KALUMAH KALANDJAI

Kalumah az úszó szigeten, kétszáz mérföldnyire az amerikai szárazföldtől! Szinte hihetetlen!

De mindenekelőtt, lélegzik-e még vajon a szerencsétlen? Életre lehet-e még kelteni? Paulina Barnett asszony levetkőztette a fiatal eszkimó nőt, s úgy vette észre, hogy még nem hűlt ki teljesen. Meghallgatta a szívverését. A szív dobogott, ha gyengécskén is, de dobogott. A szegény leány vérvesztesége csak egy csekély kézsérüléstől származott, a seb jelentéktelen. Madge rányomta a zsebkendőjét, és elállította a seb vérzését.

Ugyanakkor Paulina Barnett asszony már ott térdelt Kalumah mellett, karját alá helyezte, felemelte a fiatal bennszülött nő fejét, és sikerült néhány csöpp konyakot erőszakolnia az összeszorított fogak közé, majd egy kis hideg vízzel benedvesítette a leány homlokát és halántékát.

Eltelt néhány perc. Sem Paulina Barnett asszony, sem Madge nem merte szóra nyitni a száját. Mindketten szörnyű aggodalommal vártak ott, mert az életnek az a parányi lángja, amely még ott pislákolt az eszkimó nő testében, minden pillanatban kihunyhatott.

De most halk sóhaj tört fel Kalumah melléből. Gyöngén megmozdult a keze, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, s felismerhette volna azt, aki itt ápolja, az ajka ezt susogta:

– Paulina asszony! Paulina asszony!

Az utazónőt megdöbbentette, hogy egyre csak saját nevét hallja ilyen körülmények között.

Önként jött hát Kalumah az úszó szigetre, s tudta, hogy itt majd találkozik ezzel az európai nővel, kinek jóságát nem feledte el? De honnan tudhatta ezt, s hogyan érhette el a minden szárazföldtől ekkora távolságra levő Viktória-szigetet? S végül, hogyan találhatta ki, hogy ez a jégmező, mely messze kóborol a szárazföldtől, Paulina Barnett asszonyt és minden társát viszi magával?

Hát ezek valóban megmagyarázhatatlan dolgok voltak.

– Él! Életben marad! - szólt most Madge, s kezével érintve ezt a szegény, gyötrött testet, érezte, mint tér vissza belé a meleg, s ezzel a mozduló élet.

– Szerencsétlen gyermek - suttogta szíve mélyéig megrendülten Paulina Barnett asszony -, és az én nevem, az én nevem van az ajkán, még halála percében is!

De most Kalumah kinyitotta szemét. Szempillái mögül riadtan, kábán, bizonytalanul tekintett a világba. Most egyszerre csak élettel telt meg a szegény szempár, mert Kalumah tekintete egy pillanatra Paulina Barnett asszonyon nyugodott. De ez a pillanat elég volt neki. A fiatal bennszülött nő felismerte a jóságos hölgyet, ismét a drága név lebbent el ajkáról, s lassan felemelt keze belehullott Paulina Barnett asszony kezébe.

A két nő ápolása csakhamar életre keltette a fiatal eszkimó nőt, akinek végkimerültségét nem csupán a fáradtság, hanem az éhség is okozta. Paulina Barnett asszonynak elmondta Kalumah, hogy két nap óta semmit sem evett. Pár falat vadpecsenyétől és néhány korty konyaktól visszanyerte erejét, s egy óra múlva már képesnek érezte magát arra, hogy két barátnőjével útnak induljon az erőd felé.

De az alatt az egy óra alatt, míg Madge és Paulina Barnett asszony között üldögélt a homokban, Kalumah alig talált szavakat mélységes hálájának és szeretetének kifejezésére. Azután elbeszélte kalandjainak történetét. Nem! A fiatal eszkimó nő soha, egy percig sem felejtette el a Reménység-erőd európai lakóit, és Paulina Barnett asszony képe mindig örök emlékként élt a lelkében. Nem! Amint majd meglátjuk, egyáltalán nem a vak véletlen vetette félholtan a Viktória-sziget partjára a leányt.

Íme, néhány szóban, amit Kalumah elmondott Paulina Barnett asszonynak:

Emlékszünk még a fiatal eszkimó nőnek az első látogatásakor tett ígéretére, hogy a következő évben, az enyhe évadban visszajön Reménység-erődbeli barátaihoz. Elmúlt a hosszú sarki éjszaka, eljött a május hónap, és Kalumah kötelességének érezte, hogy betartsa ígéretét. Elhagyta tehát az új-georgiai településeket, ahol áttelelt, és egyik sógora kíséretében elindult a Viktória-félsziget felé.

Hat héttel később, úgy június dereka táján érkezett a Bathurst-fokkal szomszédos Új-Bretagne területére. Világosan felismerte azokat a vulkanikus hegységeket, amelyeknek magaslatai a Liverpool-öblöt körülvették, és húsz mérfölddel távolabb megérkezett a Rozmárok öbléhez, ahol ő és az övéi oly gyakran vadászgattak a kétéltűekre.

De ezen az öblön túl, észak felé semmi! Egyenes vonalban, délkelet felé lankásodva futott a part. Sem Eszkimó-fok, sem Bathurst-fok, sehol!

Kalumah megértette, mi történt! Vagy az, hogy ez az azóta Viktória-szigetté vált terület elmerült a hullámokban, vagy az, hogy a tengeren úszva kóborol valahol.

Kalumah sírva fakadt, mikor látnia kellett, hogy nem akad azokra, akikhez oly messziről jött.

De a sógorát, az eszkimót egyébként egyáltalán nem lepte meg ez a katasztrófa. Valamiféle legenda, az észak-amerikai nomád törzsek közt elterjedt hagyomány azt állította, hogy ez a Bathurst-fok környéki terület több évezred óta volt a szárazföldhöz csatolva, de nem képezte részét, s hogy egy napon majd valami természeti erő leszakítja onnan. Ezért lepődtek meg annyira az eszkimók, mikor látták, hogy Hobson hadnagy éppen a Bathurst-fok alatt létesítette az új kereskedelmi ügynökségét. De az eszkimók sajnálatos zárkózottsága, amelyhez talán még az az érzés is hozzájárult, amely minden bennszülöttet elfog a hazáját bitorló idegennel szemben - azt eredményezte, hogy a mi eszkimóink minderről egy szót sem szóltak Hobson hadnagynak, akinek telepe akkor már készen állott. Kalumah meg mit sem hallott a hagyományról, amelyet egyébként semmi sem támaszt alá, s amely kétségkívül csak egyike a sarkvidéki világkeletkezési elmélet legendáinak; ez volt aztán az oka annak, hogy a Reménység-erőd lakóit nem figyelmeztették arra a veszélyre, amely az ezen a területen való letelepedésükkor fenyegeti őket.

Márpedig valószínű, hogy ha Jasper Hobsont minderről értesítik az eszkimók, akkor, gyanúsnak találván ezt a földet, amelynek különös sajátságai vannak, továbbhaladt volna, hogy új - ezúttal mozdíthatatlan talajú - területre akadjon, ahol aztán megvetheti a kereskedelmi ügynökség alapjait.

Amikor Kalumah észrevette, hogy a Bathurst-fok környéki terület eltűnt, egészen a Washburn-öblön túl folytatta felderítő útját, anélkül azonban, hogy bármi nyomára akadt volna azoknak, akiket keresett; végképp kétségbeesett, s immár nem tehetett mást, minthogy visszatér nyugatra, az orosz-amerikai halásztanyákra.

Június utolsó napjaiban tehát sógorával együtt elhagyta a Rozmárok öblét. A partmenti úton haladtak, és július végén, a hiábavaló út után visszaérkeztek az új-georgiai településekre.

Kalumah már nem remélte, hogy valaha is viszontlátja Paulina Barnett asszonyt és Reménység-erődbeli társait. Azt hitte, hogy valamennyiüket elnyelték a Jeges-tenger hullámai.

Mikor itt tartott elbeszélésében a fiatal eszkimó nő, könnyes arcát Paulina Barnett asszony felé fordította, és szeretetteljesen megszorította a kezét. Aztán hálaimát rebegett istenének, aki barátnője keze által mentette meg őt!

Mikor Kalumah hazaérkezett, családja körében újból a régi, megszokott életét folytatta. Övéivel a halásztanyán, csaknem a hetvenedik szélességi körnél, a Bathurst-foktól több mint hatszáz mérföldnyire fekvő Jégmező-fokon dolgozott.

Augusztus első felében semmi említésre méltó nem történt. A hónap végén tört ki az a borzalmas vihar, amely annyira nyugtalanította Jasper Hobsont, és amely - úgy látszik - végigsöpört az egész Jeges-tengeren, sőt egészen a Bering-szoroson túl fekvő területeken is. A Jégmező-fokon is szörnyű erővel tombolt, ugyanúgy, mint a Viktória-szigeten. Ebben az időszakban az úszó sziget nem volt kétszáz mérföldnél távolabb a parttól, amint azt Jasper Hobson a sziget földrajzi fekvésének felvételénél meghatározta volt.

Amint Kalumah elbeszélését hallgatta, Paulina Barnett asszony - ki, mint tudjuk, teljesen tisztában volt a helyzettel - gondolatban gyorsan összeszedte azokat az összefüggéseket, melyek végre megadták számára a különös események kulcsát, és főként annak magyarázatát, hogyan érkezett a szigetre a fiatal bennszülött nő.

A vihar első napjaiban a Jégmező-fok eszkimói kunyhóikban kuporogtak. Ki sem mozdultak, halászatról meg szó sem lehetett. Mindamellett, az augusztus 31-ről szeptember l-re virradó éjszakán Kalumah, valami különös előérzettől indíttatva kimerészkedett a tengerpartra. Dacolva a körülötte sivító széllel és zuhogó esővel, haladt át a parton, nyugtalan tekintetet vetve a háborgó tengerre, amely hegyláncnyi hullámokat vetett az éjszakában.

Valamivel éjfél után lehetett, amikor hirtelen úgy tűnt neki, hogy egy óriási tömeget lát maga előtt, amely az orkán nyomására a parttal párhuzamosan sodródik a tengeren. Ezeknek a nomád bennszülötteknek, akik hozzá vannak szokva a sarki tél hosszú, sötét éjszakáihoz, olyan éles a szemük, akár a sasnak, tehát Kalumaht sem csalhatta meg a szeme. Valami rengeteg nagy dolog úszott két mérföldnyire a parttól, márpedig ez a dolog sem bálna, sem hajó, sőt az évnek ebben a szakában még jéghegy sem lehetett.

Egyébként Kalumah még csak nem is gondolkodott. Mintha csak valami látomás menne végbe a lelkében. Szertelen felizgult agyában barátainak képe jelent meg. Most viszontlátta mindet, Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, Hobson hadnagyot, a pici babát, akit annyira dédelgetett egykor a Reménység-erődben! Igen! Ők mennek itt, viszi őket a vihar, az úszó jégmezőn!

Kalumahnak pillanatnyi kétsége sem volt efelől, percig sem habozott. Azt gondolta, értesíteni kell ezeket a hajótörötteket - akik ezt talán nem is sejtik -, hogy közel a föld. Visszafutott a kunyhójába, hirtelen előkapta egyik, kenderkócból és gyantából készült fáklyáját, amit éjjel halászataiknál használnak az eszkimók, lángra lobbantotta, és a Jégmező-fok csúcsánál lengette az égő fáklyát a parton.

Ez volt az a fény, amelyet Jasper Hobson és Long őrmester augusztus 31-ének éjszakáján megpillantott a sötétségben, mikor ott lapultak a Michel-fokon.

Mekkora volt a fiatal eszkimó nő boldog meglepetése, mikor meglátta a válaszul felvillant fényjelet, a fenyőcsoportot, amelyet Hobson hadnagy felgyújtott, s amely rőt fényét egészen az amerikai partig vetette; a hadnagy nem is tudta, milyen közel van hozzá!

De a jelzőtűz nemsokára kialudt. Csak néhány percre csendesült le a szél, hogy újult erővel törjön ki a délkeletre fordult szörnyű vihar.

Kalumah megértette, hogy az ő „zsákmánya” - mert így nevezte - elcsúszik előle, hogy nem köt ki az úszó sziget! Saját szemével látta ezt a szigetet, észrevette, mint távolodik el az éjszakában, hogy a nyílt tengeren folytassa útját.

Rettenetes pillanatokat élt át ekkor a fiatal bennszülött nő. Azt gondolta, hogy értesítenie kellene barátait a helyzetükről, talán most még tehetnének valamit magukért, de minden órával távolabbra kerülnek a szárazföldtől!...

Kalumah nem tétovázott. Kéznél volt a kajakja, ez a törékeny lélekvesztő, amelyben akárhányszor a vihar tombolása közepette is szembeszállt a Jeges-tenger dühével. Vízre taszította kajakját, derékövénél körülcsavarta magát a fókabőr kabátjával, egy testet képezve így a csónakjával, és kezében evezőjével nekivágott a sötét tengernek.

Mikor idáig ért elbeszélésében, Paulina Barnett asszony forró szeretettel ölelte szívére a fiatal leányt, ezt a bátor gyermeket, s Madge sírva hallgatta.

Kalumah a háborgó hullámokon nyargalva úgy érezte, hogy inkább segíti a szélroham, mintsem hátráltatná, s kifelé ragadja, a nyílt tengerre. A felé a tömeg felé igyekezett, amelyet még homályosan látott a sötétségben. A hullámok át-átcsaptak a kajakon, de nem árthattak az elsüllyedhetetlen kis járműnek, amely szalmaszálként táncolt a hullámtarajokon. A kajak többször is felfordult, de egy evezőcsapás mindannyiszor visszafordította.

Végre, egyórai erőfeszítés után Kalumah most már tisztábban kivehette az úszó szigetet. Már szinte biztos volt benne, hogy célhoz ér, mert a sziget legfeljebb csak negyedmérföldnyire lehetett tőle.

Ekkor kiáltotta el magát az éjszakában, s ezt a kiáltását hallották meg mindketten, Jasper Hobson is meg Long őrmester is!

Ám ekkor Kalumah úgy érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére is ellenállhatatlanul ragadja magával nyugatra a tengeráramlat, amelynek jobb „fogás” esett a kajakján, mint a Viktória-szigeten. Hiába próbált küzdeni azzal az egy szál evezővel! Könnyű lélekvesztője röpült, mint a nyíl. Most ismét kiáltozott, de ezt már senki sem hallhatta, mert ő már messze járt, és mikor a hajnal némi kis világosságot vetett a tájra, Új-Georgia földje, amelyet elhagyott volt, és a kóbor sziget, amelyet üldözött, már csak két elmosódott tömegnek látszott a láthatáron.

Azt hihetnénk, hogy most már a kétségbeesés fogta el a fiatal bennszülött nőt. De nem! Visszatérnie az amerikai szárazföldre, ez most már lehetetlen volt. Ellenszele volt, rettenetes szél, ugyanaz a szél, amely, maga előtt hajszolva a szigetet - egyébként a parti áramlatoktól is segítve -, másfél nap alatt kétszáz mérföldnyire a nyílt tengerre sodorta.

Kalumahnak csak egy menekvése volt: elérni a szigetet. Ugyanebben a tengeráramlatban maradni, ugyanezeken a vizeken, amelyek ellenállhatatlanul ragadják magukkal a szigetet!

Azonban ha bátorsága nem is, sajnos, ereje cserbenhagyta a szegény gyermeket; s nemsokára az éhség is gyötörni kezdte. A fáradtságtól, a teljes kimerültségtől ernyedt kezében a vad hullámok játékszerévé tette a törékeny kajakot.

Órákig küszködött még, s úgy tűnt neki, mintha közeledne a szigethez, ahonnan őt látni sem lehetett, mert hiszen ő csak parányi pontocska volt a végtelen vízen. De harcolt, küzdött tovább, míg csak a két karja le nem lankadt, s vérhólyagos keze teljesen meg nem tagadta a szolgálatot! Küzdött mindvégig, de végül is elvesztette eszméletét, míg törékeny kajakját dióhéjként dobálták a szél korbácsolta hegyek!

De hát mi történt azután? Ezt már nem tudta elmondani Kalumah, minthogy elvesztette eszméletét. Vajon mennyi ideig hányódhatott így, vaktában, mint egy hajóroncs, a viharos tengeren? Nem tudja, csak arra emlékszik, egyszerre csak azt érezte, hogy gyenge kis kajakja hirtelen ütést kapott, s szétnyílt alatta.

Kalumah kilódult a kajakból, a friss, hideg víz magához térítette, s néhány perc múlva egy hullám félholtan vetette a homokpartra.

Mindez múlt éjjel történt, csaknem akkor, amikor éppen pitymallani kezdett, vagyis hajnali két-három óra tájban.

Attól az időtől kezdve tehát, amikor Kalumah a kajakjába ugrott, addig az ideig, amíg a csónakja elmerült, több mint hetven óra telt el!

Azonban a hullámokból megmenekült fiatal bennszülött nőnek fogalma sem volt arról, miféle partra vetette az orkán. Vissza vitte talán a szárazföldre? Vagy, ellenkezőleg, éppen arra a szigetre sodorta, amelyet oly vakmerően követett? Ezt remélte. Igen! Remélte ezt! Egyébként hiszen a szélnek is meg az áramlatnak is a nyílt tenger felé kellett őt vinnie, nem pedig a partra taszítania!

Ez a gondolat életet öntött belé. Feltápászkodott, és végképp összetörve, elindult a part mentén.

Anélkül, hogy sejtette volna, a fiatal bennszülött nő a gondviselés jóvoltából a Viktória-szigetnek arra a részére vetődött, amely azelőtt a Rozmárok öblének felső szögletét képezte. De nem ismerhette fel a hullámok szaggatta partrészletet ebben az állapotában, mert a földszoros leszakadása óta megváltozott.

Kalumah ment, mendegélt, de már nem bírta tovább, hát megállt, hogy megpihenve új bátorságra kapjon. Ott állt előtte a hosszú út. Minden mérföldön meg kellett kerülnie azokat a partrészeket, amelyeket már elöntött a tenger. Így vánszorgott, botladozva, el-elbukva, s ismét talpra kecmeregve érkezett annak a kis sarjerdőnek közelébe, amely még ma reggel Paulina Barnett asszonynak és Madge-nek pihenőhelyül szolgált. Tudjuk, hogy a két nő, az Eszkimó-fok felé tartva, ettől a sarjerdőtől nem messzire akadt Kalumah lábnyomaira a hóban. Innen aztán néhány lépésnyi távolságra rogyott össze utoljára.

Ettől a helytől kezdve, a fáradtságtól és éhségtől végképp elcsigázva, már csak négykézláb vánszorgott előre.

De most végtelen reménység költözött a fiatal bennszülött nő szívébe: a tengerparttól néhány lépésnyire végre felismerte azt az Eszkimófokot, amelynek lábánál tanyázott övéivel az elmúlt esztendőben. Azt is tudta, hogy ez nem lehet több, mint nyolc mérföldnyire az erődtől, úgyhogy csak azt az utat kell követnie, amelyet oly sokszor megtett, amikor a Reménység-erődben meglátogatta barátait.

Igen! Ez a gondolat öntött lelket belé. Mikor azonban végre odaérkezett a tengerparthoz, már csöpp ereje sem maradt, lerogyott a hóra, és ismét elvesztette eszméletét. Paulina Barnett asszony nélkül vége lett volna!

– De én tudtam, drága asszonyom - fejezte be a leány -, hogy ön segítségemre jön, és hogy az ön keze által ment meg majd engem az én istenem!

A többit már tudjuk! Tudjuk, mily gondviselésszerű ösztön vezérelte Paulina Barnett asszonyt és Madge-et, hogy éppen ezen a napon induljanak felderítő útra a tengerpart felé, s hogy mily végső előérzet indította Paulina Barnett asszonyt az Eszkimó-fok megtekintésére, miután a sarjerdőnél lepihentek, s mielőtt az erődbe visszatértek volna. Azt is tudjuk - amit Paulina Barnett asszony mondott el a fiatal bennszülött nőnek -, hogyan tört le a partról a jégmező, s hogy mit csinált azután a jegesmedve.

Sőt Paulina Barnett asszony még mosolyogva hozzá is tette:

– Voltaképpen nem is én mentettelek meg téged, gyermekem, hanem az a jóravaló vadállat! Őnélküle el lettél volna veszve, és ha valaha is eljönne a mi tájékunkra, a te megmentődként tisztelnénk a derék állatot!

Míg mindezt elbeszélte Kalumah, evett is, pihent is, simogatták is, ismét erőre kapott. Paulina Barnett asszony most már ajánlatosnak tartotta, hogy tüstént visszafelé induljanak az erődbe, mert már amúgy is túl hosszú ideig voltak távol. A fiatal eszkimó nő azonnal felállt, és már útra kész is volt.

Paulina Barnett asszony valóban sürgősnek tartotta, hogy közölje Jasper Hobsonnal a mai délelőtt eseményeit, s hogy elmondja neki, mi is történt hát azon a viharos éjszakán, mikor a bolyongó sziget az amerikai partokhoz közeledett.

Ám Paulina Barnett asszony mindenekelőtt lelkére kötötte Kalumahnak, hogy tartsa a legszigorúbb titokban mindezeket az eseményeket éppúgy, mint a sziget helyzetét. Mindnyájan azt hiszik majd róla, hogy természetes úton, a tengerparton jött idáig, mert meg akarta tartani a barátainak tett ígéretét, hogy az enyhe évadban majd meglátogatja őket. Már maga az ő megérkezése olyan természetű, amely megerősíti a kereskedelmi ügynökség lakóit abban a hitükben, hogy semmi változás sem ment végbe a Bathurst-fokon; már tudniillik abban az esetben, ha valamelyikük gyanakodnék ez irányban.

Három óra felé járt, mikor Paulina Barnett asszony, a karjára támaszkodó fiatal bennszülött nővel és a hűséges Madge-dzsel elindult vissza, kelet felé, és este öt óra előtt mindhárman megérkeztek a Reménység-erőd árokfolyosójához.