FÉNY ÉS KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBAN

A hadnagy és az őrmester a Reménység-erőd nagytermében töltötte az estét, egészen a lepihenés órájáig. Valamennyien együtt voltak a teremben, kivéve a csillagászt, aki, hogy úgy mondjuk, állandóan és légmentesen elzárkózott kabinjában. A férfiak különféle munkákkal foglalatoskodtak, egyesek a puskájukat tisztogatták, mások meg szerszámaikat javítgatták, élesítgették. Mac Napné, Raë-né és Joliffe-né varrogattak a derék Madge-dzsel, míg Paulina Barnett asszony felolvasott nekik. A felolvasás többször is félbeszakadt, nem csupán a szélvihar rohamai miatt - amelyek úgy döngették a ház falait, akár egy faltörő kos -, hanem a kisgyerek kiabálása miatt is. Joliffe káplár, akire a gyerkőc mulattatása volt bízva, meg volt áldva vele! Hiába ültette térdére a gyereket, már ez sem használt, a káplár kénytelen volt letenni a „nyeregből” az ő fáradhatatlan kis lovasát, és felrakni a nagy asztalra; ott aztán forgolódott kedvére a csöppség, míg elálmosodott, s az álom véget vetett rakoncátlankodásának.

Nyolc órakor szokás szerint elmondták a közös imát, aztán eloltották a lámpákat, s csakhamar ki-ki a saját fekvőhelyén pihent.

Mihelyt mindenki elaludt, Hobson hadnagy és Long őrmester nesztelenül átment az elhagyott nagytermen, és már künn is voltak a folyosón. Itt várt rájuk Paulina Barnett asszony, hogy még egyszer utoljára kezet szoríthasson velük.

– A holnapi viszontlátásra! - súgta a hadnagynak.

– Viszontlátásra, asszonyom - felelt Jasper Hobson -, igen..., holnap... feltétlenül...

– De ha késnek?...

– Akkor várjanak ránk türelemmel - válaszolta a hadnagy. - Mert amikor ebben a sötét éjszakában, amelynek közepette valami fényt is láthatunk - például abban az esetben, ha már Új-Georgia partjaihoz kerültünk közel -, akkor én még a nap folyamán szeretném megállapítani a földrajzi helyzetünket. De ha még éjfél előtt érkezhetünk meg a Michel-fokra, akkor holnap estére itt vagyunk az erődben. Így hát csak türelem, asszonyom, s legyen meggyőződve arról, hogy ok nélkül nem tesszük ki magunkat kockázatnak.

– De ha se holnap, se holnapután, de még harmadnapra sem jönnek vissza? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Akkor az azt jelenti, hogy többé nem jövünk vissza - felelte egyszerűen Jasper Hobson.

Most kinyílt az ajtó. Paulina Barnett asszony becsukta Hobson hadnagy és társa után. Aztán nyugtalanul, elgondolkodva tért vissza szobájába, ahol Madge várt reá.

Jasper Hobson és Long őrmester olyan forgószél közepette, amely csaknem feldöntötte őket, áthaladt a belső udvaron; támogatták egymást, szöges botjukra is támaszkodva átmentek az erődárok folyosóján, s a dombok és a lagúna keleti partja között folytatták útjukat.

Homályos alkonyat ereszkedett a tájra. Tegnap este óta újhold volt, hát a hold sem jelenik meg majd a láthatár fölött, ijesztően fekete lesz nélküle az éjszaka: de ez a sötétség már legfeljebb csak néhány óráig tart. Most még eleget láttak ahhoz, hogy előrebotorkálhassanak.

Micsoda szél, micsoda eső! Hobson hadnagy és társa vízhatlan csizmát viselt, s mindketten szorosan derékba szabott viaszosvászon köpenybe burkolóztak, melynek csuklyája teljesen eltakarta fejüket. Ilyen védőruházatban gyorsan haladtak, mert a szél hátulról fújt, s olyan rendkívüli erővel taszította őket, hogy olykor, amikor a szélroham dühe megkétszereződött, mondhatni, gyorsabban haladtak, mint ahogyan szerettek volna. Beszélgetésről persze szó sem lehetett, meg se kísérelték, mert a vihar tombolása megsiketítette, az orkán ereje mellbe vágta őket, meg sem is hallhatták volna egymás szavát.

Jasper Hobsonnak nem állt szándékában a part mentén haladni, mert a kanyargós partvonal csak meghosszabbította volna útjukat, de meg aztán ott az orkán rohamának is közvetlenül lettek volna kitéve, mert a tengerparton nem volt semmi akadály, ami útját állja a szélvihar erejének. A hadnagy tehát úgy számított, hogy ha csak lehet, a Bathurst-foktól egyenes vonalban vág le a Michel-fokig; nem feledkezett el magával hozni zsebiránytűjét, hogy így lehetővé váljék az útirány meghatározása. Ily módon mindössze csak tíz-tizenegy mérföldet kell megtenniük, hogy célhoz érjenek, s úgy vélte, hogy körülbelül abban az órában érnek útjuk végére, amikor - alig két órára - kihuny az estszürkület, hogy helyét az éj teljes sötétségének adja át.

Jasper Hobson és az őrmester, a szél erejétől meggörnyedve, fejüket válluk közé húzva, botjukra támaszkodva elég gyorsan haladtak. Mikor most a tó keleti partján igyekeztek előre, nem korbácsolta őket teljes erejével a szélvihar, s nem szenvedtek sokat. A néhány fával koronázott dombocskák némiképp védelmezték őket. Az ágakon áthaladva páratlan erővel süvített a szél, már-már attól lehetett tartani, hogy gyökerestül tép ki vagy derékban tör ketté néhány gyengébb fát, de itt rohantában mégis „megtört” a szél ereje. Az eső is szinte már tapinthatatlan vízporrá válva jutott el hozzájuk. Így hát mintegy négymérföldnyi úton kevesebb megpróbáltatásnak voltak kitéve utasaink, mint amitől féltek.

Amint a szálerdő déli csücskéhez értek, oda, ahol a domboldal összeolvad a síksággal, a lapos talajon se kiemelkedés, se fa nincs sehol, megálltak egy pillanatra, oly irgalmatlanul süvített a szél a tenger felől. Még hat mérföldet kellett gyalogolniuk, hogy elérjék a Michel-fokot.

– Hát ez egy kicsit nehéz lesz! - ordította Long őrmester fülébe Hobson hadnagy.

– Bizony, a szél meg az eső összefogott, s együtt csápolnak bennünket.

– Én még attól is tartok, hogy néha-néha egy kis jégesővel vegyesen jő majd az áldás! - tette hozzá Jasper Hobson.

– Az még mindig nem olyan gyilkos, mint a géppuskatűz - jegyezte meg nagy bölcsen Long őrmester. - Márpedig, hadnagy úr, önnel is éppúgy megesett, mint jómagammal, hogy géppuskatűzbe került. Gyerünk hát! Előre!

– Előre, derék katonám!

Tíz órára járt az idő. Az estszürkület végső fénye is kihunyóban volt; úgy tűnt el, mintha csak a ködbe veszett volna, vagy a szél és az eső oltotta volna ki. Mindamellett némi, nagyon halvány kis világosság pislákolt még. A hadnagy tüzet csiholt, egy darabka égő taplót húzva végig fölötte, megnézte iránytűjét, majd szorosan beburkolózott vízhatlan köpenyébe, a csuklyán is éppen csak szeme sugarának hagyott helyet, és nyomában az őrmesterrel nekivágott ennek a most már teljesen nyílt térségnek, ahol már semmi akadály nem állt a vihar útjába, ami megvédte volna őket.

Mindjárt az első percben mindkettőjüket földhöz vágta a szél, de nyomban feltápászkodtak, egymásba kapaszkodtak, s mélyen meggörnyedve, mint valami öregapók, félig ügetve, félig poroszkálva, gyors léptekkel haladtak előre.

A vihar fenséges volt a maga félelmetességében! Óriási ködrongyok szakadtak le az égről, valóságos, levegőből és vízből szőtt ködcafatok söpörték a talajt. A homok és a földpermeteg úgy zuhogott, mint a géppuskagolyó, s az ajkukon megtapadt sóból Hobson hadnagy és társa rájött, hogy a legalább két-három mérföldre eső tenger vize érkezett hozzájuk a szétporlott vízlepel formájában.

Ha nagy néha - vajmi ritkán, s akkor is csak rövid időre - elcsitult kissé a vihar, megálltak, hogy kifújják magukat. Ilyenkor a hadnagy a lehetőséghez képest mindig megállapította a menetirányt, felbecsülte a megtett távolságot, aztán folytatták útjukat.

De a sötétséggel együtt növekedett a vihar. Mintha a két elem, a levegő és a víz végképp egymásba gabalyodott volna. Az alsó régiókban olyan félelmetes forgószél kerekedett, mint amilyenek épületeket döntenek le, erdőket irtanak ki gyökerestül, és amelyeket, védekezésül, ágyúikkal lőnek szét a hadihajók. Valóban azt lehetett volna hinni, hogy a medréből kikorbácsolt óceán nyomban elönti ezt az egész bolyongó szigetet.

Jasper Hobson most már valóban joggal kérdezhette önmagától, hogyan lehetséges az, hogy ennek a végítéletnek kitett jégmező, amely őt hátán hordja, mindeddig ellenállhatott, s miképpen lehetséges az, hogy még eddig nem tört száz darabra a hullámcsapások erejétől! Mert borzalmasak lehettek azok a hullámok, amelyeknek dörgését messziről is ide hallották. Most Long őrmester, aki néhány lépéssel előtte haladt, hirtelen megtorpant; majd visszament a hadnagyhoz, s elfulladt szavakkal fordult hozzá:

– Nem erre! - kiáltotta.

– Miért?

– Itt a tenger!

– Micsoda? A tenger! Talán csak nem érkeztünk a délnyugati parthoz?

– Nézzen oda, hadnagy úr.

Valóban terjedelmes víztükör csillámlott a homályban, és vad hullámok törtek meg a hadnagy lába előtt.

Jasper Hobson most tüzet csiholt, és egy darab égő tapló fényénél újból figyelmesen megnézte az iránytűje mutatóját.

– Nem - mondta -, a tenger balrább van. Még nem hagytuk el azt a nagy szálerdőt, amely a Michel-foktól elválaszt bennünket.

– De hiszen akkor ez...

– ...a szigetnek egy törése - fejezte be a mondatot Jasper Hobson, aki éppúgy, mint társa, kénytelen volt hasra feküdni, mert nem bírt talpon maradni a szélrohamban. - Vagyis a szigetnek egy óriási, levált, s most sodródó darabja, de az is lehet, hogy csak egy egyszerű bevágódás, amelyet meg kell kerülnünk. Előre.

Jasper Hobson és Long őrmester felállt, s a lábuk előtt tajtékzó vízszegélyt követve, jobbra behatoltak a sziget belsejébe.

Vagy tíz percig haladtak itt, joggal tartva attól, hogy elvesztik az összeköttetést a sziget déli részével. Most a hullámverés dörgése, amely egyesült erővel bömbölt a viharral, elcsitult.

– Ez csak egy bevágódás! - kiáltotta az őrmester fülébe a hadnagy. - Hátra arc!

Ismét visszatértek az eredeti délirányba. De most már szörnyű veszélynek tette ki magát a két vakmerő férfi, s ezt mindketten jól tudták, bár nem közölték egymással ezt a gondolatukat. Mert ez már hosszú területen levált része a Viktória-szigetnek, amely bármely percben valóban teljesen leszakadhat. Ha a hullámverés tovább harapdálja, s előbbre tör a talajban, akkor ez a rész feltétlenül leszakad és tovasodródik! Mégis habozás nélkül haladtak tovább a sötétségben, még csak számot sem vetve önmagukkal, vajon lesz-e út még visszafelé.

Mennyi nyugtalanító gondolat járt most a hadnagy fejében. Remélheti-e most már, hogy a sziget a tél beálltáig ellenáll? Nem a sziget elkerülhetetlen széttöredezésének kezdete ez? Ha a szél nem hajtja partra, nem arra van-e ítélve, hogy rövidesen elpusztuljon, elsüllyedjen, megsemmisüljön? Micsoda rémséges kilátások! Vajon ennyi esélye maradt még a vándorló jégmező szerencsétlen lakóinak a megmenekülésre?

Eközben azonban a két erős akaratú férfit - hiába tépte-vágta őket a szörnyű szélfergeteg - szívóssá tette az elvégzendő feladat, s tovább meneteltek. Így érkeztek el a Michel-fokkal szomszédos, terjedelmes szálerdő széléhez. Most hát arról volt szó, hogy keresztül kell vágniuk ezen az erdőn, hogy mielőbb kijussanak a tengerpartra. Jasper Hobson és Long őrmester tehát behatolt a vaksötét erdőbe, fölöttük, a fenyőszálak és nyírfák között süvöltve bömbölt a szél. Minden recsegett-ropogott körülöttük, haladtukban a letört ágak ostorozták őket. Minden pillanatban attól tartottak, hogy egy széldöntött fa rájuk zuhan, és szétzúzza őket, olykor meg a sötétben észrevehetetlen, kettétört fatörzseknek mentek neki. De most már nemcsak úgy a vakvilágban törtettek előre, a tenger zúgása vezette lépteiket a sarjerdőn keresztül. Innen már hallatszott a rettentő dörgéssel le-lezúduló hullámok eszeveszett tombolása, sőt nem is egyszer úgy érezték, hogy a bizonyára elvékonyodott jégtalaj remeg a lábuk alatt. Végül egymás kezét fogva, nehogy elszakadjanak egymástól, kapaszkodva, feltámogatva a másikat, ha az valami akadályba ütközve felbukott, elérték a szálerdő túlsó szélét.

De itt a szélforgatag elszakította őket egymástól, a rettentő elemi erő mindkettejüket földre terítette.

– Őrmester! Őrmester! Merre van? - kiáltozta teljes erejéből Jasper Hobson.

– Jelen, hadnagy úr! - ordította Long őrmester.

Majd mindketten a földön csúszva próbálkoztak közelebb kerülni egymáshoz. De úgy érezték, mintha egy hatalmas erejű kéz földhöz szögezte volna őket. Végre, hallatlan erőfeszítéssel sikerült megközelíteniük egymást, s nehogy ismét elszakadjanak egymástól, derékszíjuknál fogva egymáshoz kötötték magukat, majd a homokban kúszva vánszorogtak el addig a halmocskáig, amelyet néhány szál fenyő uralt. Végre elérték, s itt, a fák némi védelmében gödröt ástak, belehasaltak, s végképp kimerülve, elcsigázva, összetörve lapultak meg benne!

Éjjel fél tizenkettő volt.

Jasper Hobson és társa hosszú percekig kuporgott a gödörben anélkül, hogy akár csak egyetlen szót is váltottak volna. Félig hunyt szemmel nyúltak el a gödörben, moccanni sem bírtak, s halálos ernyedtség, ellenállhatatlan álmosság kerítette hatalmába őket, mialatt a fergeteg dühödten rázta fejük fölött a csontváz csigolyái hangján recsegő fenyőszálakat. De mégis leküzdötték álmosságukat, s az őrmester kulacsából néhány korty konyakot nyeltek, ez aztán életre keltette őket, s most már szóra bírták nyitni szájukat.

– Feltéve, ha ezek a fák lábon maradnak - szólalt meg a hadnagy.

– És feltéve, hogy ez a mi gödrünk nem megy velük - tódította az őrmester, miközben megvetette lábát a futóhomokban.

– Elvégre, hogyha már itt volnánk, néhány lépésnyire a Michel-foktól - mondta Jasper Hobson -, akkor nézzük meg, hiszen azért jöttünk ide, hogy megnézzük! Látja, Long őrmester, nekem valami olyasféle érzésem van, hogy már nem vagyunk messze a szárazföldtől, de hát ez csak amolyan érzés!

Abban a helyzetben, ahogyan most itt lefeküdtek, a hadnagy és az őrmester pillantása átfoghatta a déli láthatár kétharmad részét, ha a láthatár látható. De most teljes sötétség uralkodott, s hacsak nem jelenik meg fény valahol, kénytelenek bevárni itt a nappalt, ahhoz, hogy valahol partot pillanthassanak meg abban az esetben, ha az orkán eléggé délre vetette volna vissza őket.

Márpedig - miként ezt a hadnagy Paulina Barnett asszonynak magyarázta volt - a halásztanyák nem ritkák Észak-Amerikának ezen a részén, amelyet Új-Georgiának hívnak. Ezeken a partokon számos telep létesült, ahol a bennszülöttek mammutfogakat gyűjtenek; ugyanis ezen a tájon számtalan, ásatag állapotban maradt óriási, özönvíz előtti állat csontjait rejti a talaj. Néhány földrajzi fokkal lejjebb fekszik Új-Arhangelszk, Orosz-Amerika fővárosa, az egész Aleuti-szigetcsoportot magába foglaló terület közigazgatási központja. De a vadászok buzgóbban keresik fel a Jeges-tenger partjait, különösen azóta, mióta a Hudson-öböl Társaság bérli azokat a vadászterületeket, amelyeket azelőtt Oroszország aknázott ki. Jasper Hobson, bár nem ismerte ezt az országot, annál inkább azoknak az ügynököknek szokásait, akik ezt a területet ebben az évszakban látogatják, s így bízvást hihette, hogy majd ott honfitársaival, sőt kollégáival vagy - azok hiányában - azoknak a nomád indiánoknak valamely törzsével találkozik, akik ezt a partszakaszt járják. De vajon volt-e oka Jasper Hobsonnak azt remélni, hogy a Viktória-sziget a part felé vetődött?

– Igen, és százszor is igen! - mondta az őrmesternek. - Íme, már egy hete fúj ez az orkánná fajult északkeleti szél. Jól tudom, hogy az a mi szigetünk nagyon is lapos, s így nincs rajta „fogása” a szélnek, azonban a dombjaiba, szálerdőibe felvont vitorlákhoz hasonlóan mégiscsak bele kell kapaszkodnia egy kicsit a szélnek. Egyébként ennek a tengerrésznek, amely a szigetünket hátán hordja, szintén a szélvihar hatása alatt kell állnia, és így bizonyos, hogy a nagy hullámok is a part felé gördülnek. Tehát én lehetetlennek látom, hogy ne kerültünk volna ki abból a tengeráramlatból, amely nyugat felé sodorta a szigetünket, lehetetlen, hogy ne vetődtünk volna dél felé. Az utolsó földrajzi fekvésünk meghatározása óta csak kétszáz mérföldnyire voltunk a szárazföldtől, s egy hét óta...

– Helyes az érvelése, hadnagy úr - válaszolta Long őrmester. - Egyébként, ha a szél segít bennünket, akkor megsegít az Isten is, aki nem akarhatja, hogy ennyi szerencsétlen odavesszen, s nekem őbenne van minden reményem!

Így beszélgetett Jasper Hobson az őrmesterével; a vihar harsogása el-elvágta szavukat. Pillantásukkal szerettek volna átlátni ezen a sűrű sötétségen, amelyet még csak áthatolhatatlanabbá tettek az orkántépte ködfoszlányok. De egyetlen fénylő pont sem villant fel ebben a szuroksötétségben.

Hajnali fél kettő tájban néhány percre elállt az orkán. Ám a szörnyen hánykódó tenger zúgása nem csendesedett. Egymás hegyén-hátán őrjöngő erővel tobzódtak a hullámok. Most Jasper Hobson egyszerre csak megragadta az őrmester karját, és felkiáltott:

– Hallja ezt, őrmester?

– Mit, hadnagy úr?

– A tenger zúgását.

– Hogyne hallanám, hadnagy úr - felelte fülét hegyezve Long őrmester. - És néhány perc óta úgy tűnik nekem, mintha a hullámok csapkodása...

– Más lenne..., ugye, őrmester?... Hallgassa csak..., hallgassa..., ez olyan, mint a hullámtörés zúgása..., mintha a hullámok sziklákon törnének meg...

Jasper Hobson és Long őrmester feszült figyelemmel hallgatódzott. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem az a tompa, egyhangú zúgás, mint mikor a hullámok egymáshoz verődnek a nyílt tengeren, hanem az a csattanó gördülés, amint kemény testhez csapódnak a víztömegek; a szikla dördül így, ha veri a hullám. Márpedig ennek a szigetnek partjain egyetlen sziklára sem akadtak, az egész, földből és homokból álló partszegélyen alig volt hallható a hullámverés.

De vajon nem tévedtek-e Hobsonék? Az őrmester megkísérelt felállani, hogy jobban halljon, de nyomban ledöntötte az újult erővel támadó szélroham. A vihar „fegyverszünete” véget ért, a fergeteg süvöltése elnyomta a tenger zúgását, s ezzel azt a különös hangot is, amely az imént a hadnagy fülét megütötte.

Képzeljük el a két megfigyelő aggodalmát. Most megint ott hasaltak a gödrükben, önmagukban azon tanakodtak, nem volna-e okosabb, ha elhagynák ezt a kis búvóhelyüket, mert most már úgy érezték, hogy omlani kezd alattuk a homok, és a néhány fenyőszál gyökeréig recsegve küzdött a széllel. De azért továbbra is csak dél felé tekintettek. Egész életerejüket a szemükbe összpontosították, szemük szüntelenül ebbe a sűrű sötétségbe fúródott, amelyet nemsokára feloldanak a hajnal első sugarai.

Egyszer csak, úgy hajnali fél három óra tájban Long őrmester hirtelen felkiáltott:

– Láttam!

– Mit látott?

– Valami fényt!

– Fényt?

– Igen! Ott..., abban az irányban!

Az őrmester ujjával délnyugat felé mutatott. Tévedett volna? Nem, mert Jasper Hobson is arrafelé tekintett, és ő is észrevette azt a bizonytalan kis fényt, a mutatott irányban.

– Igen! - kiáltotta. - Igen, őrmester! Ott a fény! Ott a föld!

– Hacsak nem valami hajólámpa az a fény - válaszolta az őrmester.

– Hajó, a tengeren? Ilyen időben? - kiáltott fel Jasper Hobson. - Az lehetetlen! Nem, nem! Az ott a föld, tőlünk alig néhány mérföldnyire, én mondom magának!

– Hát akkor adjunk jelet, hadnagy úr.

– Úgy van, őrmester. A szárazföld fényére válaszoljunk a mi szigetünk fényjelével!

Sem a hadnagynak, sem az őrmesternek nem volt fáklyája, amit meggyújthattak volna. De hiszen itt voltak a fejük fölött azok a viharral birkózó, gyantás fenyők.

– Ide azt a tűzszerszámot, őrmester - szólt izgatottan Jasper Hobson.

Az őrmester szikrát csiholt a tűzkőből, és lángra lobbantotta a taplót; majd, a homokban hason csúszva eljutott a fenyőcsoportig. Nyomában a hadnagy. Száraz ágban nem volt hiány. Közvetlen a fenyőfák lábánál halmozták fel a rőzsét, meggyújtották, a szél is segített, és a tűz belekapott az egész fenyőcsoportba.

– Így! - kiáltotta Jasper Hobson. - Ha mi láttuk őket, hát akkor hadd lássanak ők is bennünket!

A fenyőszálak fakó fényben lobogtak, és kormozó lángot vetettek, mint valami óriási fáklyák. Csak úgy ropogott a gyorsan égő, vén törzsekben a gyanta. Csakhamar végsőt sercegtek s kilobbantak a fáklyaóriások.

Jasper Hobson és Long őrmester merően nézték, felel-e valami új fény az ő tűzjelükre.

Semmi. Mintegy tíz percig figyeltek, remélve, hogy ismét megpillantják azt az imént egy percre felvillant fénypontot, és kétségbeesetten várták, hogy valami jelet láthassanak - mikor hirtelen egy kiáltás ütötte meg fülüket, tisztán kivehetően, kétségbeesett segélykiáltás, a tenger felől!

Jasper Hobson, őrmesterével, szörnyen megdöbbenve csúszott a tengerpartig...

De a kiáltás nem ismétlődött meg. Közben, néhány perc óta lassacskán pitymallani kezdett. Sőt úgy látszott, mintha a napkeltével alábbhagyott volna a vihar dühe. Nemsokára már elég világos lett ahhoz, hogy szemük végigtekinthessen a látóhatáron...

Nem volt föld sehol a szemük előtt, az ég és a tenger egy vonalba folyt össze a láthatáron, úgy, mint azelőtt!