Prémvadászok · MÁSODIK RÉSZ
XV.
MÉG EGY UTOLSÓ FELDERÍTŐ ÚT
Ettől az időponttól kezdve mindennap felkelt a nap, s egyre feljebb emelkedett a láthatáron. Csak néhány órára szakadt félbe az éjszaka. A hideg szigorúbb lett, ahogyan ez gyakran előfordul február hónapban, a Fahrenheit-hőmérő 1 (zéró alatti 17 Celsius) fokot jelzett. Ez volt ezen a különös télen az eddig mért legnagyobb hideg.
– Mely időszakban kezdődik itt a jégzajlás? - kérdezte egy nap Jasper Hobsont Paulina asszony.
– Általában, asszonyom, a jégzajlás nem kezdődik május első napjai előtt - felelte a hadnagy -, de ez a tél olyan enyhe volt, hogy hacsak nem áll be valami nagyon kemény hideg, lehetséges, hogy már áprilisban megkezdődik. Legalábbis az én feltevésem szerint.
– Így hát még két hónapig kell várnunk? - kérdezte Paulina Barnett asszony.
– Igen, asszonyom, két hónapig - válaszolta Jasper Hobson -, mivel könnyelműség lenne túl korán, a jégzajlás közepette vízre bocsátani a bárkánkat, s én úgy vélem, minden reményünk meglesz a sikerre, különösen akkor, ha be tudjuk várni azt az időpontot, amikor a szigetünk a Bering-szoros legszűkebb részébe kerül, oda, ahol a szoros száz mérföldnél nem szélesebb.
– Miket beszél, Jasper úr? - felelte a hadnagy válaszától meglepve Paulina Barnett asszony. - Hát elfelejti, hogy bennünket a Kamcsatka-tengeráramlat, ez az északi áramlat hozott ide, ahol most vagyunk, és hogy a jégzajlás idején ismét csak elkaphatja a szigetünket, s még messzebbre sodorhatja.
– Én ezt nem hiszem, asszonyom - felelte a hadnagy -, sőt még azt is merem állítani, hogy nem így lesz. A jégzajlás mindig észak-déli irányú, akár azért, mert talán megfordul a Kamcsatka-tengeráramlat, akár mert a Bering-áramlatot követik a jégtáblák, vagy bármily más olyan okból, amire nem is gondolhatok. De a jéghegyek mindig a Csendes-óceán felé úsznak, s ott, azokon a melegebb vizeken olvadnak fel. Ám kérdezze meg Kalumaht. Ő jól ismeri ezt a tájat, s ő is csak azt mondhatja, amit én, vagyis azt, hogy a jégzajlás északról délre halad.
Paulina asszony kérdésére Kalumah valóban megerősítette a hadnagy állítását, valószínűnek látszott tehát, hogy az április első napjaiban sodrásba kerülő sziget óriási jégtáblaként úszik majd dél felé, vagyis a Bering-szoros legszűkebb része felé, amelyet nyáridőben az új-arhangelszki halászok, révkalauzok és a parti tájakon ismerős hajósok látogatnak. De ha minden lehetséges késedelmet számításba vesznek, amely időtartam alatt a sziget leereszkedik dél felé, akkor május előtt nem léphetnek a szárazföldre. Ezenkívül, ámbár nem voltak nagy hidegek, a Viktória-sziget minden bizonnyal szilárdabbá vált, mégpedig azáltal, hogy jégalapja valószínűleg megvastagodott, s így számítani lehetett arra, hogy több hónapig ellenáll.
Telelőinknek nem volt tehát egyéb fegyverük, mint a türelem. Várni s egyre csak várni!
A kisbaba lábadozása szépen haladt. Negyvennapi betegség után február 20-án ment ki először a levegőre. Ezt úgy kell érteni, hogy a szobából kiment a nagyterembe, ahol becézgetéssel halmozták el. Anyja - bár az volt a szándéka, hogy egyesztendős korában elválasztja - Madge tanácsára tovább szoptatta, és az anyatej, rénszarvastejjel keverve, csakhamar talpra állította. A teremben rengeteg apró játékszer várta, barátai, a katonák fabrikálták a betegsége idején, s így elképzelhetjük, hogy ő volt a legboldogabb gyerek a világon.
Február utolsó hetében szüntelenül esett és havazott. Erős északnyugati szél fújt, sőt néhány napig elég hideg volt ahhoz, hogy bőséges havazást hozzon. De a szélvihar ekkor sem csendesedett. A Bathurst-fok és a jéghegyek felől siketítőn üvöltött a szél. A mennydörgés robajához hasonló dördüléssel omlottak össze az összeütköző jéghegyek. Észak felől nyomást kaptak a jégtáblák, s egymásra torlódtak a sziget partjain. Már-már attól lehetett tartani, hogy maga a hegyfok is lezuhan, hiszen voltaképpen nem volt egyéb, mint egy földdel és homokkal fedett jéghegy. Néhány hatalmas jégtáblát - óriási súlya ellenére - egészen az övezet cölöpkerítéséig vetett a rettentő nyomás. Az erőd lakóinak szerencséjére a hegyfok kitartott, és megvédte az épületeket a teljes szétmorzsolástól.
Érthető, hogy a Viktória-sziget helyzete a tengerszoros elszűkült bejáratánál, amely felé torlódva igyekeznek a jégtáblák, rendkívül veszélyes lehet. Valamiféle vízszintes lavina végigsöpörheti, hogy így fejezzük ki magunkat, a nyílt tengerre kisodort jéghegyek is szertezúzhatják, mielőtt még elsüllyedne a tenger mélységében. Annyi más után ez új veszedelmet jelentett. Paulina Barnett asszony az ár nyomásának csodálatos erejét s az egymásra torlódó jégtömbök ellenállhatatlan előrenyomulását látva, megértette, hogy a következő jégzajlásnál mekkora veszély fenyegeti a szigetet. Többször is beszélt erről Hobson hadnaggyal, s az úgy csóválta a fejét, mint akinek már válasza sincs erre.
Március első napjaiban teljesen elállt a szélvihar, s akkor vált csak láthatóvá, mekkora változáson ment keresztül a jégmező. Úgy látszott, a jégmezőnek valami elcsuszamlása folytán a jégtorlasz közelebb került a Viktória-szigethez. Néhol alig két mérföld távolságra került tőle, s úgy mozgott, mint az úszó jéghegyek, azzal a különbséggel, hogy a torlasz előrehaladt, azok pedig lefelé úsztak. A magas jéggát és a part között a talaj, vagyis jobban mondva a jégmező szörnyű felfordulás képét mutatta, teletűzdelve hummockokkal, letört jégcsúcsokkal, felfordított tömbökkel, felbukfencezett, sokoldalú jégtorlaszokkal s jéghullámokkal, mintha csak a legvadabb vihar idején hirtelen fagyott volna be a tenger. Felismerhetetlenné vált a táj. Azt lehetett volna mondani, hogy egy összeomlott nagyváros romjai ezek, egy városé, amelynek egyetlen szobra sem maradt a talapzatán. Csak a magas jéghegység állott rendületlenül, az égre rajzolva kúpjait, gömbjeit, fantasztikus gerinceit, hegyes csúcsait, s fenséges keretbe foglalta ezt a festői felfordulást.
Ekkorára már teljesen elkészültek a bárka építésével. Kissé ormótlan alakúra sikerült, amint ez várható is volt, de dicsőségére szolgált Mac Napnek, s gálya alakú elülső részével jobban állhat majd ellen a jégtáblákkal való összeütközéseknek. Olyan volt, mint azok a holland bárkák, amelyek kimerészkednek az északi vizekre. Befejezett vitorlázata, mint egy kétárbocosé, egy brigantinból, azaz artimon-árbocra szerelt, trapéz alakú farvitorlából meg egy háromszögletű orrvitorlából állt, mindez egyetlen árbocon. A kereskedelmi ügynökség sátorponyváit használták fel a vitorlázat elkészítésénél.
A hajócskában a Viktória-sziget minden lakója elfért, s nyilvánvaló volt, hogy ha a sziget beúszik a Bering-szorosba - ami remélhető volt -, akkor könnyen megteheti még a legnagyobb távolságot is, amely az amerikai szárazföldtől elválasztja. Most már tehát csak a jégzajlást kellett bevárni.
Ekkor Hobson hadnagynak az az ötlete támadt, hogy elég nagy kirándulást tesz délkelet felé avégből, hogy felderítse, milyen állapotban van most a jégmező, megfigyelje, vajon vannak-e már jelei a közelgő olvadásnak, s megvizsgálja a jégtorlaszt is, hogy végre láthassa, vajon a tenger jelenlegi állapotában el van-e még vágva minden átjáró az amerikai szárazföld felé. Sokféle esemény, sok véletlen játszhat közbe, mielőtt még a jégzajlás szabaddá tenné a tengert, s egy felderítő út az óvatosság parancsszava volt.
Elhatározták hát az expedíció kiküldését, s március 7-ére tűzték ki az indulást. A kis csapat Hobson hadnagyból, Paulina Barnettből Kalumahból, Marbre-ből és Sabine-ből állt. Megbeszélték, hogy ha az út járható, átjárót keresnek a jégmezőn, de Paulina Barnett asszony és társai két napon túl semmi esetre sem maradnak távol hazulról.
Elkészítették tehát az úti elemózsiát, és az osztag, minden eshetőségre jól felfegyverkezve, március 7-én délelőtt elhagyta a Reménység-erődöt, s elindult a Michel-fok felé.
Ekkor 32 Fahrenheit (0 Celsius) fokot jelzett a hőmérő. Kissé ködös, de csendes idő volt. A nap már napi hét-nyolc órás ívet írt le a láthatár fölött, s rézsútos sugarai elég jól világították meg a jégtömböket.
Kilenc órakor, rövid pihenő után Hobson hadnagy és társai leereszkedtek a Michel-fok lejtőjén, és délkeleti irányban elindultak a jégmezőn. A jéghegység ebben az irányban még három mérföldnyire sem volt a hegyfoktól.
Érthető, hogy meglehetős lassan haladtak. Minduntalan kerülgetni kellett, hol egy mély repedést, hol meg egy átmászhatatlan hummockot. Nyilvánvaló volt, hogy semmilyen szánnal nem merészkedhetnek erre az egyenetlen útra. Nem is út volt ez, hanem mindenféle nagyságú és alakú jégtömbök halmaza; némelyiket közülük csak a csoda tartotta egyensúlyban, mások meg éppen az imént omlottak le, amiről törésük vonala és késpenge éles szögleteik tanúskodtak. De mindeme törmelék és összevisszaság közepette egyetlen nyom sem jelezte, hogy ember vagy állat járt volna erre. Sehol semmi élőlény ebben a magánosságban, amelyet még a madarak is elhagytak.
Paulina Barnett asszony megdöbbenve tette fel önmagának a kérdést, hogy ha decemberben keltek volna útra, miképpen jutnak át ezen a felforduláson itt a jégmezőn, de Hobson hadnagy eszébe juttatta, hogy akkor egészen más látványt nyújtott a jégmező. A jéghegyek előidézte rettenetes nyomás akkor még nem állt elő, s így aránylag sima jégmezőt találtak volna. Az egyetlen akadályt az okozta, hogy a tenger nem volt mindenütt befagyva, és semmi egyéb. Igaz, hogy most a jégmező egyenetlensége miatt járhatatlan az út, de ezek a bukkanók a tél kezdetén még nem léteztek.
Eközben közeledtek a magas jéggáthoz. Kalumah csaknem állandóan a kis csapat előtt haladt. Az élénk és könnyed bennszülött nő oly biztos léptekkel szökellt a jégtáblák között, mint zerge az alpesi sziklákon. Csodálatos látványt nyújtott, amint így szökdécselt, habozás s egyetlen téves lépés nélkül, szinte ösztönösen követve mindig a legalkalmasabb átjárót, a jéghegyeknek ebben az útvesztőjében. Előreszaladt, visszajött, kiáltozott; megbízható vezetőnek bizonyult.
Délfelé elérkeztek a hatalmas jéghegyek alá, de három órába tellett, míg ezt a három mérföldnyi utat megtették.
Milyen félelmetesen szép is ennek a jéggátnak hatalmas tömege, amelynek némelyik csúcsa több mint négyszáz láb magasra emelkedik a jégmező szintje fölé. Világosan kirajzolódtak azok a rétegek, amelyekből alakult. Különböző színű, rendkívül finom árnyalatok tündököltek a jégfalakon. Nagy felületeken ragyogott ez a színpompa, hol szivárvány, hol jáspisszínű volt, mindenütt arabeszkekkel ötvözött, vagy világító, csillogó pikkelyekkel tűzdelt. Nincs olyan sziklafal, bármily különös alakzatú legyen is, amelyről fogalmat alkothatnánk ezekről a némely helyütt homályos, másutt meg átlátszó jéghegyekről, amelyeken a legcsodálatosabb fény- és árnyjátékokban gyönyörködhettek utasaink.
De csak a legnagyobb elővigyázattal közeledhettek ezekhez a magas jégszirttömegekhez, mert nagyon is kétes szilárdságúak voltak. Minden csakúgy töredezett, ropogott a belsejükben. A szörnyű szétesés belső munkája ment itt végbe. A jégtömegbe szorult légbuborékok siettették pusztulását, és érezni lehetett, hogy mindez a jégből való építkezés, a hideg remekműve, oly törékeny, hogy nem éli túl a sarkvidéki telet, és vízzé semmisül a nap sugarai alatt. Egész folyamok telnének ki belőlük.
Hobson hadnagynak figyelmeztetnie kellett társait a jéghegyomlás veszélyére, mert egyre-másra szakadtak le a csúcsok. Így hát a kis csapat a jéghegyektől bizonyos távolságra haladt végig a hegység mentén. S helyesen cselekedtek, hogy ilyen elővigyázatosak voltak, mert úgy két óra tájban, egy völgy kiszögellésénél, ahol Paulina Barnett asszony és társai éppen át akartak haladni, egy óriási, több mint egyszáz tonna súlyú jégtömb levált a jéggát csúcsáról, s rettenetes robajjal zúdult le a jégmezőre. A jégréteg betört a lezuhanó tömb alatt, és a víz magasra szökött. Szerencsére a jégtömb robbanó bomba módjára szétrepülő szilánkjai senkit sem találtak el.
Két órától ötig egy szűk, a jéghegyek közé ékelt, kanyargó völgyet követtek. Vajon ez a völgy egész szélességükben átszeli-e a jéghegyeket? Ezt aztán nem tudhatták. Ily módon betekintést nyerhettek a magas jéggát belső konstrukciójába. Azok a jégtömbök, amelyek alkották, szimmetrikusabban sorakoztak, mint a külső jégburkolat. Több helyütt jégbe fagyott fatörzsekre akadtak, de ezek nem sarkvidéki, hanem trópusi fafajták voltak. Minden valószínűség szerint a Golf-áramlattal kerültek ide, innen aztán a jégtáblák sodrában újra csak visszajutnak az óceánba. Néhány hajóroncsot is láttak, valami hajó vízvonal alatti részének maradványai és egyéb hajóalkatrészek voltak.
Öt óra tájban már annyira kezdett sötétedni, hogy abba kellett hagyni a felderítést. Mintegy két mérföldet tettek meg az akadályokkal teli s alig járható völgyben, de a kanyargós út miatt nem lehetett felbecsülni, voltaképpen mennyi utat tettek is meg hát légvonalban.
Jasper Hobson tehát jelt adott a megállásra. Marbre és Sabine - jégkésekkel felfegyverkezve - fél óra alatt barlangot vájtak a jégtömb oldalába; a kis csapat meghúzódott benne, megvacsorázott, és a fáradtságtól csaknem azonnal elnyomta őket az álom.
Másnap reggel nyolc órakor mindenki talpon volt, és Jasper Hobson még egy mérföldnyire a völgy mentén folytatta az utat, megtudandó, nem visz-e keresztül a jéghegy egész szélességében. A nap helyzete szerint a völgy, amely eddig északkeleti irányban haladt, most délkeletnek kanyarodott.
Tizenegy órakor Hobson hadnagy és társai átértek a jéghegy túlsó oldalára. Így tehát kétség sem fért ahhoz, hogy megvan az átjáró.
A jégmezőnek ez az egész keleti része ugyanolyan látványt nyújtott, mint a nyugati szakasza. Ugyanolyan jégtorlaszok, ugyanúgy meredeznek a tömbök. Mindenütt jéghegyek s hummockok terültek el, ameddig a szem csak ellátott; néhány sík, de keskeny területrész választotta el őket, ezeket számos hasadék darabolta szét, amelyeknek szélei szétesőben voltak. Mindenütt ugyanaz a magány, ugyanaz a jégpusztaság, ugyanaz az elhagyatottság. Sehol egy állat, sehol egy madár.
Paulina Barnett asszony felkapaszkodott egy hummock tetejére, s onnan egy óra hosszat szemlélte ezt a szemnek oly igen szomorú sarki világot. Akaratlanul is arra az indulásra gondolt, amelyet öt hónappal ezelőtt megkíséreltek. Lelki szemei előtt megjelent a kereskedelmi ügynökség egész személyzete, ez az egész, az éjszakába veszett nyomorúságos karaván, amely e magános jégbirodalom közepette annyi akadállyal és oly sok veszéllyel küszködve igyekezett az amerikai szárazföld felé!
Végül is Hobson hadnagy rezzentette fel álmodozásából.
– Asszonyom - szólt hozzá -, íme, már egy teljes napja, hogy elhagytuk az erődöt. Most már tudjuk, milyen vastag a jéghegy, mivel pedig megígértük, hogy két napnál tovább nem maradunk távol, azt hiszem, itt az ideje, hogy visszaforduljunk.
Ezt Paulina Barnett asszony is helyeselte. A felderítés célját elérték. A jéghegy csak közepes vastagságúnak bizonyult, úgyhogy ha megindult a jégzajlás, elég gyorsan elolvad majd, és szabad utat enged Mac Nap bárkájának. Most már hát nem volt itt több keresnivalójuk, haza kellett térniük, mert hiszen változhat az idő is, és ha kitör a hóvihar, akkor a völgyön át nemigen lesz járható az út.
Megebédeltek hát, és délután egy óra tájt elindultak hazafelé. Öt órakor, úgy, mint tegnap, ismét megálltak, s jégkunyhóban töltötték az éjszakát. Eseménytelenül telt el az éj, és másnap, március 9-én reggel nyolc órakor a hadnagy jelt adott az indulásra.
Szép idő volt. A nap felkelt a jéghegyek fölött, s néhány sugarát a völgyre vetette. Jasper Hobson és társai hátat fordítottak a napnak, mivel nyugat felé haladtak, de azért gyönyörködhettek a jégfalak visszatükrözte, szemük előtt kereszteződő napsugarakban.
Paulina Barnett asszony és Kalumah kissé elmaradtak, s beszélgetve követték a Marbre és Sabine mutatta szűk átjárókat. Azt remélték, hogy délre áthaladnak a jéghegységen, megteszik a Viktória-szigetig még hátralevő három mérföldet, s délután egy vagy két órára odaérnek. Így napnyugtakor már otthon is lesznek a kirándulók. Ez ugyan néhány óra késedelmet jelent, de társaiknak nincs mit aggódniuk emiatt.
Igen ám, csakhogy nem számoltak azzal a közbejött eseménnyel, amelyet semmilyen emberi éleslátás nem láthatott előre.
Úgy tíz óra felé járt az idő, amikor Marbre és Sabine, akik vagy húsz lépéssel a többiek előtt jártak, megálltak. Úgy látszott, mintha vitatkoznának. Mikor a hadnagy, Paulina Barnett asszony és a fiatal bennszülött nő utolérte őket, látták, hogy Sabine kezében tartja az iránytűjét, mutogatja társának, amaz pedig megdöbbenve nézi a műszert.
– Na tessék! Ez aztán a fura dolog! - kiáltott fel Hobson hadnagyhoz fordulva. - Megmondaná nekem, kérem, hadnagy úr, hogy a jégmezőtől mely irányba esik a mi szigetünk? Keletre vagy nyugatra?
– Nyugatra - felelte a kérdéstől kissé meglepetten Jasper Hobson. - Hiszen ezt maga is jól tudja, Marbre.
– Persze hogy tudom!... Nagyon is jól tudom!... - válaszolta fejcsóválva Marbre. - De ha a szigetünk nyugaton fekszik, akkor mi rossz úton járunk, és távolodunk tőle!
– Micsoda? Távolodunk! - csodálkozott vadásza határozott hangján a hadnagy.
– Kétségtelenül, hadnagy úr - felelte Marbre. - Ám tessék megnézni az iránytűt. Akármi legyek, ha nem azt mutatja, hogy mi kelet felé tartunk, nem pedig nyugat felé.
– Ez lehetetlen! - mondta Paulina asszony.
– Tessék. Nézze meg, asszonyom - felelte Sabine.
A mágnestű valóban meggabalyodott, mert homlokegyenest ellenkező irányba mutatott, mint ahogy várták. Jasper Hobson elgondolkodott, s nem válaszolt.
– Úgy látszik, akkor tévedtünk, amikor ma reggel elhagytuk a hókunyhónkat - jegyezte meg Sabine. - Biztosan balra indultunk el, ahelyett, hogy jobbra fordultunk volna.
– Nem! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony. - Ez lehetetlen! Nem tévedtünk!
– De... - ellenkezett Marbre.
– Miért „de”? - vágta el a szavát Paulina Barnett asszony. - Nézze csak a napot! Most már talán nem keleten kél? Márpedig, mivelhogy reggel hátat fordítottunk neki, s azóta is állandóan a hátunk mögött van, világos, hogy mi most nyugat felé haladunk. Mivel pedig a sziget nyugatra fekszik, ha kikerülünk ebből a völgyből, a jégmező nyugati részén ott találjuk a szigetünket.
Marbre-t úgy meghökkentette ez az érvelés, hogy nem tudott mit válaszolni, s összefont karral állt ott.
– No jó - mondta most Sabine -, de hát akkor az iránytű homlokegyenest ellentmond a napnak!
– Így van, legalábbis e pillanatban - válaszolta Jasper Hobson -, és ennek egyedüli magyarázata ez: a magas északi szélességeken és azokon a tájakon, amelyek a mágneses sark közelében terülnek el, olykor előfordul, hogy az iránytű megbolondul, és hogy a tűhegy teljesen hamis irányt mutat.
– Jó - mondta Marbre -, akkor tehát úgy kell folytatnunk az utunkat, hogy mindig a hátunk mögött legyen a nap?
– Ehhez kétség sem fér - válaszolta Hobson hadnagy. - Jómagam, ha az iránytű és a nap között választhatok, hát én bizony habozás nélkül a napot választom. Mert a nap, az aztán sosem gabalyodik meg!
Az utat folytatták úgy, hogy a nap mindig a hátuk mögött volt, mert annyi biztos, hogy Jasper Hobson a nappal tündöklő csillagának helyzetéből következtetett érvelésével szemben nem volt mit ellenvetni.
A kis csapat tehát a völgyben haladt, de az út valahogy tovább tartott, mint gondolták. Jasper Hobson úgy számított, hogy még dél előtt átjutnak a jégmezőn, de már két óra is elmúlt, amikor végre a szűk átjáró végéhez értek.
Ez a meglehetősen furcsa késedelem nemigen nyugtalanította a hadnagyot, de képzelhetjük Hobson és társai mélységes megdöbbenését, amikor, kijutva a jégmezőre, a jéghegyek alján nem látták ott a Viktória-szigetet, holott annak ott kellett volna lennie a szemük előtt!
Nem! A sziget - amely pedig innen, a Michel-fokot koszorúzó fákról világosan felismerhető - nem volt sehol! Végtelen jégmező terült el a helyén, amelyet a jéghegyek fölött, a pályáján haladó nap sugarai ragyogtak be, ameddig a szem csak elláthatott!
Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Kalumah és a két vadász csak bámultak, majd összenéztek.
– Itt kellene lenni a szigetnek! - kiáltotta Sabine.
– Márpedig nincs itt! - felelte Marbre. - Nahát! Hova lett a sziget, hadnagy úr?
Paulina Barnett asszony annyira elképedt, hogy nem tudott mit válaszolni. Jasper Hobson egy szót sem szólt.
Most Kalumah odalépett a hadnagyhoz, megérintette a karját, és így szólt:
– Eltévedtünk a völgyben. Felfelé mentünk ott, ahol lefelé kellett volna jönnünk, és most ott vagyunk, ahol tegnap voltunk, amikor először mentünk át a jégmezőn. Jöjjenek! Jöjjenek velem!
S a hadnagy, Paulina Barnett asszony, Marbre és Sabine - magukat a fiatal bennszülött nő ösztönére bízva - szinte gépiesen követték őt, megfordultak, és ismét bementek a szűk átjáróba, holott, ha a nap járása szerint igazodtak, a látszat Kalumah ellen szólt!
De Kalumah mit sem magyarázgatott, s menet közben csak ennyit mormolt:
– Gyerünk! Gyorsan, gyorsan!
A hadnagy, Paulina Barnett asszony és társaik végképp kimerültek, s már alig vánszorogtak, amikor éjszaka, három óra gyaloglás után végre a jéghegyek túlsó oldalára érkeztek. Sötét volt, hát nem láthatták, itt van-e a sziget, de ezt illetően nem sokáig maradtak bizonytalanságban.
Mert alig tettek néhány száz lépést a jégmezőn, amikor egyszerre csak mindenfelől égő gyantafáklyák lobogását pillantották meg, és puskalövések is dördültek; így adtak jelet nekik.
A kis csapat viszonozta a jeleket, s kisvártatva már együtt voltak Long őrmesterrel és Thomas Blackkel - akit a barátai sorsa feletti aggodalom végre kizökkentett tompultságából - és a többiekkel, akik elébük szaladtak. A szegény emberek már valóban nagyon nyugtalankodtak, mert minden okuk megvolt feltételezni - ami egyébként így is történt -, hogy Jasper Hobson és társai hazafelé tartva eltévedtek.
De vajon miért gondolkodtak így azok, akik a Reménység-erődben maradtak? Miért vélekedtek úgy, hogy a hadnagy és kis csapata hazafelé tartva eltévedt?
Ez azért volt, mert az óriási jégmező és vele együtt a sziget tegnap óta elmozdult, s félfordulatot végzett maga körül. S ezért, ennek az elmozdulásnak következtében történt, hogy most már nem nyugatra, hanem keletre fekszik a jéghegység, s ezért kellett hát errefelé keresni a vándor szigetet.