A SIGMARINGENI VERSENYEN

1876. augusztus 5-én, egy szombati napon nagy, zsibongó tömeg töltötte meg a Halásztanyához címzett vendéglőt. Az énekszó, a kiáltozás, az összevert poharak csengése, a taps és üdvrivalgás fülsiketítő lármává folyt össze. A lármát csaknem szabályos időközönként harsogták túl azok a „Hoch!” kiáltások, melyekkel a németek szoktak hangot adni túláradó jókedvüknek.

A vendéglő ablakai közvetlenül a Dunára néztek, a bájos Sigmaringen városkának szélén. Sigmaringen a Poroszországhoz tartozó, de csaknem a nagy közép-európai folyam eredeténél fekvő hohenzollerni terület-beszögellés székhelye.

A vendéglő kapuja fölé cifra gót betűkkel festett cégér hívogató szavának eleget téve itt gyűltek össze a Dunai Ligának, a különböző Duna-völgyi nemzetiségekhez tartozó horgászok nemzetközi társaságának tagjai. Effajta vidám összejövetel nem is képzelhető el alapos ivászat nélkül. A vendégek bőségesen kortyintgatták a jó müncheni sört és a jó magyar bort. Füstöltek is jócskán, és a nagy termet teljesen betöltötte a hosszú pipákból szüntelenül gomolygó illatos füst. A társaság tagjai már alig látták egymást, de, hacsak nem voltak süketek, jól értették egymás szavát.

A horgászok, akik kedvtelésük gyakorlása közben csendesek, hallgatagok, a világ legzajosabb embereivé válnak, mihelyt félreteszik a horgászbotot. Amikor hőstetteik elbeszéléséről van szó, hát felérnek a vadászokkal, ami pedig nem kis dolog.

A Halásztanya asztalai körül összegyűlt körülbelül százfőnyi vendégsereg - jeles bajnokai a horgászbotnak, megszállottjai a pedzőnek, és szerelmesei a horognak - már az ugyancsak kiadós ebéd végén tartott. A délelőtti „munka” nyilván alaposan kiszikkasztotta torkukat, legalábbis erre vallott a tálalón felsorakozó rengeteg palack. Most csak a különféle pálinka volt soron, amellyel rendszerint a kávét szokták leöblíteni. Délután három óra lett, mire az egyre emelkedettebb hangulatban levő vendégek felálltak az asztalok mellől. Az igazat megvallva, voltak köztük, akik tántorogtak, és asztalszomszédjaik támogatása nélkül aligha jutottak volna messze. Legnagyobb részük azonban szilárdan állt a lábán, mint ahogyan ez illett is a Dunai Liga versenye alkalmából évente többször is megismétlődő, hosszú áldomások derék, elmaradhatatlan résztvevőihez.

Ezeknek a nagy érdeklődés mellett és ünnepélyes keretek között megtartott versenyeknek nagy volt ám a híre a nevezetes szőke - és nem mint ahogyan a közismert Strausskeringő mondja: kék - folyam egész mentében. Özönlöttek ide a versenyzők a badeni hercegségből, Württembergből, Bajorországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából, Szerbiából és még a bulgáriai és besszarábiai török tartományokból is.

A társaság már öt éve állott fenn. Elnökének, a magyar Miklóssinak kiváló vezetése alatt szépen felvirágzott. Állandóan gyarapodó pénzalapjai lehetővé tették, hogy minden versenyen jelentős díjakat tűzzön ki, és zászlóján ott ragyogtak azok a dicsőséges érmek, amelyeket kemény küzdelem árán hódított el a vele versenyben álló egyesületektől. A társaság választmánya, amely kitűnően ismerte a folyami halászatra vonatkozó törvényeket, tagjai védelmére kelt az állammal éppúgy, mint a magánosokkal szemben, és jogaikat, kiváltságaikat azzal a szívóssággal, mondhatni szakmai makacssággal védte, mely annyira jellemző azokra a kétlábú lényekre, akikről méltán állíthatjuk, hogy horgászösztönük révén az emberi nem egy külön, sajátságos csoportját alkotják.

A most lezajlott verseny a második volt az 1876. évben. A versenyzők már reggel öt órakor elhagyták a várost, és valamivel Sigmaringen alatt, a Duna bal partján gyülekeztek. Mindnyájan a társaság egyenruháját viselték: szabad mozgást biztosító rövid zubbonyt, vastag talpú csizmákba tűrt nadrágot és széles ellenzőjű fehér sapkát. Természetesen mindegyikük fel volt szerelve a Horgászok kiskönyvében felsorolt valamennyi kellékkel: dobóbotokkal, horognyelekkel, merítőhálókkal, dámszarvasbőr tokban elhelyezett horgászzsinórokkal, pótákkal, mélységmérő ólmokkal, különböző nagyságú ólomnehezékekkel, műlegyekkel és előkékkel. A horgászversenynek nem voltak szigorúan megszabott feltételei, vagyis bármilyen halat elfogadtak, és mindegyik horgász tetszése szerinti csalétket használhatott.

Pontban hat órakor helyén volt már mind a kilencvenhét versenyző, kezükben úszóhoroggal, hogy bármely pillanatban bevethesse azt. Kürtszó adta meg a „rajt” jelet, és a kilencvenhét zsinór szinte egyetlen mozdulattal feszült ki a folyó tükre felett.

A versenyen több díjat tűztek ki, és ezek közül a két elsőt - amelynek értéke 100-100 forint¹ volt - annak a horgásznak szánták, aki a legtöbb, illetve a legnagyobb halat fogja ki.

Minden simán ment a második kürtszóig, amely öt perccel 11 óra előtt a verseny végét jelezte. A versenyzők ezután zsákmányukat egyenként bemutatták a Miklóssi elnökből és a Dunai Liga négy tagjából álló versenybizottságnak. Senki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ezek a magas és tekintélyes személyiségek teljes pártatlansággal hozzák meg döntésüket, mégpedig úgy, hogy még a könnyen felfortyanó emberekből álló horgásztársadalom részéről se lehessen helye semmiféle ellenvetésnek. A versenybizottság lelkiismeretes munkája eredményének kihirdetésére azonban türelemmel várni kellett, mert a baráti együttlétben elköltött lakoma végéig titokban tartották, hogy a kifogott halak számától és súlyától függően kik kapják a különböző díjakat.

Most elérkezett ez a pillanat. A horgászok és velük együtt a Sigmaringenből érkezett érdeklődők is kényelmesen elhelyezkedve várakoztak az emelvény előtt, amelyen az elnök és a versenybizottság többi tagja foglalt helyet. A székek, padok és zsámolyok mellett nem volt hiány asztalokban sem, az asztalokon pedig ott sorakoztak a söröskancsók, a különféle pálinkásüvegek és a kisebb meg nagyobb poharak.

Miután mindenki helyet foglalt, és a pipákból még vidámabban bodorodott a füst, az elnök felemelkedett helyéről.

– Halljuk!… Halljuk!... - kiáltottak mindenfelől. Miklóssi elnök először is felhajtott egy pohár sört, amelynek dús habja végigcsepegett bajuszán.

– Kedves sporttársaim - mondotta németül, minthogy ezt a nyelvet a Dunai Liga tagjai nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül mind értették -, kedves sporttársaim, ne várjanak tőlem klasszikusan felépített beszédet, bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. Nem, mi nem azért vagyunk itt, hogy hivatalos szónoklatoktól mámorosodjunk meg, és én itt csak a mi kis belső ügyeinkről akarok beszélni baráti, mondhatnám testvéri körben, amennyiben egy nemzetközi összejövetellel kapcsolatban helytállónak tartják ezt a kifejezést.

E két mondat kissé hosszúra sikerült, mint a beszédek bevezető mondatai általában, még akkor is, ha a szónok hangoztatja, hogy rövid akar lenni. Mégis egyöntetű taps fogadta, amelybe számos „Helyes!”, sőt „Hoch!” kiáltás, no meg néhány csuklás is vegyült. A közönség azzal toldotta meg a helyeslést, hogy az elnökre ürítette poharát, aki maga is újból poharat emelt.

Miklóssi elnök ezután folytatta beszédét, és a horgászokról, mint az emberiség legjobbjairól szólott. Ecsetelte mindazokat a kiváló tulajdonságokat és erényeket, amelyekkel a bőkezű természet felruházta a horgászokat. Elmondotta, hogy mennyi türelemre, leleményességre, hidegvérre, felsőbbrendű értelemre van szüksége a horgásznak, hogy sikert érjen el ebben a tudományban, mert bizony a horgászat nem is annyira mesterség, mint inkább tudomány. A horgász tevékenysége szerinte magasan felette áll azoknak a hőstetteknek, melyekkel a vadászok szoktak kérkedni.

– Hát lehet a vadászatot a horgászattal összehasonlítani? - kiáltott fel.

– Nem! Nem! - válaszolt egy emberként a hallgatóság.

– Talán olyan nagy dolog lelőni egy foglyot vagy egy nyulat, amikor már lőtávolban van, és főként mikor már egy kutya felhajtotta? És különben is: van nekünk ilyen segítőtársunk?... A vadat az ember messziről megpillantja, kényelmesen célba veszi, és rengeteg söréttel leteríti, miközben a sörét nagy része kárba vész! A halat ezzel szemben nem tudjuk szemmel követni, a víz elrejti előlünk... Micsoda körmönfont fogásokra, agyafúrt csalafintaságokra, milyen agymunkára és ügyességre van szükség, míg rávesszük, hogy bekapja a horgot, hogy ez belévágódjék, és hogy a vízből kirántsuk a halat, amely vagy erőtlenül lóg a zsinór végén, vagy pedig fickándozik, mintha csak maga is örülne a horgász győzelmének!

Viharos helyeslés fogadta az elnök szavait. Miklóssi mondatai szemmel láthatóan a Dunai Liga tagjainak érzelmeit fejezték ki. Az elnök, minthogy tudta, horgásztársai semmiféle dicséretet nem sokallnak, habozás nélkül kockáztatta meg a legnagyobb túlzásokat, és a horgászok nemes kedvtelését minden egyéb fölé helyezte, a halfogászati tudomány lelkes híveit az egekig magasztalta, sőt annak a büszke istennőnek emlékét is felidézte, aki a régi Rómában a halászati szertartások alkalmából tartott versenyek védőszelleme volt.

Vajon megértette hallgatósága e szavakat? Minden bizonnyal, mert tomboló lelkesedés volt a felelet.

Miután az elnök új erőt merített, ismét leöntvén torkán egy korsó habzó sört, így folytatta:

– Végül még állapítsuk meg örömteli szívvel, hogy társaságunk egyre jobban felvirágzik, évről évre új tagokkal gyarapszik, egész Közép-Európában szilárdan megalapozott hírnévnek örvend. Társaságunk sikereiről nem is akarok külön szólni. E sikereket mindnyájan ismerik, mindnyájuknak része volt bennük. Társaságunk versenyein részt venni nagy megtiszteltetésnek számít! A német sajtó, a cseh sajtó, a román sajtó soha nem fukarkodott a megtisztelő dicséretekkel társaságunkat illetően, s hozzáteszem, hogy ez a dicséret nagyon is megérdemelt volt. Ezért poharamat emelem, és kérem, hogy tartsanak velem, azoknak az újságíróknak egészségére, akik a Dunai Liga nemzetközi jelentőségű ügyéért fáradoznak.

A hallgatóság, talán mondani sem kell, követte Miklóssi elnök példáját. A palackok tartalmát a poharakba, a poharakét pedig a torkokba öntötték, éppen olyan játszi könnyedséggel, mint ahogyan a nagy folyam és mellékfolyóinak vize a tengerbe folyik.

Ennél is maradtak volna, ha az elnöki beszéd ezzel a felköszöntővel véget ér. Ezt azonban elkerülhetetlenül követte a többi, nem kevésbé alkalomszerű felköszöntő.

Az elnök a titkár és a pénztáros között állt. Teljes magasságában kihúzta magát. Jobb kezében mindegyikük egy-egy pezsgőspoharat tartott, balját pedig szívére helyezte.

– Most pedig a Dunai Ligára iszom - jelentette ki Miklóssi, és tekintete végigjárt a hallgatóságon.

Ekkor mindenki felpattant helyéről, és pezsgőspoharát ajkához emelte. Ki padra, ki asztalra ugrott fel, és az egész hallgatóság tökéletes összhangban tett eleget Miklóssi felhívásának.

Miután a poharak kiürültek, az elnök ismét töltött az elébük helyezett, kiapadhatatlannak látszó palackok egyikéből, majd még emeltebb hangon folytatta:

– Igyunk a különböző nemzetiségekre, a badeniekre, a württembergiekre, a bajorokra, az osztrákokra, a magyarokra, a szerbekre, a havasalföldiekre, a bolgárokra, a besszarábiaiakra, mindazokra a nemzetekre, melyeknek fiai a Dunai Liga tagjai között vannak!

És a jelenlevő besszarábiaiak, bolgárok, havasalföldiek, szerbek, magyarok, osztrákok, bajorok, württembergiek, badeniek egy emberként követték felhívását, és ürítették ki poharukat.

Végül az elnök azzal a bejelentéssel fejezte be szónoklatát, hogy most a társaság minden egyes tagjának egészségére iszik. Minthogy azonban a társaságnak nem kevesebb, mint 473 tagja volt, sajna kénytelen volt egyetlen közös pohárköszöntővel beérni.

Erre a jelenlevők ezernyi „Éljen!” kiáltással válaszoltak, amíg csak bírta a torkuk. Így ért véget a program második pontja. Az első programpont befejező része a nagy áldomás volt, és most következett a harmadik: a díjak kiosztása. Mindenki érthető izgalommal várta az eredményhirdetést, mert mint mondottuk, a versenybizottság döntését mindeddig titokban tartották. De végre elérkezett a pillanat, amikor a döntést nyilvánosságra hozzák.

Miklóssi elnök tehát nekilátott a két csoportba tartozó jutalmak hivatalos listájának felolvasásához.

A társaság alapszabályainak megfelelően először a kisebb díjak nyerteseinek nevét olvasta, így az eredményhirdetés növekvő érdeklődés mellett folyt.

A mennyiségi verseny kisebb díjainak nyertesei az elnöki emelvény elé léptek. Az elnök átölelte őket, és díszoklevelet meg az elért helyezésnek megfelelő pénzjutalmat nyújtott át nekik.

A merítőhálókban olyan halak voltak, amilyeneket bármelyik horgász foghat a Dunából. Pikó, koncér, fenékjáró küllő, lepényhal, sügér, cigányhal, csuka, fejes domolykó stb. A kisebb díjak nyerteseinek névsorában románok, magyarok, badeniek, württembergiek szerepeltek. A második díjat hetvenhét kifogott halért egy Weber nevű németnek ítélték, és ezt a bejelentést lelkes üdvrivalgás fogadta. Ezt a Webert jól ismerték horgásztársai. Az előző versenyeken ugyanis már többször ért el kiváló helyezést, és általában azt várták, hogy ezen a versenyen ő nyeri el az első díjat a legtöbb kifogott hallal.

De nem így történt. Az ő hálójában csak hetvenhét hal volt, eggyel sem több, akárhányszor számolták is meg, viszont egyik, ha talán nem is ügyesebb, de mindenesetre szerencsésebb versenytársa kilencvenkilenc halat hozott hálójában.

Ekkor kihirdették a győztes mesterhorgász nevét: a magyar Borus Demeter volt.

A meglepett közönség nem tapsolt Borus Demeter nevének hallatára, mert ennek a Dunai Ligába nemrégen belépett magyarnak a neve ismeretlen volt számára.

Minthogy a nyertes nem jelent meg az elnöki asztal előtt, hogy átvegye a százforintos jutalmat, Miklóssi elnök azonnal áttért a súlyverseny eredményének kihirdetésére. A díjnyertesek itt románok, szerbek és osztrákok voltak. Amikor a második helyezett nevét olvasták fel, a közönség csakúgy tapsolt, mint az imént a német Weber nevének hallatára. Ezt a díjat Ivetozár, az elnökség egyik tagja nyerte el egy harmincöt fontos² fejes domolykóval, amelyet egy kevésbé ügyes és kevésbé hidegvérű horgász nyilván nem tudott volna kirántani a vízből. Ivetozár, a társaság egyik legtekintélyesebb, legtevékenyebb és legodaadóbb tagja volt, akkoriban ő nyerte el a legtöbb jutalmat. Nevének említését egyöntetű taps fogadta.

Most már csak e csoport első díjának átadása volt hátra, és mindenki szívdobogva várta a díjnyertes nevének kihirdetését.

Mekkora volt a csodálkozás, sőt mondhatjuk megrökönyödés, amikor Miklóssi elnök, hangjában alig elfojtható remegéssel, így szólt:

– A súly szerinti csoportban első: a magyar Borus Demeter 170 fontos csukájával.

A teremre mély csend borult. A tapsra készülő tenyerek mozdulatlanok, a győztes éljenzésére készülő ajkak pedig némák maradtak. Az egész hallgatóságon feszült kíváncsiság vett erőt.

Vajon megjelenik végre Borus Demeter? Vajon Miklóssi elnök elé járul most már, hogy átvegye a két díszoklevelet és az azokkal járó kétszáz forintot?

Hirtelen morajlás futott végig a termen.

A jelenlevők egyike, aki eddig egy kicsit félrehúzódva állott, megindult az elnöki emelvény felé.

A magyar Borus Demeter volt.

Gondosan beretvált arca és dús, szénfekete haja után ítélve nem lehetett több harmincévesnél. Az átlagosnál magasabb termetű, széles vállú, jó kiállású ember, ereje bizonyára nem mindennapi. Mindenesetre meglepőnek látszott, hogy egy ilyen keménykötésű fiatalember olyan nagy örömet talál a horgászás békés kedvtelésében, hogy ebben a nehéz tudományban mesterré vált, amiről a verseny eredménye cáfolhatatlan tanúbizonyságot nyújtott.

A másik furcsaság Borus Demeterrel kapcsolatban az volt, hogy szemével nyilván valami baj lehetett, mert nagy fekete szemüveget viselt, úgyhogy szemszínét nem is lehetett megállapítani. Márpedig a látás a legbecsesebb érzékszerve azoknak, akik szenvedéllyel figyelik az úszó³ alig észrevehető mozgását, és ugyancsak jó szemre van szüksége annak, aki át akar látni a halak különféle ravaszságain.

De meglepetés ide, meglepetés oda, nem volt mit tenni. Minthogy a versenybizottság pártatlansága tekintetében nem merülhetett fel kétség, a verseny nyertese vitathatatlanul Borus Demeter volt, mégpedig olyan körülmények között, amilyenekre horgászemlékezet óta nem volt példa. A teremben felengedett tehát a hangulat, és elég erős taps üdvözölte a győztest, amidőn Miklóssi elnök kezéből átvette a díszokleveleket és a jutalmakat.

Ezután Borus Demeter ahelyett, hogy lelépett volna az emelvényről, pár szót váltott az elnökkel, majd a kíváncsian várakozó hallgatóság felé fordult, és egy kézmozdulattal csendet kért. A jelenlevők mintegy varázsütésre elhallgattak.

– Uraim! Kedves sporttársaim! - mondotta. - Engedjék meg, hogy néhány szót szóljak önökhöz elnökünk szíves hozzájárulásával.

Az imént még olyan zajos teremben most egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Vajon mi célja ennek a soron kívüli felszólalásnak?

– Mindenekelőtt - folytatta Borus Demeter - szeretném megköszönni önöknek rokonszenvük megnyilvánulását, de higgyék el nekem, hogy a kettős siker nem tesz önhitté. Jól tudom ugyanis, hogy erre sokkal méltóbb lett volna a kiváló horgászokban annyira bővelkedő Dunai Liga valamelyik régebbi tagja, és én a sikert nem is annyira saját magamnak, mint inkább a jó szerencsének köszönhetem.

E bevezető szavak szerény hangja igen kedvező hatást keltett a hallgatóságban, melynek soraiból néhányan halkan meg is jegyezték:

– Nagyon helyes!

– Erre a jó szerencsére most rá kell szolgálnom, és ezért egy tervet eszeltem ki, mely, azt hiszem, érdekelni fogja a kiváló horgászoknak ezt a gyülekezetét. Jól tudják, kedves sporttársaim, mennyire divatosak manapság a rekordok. Miért ne követnők mi is, a miénknél bizonyára alacsonyabb rendű sportok bajnokainak példáját? Miért ne állítanánk fel a horgászat csúcseredményét?

Ezt a bejelentést a helyeslés fojtott moraja fogadta. - „Ejha!”, „No lám!”, „Miért is ne?” kiáltások hangzottak fel, és ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően adott kifejezést érzelmeinek.

– Amikor ez a gondolat felmerült bennem - folytatta máris a szónok -, rögtön jónak találtam, és azonnal tudtam azt is, hogy milyen feltételek mellett kell megvalósítani. A problémát leegyszerűsítette az a tény, hogy a Dunai Liga tagjának vallhatom magam, és mint a Liga tagja csakis a Dunán hajthatom végre sikeresen vállalkozásomat. Azt a tervet gondoltam tehát ki, hogy lehajózok szép folyamunk forrásától egészen a Fekete-tengerig, és e háromezer kilométeres úton kizárólag azzal tartom fenn magam, amit horgászattal szerzek. A szerencse, amely ma kedvezett nekem, ha lehet, még jobban fokozta vágyamat, hogy elinduljak erre az útra, amelynek jelentőségét minden bizonnyal önök is felismerik. Éppen ezért már most bejelentem, hogy elindulásom időpontját augusztus 10-re, vagyis jövő csütörtökre tűztem ki. E napra találkozót adok önöknek azon a helyen, ahol a Duna ered.

Könnyebb elképzelni, mint leírni a lelkesedést, melyet ez a váratlan bejelentés keltett. Öt percen át megállás nélkül tartott a viharos éljenzés és a tomboló taps.

A váratlan esemény méltó befejezése még hátravolt. Miklóssi elnök is érezte ezt, és ezért, mint mindig, most is elnöki tisztéhez illően cselekedett. Kissé nehézkesen, de ismét felemelkedett a két másik elnökségi tag között elfoglalt helyéről.

– Borus Demeter sporttársunk egészségére! - kiáltotta meghatott hangon, magasra emelve pezsgőspoharát.

– Borus Demeter sporttársunkra! - visszhangozta zajosan az egész társaság, majd mélységes csend következett, miután az emberi lények egy sajnálatos fogyatékosságuk következtében képtelenek arra, hogy egyszerre kiáltozzanak és igyanak.

A csend azonban nem tartott sokáig. A pezsgő hamarosan új erőt öntött a kifáradt torkokba, és a hangos felköszöntők újabb sorát váltotta ki belőlük, egészen addig a pillanatig, míg általános jókedv közepette lezárult a híres horgászverseny, amelyet 1876. augusztus 5-én, szombaton rendezett a Dunai Liga a bájos Sigmaringen városkában.