A HEGYOMLÁS

Telelőink tehát végre a Bering-tenger látogatottabb vidékei felé közeledtek. Most már nem kellett attól félniük, hogy északra sodródnak. Már csak arról volt szó, hogy ellenőrizzék a sziget útját, és felbecsüljék a sebességet, amely - az akadályokat figyelembe véve - bizonyára nagyon egyenlőtlen lesz. Ezzel foglalkozott igen aprólékos pontossággal Hobson hadnagy, s váltakozva vette fel hol a nap, hol meg a csillagok magasságát. Már másnap, április 16-án a megfigyelés után úgy számított, hogy ha a sebesség változatlan marad, a Viktória-sziget május elején eléri a sarkkört, amelytől legfeljebb négy földrajzi foknyi terület választja el.

Feltételezhető volt, hogy akkor a tengerszoros legszűkebb részébe érkező sziget ismét „lehorgonyoz” addig, míg a jégzajlás utat nem nyit számára. Akkor aztán vízre bocsátják a bárkájukat, és az amerikai szárazföld felé vitorláznak.

Mint tudjuk - hála az elővigyázatossági intézkedéseknek - minden készen volt az azonnali vízreszálláshoz.

A sziget lakói most már türelmesebben s főként több reménykedéssel várakoztak. A sok megpróbáltatást szenvedett, szegény emberek érezték, hogy most már „egyenesben” vannak, s oly közel haladnak az egyik vagy másik parthoz, hogy semmi akadálya nem lesz, hogy néhány napon belül kiköthessenek.

Ez a kilátás lelkesítette őket. Ismét rátaláltak arra a természetes jókedvre, amelyet már oly rég elűztek a viszontagságok. Az étkezések ismét vidáman folytak, annál is inkább, mivel élelemben nem volt hiány, s mert az új program nem írt elő takarékoskodást. Ellenkezőleg. Aztán meg a tavasz hatása is érezhetővé vált, s mindnyájan valósággal megrészegedve szívták be a tavaszi szél hozta langyos levegőt.

A következő napokban többször is kirándultak a sziget belsejébe és a tengerpartra. Most már sem a prémes állatok, sem a kérődzők s a ragadozók nem gondolhattak arra, hogy elhagyják a szigetet; a jégmező, melynek eddig foglyai voltak, levált az amerikai partról - amit sodródó mozgása bizonyított -, s így nem léphettek a szárazföldre.

A szigeten sem az Eszkimó-foknál, sem a Michel-foknál, sem pedig a part bármely más részén változás nem történt. Semmi sem változott a sziget belsejében, sem az erdővágásban, s a lagúna partjain sem. Az a nagy bevágódás, amely a Michel-foknál a vihar idején képződött, a tél folyamán teljesen összezáródott, és semmiféle más hasadás nem látszott a talaj felszínén.

Kirándulásaik idején a sziget különböző részein falkába verődött farkasokat láttak. A sziget egész állatvilágából egyedül csak ezek a gonosz bestiák nem lettek szelídebbek, még a közös veszély idején sem.

Többször is látták Kalumah megmentőjét. A derék medve mélabúsan sétálgatott az elhagyott lapályon, s mindig megállt, amikor a felderítő csapat elhaladt a közelében. Sőt néha egészen az erődig követte őket, bölcsen tudva, hogy nincs mit tartania ezektől a jó emberektől, mert hiszen nincs miért haragudniuk rá.

Április 20-án Hobson hadnagy megállapította, hogy az úszó sziget szüntelenül folytatja dél felé vezető útját. Az, ami a jéghegységből megmaradt, azaz a déli rész jéghegyei, követték útjában, de a viszonyításra alkalmas pontok híján csak csillagászati megfigyelések útján vehették észre a helyzetváltozásokat.

Jasper Hobson most a talajon több helyütt is méréseket végeztetett, nevezetesen a Bathurst-fok alatt, valamint a lagúna partjain. Azt akarta megtudni, milyen vastag az a jégréteg, amely a termőföldet hordja. Rájöttek, hogy ez a jégréteg a tél folyamán nem vastagodott, s hogy a sziget szintje általánosságban, úgy látszik, semmivel sem emelkedett magasabbra a tengerszint fölé. Ebből tehát azt következtethették, hogy minél hamarabb el kell hagyniuk ezt a törékeny talajt, amely egykettőre elolvad, ha a Csendes-óceán melegebb vizeibe kerül.

Ez idő tájt, április 25-én a szigeten ismét csak változott a tájékozódás. Az egész jégmező háromnyolcadnyi fordulatot tett keletről nyugatra, kerületéhez képest. A Bathurst-fok vége mostantól kezdve északnyugatra nézett. Most hát a jéghegyek végső maradványai elzárták az északi láthatárt. Bebizonyult tehát, hogy a jégmező szabadon mozog a tengerszorosban, s hogy még semmilyen földdel nem határos.

Közeledett a végzetes pillanat. A nappali vagy éjszakai megfigyelések pontosan meghatározták a sziget helyzetét - és ennek következtében - a jégmezőét is. Április 30-án az egész átsodródott a Kotzebue-öblön, ezen a széles, háromszögű bevágódáson, amely olyan az amerikai parton, mint egy mély harapás. Az öböl déli részén a Prince de Galles-hegyfok terül el, amely talán megállítja az úszó szigetet, mert csaknem pontosan a közepén fekszik a szűk tengerszorosnak.

Most elég szép volt az idő, s a Fahrenheit-hőmérő higanyszála gyakran 50 (+10 Celsius) fokig is felszaladt. Telelőink néhány héttel ezelőtt kibújtak téli gúnyáikból. Bármely percben készen voltak az indulásra. Thomas Black, a csillagász már fel is hordta a bárkára az ő tudós-málháját, műszereit, könyveit. Bizonyos mennyiségű élelmet is berakodtak, valamint néhány darabot a legértékesebb prémekből.

A május 2-i rendkívül pontos megfigyelés eredménye az volt, hogy a Viktória-sziget útja kelet felé haladó tendenciát mutat, ebből következtethetően tehát az amerikai szárazföld felé tart.

Ez szerencsés körülménynek számított, mivel, mint tudjuk, a Kamcsatka-tengeráramlat az ázsiai partok mentén halad, ennek következtében nem kellett hát többé attól tartaniuk, hogy magával ragadja a szigetüket. Végre hát telelőinkhez szegődött a szerencse!

– Én valahogy úgy képzelem, asszonyom - fordult most Long őrmester Paulina Barnett asszonyhoz -, hogy mi kifárasztottuk a balsorsot. Végére értünk a sok szerencsétlenségünknek, s úgy vélem, most már nincs mitől félnünk.

– Valóban, én is osztom az ön véleményét, Long őrmester - válaszolta Paulina Barnett asszony -, kétségkívül szerencsénk volt, hogy néhány hónappal ezelőtt le kellett mondanunk a jégmezőn át tervezett utunkról. A gondviselés vett védelmébe bennünket akkor, amikor számunkra járhatatlanná tette a jégmezőt!

Paulina Barnett asszonynak minden bizonnyal igaza volt, amikor így beszélt. Valóban, micsoda veszélyek leselkedtek rájuk tél derekán, azokon az akadályokkal tűzdelt utakon; mily fáradalmak, a hosszú sarkvidéki éjszakában, ötszáz mérföldnyire a parttól!

Május 5-én Jasper Hobson közölte társaival, hogy a Viktória-sziget áthaladt a sarkkörön. Most végre a földtekének abba a zónájába került, amelyet sosem, még a legnagyobb délsarki elhajláskor sem hagy el a nap. Ezeknek a derék embereknek úgy tűnt, mintha a lakott világba érkeztek volna vissza.

Ezen a szép napon felhajtottak egy-két pohárkával, itallal köszöntötték a sarkkört, mintha csak az Egyenlítőhöz érkeztek volna, egy olyan hajóval, amely most először széli át ezt a vonalat.

Ezentúl már csak arra kellett várniuk, hogy a jégtáblák szétessenek, s félig felolvadjanak, hogy utat nyissanak az egész kis kolónia népével megrakott bárkának!

Május 7-én a sziget még egy negyedfordulatnyi helyzetváltozáson ment keresztül. A Bathurst-fok most északra mutatott, fölötte azok a jégtömegek, amelyek az egykori jéghegységből még állva maradtak. A sziget tehát csaknem visszanyerte fekvésének azt az irányát, amelyet a térképek abban az időszakban jelöltek, amikor még az amerikai szárazföld részét képezte.

Vagyis a sziget teljes fordulatot tett maga körül, és a kelő nap, egymás után, partjának valamennyi pontját üdvözölte.

A május 8-i megfigyelés azt is megmutatta, hogy a sziget megállt, csaknem a szoros közepén fekszik, alig negyven mérföldnyire a Prince de Galles-hegyfoktól. Így tehát itt a föld, aránylag nem is messze, s ez mindnyájuk biztos menekvésének látszott.

Este pompás vacsora köré ültek a nagyteremben. Felköszöntőket mondtak Paulina Barnett asszonyra és Hobson hadnagyra.

A hadnagy elhatározta, hogy még aznap éjjel megfigyeli azokat a változásokat, amelyek a jégmező déli részén végbemehettek; talán támadt ott valami járható nyitott út.

Paulina Barnett asszony el akarta kísérni Jasper Hobsont erre a felderítő útjára, de a hadnagy azt óhajtotta, hogy társnője inkább pihenjen egy kicsit, s csak Long őrmestert vitte magával.

Paulina Barnett asszony engedett a hadnagy kérésének, s Madge-dzsel és Kalumahhal visszatért a főépületbe. A katonák és az asszonyok szintén elfoglalták már szokott hálóhelyüket a számukra fenntartott melléképületben.

Szép éjszaka volt. A csillagok vakító fénnyel tündököltek, mert a hold nem volt fenn.

Valamiféle, rendkívül szétszórt, a jégmező visszatükrözte fény némiképp megvilágította a légkört, úgyhogy messzebbre láthatott el a szem.

Hobson hadnagy és Long őrmester kilenc órakor hagyták el az erődöt, s a partnak a Bathurst-kikötő és a Michel-fok között elterülő része felé irányították lépteiket.

A két felderítő két-három mérföldnyi úton követte a partot. De micsoda látványt nyújtott még mindig ez a jégmező! Mily felfordulás! Minő káosz!

Képzeljünk el egy gigantikus, szeszélyes kristály alakúvá fagyott jégtömeget, az orkán korbácsolása közepette hirtelen befagyott tengert. Ráadásul a jégtáblák még semmi szabad helyet sem hagytak egymás között, úgyhogy a bárkával nem lehetett ide bemerészkedni.

Jasper Hobson és Long őrmester beszélgetve és megfigyeléseket végezve egészen éjfélig maradtak künn a parton. Látván, hogy itt minden változatlan állapotban maradt, elhatározták, hogy visszatérnek a Reménység-erődbe, hogy néhány órára ők is lepihenjenek.

Mintegy száz lépést tehettek, és már az egykori Paulina-folyó kiszáradt medrében haladtak, amikor valami váratlan zajra hirtelen megtorpantak. Olyan volt, mint valami távoli moraj, amely a jégmező északi részén keletkezhetett. A robaj gyorsan erősödött, sőt nemsokára szörnyű méreteket öltött. Nyilvánvaló volt, hogy valami hatalmas természeti jelenség megy végbe azon a tájon, és különösen az volt meglehetősen nyugtalanító, hogy Hobson hadnagy úgy érezte, mintha remegni kezdene a talaj a lába alatt.

– Ez a moraj a jéghegyek felől jön - mondta Long őrmester. - Vajon mi történik ott?...

Jasper Hobson nem felelt, csak rendkívül nyugtalanul vonta magával társát, a part felé.

– Az erődbe! Vissza az erődbe! - kiáltotta Hobson hadnagy. Talán szétváltak a jégtáblák, és most vízre bocsáthatjuk a bárkánkat!

Mindketten lélekszakadva rohantak a legrövidebb úton, a Reménység-erőd irányába.

Száz gondolat kergetőzött az agyukban. Miféle új természeti jelenség okozhatta ezt a váratlan morajt? Vajon van tudomása erről az eseményről az erőd alvó lakóinak? Már hogyne lenne, hiszen ezek a percről percre erősödő dördülések - hogy a nép nyelvén fejezzük ki magunkat - „még a holtakat is felébresztenék”.

Jasper Hobson és Long őrmester húsz perc alatt befutotta azt a két mérföldet, amely a Reménység-erődtől elválasztotta őket. De mielőtt még a kerítésövezethez érkeztek volna, észrevették társaikat, férfiakat, nőket, amint egymás hegyen-hátán, kétségbeesetten kiáltozva, pánikszerűen menekülnek.

Mac Nap ácsmester, karján gyermekével odasietett a hadnagyhoz.

– Nézze, hadnagy úr! - kiáltotta, és egy, az övezet mögött néhány lépésnyire emelkedő dombocska felé vonta magával a hadnagyot.

Jasper Hobson odatekintett.

A jéghegyek utolsó maradványai, amelyek az ő elindulásuk előtt még vagy két mérföldnyire voltak a nyílt tengeren, a partra zúdultak. A Bathurst-fok nem volt többé, és a jéghegyek szétzúzta föld- és homokréteg az erődövezetet borította. A lakóház és az északi oldalon hozzá tartozó melléképületek eltűntek az óriási hegyomlás alatt.

Szemtanúi voltak, amint a jégtömbök borzalmas robaj közepette egymásra torlódtak, majd lezuhanva, mindent szertezúztak, ami csak útjukba került. Az egész olyan látványt nyújtott, mintha menetelő jégtömbök serege intézne támadást a sziget ellen.

Ami pedig a hegyfok lábánál épült hajócskájukat illeti, hát az megsemmisült!

Ebben a pillanatban egy lezuhanó, szörnyű súlyú jégtömb alatt az az épület is összeomlott, amelyben a katonák laktak a feleségükkel, s ahonnan még idejében kimenekülhettek.

Az eget verte a szerencsétlenek kétségbeesett jajkiáltása.

– Hát a többiek!... A társaink!... - kiáltott fel a legrémültebb döbbenet hangján a hadnagy.

– Ott vannak! - felelte Mac Nap, s arra a homok-, föld- és jégtömegre mutatott, amely teljesen eltemette a főépületet.

Igen! Ez az omladék eltemette maga alá Paulina Barnett asszonyt, s vele Madge-et, Kalumaht és Thomas Black-et, akiket álmukban lepett meg a hegyomlás.