sziget nem is járt nagyon messze a Szent Lőrinc-szigettől, amely kis szigetekkel körülvett, elég terjedelmes földdarab, de ha ezt elszalasztanák is, még mindenesetre reménykedhetnek abban, hogy az Aleuti-szigetcsoport szétszórt szigetei, amelyek délről zárják el a Bering-tengert, megállíthatják útjában az ő vándor szigetüket.

Igen, a Szent Lőrinc-sziget az kétségtelenül a menekvés kikötőjévé válhatott volna telelőink számára. De ha ezt elszalasztják, a Szent Mátyás is és az az egész szigetcsoport, amelynek középpontját képezi, útjukba akadhat még. De azt már nem remélhették, hogy a több mint nyolcszáz mérföldnyire fekvő Aleuti-szigetcsoportot elérhetik. Előbb, még sokkal előbb elmerül a tenger mélységében a Viktória-sziget, amelyet a meleg víz valósággal aláaknáz, s amelyet a már az Ikrek jegyében járó nap sugarai is egyre elárasztanak!

Legalábbis ezt kellett feltételezniük. Ugyanis az a távolság, ahonnan a jéghegyek az Egyenlítőhöz közelednek, igen változó. Rövidebb a déli féltekén, mint az északi féltekén. Olykor a Jóreménység foka magasságában is, vagyis mintegy a harminchatodik szélességi körön is találkozni velük, míg azok a jéghegyek, amelyek a Jeges-tengerről ereszkednek alá, sosem haladnak túl az északi szélesség negyvenedik fokán. De a jégolvadás határa nyilvánvalóan a hőmérséklettel van kapcsolatban, s az éghajlati viszonyoktól is függ. Hosszú telek idején a jéghegyek aránylag alacsony szélességi körökig is kitartanak, s éppen ellenkező eset áll fenn a túl korán beköszöntő tavaszok idején.

Márpedig ez az 1861. évi, túl korán beköszöntött tavasz gyors elolvadással fenyegette a Viktória-szigetet. Már a Bering-tenger vize is zöld volt, nem pedig kék, mint amilyen színű jéghegyek közeledtekor szokott lenni a víz: legalábbis így figyelte meg ezt ama Hudson nevű híres hajós. Most tehát, mivel bárkájuk sem volt, bármely percben rájuk törhetett a katasztrófa.

Jasper Hobson tehát elhatározta, hogy a katasztrófa elkerülésére akkora tutajt ácsoltat össze, amelyen a kis kolónia valamennyi tagja helyet kaphat, s amely, ha nagy üggyel-bajjal is, de mégiscsak elvergődhet valahogy a szárazföldig. Olyan szálfákat döntetett ki hát, amelyekből megépíthetik a jókora, egykönnyen el nem süllyedő tengerjáró tutajt. Elvégre is még az a szerencse is érhette őket, hogy valamely bálnavadászhajóval találkoznak, amellyel ebben az évszakban felmennek északra a bálnák után. Mac Nap tehát parancsot kapott a széles, szilárd tutaj megépítésére, amely fenntartja őket a vízen, ha majd a Viktória-szigetet elnyeli a tenger.

De előbb valami szállásról kellett gondoskodni, ahol a sziget boldogtalan lakói meghúzódhatnak. Legegyszerűbbnek az látszott, ha eltakarítják az omladékot a katonák szállása fölül; ennek a lakóházhoz közeli melléképületnek falait talán még fel lehet használni. Mindnyájan serényen nekiláttak a munkának, és néhány nap múlva már volt hol meghúzódniuk e szeszélyes éghajlat viszontagságai elől, ahol a gyakori szélviharok és esőzés még csak szomorúbbá teszik az életet.

A keresgélést is folytatták a főépületben, a számos, többé-kevésbé használható holmit, szerszámokat, fegyvereket, ágyneműt, néhány bútordarabot s a légszivattyúkat, a légtartályt stb. sikerült kihozniuk a víz alá került szobákból.

Másnap, május 13-án le kellett tenniük arról a reménységükről, hogy a Szent Lőrinc-szigethez sodródhatnak. A földrajzi helyzet megállapítása azt mutatta, hogy a Viktória-sziget ettől a szigettől jóval keletre haladt el; ugyanis a tengeráramlatok általában nem küzdenek a természet állította akadályokkal, hanem inkább megkerülik őket. Így hát Hobson hadnagy megértette, hogy erről a reményről le kell mondani.

Most már csak a félkör alakú, végtelen hálóhoz hasonlító, több földrajzi fok terjedelmű Aleuti-szigetek állíthatták meg útjában a szigetet, de - mint fentebb mondottuk - lehet-e vajon remélni, hogy elérik? Kétségtelen volt, hogy a sziget rendkívül gyorsan sodródik, de nem valószínű-e, hogy ez a sebesség jelentékenyen csökken majd, ha a szigetet előrehajtó jéghegyek valamilyen okból leválnak vagy elolvadnak, hiszen ezeket nem borítja a napsugarak ellen védelmező földréteg.

Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Long őrmester és az ácsmester gyakran beszélgettek ezekről a dolgokról, s érett megfontolás után az a véleményük alakult ki, hogy a sziget semmi esetre sem érheti el az Aleuti-szigetcsoportot, vagy azért, mert csökken a sebessége, vagy mert kikerül a Bering-áramlatból, s végül azért, mert - a víz és a nap együttes hatására - elolvad.

Május 14-én Mac Nap és emberei hozzáfogtak a terjedelmes tutaj építési munkálataihoz. Arról volt szó, hogy a tutaj minél magasabbra emelkedjék a víz szintje fölé, mert csak így kerülhetik el, hogy a hullámok végigsöpörjenek rajta. Hát ez bizony jókora munka volt, de mégsem foghatott ki munkásaink buzgóságán. Raë, a kovács a szálláshoz tartozó raktárban szerencsére ráakadt arra a nagy mennyiségű csapszegre, amelyet még az Összekötő-erődből hoztak magukkal, s ezek segítségével jó erősen összefoghatták a tutajt alkotó különféle szálfákat.

Fontos megemlítenünk azt is, hogy hol készült ez a tutaj. A hadnagy ötlete szerint Mac Nap a következőképpen intézkedett: ahelyett, hogy a földre fektették volna a gerendákat és szegélygerendákat, egyenest a lagúna vizére helyezték. A parton menettel és csaplyukkal ellátott különböző alkatrészeket egyenként a kis tó vizére hajigálták, s ott aztán könnyűszerrel állították össze. Ez a munkamódszer kétféle előnnyel járt: 1. az ácsmester azonnal megítélhette, megvan-e a tutajnak az a merülési és stabilitási foka, amilyenre tervezték; 2. ha majd a Viktória-sziget szétolvad, akkor a tutaj már fenn úszik a vízen, és nem lesz alávetve annak az egyenetlenségnek, sőt rázkódtatásoknak, amelyek a jégtalaj szétesése folytán érhetik a földréteget. Ez a két, igen fontos ok késztette az ácsmestert arra, hogy a fent leírt módon járjon el.

E munkálatok idején Jasper Hobson - hol egyedül, hol Paulina Barnett asszony társaságában - a tengerparton kóborolt. A tenger állapotát figyelte, valamint a hullámok mardosta part kanyarulatainak változását. Tekintete végigfutott a puszta láthatáron. Észak felé most már sehol sem voltak jéghegyek. Hiába kereste a hadnagy a vízen - mint a hajótöröttek - azt a hajót, „amely sosem jelenik meg”. Az óceán magányosságát csupán néhány tovacikázó delfin zavarta: ez a cetfajta otthon van ezeken a zöld vizeken, ahol azoknak a mikroszkopikus állatkáknak miriádjai élnek, amelyekkel a delfin táplálkozik.

Aztán még fák is úsztak a vízen, különböző fajtájú, a meleg tájakon gyökerestül kitépett fák, amelyeket a földgolyó nagy tengeráramlatai ragadtak magukkal idáig.

Egy napon, május 16-án Paulina Barnett asszony és Madge együtt sétált a szigetnek a Bathurst-fok és az egykori kikötő közti részén. Szép idő volt. És jó meleg. Már jó néhány nap óta nyoma sem volt hónak a szigeten. Csak azok a jégtáblák emlékeztettek még a sarkvidéki éghajlatra, amelyeket a jéghegyek halmoztak fel a sziget északi részén. De lassacskán ezek a jégtömbök is felolvadtak, s naponta új vízeséseket rögtönöztek a jéghegyek csúcsán és lejtőin. Bizonyára ezeket a hideg halmozta utolsó jégtömegeket is nemsokára felolvasztja a nap.

Most furcsa látványt nyújtott a Viktória-sziget! Vidámabb szemmel a világba tekintő embereket még érdekelt volna is ez a látvány. Szokatlan erővel tört be a tavasz. Ezen a most enyhébb szélességi kör alá került talajon gazdagon áradt el a növényi élet. A moha, a kis virágok, Joliffe-né asszony veteménye, csodálatosan pazar fejlődésnek indultak. E táj minden életereje, amelyet eleddig elnyomott a sarki éghajlat, kiáradt most, s ezt nemcsak a virágzó növények tömege, hanem élénk színpompájuk is tanúsította. Most már nem azok a sápatag színárnyalatú, vízszínű virágok nyíltak itt, de csupa meleg szín virított, méltó a naphoz, amely rájuk vetette sugarát. A különféle fajta növények, a szamócabokor éppúgy, mint a nyárfa, a fenyő vagy a nyírfa, sötétzöld ruhát öltöttek. Rügyeiket kipattantotta a növényi nedv, amelyet néhány órán át már 68 Fahrenheit (+20 Celsius) fokos meleg hevített. A sarkvidéki természet megváltozott, minthogy az európai Krisztiánia vagy Stockholm magasságába jutottak, vagyis a mérsékelt égöv legpompásabban zöldellő tájainak szélességi fokára.

De Paulina Barnett asszony mit sem akart látni a természetnek mindeme figyelmeztetéséből. Változtathatott-e vajon a természet az ő tiszavirágéletű lakhelyük helyzetén? Hozzácsatolhatta-e valahol ezt a tévelygő szigetet a földkerekség szilárd kérgéhez? Nem, és iszonyú katasztrófa előérzete szállta meg a lelkét. Neki is éppúgy megvolt a maga ösztöne, mint az erőd közelében nyüzsgő állatok százainak. A róka, nyuszt, hermelin, hiúz, hód, pézsmapatkány, nyérc, sőt még a farkas is mind, mind érzi a közeledő, elkerülhetetlen veszélyt: mindezek a vadállatok szelídebbek lettek, s egyre inkább közelednek egykori ellenségükhöz, az emberhez, mintha csak az ember megmenthetné őket! Olyan volt ez, mint az ember felsőbbségének néma, ösztönös elismerése, mégpedig éppenséggel olyan körülmények között, amikor az ember nem segíthet rajtuk!

Nem! Paulina Barnett asszony mindebből semmit sem óhajtott látni, és tekintetét most le nem vette erről a kérlelhetetlen, végtelen, mérhetetlen tengerről, amelynek csak a vele egybeolvadó égboltozat volt a láthatára!

– Szegény Madge-em - mondta -, én cipeltelek ide, ebbe a katasztrófába, téged, aki engem mindenüvé követtél, akinek önfeláldozó barátsága jobb sorsot érdemelt! Megbocsátasz nekem?

– Csak egy dolog van a világon, amit én nem bocsátanék meg neked, leányom - felelte Madge -, ha a halált nem oszthatnám meg veled!

– Madge! Madge! - kiáltott fel a híres utazónő - ha én az életem árán meg tudnám menteni ezeket a szerencsétleneket, habozás nélkül odaadnám értük!

– Nincs hát már semmi reményed, leányom? - kérdezte Madge.

– Nincs! - sóhajtott fel Paulina Barnett asszony, s barátnője karjába hanyatlott.

Egy pillanatra mégiscsak nőnek mutatkozott ez a férfias természet, de ki ne értené meg ezt a pillanatnyi gyöngeséget, ily megpróbáltatások közepette.

Paulina Barnett asszony zokogott! Szívéből kicsordult a keserűség, s könnyek öntötték el arcát.

Madge csókolgatta, simogatta, úgy vigasztalta.

– Madge! Madge! - fordította barátnője felé könnyes arcát Paulina asszony - legalább meg ne mondd nekik, hogy sírtam!

– Dehogy mondom! De egyébként el sem is hinnék nekem. Ez csak egy pillanatnyi gyöngeség. Szedd össze magad, leányom, hiszen te tartod itt bennünk a lelket! Állj talpra, és szedd össze a bátorságod!

– Hát neked még van reményed? - kiáltotta Paulina Barnett asszony, s szemébe nézett hűséges osztályostársának.

– Én mindig remélek - válaszolta Madge egyszerűen.

De hát hogyan is maradhatott még csak egy szikrányi reménységük is, amikor néhány nappal később az úszó sziget a Szent Mátyás-szigetcsoport mellett tovaúszott a nyílt tengeren, és most már sehol sem volt föld ezen a Bering-tengeren, ahol kiköthetett volna!