AZ ÉJFÉLI NAP

Vajon nem volt-e kissé kockázatos Long őrmesternek ez az állítása? Nyilvánvaló tény, hogy itt táncolt valaki, de bármily könnyed volt is ez a tánc, lehet-e ebből arra következtetni, hogy csakis egy francia járhatta?

Jasper Hobson hadnagy mindazonáltal osztotta őrmestere véleményét, amelyet egyébként senki sem talált túlságosan meggyőzőnek. És valamennyien biztosra vették, hogy ezen a helyen valami utazócsapat tartózkodott, amelynek legalább egy tagja Vestris¹ honfitársa volt.

Érthető ugyebár, hogy ez a felfedezés nem elégítette ki a hadnagyot. Jasper Hobsonnak attól kellett tartania, hogy versenytársai megelőzték Angol-Amerika északnyugati területén, és bármily szigorúan titokban tartotta is tervét a Társaság, az kétségkívül kiszivárgott, s eljutott Kanada és az Egyesült Államok kereskedelmi központjaiba.

Így tehát, mikor folytatta rövid időre félbehagyott útját, a hadnagy rendkívül gondterheltnek látszott; de útjának ezen a pontján még csak nem is gondolhatott arra, hogy vissza lehetne fordulnia.

Ez az incidens természetesen arra késztette Paulina Barnett asszonyt, hogy megkérdezze a hadnagyot:

– Tehát még franciákkal is találkozhatunk a sarkvidék környékén, hadnagy úr?

– Igen, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, vagy ha nem franciákkal, hát akkor kanadaiakkal, ami csaknem egyremegy; a kanadaiak Kanada egykori uraitól származnak, még azokból az időkből, amikor Kanada Franciaországhoz tartozott. És, az igazat megvallva, ez a népség a mi legfélelmetesebb vetélytársunk.

– Én pedig azt hittem - folytatta az utazónő -, hogy mióta magába olvasztotta az egykori északnyugati Társaságot, a Hudson-öböl Társaságnak nincs versenytársa az amerikai szárazföldön.

– Asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, ha a mi Társaságunkon kívül nincs is most már olyan, jelentékeny Társaság, amely prémkereskedelemmel foglalkoznék, de vannak még teljesen független magántársaságok. Ezek általában amerikaiak, amelyek - nagyon okosan - megtartották szolgálatukban a francia kereskedelmi ügynököket vagy ezen ügynökök leszármazottjait.

– Vagyis ezeket az ügynököket nagy becsben tartották? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Minden bizonnyal, asszonyom; mégpedig joggal. Az alatt a kilencvennégy esztendő alatt, amíg Kanada francia fennhatóság alatt állott, a francia kereskedelmi ügynökök állandóan különbeknek mutatkoztak, mint a mieink. Hiába, ami igaz, az igaz, még ha vetélytársakról van is szó.

– Különösen akkor, ha vetélytársakról van szó! - tette hozzá Paulina Barnett asszony.

– Igen..., különösen akkor... Akkortájt a francia vadászok, fő telephelyükről, Montrealból indulva, merészebben vágtak neki az észak felé vezető útnak, mint bárki más. Hosszú évekig éltek együtt az indián törzsekkel. Némelyikük indián leányt vett feleségül. „Erdőjárók”-nak vagy „kanadai utazók”-nak nevezték őket, s unokatestvéreknek vagy valósággal édestestvéreknek tekintették egymást. Vakmerő, ügyes emberek voltak, kisujjukban volt a folyamhajózás tudománya, derék, semmivel sem törődő emberek, fajuk különös hajlékonyságával és alkalmazkodóképességével, mindig vidámak, s bármily körülmények közé kerültek, egyre csak daloltak, és máris táncra perdültek!

– És ön úgy véli, hogy ez az utazócsoport, amelynek nyomait imént ismertük fel, csak azért hatolt fel ilyen messzire, hogy prémes állatokra vadásszék?

– Mást nem is lehet feltételezni, asszonyom - felelte a hadnagy -, és az is biztos, hogy ezek az emberek itt új vadászterületeket keresnek. De mivel semmiként sem áll módunkban útjukat állni, hát legalább igyekezzünk mihamarabb célhoz érni, s akkor aztán majd minden versenytársunkkal felvehetjük a harcot!

Hobson hadnagy számolt azzal, hogy valószínűleg lesznek majd itt versenytársak, akikkel egyébként nem is szállhat szembe, és siettette osztaga haladását, hogy minél hamarabb fenn lehessenek a hetvenedik délkörnél. De az is lehet - a hadnagy legalábbis reménykedett ebben -, hogy vetélytársai nem követik egészen odáig.

A következő napokon a kis csapat mintegy húsz mérfölddel délnek ereszkedett, azért, hogy így könnyebben kerülhessék meg a Franklin-öblöt. Még mindig szép, zöldellő, tavaszias képet nyújtott a táj. Azok a négylábúak és madarak, amelyeket eddig már megfigyeltek, most is nagy számban voltak láthatók, és valószínűnek látszott, hogy az amerikai szárazföldnek ezen az egész, legvégső északnyugati csücskén ilyen népes az állatvilág.

A partokat verdeső tenger végtelenül terült el szemük előtt. Egyébként még a legújabb térképeken sem volt földnek nyoma Amerika északi partjain. Szabad volt a tér, és csupán a jégmezők akadályozhatták a Bering-szoros hajósait abban a szándékukban, hogy egészen az Északi-sarkig hatoljanak fel.

Július 4-én egy másik, a partba igen mélyen benyomult öblöt, a Washburn-öblöt kerülték meg utasaink, s elérték végső pontját egy addig alig ismert tónak, amely kis területen, alig két négyzetmérföldön feküdt. Ez valóban csak amolyan édesvizű lagúna volt inkább, parti tavacska, jóformán tónak se volt nevezhető.

A szánok baj nélkül, könnyen siklottak. A vidék olyannak mutatkozott, hogy nagyon is megkísérthette egy új kereskedelmi ügynökség alapítóját, s valószínűnek látszott, hogy ha itt, a Bathurst-fok legvégén emelnék az erődöt, mögötte a tavacska, előtte a Bering-szoros nagy tengeri útja, vagyis a most szabad tenger, amely a meleg évad négy-öt hónapja alatt be se fagy, akkor ez az erőd, termékei kivitele és élelmezése tekintetében igen kedvező helyzetben lenne.

Másnap, július 5-én délután három óra felé az osztag végre ott állott a Bathurst-fok legvégén. Hátra volt még az a feladat, hogy megállapítsák a pontos földrajzi helyzetet, amelyet a hetvenedik délkörön felülinek jelöltek a térképek. De e partok vízrajzi helyzetének felvételével nemigen lehetett büszkélkedni, mert ezt a munkát nem végezték a megfelelő pontossággal. Jasper Hobson elhatározta, hogy egyelőre ezen a helyen áll meg.

– Hát ki akadályozhatna meg bennünket abban, hogy akár végképp itt maradjunk? - kérdezte Joliffe káplár. - Mert azt meg kell adni, hadnagy úr, hogy ez aztán elragadó hely!

– Maga még sokkal elragadóbbnak találná, káplár, ha itt dupla fizetést húzna! - jegyezte meg a hadnagy.

– Hát ehhez kétség se fér - vallotta be Joliffe káplár -, merthogy... ugye... be kell tartanunk a Társaság előírásait...

– Holnapig kibírja türelemmel, ugye - folytatta Jasper Hobson. - Ha a Bathurst-fok valóban a földrajzi északi szélesség hetvenedik fokán túl fekszik - amint feltételezem -, nos hát akkor itt ütjük fel a sátrunkat!

Ez a hely valóban alkalmas volt kereskedelmi ügynökség létesítésére. A lagúna erdő borította dombokkal szegélyezett partjai bőven szolgáltatták a fenyőt, nyírfát meg a többi, az építkezéshez és az új erőd fűtéséhez szükséges faanyagot. A hadnagy néhány társával kiment egészen a hegyfok legvégső pontjáig, s látta, hogy a part nyugat felé hosszan elnyúló ívben kanyarodik. Néhány mérföldnyire azon túl elég magas sziklák zárták el a láthatárt. Ami pedig a lagúna vizét illeti, hát azt megízlelték, s édesvíznek találták, nem pedig olyan sós-savanykásnak, mint ahogyan gondolták, mint amilyen a tenger közelségében levő, kevert vizű tavak vize lenni szokott. Így aztán a település mindenesetre el lesz látva ivóvízzel, még akkor is, ha ez a víz ihatatlan lenne, mert egy friss, kristálytiszta vizű folyócska folydogált ott a Jeges-tenger felé, és a Bathurst-foktól délkeletre, néhány száz lépésnyire volt a szűk torkolata. Ezt a torkolatot nem sziklafal, hanem valami furcsa, homokos földhányás vette körül, védelmezően, így természetes kikötőt képezett, amelyben két-három hajó is elfért volna, teljesen védve a nyílt tenger szeleitől. A torkolat fekvését előnyösen lehetett hasznosítani: a Bering-szoros felől érkező hajók itt horgonyozhattak le. Jasper Hobson, útitársnője iránti udvariasságból Paulina-folyónak nevezte el a folyócskát, a kis természetes kikötőnek pedig a Barnett-kikötő nevet adta, aminek Paulina Barnett asszony láthatóan nagyon örült.

Ha az erődöt kissé a Bathurst-fok képezte pont mögött építik fel, akkor a főépületek éppúgy, mint a raktárak, tökéletesen védve lennének a jéghideg széljárástól. A magas hegyfok fekvése is hozzájárult ahhoz, hogy az építendő erőd védve legyen a szörnyű hófúvásoktól, amelyek néhány óra alatt egész településeket temethetnek a magas lavinahegy alá. A hegyfok lába és a lagúna partja közötti térség eléggé tágas volt ahhoz, hogy a kereskedelmi ügynökség üzemeltetéséhez szükséges épületek elférjenek rajta. Az épületeket még cölöpkerítéssel is körül lehet venni, amely a sziklafal legalsó pereméhez támaszkodnék, s zárt sáncerődítménnyel koszorúzná magát a hegyfokot. Ezek a munkálatok tisztán a védelmet szolgálnák, de szükség lehet rájuk abban az esetben, ha a versenytársak arra gondolnának, hogy jó volna itt letelepedni. Jasper Hobsonnak - bár még nem is gondolt a kivitelezésre - nagy megelégedésére szolgált ez a megfigyelés, vagyis az, hogy az ilyen fekvésű erőd könnyen védelmezhető.

Gyönyörű idő volt, és elég meleg. Felhő sehol, sem a láthatáron, sem a zeniten. De azért hiába keresték volna ezen a magas északi szélességen a mérsékelt és a tropikus égövek alatti tájak derült égboltozatát. Nyár idején csaknem állandóan elhomályosította a légkört egy-egy könnyű ködfelhő, de a téli évszakban, amikor a jéghegyek „lehorgonyoztak”, mikor az érdesen metsző északi szél vad ostorcsapásai verték a sziklafalakat, mikor négyhónapos sötét éjszaka borult a tájra, vajon, milyen lehet a Bathurst-fok? De erre most Jasper Hobson egyetlen útitársa se gondolt, mert pompás idő járta, zöldbe borult az egész vidék, jó meleg volt, s tündöklött a tenger.

A szánok meg voltak rakodva mindennel, ami csak kellett ahhoz, hogy, egyenest a lagúna partján, ideiglenes éjszakai tábort üssenek. Paulina Barnett asszony, a hadnagy, maga Thomas Black és Long őrmester bejárták a környéket, hogy megtudják, miféle segélyforrásokra számíthatnak. Úgy látszott, hogy ez a terület minden tekintetben megfelelő, és Jasper Hobson valósággal sürgetni szerette volna az időt, hogy bár már reggel lenne, és meghatározhatnák pontos földrajzi helyzetüket; akkor aztán megtudnák, vajon megfelel-e az a Hudson-öböl Társaság szabta feltételeknek.

– Nos, hadnagy - mondta neki a csillagász, mikor rövid felfedező sétájukat befejezték -, itt van előttünk ez a valóban elragadó vidék, s jómagam sosem hittem volna, hogy a sarkkörön túl ilyen föld található.

– De hiszen éppen ez a legszebb zuga ennek a világnak, Black úr! - kiáltotta lelkesen Jasper Hobson - s én már alig várom, hogy meghatározhassuk a földrajzi szélességet és hosszúságot.

– Főként az északi szélességet! - folytatta a csillagász, akinek most is csak folyton az ő jövendő napfogyatkozása járt az eszében - s azt hiszem, hogy az én jóravaló útitársaim is éppoly türelmetlenül várnak erre, mint ön, Hobson úr. Dupla fizetés, ha ön a hetvenedik délkörön túl telepszik le!

– De önnek magának, Black úr, nem áll érdekében - tisztán tudományos szempontból nem érdeke -, hogy túlhaladjon ezen a délkörön? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Kétségtelenül, asszonyom, mindenként az az érdekem, hogy túlhaladjam, azonban ne sokkal - felelte a csillagász. - Az abszolút pontos efemerida-számítások² szerint azt a napfogyatkozást, amelynek megfigyelésével engem megbíztak, csakis az a megfigyelő láthatja majd teljesnek, aki a hetvenedik délkörön túl tartózkodik. Így tehát én éppoly türelmetlenül várom, hogy meghatározzuk a Bathurst-fok földrajzi helyzetét, mint a mi hadnagyunk!

– De ha jól emlékszem, Black úr - vetette ellene az utazónő -, az a napfogyatkozás csak július 18-án következik majd be. Vagy talán nem jól tudom?

– De igen, asszonyom, 1860. július 18-án.

– Csakhogy most még csak 1859. július 5-ét írjuk! Az a tünemény tehát még egy kerek évig várat magára!

– Ebben tökéletesen egyetértünk, asszonyom - válaszolta a csillagász. - De ha én csak jövő évben indulnék el, akkor - beláthatja, asszonyom -, azt kockáztatnám, hogy későn érkezem!

– Ebben igaza van, Black úr - szólt közbe Jasper Hobson -, hát helyesen cselekedett, hogy egy évvel előbb indult el. Így aztán biztos lehet benne, hogy nem szalasztja el azt az ön napfogyatkozását. Ámbár, az igazat megvallva, a mi utazásunk az Összekötő-erődtől a Bathurst-fokig igen kedvező, mondhatnám, kivételesen kedvező körülmények között zajlott le. Utunk nem volt túlságosan fáradságos, így tehát nem sokat késtünk. Mert, őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy augusztus közepe előtt elérjük a partnak ezt a szakaszát, és ha a napfogyatkozásnak 1859. július 18-án kellett bekövetkeznie, vagyis még ebben az évben, akkor ön könnyen elmulaszthatta volna. Egyébként még azt sem tudjuk, vajon valóban a hetvenedik szélességi kör fölött vagyunk-e.

– Egyáltalán nem bánom, hogy megtettem ezt az utat az ön társaságában, kedves hadnagyom - felelte Thomas Black -, s türelmesen várok jövő évig az én napfogyatkozásomra. A szőke Phoebe³ elég előkelő hölgy ahhoz, hogy várasson magára!

Másnap, július 6-án, néhány perccel déli tizenkét óra előtt Jasper Hobson és Thomas Black megtette a szükséges előkészületeket ahhoz, hogy a legszigorúbb pontossággal határozzák meg a Bathurst-fokot, vagyis annak a keleti hosszúság és északi szélesség szerinti földrajzi helyzetét. Ezen a napon eléggé tisztán ragyogott a nap, úgyhogy pontosan meg lehetett határozni a körvonalait. Ezenkívül, ebben az évszakban legmagasabb pontjára emelkedett a láthatár fölött, ennek következtében kulminációja a délkörön való haladása folyamán megkönnyítette a két megfigyelő munkáját.

A hadnagy és a csillagász már előző este és a délelőtt folyamán különböző magasságokat vettek, és óraszögszámítás segítségével a legnagyobb pontossággal állapították meg a hely földrajzi keleti hosszúságát. De az északi szélesség meghatározása volt az a körülmény, amely főként aggasztotta Jasper Hobsont. Mert valóban nem volt fontos számukra a Bathurst-fok délköre, ha a Bathurst-fok nem a hetvenedik szélességi körön túl fekszik.

Délre járt az idő. Az osztag valamennyi tagja ott tolongott a sextánsaikkal felszerelt megfigyelők körül. Könnyen érthető, hogy az emberek türelmetlenül várták a megfigyelés eredményét. Mert hiszen itt most arról volt szó, hogy megtudják, útjuk végcéljához érkeztek-e, vagy pedig folytatni kell utazásukat, hogy más pontot keressenek a parton, olyan területen, amely megfelel a Társaság szabta feltételeknek.

Csakhogy ez az utóbb említett lehetőség valószínűleg nem vezetett volna érdemleges eredményre. Ugyanis a térképek szerint - amelyek bizony nagyon is tökéletlenül ábrázolták az amerikai partok e szakaszát - a part, a Bathurst-foktól kezdve nyugatnak kanyarodott, a hetvenedik szélességi kör alá ereszkedett, s azt csak annak az Orosz-Amerikának területén haladta túl, ahol az angoloknak egyelőre még semmi joguk letelepedni. Nem ok nélkül indult Jasper Hobson - miután nagyon gondosan tanulmányozta az északsarki tájak térképeit - a Bathurst-fok irányába. Mert ez a hegyfok valóban határozott pontként emelkedik a hetvenedik szélességi kör fölött, a századik és százötvenedik délkör között, és nincs olyan, a tulajdonképpeni szárazföldhöz, vagyis Angol-Amerikához tartozó hegyfok, amely ezen a szélességi körön túl feküdnék. Most tehát az volt hátra, hogy meghatározzák, vajon tényleg ezt a földrajzi helyzetet foglalja-e el a Bathurst-fok, amelyet a legmodernebb térképek megjelölnek.

Mindent egybevetve, ez volt tehát az a fontos kérdés, amelyet Thomas Blacknek és Jasper Hobsonnak pontos megfigyelések útján kellett megoldaniuk.

A nap most éppen közeledett pályája legmagasabb pontjához. A két megfigyelő tehát az emelkedő égitestre szögezte sextánsa távcsövét. A készüléken elhelyezett lehajlított tükrök segítségével úgy látták, hogy a napnak vissza kell kerülnie magára a láthatárra, és abban a pillanatban, amikor majd úgy látszik, hogy a napkorong alsó széle érinti a láthatárt, akkor pontosan ez lesz az a pillanat, amikor a napi pályája ívének legmagasabb pontját foglalja el, ennek következtében tehát ez az a pontos pillanat, amikor áthalad a délkörön, vagyis akkor van dél ezen a helyen.

Mindnyájan mély csendben nézték a műveletet.

– Dél! - kiáltott fel nemsokára Jasper Hobson.

– Dél! - felelte szinte vele egyszerre Thomas Black.

Nyomban leeresztették távcsöveiket. A hadnagy és a csillagász a fokokra beosztott mérőeszköz kerületén leolvasták a szögek értékét, s azonnal hozzáláttak megfigyeléseik számszerű feljegyzéséhez.

Néhány perc múlva Hobson hadnagy felállt, és odafordult társaihoz:

– Barátaim - szólt hozzájuk -, mától, vagyis július 6-tól kezdve a Hudson-öböl Társaság, amelynek szava most az én szavam, duplájára emeli az önök számára megállapított fizetést!

– Háromszoros hurrá a Társaságnak! - kiáltották egy emberként Hobson hadnagy méltó társai.

A Bathurst-fok és környékének területe valóban, minden kétséget kizáróan a hetvenedik földrajzi szélességi körön túl feküdt.

Egyébként, íme, a csaknem földrajzi másodperc pontosságáig kiszámított koordinátái⁴, amelyeknek később oly nagy fontosságuk lesz az új erőd jövőjét illetően:

keleti hosszúság: 127° 36’ 12” a greenwichi délkörtől nyugatra;
északi szélesség: 70° 44’ 37”.

És ezek a merész úttörők, akik most ily messze táboroztak a lakott világtól, s több mint nyolcszáz mérföldnyire az Összekötő-erődtől, még aznap este látták, miként suhan a nyugati láthatár szélén a ragyogó égitest anélkül, hogy a láthatár még csak bele is csípne lángoló korongjába.

Most először ragyogott fel szemük előtt az éjféli nap.