JASPER HOBSON KÖZÖL VALAMIT

Így állt a helyzet. A sziget, Long őrmester kifejezése szerint, „horgonyt vetett”, s most már állt, mint abban az időben, amikor még a földszoros által egy darabot képezett az amerikai szárazfölddel. De hatszáz mérföld választotta el minden lakott területtől, és ezt a hatszáz mérföldet szánokkal kellene megtenni, a befagyott tenger alkotta jégmezőn, a hideg halmozta jéghegyek közepette, s mindezt a sarki tél legzordabb hónapjaiban.

Rettenetes vállalkozás volt ez, de ennek ellenére habozás nélkül neki kellett vágni. Végre beköszöntött a tél, amely után Hobson hadnagy annyira sóvárgott, megállította a sziget végzetes, észak felé tartó haladását, s hatszáz mérföld hosszú hidat vert közte és a szomszédos szárazföldek között! Ki kellett hát használni ezeket az új esélyeket, és hazakerülni ezzel az egész, az északsarki régiókba veszett teleppel.

Miként ezt Hobson hadnagy barátai előtt kifejtette, nem lehetett várni jövő tavaszig, míg a jégzajlás megindul, vagyis még egyszer átadni magukat a Bering-tenger áramlatainak. Csak arról lehetett szó, hogy megvárják, míg teljesen beáll a tenger, ennek megtörténtét három-négy hétre becsülték. Hobson hadnagy úgy számított, hogy gyakran végez majd felderítő utakat a szigetet körülzáró jégmezőn, hogy megállapíthassa, elég erős-e már a jég, elég könnyen csúszik-e rajta a szán, valamint azt, hogy melyik a jobb út, az, amelyik az ázsiai partok felé, vagy pedig az, amelyik az amerikai szárazföld felé vezet.

– Magától értetődik - tette hozzá Jasper Hobson, miután mindezt megbeszélte Paulina Barnett asszonnyal és Long őrmesterrel -, magától értetődik, hogy sokkal szívesebben tartanánk Új-Georgia tájai felé, mint az ázsiai partokra, és ha esélyeink mindkét irányban egyformák, akkor inkább Orosz-Amerika felé indulunk.

– Akkor Kalumahnak majd nagy hasznát láthatjuk - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, mivel ő bennszülött, s tökéletesen ismeri Új-Georgia egész területét.

– Valóban nagy hasznunkra lesz a leány - mondta Hobson hadnagy -; az ő érkezését igazán a gondviselésnek köszönhetjük. Segítségével könnyen elérhetjük a Norton-tengeröbölnél fekvő Michel-erődöt, sőt még ettől délebbre akár Új-Arhangelszk városát is, ahol meg is várhatjuk a tavaszt.

– Szegény Reménység-erőd! - sóhajtott fel Paulina Barnett asszony - annyi fáradozás árán épült, oly szerencsésen létesítette ön, hadnagy úr! Megszakad a szívem, ha itt kell hagynunk, ezen a szigeten, e jégmezők közepette, talán áthághatatlan jéghegyeken túl! Igen!... Vérző szívvel hagyom majd itt, ha üt a végső búcsú órája!

– Nekem is éppoly keserves ez, mint önnek, asszonyom - válaszolta Hobson hadnagy -, s talán még keservesebb! Ez volt életem legjelentékenyebb műve! Minden gondolatomat, minden energiámat a Reménység-erőd létesítésére fordítottam, és örökké vigasztalan leszek, hogy kénytelen vagyok elhagyni! Meg aztán mit mond majd a Társaság, amely engem ezzel a feladattal megbízott, és amelynek én csak egy szerény ügynöke vagyok?

– A Társaság majd azt mondja, hadnagy úr - kiáltott fel lelkes élénkséggel Paulina Barnett asszony -, azt mondja majd a Társaság, hogy ön megtette kötelességét, hogy önt nem lehet felelőssé tenni a természet szeszélyeiért, amelyek mindig és mindenütt hatalmasabbak, mint az ember és az emberi szellem! A Társaság megérti, hogy ön nem láthatta előre azt, ami bekövetkezett, mert az túl van az emberi előrelátás határain! S végül azt is megtudja a Társaság, hogy, hála az ön óvatosságának és erkölcsi erejének, az önre bízott emberek közül egyetlenegynek vesztét sem kell gyászolnia.

– Köszönöm - felelt a hadnagy, s megszorította Paulina Barnett asszony kezét -, köszönöm önnek ezeket a szíve diktálta szavakat, de én elég jó emberismerő vagyok, így hát elhiheti nekem, hogy többet ér a siker, mint a bukás. De végre is, bízzunk Isten kegyelmében!

Long őrmester gyorsan el akarta téríteni hadnagyát ezektől a szomorú gondolatoktól, a jelenlegi körülményekre terelte a beszélgetést; a közeli indulás előkészületeit hozta szóba, s végül megkérdezte, hogy közölni szándékszik-e végre társaikkal a Viktória-sziget igazi helyzetét.

– Várjunk még - felelte Jasper Hobson -, hallgatásunkkal már eddig is sok nyugtalankodástól mentettük meg ezeket a szegény embereket, várjuk be, míg véglegesen döntünk az indulás időpontjáról, akkor aztán közöljük velük az egész való igazságot!

Miután ebben megegyeztek, a következő hetekben tovább folyt a szokott napi munka az erődben.

Milyen is volt most egy éve a Reménység-erőd akkor boldog és megelégedett lakóinak helyzete? Most egy éve idejében mutatkoztak a téli évad jelei. Az apró jégtáblák már ott úszkáltak a part közelében. Előbb a lagúna fagyott be, mert annak csendesebb volt a vize, mint a tengeré, s éjszakánként fagypont alatti 3-4 fokra süllyedt. Jasper Hobson kezdte téli gúnyájukba, prémbundába, gyapjú alsóneműbe öltöztetni az embereit. A lakóház belsejében felállították a kondenzátorokat. Megtisztogatták a légtartályokat és a szellőztető szivattyúkat. Csapdákat raktak a paliszádövezet körül, a Bathurst-fok környékén, és Sabina meg Marbre örvendhettek a vadászsikereiknek. Végül pedig befejezték azokat a munkálatokat, amelyek célja az volt, hogy lakályosabbá tegyék a főépületet.

Ez idén ugyanígy jártak el ezek a derék emberek. Jóllehet a Reménység-erőd most mintegy két fokkal volt északabbra, mint a múlt esztendő telének kezdetén, úgy látszott, hogy ez nem okoz lényeges változást a sziget átlagos hőmérsékletében. Mert hiszen a hetvenedik és a hetvenkettedik szélességi kör közti távolság nem elég jelentékeny ahhoz, hogy lényegesen befolyásolhatná az átlagos hőmérsékletet. Sőt inkább azt észlelték, hogy most kevésbé szigorú a hideg, mint amilyen a tavalyi tél kezdetén volt. De még valószínűbb, hogy ezt a telet csak azért érezték elviselhetőbbnek, mert már hozzáedződtek ehhez az éghajlathoz.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kedvezőtlen évszak nem jelentkezett szokott szigorával. Nedves idők jártak, a légkör állandóan tele párával, s ebből hol eső lett, hol meg hó. De annyi biztos, nem volt elég hideg ahhoz, hogy Hobson hadnagy meg legyen elégedve.

Igaz, hogy a tenger befagyott a sziget körül, de nem egyenletesen, s nem folytatólagosan. A terjedelmes sötét foltok, amelyek elszórtan láthatók voltak az újonnan keletkező jégmezőn, arra vallottak, hogy a jégtáblákat még nem fagyasztotta egybe a hideg. Csaknem szüntelenül hallatszott a recsegés-ropogás; a még csak lazán egybefagyott darabokból álló jégmező töredezésének hangja volt ez; az eső felolvasztotta a jég felső rétegét. Még nem volt észrevehető az óriási nyomás, amely rendszerint akkor áll elő, ha a hirtelen beköszöntött hideg hatására gyorsan megindul a jegesedés folyamata, és a jégtáblák egymásra torlódnak. Jéghegyek, sőt még hummockok is ritkán voltak láthatók, s jégtömbök sem emelkedtek még a láthatáron.

– Ez a tél kedvére lenne - hajtogatta egyre Long őrmester - az északnyugati átjáró kutatóinak, vagy az Északi-sark felfedezőinek, de bizony egyáltalán nem kedvez a mi terveinknek, s egyenest árt a hazatérési lehetőségeinknek!

Így ment ez az egész október folyamán, és Jasper Hobson megállapította, hogy az átlagos hőmérséklet nemigen haladja meg a 37 Fahrenheit (+3 Celsius) fokot. Márpedig tudjuk, hogy a fagypont alatti 7-8 fokos, több napig tartó hideg kell ahhoz, hogy a tenger befagyjon.

Egyébként egy körülmény - amely sem Paulina Barnett asszony, sem pedig Hobson hadnagy figyelmét nem kerülte el - azt bizonyította, hogy a jégmező egyelőre még semmi esetre sem járható.

Ugyanis az állatok, amelyek szintén a sziget foglyai voltak, a prémes vadak, rénszarvasok, farkasok stb. kétségtelenül alacsonyabb szélességi fokon fekvő területekre menekültek volna, ha a menekvés lehetséges, vagyis ha a befagyott tenger biztonságos utat nyit előttük. Márpedig ezek az állatok még mindig nagy számban őgyelegtek az erőd körül, s egyre inkább keresték az ember szomszédságát. Sőt még a farkasok is lőtávolban közelítették meg az erődövezetet, miközben üldözték s felfalták a nyusztot meg a sarki nyulat; ezek képezték egyetlen táplálékukat. A kiéhezett rénszarvasok most már sehol sem akadtak legelni való mohára, sem fűre, s csapatostul keresték fel a Bathurst-fok környékét. Egy jegesmedve - kétségtelenül az, amelynek Paulina Barnett asszony és Kalumah még nem rótta le a hála adóját - gyakran barangolt a szálerdő fái között, a lagúna partjain. Nos, ha ezek a különféle állatok - főként a kérődzők, amelyek kizárólag növényi eledellel táplálkoztak - még most, október hónapban is a Viktória-szigeten tartózkodtak, akkor ez azt jelentette, tudták, hogy nem tudnak elmenekülni.

Már említettük, hogy az átlagos hőmérséklet a fagyponton állt. Márpedig Jasper Hobson megnézte a naplóját, s abból azt látta, hogy tavaly télen, ugyancsak október hónapban a hőmérő nulla alatti 20 Fahrenheit (-10 Celsius) fokot mutatott. Micsoda különbség! Mily szeszélyesen oszlik is meg a hőmérséklet ezeken a sarki tájakon!

Telelőink tehát mit sem szenvedtek a hidegtől, s egyáltalában nem kényszerültek szobafogságra. Azonban nagy volt a légkör páratartalma, gyakran esett a havas eső, és a légsúlymérő állandó süllyedése is azt mutatta, hogy a légkör tele van nedvességgel.

Ebben az október hónapban Jasper Hobson és Long őrmester több kirándulást tett, hogy a szigetet körülölelő jégmező állapotát felderíthessék. Egyik nap a Michel-fokra, máskor meg az egykori Rozmárok öblének szegletére rándultak ki, mert szerették volna tudni, járható-e már az út, akár az amerikai szárazföld, akár pedig az ázsiai kontinens felé, hogy az indulás időpontját kitűzhessék.

Nos hát a jégmező felülete víztócsákkal volt borítva, s néhol szinte lyuggatva volt szakadékokkal, úgyhogy ezek feltétlenül megakadályozták volna a szánok haladását. Még csak az sem látszott lehetségesnek, hogy akár egyetlen utas is gyalog vághatna neki ennek a pusztaságnak, amelynek legalább akkora része folyékony, mint amekkora szilárd. Jégcsúcsok, prizmák, soklapú jégalakzatok meredeztek mindenütt a jégmező felületén, mint valami cseppképződmények, ami azt bizonyította, hogy rendszertelen és nem elég kemény a hideg, no meg hogy a hőmérséklet ingadozik. Az egész inkább hasonlított gleccserre, mintsem jégmezőre, ami rendkívül kínossá tette volna az előrejutást, még abban az esetben is, ha az út járható.

Hobson hadnagy és Long őrmester, kimerészkedve a jégmezőre, egy-két mérföldet gyalogoltak ugyan déli irányban, de végtelenül keservesen s rendkívül lassan jutottak előre. Belátták tehát, hogy várni kell, s mélységesen csalódva tértek vissza a Reménység-erődbe.

November első napjai is beköszöntöttek. Kissé hidegebbre vált az idő, de csupán néhány fokkal süllyedt a hőmérséklet. Ez nem volt elég. Nedves ködgomolyok burkolták be a Viktória-szigetet. Egész nap lámpát kellett égetni a termekben, holott éppen a világítással kellett volna takarékoskodni. Ugyanis most már valóban gyengén álltak világítóolaj dolgában, mivel egyrészt Craventy kapitány konvoja nem szállított pótlást az erődnek, másrészt pedig a rozmárvadászat lehetetlenné vált, mivel ezek a kétéltűek nem látogatták többé az úszó szigetet. Ha tehát a telelés ilyen körülmények között megy végbe, akkor az erőd lakói nemsokára már állati zsiradék vagy fenyőgyanta használatára szorulnak.

Ebben az időszakban már igen rövidek voltak a nappalok, s a nap már csak sápadt korong formájában jelent meg az égen, se melege, se fénye, s mindössze néhány óra hosszat mutatkozott a láthatáron. Úgy bizony! Itt volt a tél, ködével, esőzésével, havazásával, ami a tél tartozéka - csak a hideg hiányzott hozzá!

A november 11-e ünnepnapnak számított a Reménység-erődben, s ennek bizonyságául Joliffe-né asszony holmi „extra” étkeket is szolgált fel ebédre. Ugyanis ez a nap a kis Michel Mac Nap születésnapja volt; ezen a napon lett egyéves a gyerek. A kicsi makkegészséges volt, bájos csöppség, göndör, szőke hajával s kék szemével. Apjára hasonlított, az ácsmesterre, s a derék ember erre igen büszke volt. A lakoma végén ünnepélyesen megmérték a gyereket. Látni kellett volna, hogyan hadonászott a mérlegen, miközben gagyogó kis kiáltásokat hallatott! Egy dekával se nyomott kevesebbet harmincnégy fontnál, ezt szavamra mondom! Micsoda siker! Mily harsány hurrákiáltások fogadták ezt a remek súlygyarapodást, és mily szívből jövő gratulációkkal halmozták el a csöppség anyját s egyben nevelő dajkáját, a kitűnő Mac Napnét! Nemigen tudjuk, miért követelt magának Joliffe káplár oroszlánrészt ezekből a szerencsekívánatokból! Bizonyára mint táplálója, vagy mint a kisbaba „szárazdadája”. Az érdemes hadfi annyit cipelte, becézgette, ajnározta a gyereket, hogy úgy vélte, neki is van némi érdeme abban, hogy ekkora a csöppség „fajsúlya”.

Aznap, azaz november 12-én a nap nem jelent meg a láthatár fölött. Megkezdődött a hosszú sarki éjszaka, mégpedig kilenc nappal előbb, mint múlt télen, az amerikai szárazföldön, ami a kontinens és a Viktória-sziget mostani földrajzi szélessége közötti különbségre vezethető vissza.

Azonban a nap eltűnése semmiféle légköri változást nem hozott. A hőmérséklet ugyanolyan szeszélyes és bizonytalan volt, mint eddig. A hőmérő higanyszála egyik nap süllyedt, másnap emelkedett. Váltakozva, hol esett, hol meg havazott. Erőtlen szél fújdogált, s a láthatár egyetlen pontján sem volt állhatatosnak mondható, olykor egyazon napon az iránytű valamennyi jelzését bejárta. Ez alatt az állandóan nedves éghajlat alatt attól lehetett félni, hogy skorbutos megbetegedéseket okoz telelőink táborában. Ha a megfelelő élelmezés hiányában fogytán volt is már a citromlé meg a mészpasztilla, de szerencsére legalább bőséges volt a sóska- és a kalánfűtermés, s Hobson hadnagy előírása szerint naponta mindenki megkapta belőlük a maga adagját.

Mindezek ellenére minden lehetőt meg kellett kísérelni, hogy elhagyhassák a Reménység-erődöt. A jelenlegi körülmények között talán legalább három hónapra volt szükségük ahhoz, hogy elérhessék a legközelebbi szárazföldet. Igen ám, csakhogy nem lehetett kitenni a vakmerőn útnak eredt expedíciót annak, hogy a jégzajlás bekeríti, mielőtt biztos földre jutna. Tehát - ha ugyan egyáltalán neki akarnak vágni - november vége felé feltétlenül útra kell kelniük.

Márpedig ahhoz kétség sem fért, hogy neki kell vágni. De ez az utazás még szigorú tél esetén is - amikor a jégmező minden részét egy darabbá kovácsolja a kemény fagy - sok nehézséggel járt volna, ilyen bizonytalan időben pedig egyenest istenkísértésnek számított.

November 13-án Jasper Hobson, Paulina Barnett asszony és Long őrmester összeültek, hogy kitűzzék az indulás napját. Az őrmester úgy vélekedett, hogy a lehető leghamarabb el kell hagyniuk a szigetet.

– Mert - okolta meg véleményét - minden lehetséges késleltető akadállyal számolnunk kell egy ilyen hatszáz mérföldes átkelőúton. Márpedig nekünk még március előtt el kell érnünk a szárazföldet, mert különben azt kockáztatjuk, hogy megindul a jégzajlás, és kitesszük magunkat annak, hogy még rosszabb helyzetbe kerülünk, mint amilyenben most vagyunk, itt a szigetünkön.

– De vajon eléggé egyenletesen van-e már mindenütt befagyva a tenger ahhoz, hogy utat nyisson számunkra? - tette fel a kérdést Paulina Barnett asszony.

– Igen - válaszolta Long őrmester -, és napról napra vastagszik a jég. Ráadásul lassacskán még a légsúlymérő is emelkedik. Ez is azt jelzi, hogy hidegebbre fordul az idő. Amíg végzünk úti előkészületeinkkel - ez pedig eltart egy hétig -, úgy gondolom, vagy legalábbis azt remélem, hogy egészen biztosan hidegre fordul az idő.

– Nem számít! - mondta Hobson hadnagy - a tél rossznak ígérkezik, s valóban minden összeesküdött ellenünk! Láttunk már olykor furcsa teleket ezeken a tengereken, s akadtak olyan évek is, amikor a bálnavadászok egészen idáig elhajózhattak, ahol máskor még nyáron se találtak egyhüvelyknyi vizet a hajójuk alá. De bármint legyen is, abban én is egyetértek, hogy egyetlen napunk sincs vesztegetni való. Csak azt sajnálom, hogy ennek az éghajlatnak szokott hőmérséklete nem jön segítségünkre.

– Majd jön - szólalt meg bizakodva Paulina Barnett asszony. - Mindenesetre készen kell lennünk arra, hogy kihasználjuk a körülményeket. Mit gondol, hadnagy úr, legkésőbb mikor indulhatunk útnak?

– A legkésőbbi dátumnak november végét tartom - felelte Hobson hadnagy -, ha azonban egy héten belül, úgy e hó 20-a táján befejezzük úti előkészületeinket, és ha az út járható lesz, akkor én ezt igen szerencsés körülménynek tekintem, és azonnal elindulunk.

– Helyes - szólt Long őrmester. - Akkor tehát percnyi késedelem nélkül hozzá kell fognunk előkészületeinkhez.

– Ön tehát, hadnagy úr, most már ismerteti társainkkal való helyzetünket? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Igen, asszonyom. Itt az ideje, hogy beszéljek, mert itt az ideje, hogy cselekedjünk.

– És mikor akarja megmondani nekik mindazt, amiről még mit sem tudnak?

– Máris. Long őrmester - fordult most Jasper Hobson az altiszthez, aki nyomban katonás vigyázzba pattant -, gyűjtse össze minden emberét a nagyteremben, azzal, hogy közölnivalóm van számukra.

Long őrmester szalutált, előírásos hátraarcot vágott, és határozott, kemény léptekkel elhagyta a szobát.

Paulina Barnett asszony és Hobson hadnagy néhány percre egyedül maradt. Egy szót sem szóltak.

Az őrmester kisvártatva visszatért, és jelentette Jasper Hobsonnak, hogy parancsát teljesítette.

Jasper Hobson és Paulina asszony most nyomban a nagyterembe siettek. A kereskedelmi ügynökség minden lakója, férfiak, nők, egybegyűlt most itt, a lámpák halvány fénykörében.

Jasper Hobson odajárult társai elé, s komor hangon ezeket mondta:

– Barátaim, mostanáig úgy véltem, kötelességem kímélni önöket a hiábavaló nyugtalankodástól, s titkolnom kell önök előtt azt a helyzetet, amelybe a Reménység-erődbeli telepünk került... A földrengés elszakított bennünket a szárazföldtől... Ez a Bathurst-fok levált Amerika partjáról... A mi egykori félszigetünk most már csak egy jég alapzatú sziget, egy bolygó sziget...

Most Marbre odalépett Jasper Hobson elé, s nyugodt hangon ezt mondta:

– Mi tudtuk ezt, hadnagy úr!