A KIHALLGATÁS

Dragos Károly nem emlékezett arra, hogy életében valaha is dolga lett volna egy váratlan fejleményekben ilyen gazdag és ennyire rejtélyes üggyel, mint a dunai rablóbanda ügye. Már a banda rendkívüli mozgékonysága is egészen szokatlan volt - az, hogy hol itt, hol ott bukkant fel, és csapott le egészen váratlanul. Meg aztán az is, hogy alig bukkantak a bandavezér nyomára, az máris eltűnt szemük előtt, és csúfot űzött a szélrózsa minden irányába leadott letartóztatási parancsokból. Szinte azt gondolhatták, hogy elnyelte a víz, sem felfelé, sem lefelé semmi nyoma. A budapesti rendőrség a szigorú ellenőrzés dacára sem tudott még csak hozzá hasonló ember nyomára sem bukkanni. Pedig át kellett haladnia Budapesten, mert már augusztus 31-én Dunaföldvárnál, vagyis több mint kilencven kilométerrel a magyar főváros alatt látták.

Dragos semmit sem értett az egészből, hiszen nem tudta, hogy a mesterhorgász szerepét most az az Iván Striga tölti be, aki a dereglyén biztos menedékben volt.

A következő napokban Szekszárdról, Vukovárról, Cserevicsről és Karlócáról jelezték, hogy ott járt. Borus Demeter nem bujkált, sőt, a nevét megmondta mindenkinek, aki csak kérdezte. Egyszer-egyszer néhány fontnyi halat is eladott. Igaz, hogy mások meg azt állították, látták, mikor halat vásárolt, ami elég különösnek tűnt.

Az állítólagos horgász mindenesetre pokolian ügyes volt. A rendőrség, amelynek azonnal jelezték felbukkanását, hiába rohant oda lóhalálában, mindig későn érkezett. Hiába cikáztak utána fel-alá a folyón, nyomát sem találták a csónaknak, mintha csak kámforrá vált volna.

Dragos Károlyt kétségbe ejtették beosztottainak sorozatos kudarcai. Hát csak nem csúszik ki kezéből az üldözött vad?

Két dolog mindenesetre bizonyos volt. Az egyik az, hogy az állítólagos horgászbajnok lefelé halad a folyón, a másik pedig az, hogy a városokban nemigen mutatkozik, nyilván azért, mert fél a rendőrségtől.

Dragos tehát megszigorította az ellenőrzést minden Budapesttől lejjebb fekvő nagyobb Duna menti városban: Mohácson, Apatinban és Újvidéken, ő maga pedig Zimonyban ütötte fel főhadiszállását. E városok mind megannyi sorompót jelentettek hát a szökevény útjában.

Sajnos azonban minden jel arra mutatott, hogy Borus Demeter fittyet hány az előtte sorakozó akadályoknak. Mohács, Apatin és Újvidék is jelezték felbukkanását, de mindannyiszor későn. Dragost emésztette a tehetetlen düh, és miután látta, hogy utolsó ütőkártyáira került sor, egész kis hajórajt vont be a kutatásba. Parancsára több mint harminc csónak és hajó cirkált éjjel-nappal Zimonytól lefelé. Ember legyen a talpán, aki ezen a sűrű szemű hálón átjut.

Bármilyen nagyszerű intézkedések is voltak ezek, semmit nem értek volna, ha Serge Ladko Striga dereglyéjének foglya marad. De Dragos szerencséjére nem így történt. Szeptember 6-án semmi új fejlemény nem volt, és Dragos 7-én már kora reggel az őrhajókhoz akart sietni, amikor egy rendőr futott elébe. Végre kézre került a jómadár, és most a zimonyi börtönben ül.

Dragos Károly a vizsgálóbíró hivatalába sietett. A rendőrnek igaza volt. A hírhedt Ladko valóban lakat alá került.

A hír futótűzként terjedt el a városban, és óriási izgalmat váltott ki. Mindenki erről beszélt, és a rakparton egész nap csoportosan ácsorogtak az emberek a veszett hírű gonosztevő bárkája előtt. Felfigyeltek a csődületre azon a dereglyén is, amely délután három óra tájt Zimony előtt haladt el. A zavartalanul lefelé úszó dereglye Striga hajója volt.

– Vajon mi történhetett Zimonyban? - szólt Striga a hű Titschához, amikor látta a nagy sürgés-forgást a rakparton. - Lázadás tört volna ki? - Látcsövén gyorsan végigvizsgálta a rakpartot. - Itt süllyedjek el, Titscha, ha az ott nem a mi emberünk bárkája!...

– Csak nem?... - És Titscha is szeméhez kapta látcsövét.

– Ezt tisztáznom kell! - szólt Striga, aki rendkívül izgatottnak látszott. - Kiszállok!

– Hogy aztán elfogjanak! No, ez jó ötlet!... Ha ez a bárka Dragosé, akkor Dragos most Zimonyban van. Te meg valósággal belerohansz a farkas torkába!

– Igazad van - látta be Striga, és eltűnt a fülkéjében. - No, majd elővigyázatosak leszünk!

Negyedóra múlva megjelent, „mesterien kikészítve”, ahogy ezt kedélyesen mondani szokták bűnözők és rendőrök egyaránt. Szakállát leborotválta, és helyette pofaszakállt ragasztott, fejére paróka került, az egyik szemét széles kendő takarta, és botra támaszkodva vánszorgott, mintha nemrég esett volna át valami súlyos betegségen.

– No, ehhez mit szólsz? - kérdezte némi önhittséggel.

– Csodás! - álmélkodott Titscha.

– No, ide figyelj - folytatta Striga. - Míg én Zimonyban leszek, ti továbbmentek. Belgrád után két-három mérfölddel lehorgonyoztok, és megvártok engem.

– De hogyan jössz utánunk?

– Ezen ne törd a fejed, hanem mondd meg Ogulnak, hogy a sajkán vigyen ki a partra.

Mialatt a dereglye maga mögött hagyta Zimonyt, Striga a várostól elég messze partra szállt, és most sietve ment visszafelé a házak irányába. Mihelyt elérte a város szélét, meglassította lépteit, és elvegyült a folyóparton ácsorgó emberek között. Hegyezte a fülét, hogy mindent halljon, amit körülötte beszélnek.

Itt olyasmit tudott meg, amire álmában sem számított. Az izgatott emberek egyáltalában nem beszéltek Dragosról, de Borus Demeterről sem esett szó. Mindenki csak Ladkóról beszélt. De vajon melyik Ladkóról? Nem a ruszcsuki révkalauzról, akinek nevét Striga felvette, hanem éppen arról a képzeletbeli Ladkóról, akit csak a bandavezér mesterkedései tüntettek fel létező személynek. Ladkóról, a kalózról, Ladkóról a gonosztevőről, vagyis Strigáról folyt a szó. Mindenki csak az ő letartóztatásáról beszélt.

Ebből aztán semmit nem értett. Hogy a rendőrség tévedésből egy ártatlan embert tartóztatott le a bűnös helyett, ez önmagában nem lett volna meglepő. De vajon ennek a tévedésnek - amiről ő igazán mindenkinél jobban tudhatta, hogy csak tévedés - mi köze lehetett ahhoz a bárkához is, amelyet az ő dereglyéje vontatott még az előző este is?

Azt gondolhatnók, hogy Strigát csak kíváncsiságból érdekelte ez a kérdés. Hiszen a lényeg az volt, hogy őhelyette valaki más került bajba. Míg minden gyanú arra a másikra irányul, ővele ugyan senki nem fog törődni. És ez volt a fontos, a többi nem számított.

Ez bizony így is lett volna, ha Strigának nincsenek különleges okai arra, hogy tisztán lásson. Minden jel arra mutatott, hogy a most bebörtönzött ember és a bárka tulajdonosa egy és ugyanaz a személy. Ki lehetett hát az az ismeretlen, aki, miután nyolc napon át a dereglye foglya volt, most a dereglye tulajdonosa helyett olyan előzékenyen a rendőrök karmai közé futott? Striga ugyan el nem hagyja Zimonyt, míg erről valami biztosat nem tud.

De türelemre volt szükség. Róna Lázár vizsgálóbíró, akire ezt az ügyet kiosztották, nem nagyon sietett a vizsgálat megindításával. Három nap eltelt, míg hallatott magáról. Ez a várakoztatás egyébként hozzátartozott a módszeréhez. Azt tartotta, jó, ha a vádlott egy ideig a magányban viaskodik lelkiismeretével. Az elkülönítettség ugyanis kikezdi a gyanúsított idegeit, és mire néhánynapos magánzárka után a vizsgálóbíró elé kerül, már kellőképpen megtört.

Róna Lázár negyvennyolc órával a letartóztatás után kifejtette ezt a nézetét Dragos Károlynak, aki érdeklődött, hogy hányadán áll az ügy. A nyomozónak fejet kellett hajtania a bíró elmélete előtt.

– Eszerint - kockáztatta meg a kérdést - bíró úr mikor óhajtja az első kihallgatást megtartani?

– Holnap.

– Tehát holnap este eljövök, hogy megtudjam az eredményt. Azt hiszem, felesleges ismételnem, hogy mire alapítom gyanúmat.

– Erre valóban nincs szükség - válaszolt a vizsgálóbíró. - Emlékszem korábbi beszélgetéseinkre, és igen részletes jegyzeteket is készítettem.

– De engedje meg, bíró úr, hogy emlékeztessem, annak idején bátorkodtam kérni...

– Mit is kért?

– Hogy ne kelljen személyesen szerepelnem ebben az ügyben, legalábbis egyelőre. Mint már elmondottam, a vádlott engem csak Jäger néven ismer. Ez talán még hasznunkra lehet. Természetesen, amikor már a bíróság előtt lesz az ügy, el kell majd árulnom igazi nevemet. De ott még nem tartunk, és a cinkosok előkerítése szempontjából jobbnak tartom, ha az én szerepem nem tudódik ki időnap előtt...

– Ebben megegyeztünk - jelentette ki a bíró.

Serge Ladko cellájában bezárva várta, hogy mikor foglalkoznak már ügyével. Ez az újabb sorscsapás, amely nyomon követte előző és épp ilyen érthetetlen kalandját, nem törte meg. A letartóztatáskor meg sem kísérelte az ellenállást, hagyta, hogy börtönbe kísérjék, miután hiába próbálta megtudakolni, hogy mi a dolog háttere. De mi baja is történhetnék? Nyilvánvaló, hogy tévedésből tartóztatták le, és kihallgatásakor bizonyára nyomban kiderül ez a tévedés.

Sajnos, az első kihallgatásig feltűnően sok idő telt el. Serge Ladko a külvilágtól teljesen elzárva, éjjel-nappal egyedül volt a cellájában, és csak a börtönőr nézett be hozzá időről időre, a kémlelőnyíláson át fürkészve. A börtönőr Róna vizsgálóbíró parancsainak engedelmeskedve, nyilván az elszigetelési módszer hatását akarta látni. De az eredménnyel aligha lehetett elégedett. Teltek-múltak az órák és a napok, de a fogoly magatartása nem mutatta, hogy bensőjében bármi változás ment volna végbe. Egy széken ült, kezét a térdére támasztotta, szemét a földre szegezte, arca szenvtelen volt, úgy tűnt, hogy mély gondolatokba merül. Így ült mozdulatlanul, és nyomát sem mutatta a türelmetlenségnek. Serge Ladko már az első pillanatban eltökélte, hogy nyugodt marad, és nyugalmát minden körülmények között megőrzi. De ahogy múlt az idő, már-már sajnálni kezdte, hogy elhagyta úszó börtönét, mely legalább közelebb vitte Ruszcsukhoz.

Harmadnap végre - szeptember 10-e volt - megnyílt a cella ajtaja, és felszólították, hogy lépjen ki. Négy szuronyos katona kísérte végig egy hosszú folyosón, lementek egy végtelennek tűnő lépcsősoron, aztán átvezették az utcára, amelynek túlsó oldalán volt a törvényszéki palota, szemben a tömlöccel.

A járdán a rendőrkordon mögött nyüzsgött a nép. Amikor a fogoly megjelent, dühös kiáltások hangzottak a tömegből, amely így fejezte ki gyűlöletét a rettegett és oly sokáig büntetlenül garázdálkodó gonosztevővel szemben. Akármit is érzett Serge Ladko a meg nem érdemelt sértések özöne alatt, arcizma sem rándult. Szilárd léptekkel ment be a törvényszéki palotába, és újabb várakozás után végre a vizsgálóbíró elé került.

Róna vizsgálóbíró szőke, ritka szakállú, vézna emberke volt, arcszíne sárga, mint az epés embereké. Erőskezű bíró hírében állott. Ha állított valamit, nem tűrt ellentmondást, goromba volt, mikor cáfolt valamit, kérdései pörölycsapásként zuhogtak a gyanúsítottra. Inkább félelmet, mintsem bizalmat akart ébreszteni.

Az őrök a bíró intésére visszahúzódtak. Serge Ladko ott állt a terem közepén, várva, hogy a bíró megkezdje a kihallgatást. A sarokban a bírósági írnok ült, tollal a kezében.

– Üljön le! - förmedt rá Róna bíró. Serge Ladko engedelmeskedett.

A bíró így folytatta:

– Neve?

– Borus Demeter.

– Lakhelye?

– Szalka.

– Foglalkozása?

– Halász.

– Hazudik! - csattant fel Róna bíró, és éberen figyelte a révkalauz arckifejezését.

Serge Ladko arcát enyhe pír borította el, és szemében hirtelen tűz villant. De türtőztette magát, és hallgatott.

– Hazudik! - ismételte Róna bíró. - Magát Ladkónak hívják, és Ruszcsukban lakik.

A révkalauz összerezzent. Személyazonossága tehát kiderült. De hogyan lehetséges ez? Közben a bíró, akinek figyelmét ez az apró részlet sem kerülte el, éles hangon folytatta:

– Három közönséges rablással, tizenkilenc magánlaksértéssel és betöréssel súlyosbított rablással, három gyilkossággal és hat emberölési kísérlettel vádolják magát. Ezeket a bűnöket mind előre megfontolt szándékkal követte el, nem egészen három év leforgása alatt. Igaz ez? Erre feleljen!

A révkalauz megdöbbenten hallgatta ezt a bűnlajstromot. Hát tessék. Pontosan az történt, amitől annyira félt, amióta Jägertől megtudta, hogy egy kegyetlen gonosztevő ugyanazt a nevet viseli, mint ő. Most már minek is vallaná be, hogy Serge Ladkónak hívják? Az imént még arra gondolt, hogy megmondja az igazat, és a bírót titoktartásra kéri. Most már belátta, hogy egy ilyen vallomás inkább káros, mint hasznos volna, mert őt magát, a ruszcsuki illetőségű Serge Ladkót vádolják a szörnyű bűnök sorozatával. Őt, és nem mást. Persze igaz, hogy még ha személyazonosságát végleg meg is állapítják, akkor is be tudja bizonyítani ártatlanságát. De mennyi időbe telnék ez! Nem, jobb, ha a végsőkig játssza Borus Demeternek, a horgásznak szerepét, mert Borus Demeter néven semmi bűncselekményt nem követtek el.

– Erre csak azt felelhetem, hogy ön téved - jelentette ki határozott hangon. - Nevem Borus Demeter, és Szalkán lakom. Erről egyébként könnyen meggyőződhetik.

– Ezt bízza ránk - mondotta a bíró, és jegyzett valamit. - Most lássunk néhányat közelebbről a magát terhelő vádak közül.

Serge Ladko még feszültebben figyelt. Fontos dolgokat tudhat meg.

– Nem veszem itt sorra mindazokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják - folytatta a bíró. - Csak azokkal foglalkozom, amelyek mostani utazása alatt történtek, amelynek során letartóztatták.

Róna Lázár lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd így folytatta:

– Először Ulmból érkezett hír magáról. Vegyük úgy, hogy onnan indult el.

– Bocsánat, bíró úr! - vetette közbe Serge Ladko hevesen. - Utazásom jóval Ulm felett kezdődött, hiszen két díjat nyertem a sigmaringeni horgászversenyen, és azután egész Donaueschingenig felmentem a Dunán.

– Az igaz, hogy egy bizonyos Borus Demeter nevű egyént a Dunai Liga Sigmaringenben rendezett horgászversenyén díjnyertesnek kiáltottak ki, és hogy ezt a Borus Demetert Donaueschingenben is látták. De vagy az történt, hogy maga már Sigmaringenben álnéven szerepelt, vagy pedig akkor lépett Borus Demeter helyére, mialatt ez Donaueschingenből úton volt Ulm felé. Ezt a kérdést majd tisztázni fogjuk, efelől nyugodt lehet.

Serge Ladko szeme kerekre tágult a meglepetéstől, és mintegy álomban hallgatta az elképesztő okfejtést. Végül még majd azt is mondják, hogy ezt a képzeletbeli Borus Demetert is ő tette el láb alól. De nem is vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon, megvetően vállat vont, mikor a bíró feléje hajolva, merően az arcába nézve, nekiszegezte a kérdést:

– Mi dolga volt augusztus 26-án Bécsben Klein Simon kereskedőnél?

Serge Ladko akaratlanul megint csak összerezzent. Szóval nem marad titokban ez a látogatása! Természetesen nem volt benne semmi rossz, de ha bevallja, ezzel bevallja kilétét is, és minthogy a tagadás mellett döntött, emellett ki kellett tartania.

– Klein Simon?... - kérdezte, mint aki az egészből semmit sem ért.

– Tagadja?! - kiáltotta Róna. - Mindjárt gondoltam. Hát akkor majd én megmondom magának, hogy az a Klein Simon, akit felkeresett - és a bíró, mikor ezt mondta, félig felemelkedett helyéről, hogy még nagyobb súlyt adjon szavainak -, a maga bandájának az orgazdája.

– Az én bandámnak?... - ismételte a révkalauz elképedten.

– Ó, persze, persze! - helyesbített gúnyosan a bíró. - Magának fogalma sincs arról, hogy én mire gondolok. Hiszen maga nem tartozik semmiféle bandához, és nem azonos Ladkóval, maga csak egy Borus Demeter nevű ártatlan horgász. De ha valóban Borus Demeter, akkor miért álcázza magát?

– Én? Még hogy én álcázom magamat? - tiltakozott Serge Ladko.

– Hát hogy a csodába ne? - válaszolt Róna Lázár. - Hát vajon mi másért viselne fekete pápaszemet, holott a szemének nyilvánvalóan az égvilágon semmi baja nincs. Legyen szíves, vegye csak le azt a szemüveget. Meg aztán mi másért festené feketére a szőke haját?

Serge Ladko teljesen megsemmisült.

A rendőrség ugyancsak jól értesült volt, és körülötte a hurok egyre szorosabbra fonódott. Róna bíró úgy tett, mintha nem venné észre a vádlott zavarát, és igyekezett kihasználni előnyét.

– No, látja fiam, most már nem olyan nagylegény maga! Ugye, nem is képzelte, hogy ennyit tudunk magáról?... No, de gyerünk csak tovább. Ulmban egy utast vett fel a csónakjára.

– Úgy van - válaszolt Serge Ladko.

– Hogy hívták az utast?

– Jägernek.

– Így van. Meg tudná mondani, hogy mi történt ezzel a Jägerrel?

– Fogalmam sincs róla. A partnak egy elhagyott részén, nem messze az Ipoly torkolatától, egyszerre csak eltűnt. Alaposan meglepődtem, amikor a bárkához visszatérve nem találtam ott.

– Azt mondja, hogy a bárkához visszatérve? Szóval közben távol volt? És szabad tudnom, hova ment?

– Egy közeli faluba, hogy egy kis szíverősítőt hozzak az útitársamnak.

– Hát beteg volt az illető?

– Nagyon rosszul volt. Kis híján a vízbe fulladt.

– No, és persze maga húzta ki, gondolom?

– Ki más, hiszen csak én voltam ott?

– Hm... - dörmögött a bíró, akinek a dolog nem egészen fért a fejébe. - De aztán hamarosan újra kezdte: - Azt hiszi, hogy meg tud hatni ezzel a mentési históriával?

– Miért akarnám meghatni? - tiltakozott Ladko. - Ön kérdez, én válaszolok, ennyi az egész.

– Nos, jó - zárta le ezt a kérdést Róna bíró. - És ugye, ezt megelőzően egyszer sem hagyta el a bárkát? Nos?!

– Csak egyetlenegyszer, amikor Szalkára mentem, ahol lakom.

– Meg tudná mondani, hogy pontosan mikor volt ez?

– Hogyne tudnám, ha kicsit utánagondolok.

– No, majd segítek magának. Nem az augusztus 29-ére virradó éjszaka történt?

– Az bizony lehetséges.

– Szóval nem tagadja?

– Nem!

– Elismeri?

– Miért ne?

– Akkor helyben vagyunk... Ha nem csalódom, a Duna bal partján fekszik az a Szalka, ugye? - kérdezte a vizsgálóbíró szinte kedélyeskedve.

– Úgy van.

– És ugye, az augusztus 29-ére virradó éjszaka nagyon sötét volt?

– Nagyon. Szörnyű idő volt.

– Szóval ezért tévedt el maga azon az éjszakán? Azt hitte, hogy a bal parton köt ki, holott a jobb parton volt. Nyilván csak úgy tévedésből, ugye?

– A jobb parton?

Róna Lázár teljesen felemelkedett helyéről, és merően a gyanúsított szemébe nézve, leszögezte:

– Igen, a jobb parton. Pontosan Hagueneau gróf villája előtt, nemde?

Serge Ladko lázasan kutatott emlékezetében, Hagueneau? Ezt a nevet még csak nem is hallotta.

– Maga aztán kemény dió - jelentette ki a bíró, akit bosszantott, hogy a megfélemlítés nem járt eredménnyel. - Eszerint hát most hallja életében először Hagueneau gróf nevét, és semmit sem tud arról, hogy augusztus 29-ére virradó éjszaka ezt a villát kifosztották, és az őrt, Christian Hoelt súlyosan megsebesítették? De hát hogyan is képzelem én, hogy maga tudhat olyan bűncselekményekről, amelyeket valami Ladko nevű ember követett el! Ladko? Ladko?... Persze magát nem így hívják!

– Az én nevem Borus Demeter - jelentette ki a révkalauz, de nem olyan magabiztosan, mint első ízben.

– Tudom, tudom! Ne fárassza magát! De hát szabad volna tudnom, hogy ha mégsem hívják Ladkónak, miért tűnt el közvetlenül a bűncselekmény elkövetése után? És feleljen arra is, hogy miért csak most, a bűntett színhelyétől ilyen tisztes távolságban mutatkozott, ha egyáltalában mutatkozásnak lehet ezt nevezni? Hát mondja csak, Budapesten, Újvidéken és a többi nagyobb városban miért nem mutogatta magát olyan készségesen az emberek előtt, mint korábban? Miért nem játszotta továbbra is a horgászt, és miért volt az, hogy néha még maga vásárolt halat egyik-másik faluban, ahol hajlandó volt kikötni?

A szerencsétlen révkalauz az egészből egy kukkot sem értett. Először is igazán nem önszántából tűnt el. Hiszen az augusztus 29-ére virradó éjszaka óta állandóan fogságban volt. Hát persze hogy nem mutatkozhatott! A különös csak az, hogy mégis akadtak, akik állítólag látták ez alatt az idő alatt.

Ezt a tévedést mindenesetre könnyen tisztázhatja. Elég, ha őszintén elmondja érthetetlen kalandját. Az igazságügyi hatóságok így talán világosabban látják majd az ügyet, és talán kibogozzák ezt a megfejthetetlen rejtélyt. Serge Ladko elszánta magát, hogy részletesen elmondja, mi történt vele, és türelmetlenül várta, hogy a vizsgálóbíró erre engedélyt adjon neki. De a bíró se nem látott, se nem hallott. Fel-alá járkált, és egymásután vágta a fogoly fejéhez a megsemmisítőnek vélt érveket.

– Hát ha maga nem azonos Ladkóval - folytatta a bíró egyre indulatosabban -, akkor hogyan lehetséges, hogy a Hagueneau-villa kifosztása után, no, persze csak sajnálatos véletlen, hogy ez pontosan akkor történt, amikor maga nem tartózkodott a bárkán, szóval hogyan lehetséges, hogy a villa kifosztása után egy tolvajlás, egy közönséges kis tolvajlás történt Szuszék faluban a szeptember 6-ára virradó éjszaka, megint csak pontosan akkor, amikor maga éppen ott hajózhatott el? És mondja csak, ha maga nem Ladko, hát akkor mit keresett a maga csónakjában egy arckép, amelyet a felesége, Natsa ajándékozott férjének, Serge Ladkónak?!

Róna bíró ezúttal fején találta a szöget, és ez az érv valóban megsemmisítő volt. A révkalauz magába roskadva csüggesztette le fejét, és homlokán veríték gyöngyözött.

A bíró most még emeltebb hangon folytatta:

– Hát ha maga nem Ladko, akkor miért tűnt el ez az arckép éppen akkor, amikor maga úgy érezhette, hogy veszély fenyegeti? Mert az az arckép ott volt a ládájában! Mégpedig a jobb oldali ládában! Most pedig nincs ott! Az a kép ott vádolta magát, eltűnése pedig perdöntő! Erre feleljen!

– Mit mondhatnék? - válaszolta Ladko tompán. - Most már aztán semmit sem értek az egészből.

– Majd megért mindent pontosan, ha kicsit töri rajta a fejét. Most egy időre abbahagyjuk ezt az érdekfeszítő csevegést. Magát visszavezetik a cellájába, ott majd bőven lesz ideje gondolkozni. Most pedig lássuk, mit végeztünk ma. Maga a következőket állítja: Egy: Borus Demeternek hívják. Kettő: Megnyerte a sigmaringeni horgászversenyt. Három: Szalkán lakik. Négy: Augusztus 29-ére virradó éjszaka otthon járt, Szalkán. E pontokat majd tisztázni fogjuk. Én viszont a következőket állítom: Egy: A maga neve Ladko. Kettő: Lakhelye Ruszcsuk. Három: Augusztus 29-ére virradó éjjel több bűntársával együtt kifosztotta a Hagueneau-villát, és meg akarta ölni Christian Hoel őrt. Négy: Szeptember 6-ára virradó éjszaka Szuszékon lopást követtek el egy Kellermann nevű ember házában. Ezt is a maga rovására írjuk. Öt: Ugyancsak a maga lelkiismeretét terheli sok más rablás és emberölés is, melyet a Duna partvidékén követtek el. A vizsgálat ezek ügyében megkezdődött. A tanúkat beidéztük. Magát szembesítjük majd velük... Most írja alá a kihallgatási jegyzőkönyvet. Nem akarja? Ahogy tetszik!... Őrök, vezessék vissza az őrizetest!

Serge Ladkónak megint át kellett haladnia az utcán csoportosuló emberek között, és hallania kellett szidalmaikat. Most a hosszú kihallgatás után mintha még jobban felzúdultak volna ellene az emberek, és a foglyot az őröknek kellett megvédeni a tömeg haragjától.

A szitkozódó csődületben legelöl állt Iván Striga. Szemét le nem vette arról az emberről, aki most őhelyette lépkedett a fegyőrök között. A révkalauz tőle kétméternyire haladt el, és jó alaposan szemügyre vehette. De a borotvált arcú, fekete hajú embert, akinek szemét hatalmas pápaszem takarta, nem ismerte meg. Így semmivel sem lett okosabb.

Amikor a börtönkaput bezárták, és a tömeg szétszéledt, Striga mélyen elgondolkozva odébbállt. A letartóztatott embert nem ismerte, ebben biztos volt. A fogoly sem Dragos, sem Ladko. Ha pedig Borus Demeter vagy bárki más volt, akkor őt már nem érdekli. Akárki is, az a fontos, hogy leköti az igazságszolgáltatás figyelmét. Strigának most már nem volt semmi oka arra, hogy Zimonyban maradjon, ezért elhatározta, hogy másnap a dereglye után indul.

De amikor másnap átfutotta az újságokat, mégis másként határozott. Minthogy a Ladko-ügyben a vizsgálat a legnagyobb titoktartás mellett folyt, a sajtó ugyancsak igyekezett, hogy felfedje a titkot. Ez sikerült is. A lapok tele voltak a legkülönbözőbb értesülésekkel.

Az újságok elég pontosan beszámoltak az első kihallgatásról, és a tudósítást a vádlott szempontjából kedvezőnek cseppet sem mondható megjegyzésekkel fűszerezték. Általában csodálkoztak azon, hogy a gyanúsított milyen makacsul állítja, hogy ő csak egy Borus Demeter nevű egyszerű horgász, aki magányosan él Szalkán. Vajon miért ragaszkodott ilyen görcsösen ehhez a meséhez, amely annyira átlátszó volt? A lapok különben arról értesültek, hogy Róna vizsgálóbíró már megkereséssel fordult Esztergomhoz. Rövid pár napon belül kiszáll onnan egy nyomozó Szalkára, és nyomozásának eredményei halomra döntik majd a gyanúsított állításait. Utánanéznek majd ennek a Borus Demeternek, és meg is találják, ha ilyen személy egyáltalában létezik, ami mindenesetre felettébb kétséges volt.

Ez volt az az újsághír, amely Strigát tervei módosítására késztette. Mialatt a lapokat bújta, különös ötlete támadt, és mire az olvasást befejezte, az ötletből terv lett. Már az is igen örvendetes volt, hogy őhelyette egy ártatlan ember jutott az igazságszolgáltatás kezére. De még jobb lesz, ha ezt az embert fogva is tartják. Hogyan érheti ezt el? Egy másik élő Borus Demetert kell bemutatnia, és ez a tény ipso facto¹ meggyőzi a bíróságot a Zimonyban bebörtönzött Borus Demeter szélhámosságáról. Ezzel még csak megtetézi a terhelő adatokat, melyek miatt letartóztatták, és ez talán elég is lesz ahhoz, hogy az igazi bűnös helyett annak rendje-módja szerint elítéljék.

Striga tehát nyomban elhagyta Zimonyt. De nem a dereglyéhez sietett, hanem ellenkező irányba indult. Kocsin vágtatott a legközelebbi vasútállomásra, hogy onnan teljes gőzzel Budapestre vagy még északabbra siessen.

Eközben Serge Ladko, mint eddig is, nyugodtan, de szomorúan számolta az órákat. A vizsgálóbírónál történt első kihallgatásán megrettenve látta, hogy milyen súlyos gyanúokok szólnak ellene. Idővel minden bizonnyal bebizonyíthatja ártatlanságát, de ugyancsak nagy türelemre lesz szüksége, mert a látszat kétségkívül ellene szól, és az igazságszolgáltatás érvei logikusan épülnek fel.

Egyszerű gyanúokok és kézzelfogható bizonyítékok között azonban nagy a különbség. Bizonyítékokat pedig sohasem fognak ellene felsorakoztatni, mert nem is lehet. Csak egy tanútól volt oka félni, Klein Simontól, és ettől is csak azért, mert elárulhatja igazi nevét. De Klein Simonban is van zsiványbecsület, és bizonyára nem lesz hajlandó megismerni. De különben is. Szükségesnek tartja-e egyáltalában a bíróság, hogy szembesítse volt bécsi ügyfelével? Maga a bíró is azt mondotta, hogy majd Szalkán nyomoznak utána. Minthogy pedig ez a nyomozás az ő szempontjából csak jó eredménnyel járhat, utána minden bizonnyal szabadlábra helyezik.

Több nap telt el így, és ezalatt Serge Ladko agyában egyre vadabbul keringtek a gondolatok. Szalka végtére is nem volt olyan messze, és már meg kellett volna érkeznie a kért felvilágosításnak. Első kihallgatása óta már hét nap telt el, mikor újból bevezették Róna vizsgálóbíró dolgozószobájába,

A bíró íróasztalánál ült, és igen elfoglaltnak látszott. Tíz percig hagyta állni a révkalauzt, mintha csak tudomást sem vett volna jelenlétéről.

– Megjött a válasz Szalkáról - mondta végül közömbös hangon, anélkül hogy egyenesen a fogolyra nézett volna, bár szeme sarkából fürkészően vizsgálta.

– No lám! - lélegzett fel Serge Ladko.

– Igaza volt - folytatta a vizsgálóbíró. - Szalkán valóban él egy Borus Demeter, és a legjobb hírnévnek örvend.

– No lám! - örvendezett ismét a révkalauz, aki már látta maga előtt kitárulni a börtön kapuit.

A bíró erre még szenvtelenebb, még közömbösebb hangon, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít a dolognak, így folytatta:

– A vizsgálattal megbízott esztergomi nyomozóbírónak alkalma is volt személyesen beszélni vele.

– Vele? - kérdezte értetlenül Serge Ladko.

– Bizony vele - ismételte a bíró.

Serge Ladko azt hitte, hogy rosszat álmodik. Hogyan találhattak egy másik Borus Demetert Szalkán?

– De ez lehetetlen, bíró úr! - hebegte. - Tévedés van a dologban!

– Győződjék meg maga is róla - válaszolt a bíró. - Tessék, itt van az esztergomi rendőrbiztos jelentése. Ebből kitűnik, hogy megkeresésemnek megfelelően szeptember 14-én kiszállt Szalkára, és bement egy bizonyos házba, amely a folyó menti vontatóút és a Budapestre vezető országút kereszteződésénél fekszik... Ugye, ezt a címet adta meg? - szakította félbe magyarázatát a bíró.

– Igenis, bíró úr - válaszolt Serge Ladko révetegen.

– Szóval a két út kereszteződésénél - folytatta a bíró -, itt ebben a házban a nevezett Borus Demeter személyesen fogadta a nyomozóbírót, közölte vele, hogy meglehetősen hosszú távollét után nemrég tért haza. A nyomozóbíró arról is értesült, hogy a nevezett Borus Demeterről személyesen beszerzett adatok az illető feddhetetlenségéről tanúskodnak, továbbá arról, hogy Szalkán senki más nem viseli ezt a nevet... Van valami mondanivalója? No, csak bátran!

– Nincs, bíró úr - hebegett Serge Ladko, aki úgy érezte, hogy közel jár az őrülethez.

– Szóval ezt az első pontot tisztáztuk - fejezte be mondanivalóját elégedetten a vizsgálóbíró, és úgy nézett foglyára, ahogy a macska nézhet az egérre.