Limerick.

Ki volt az a könyörületes szivű nő, a ki ilyen melodrámai módon jelent meg a vész szinhelyén? Ha a lángok közé rohan és magát feláldozza, hogy ezt a gyönge emberi lényt megmenthesse a halál torkából, még akkor se csodálkozott volna rajta senki, a meggyőződés oly ereje látszott minden tettében. Valóban, a gyermeket akkor sem szoríthatta volna hevesebben a szivéhez, ha az övé lett volna. A karjain vitte el a kocsijához. Hiába iparkodott a komorna megszabadítani őt e drága tehertől... Soha!... soha!...

– Nem! Eliza, hagyd őt, - ismétlé rezgő hangon. - Ő az enyim!... Az ég megengedte, hogy kiszabadítsam őt ezen égő ház romjai alól... Hála, hála neked, Istenem!... Ah! a kedves, kedves gyermek!

A kedves gyermek félig meg volt fulva, csak gyöngén lélegzett, a melle zihált, a szemei le voltak csukva. Levegőre lett volna szüksége, friss levegőre és miután a tűzvész füstje csaknem megfojtotta, most abban a veszélyben forgott, hogy védnöke gyöngédségének fergetegében fog megfulni.

– A pályaudvarba! - kiáltá a kocsisának - a pályaudvarba! Egy guineet (egy aranyat) kapsz, ha nem szalasztjuk el a kilencz óra negyvenhét perczkor induló vonatot.

A bérkocsis nem lehetett érzéketlen ezen igéret iránt, minthogy Irlandban a borravaló nem tartozik a társadalmi intézmények közé. Nagyokat húzott is a lóra, a mely a «growlere» elé volt fogva. Így nevezik ugyanis ott ezen ódonszerű és kényelmetlen járműveket.

De végre is ki volt ez a végzetszerű idegen hölgy? Vajjon Senki fiát az a váratlan és rendkívüli szerencse érte volna, hogy oly kezekbe jutott, a melyek nem fogják őt többé elhagyni?

Waston Anna kisasszony, a Drury Lane szinház első drámai művésznője, amolyan körutazó Sarah Bernhardt volt és jelenleg a Munster tartomány Limerick városában vendégszerepelt. Éppen egy kirándulásról tért vissza, a mely nehány napig tartott és a mely alatt bejárta a Galway grófságot, komornája, a szikár és száraz Corbett Eliza kiséretében, a kit akár épp oly zsörtölődő, mint önfeláldozó barátnőnek is nevezhetünk.

A szinésznő igen derék leány volt, a kit a melodrámák közönsége nagyon szeretett, a szinpadon kívül is mindig készen állt hanyatthomlok belebonyolódni minden érzelmes ügybe, nyilt szivű és adakozó, de ezenkívül a művészetét illető dolgokban nagyon komoly, hajthatatlan oly esetekben, a hol egy ügyetlenség kompromittálhatta volna őt, mert rendkívül érzékeny volt minden iránt, a mi művészi hirén csorbát ejthetett volna.

Waston Anna kisasszony, a kit az Egyesült Királyság összes grófságaiban nagyon jól ismertek, csakis alkalomra várt, hogy tapsokat arathasson Amerikában, Indiában, Ausztráliában, szóval mindenütt, a hol az angol nyelvet beszélik, mert sokkal büszkébb volt, hogysem mint némajátékbeli bábu szerepeljen olyan szinházakban, a hol őt meg nem értették volna.

Szükségét érezvén a pihenésnek ama szünet nélküli fáradság után, a melyet a modern drámák igényelnek, melyeknek összes utolsó felvonásaiban a hősnőnek múlhatatlanul meg kell halnia, három nap előtt elment a galwayi öböl üde és friss levegőjét színi. Kirándulását befejezvén, ez este a pályaudvarba tartott, Limerickbe visszatérendő, a hol másnap játszania kellett, mikor a segélykiáltások és a tűzvész fénye magukra vonták a figyelmét. A rongyosok iskolája égett.

Tűzvész!... Hogyan birt volna ellentállni a vágynak természetes tűzvészt is látni, a mely oly kevéssé hasonlít a szinpadok lycopodium-tűzvészeihez? Parancsára a bérkocsi megállt az utczasarkon, Eliza ellenvetései ellenére, és Waston Anna kisasszony szemtanúja volt a látvány különböző mozzanatainak, a melyek messze felülmulják ama látványt, a melyet a szinpadi szolgálatban levő tűzoltók figyelmes szemmel és mosolyogva szoktak szemlélni. Ezúttal a szinfalak valósággal összeomlottak és a háztető komolyan égett. Ezenkívül az eset érdekes is volt. A helyzet bonyolultnak látszott, mint egy jól megirt jelenetben. Két emberi lény van bezárva egy padláskamrában, a melynek a lépcsője lángban áll és a melynek nincs más kijárása... Két fiu, egy nagy és egy kicsi... két kis leány talán hatásosabb lett volna... Waston kisasszony ennek láttára felsikoltott... Rohant is volna a segítségükre, ha az a félelem nem tartóztatja vissza, hogy a szőrköpenye újabb táplálékot nyujthatna a tűznek... De ezenkívül a háztető is ketté hasadt a padlás ablaknyilása körül... A két szerencsétlen teremtés megjelent a füstnek közepette, a nagyobbik a karján vitte a kisebbiket!... Ah! milyen hős az a nagyobbik és milyen művészi mozdulatai vannak!... Milyen kifejező taglejtések, mily élethű kifejezés!... A szegény Grip! aligha gondolja, hogy ilyen hatást idéz elő!... Ellenben a másik «a kedves, csinos gyermek», mint Waston Anna kisasszony nevezi... az egy valóságos angyal, a ki keresztül megy a pokol lángjain! Valóban, Senki fia, most történik legelőször, hogy téged egy cherubinhoz vagy a mennyei gyermekszoba valamelyik lakójához hasonlítnak!

Igen! Waston Anna kisasszony szinművészeti szempontból méltányolta a jelenet összes részleteit. Mintha a szinpadon lett volna, úgy kiáltott fel: «A készpénzemet, az ékszereimet, mindenemet annak, a ki őket megmenti!» De senki se rohanhatott fel az ingó falakra, a lángoló háztetőre... Végre a cherubint felfogták a mentőkarok... aztán a karokból Waston Anna kisasszony karjai közé került... És most már Senki fiának volt anyja, sőt az egybegyült nép azt mondta, hogy ez az anyja okvetlenül főrangú hölgy, a ki ráismert a gyermekére, a rongyosok iskolája leégésénél.

Waston Anna kisasszony meghajtotta magát a tapsoló néptömeg előtt, aztán eltünt, magával vivén a kicsikét, a komornája ellenmondásai daczára. Hiába, egy huszonkilencz éves, vöröshajú, élénk arczszínű és tüzes szemű - kissé hóbortos - szinésznőtől nem lehet követelni, hogy az érzelmein uralkodni tudjon és az arany középuton maradjon, mint a harminczhét éves szőke, hidegvérű és izetlen Corbett Eliza, a ki már évek óta állt szeszélyes úrnője szolgálatában. A szinésznő mindig abban a hitben élt, hogy a szinpadon van és a műsorának valamelyik szerepét játsza. Rá nézve az élet leghétköznapibb körülményei is «helyzetek» voltak és ha egyszer a «helyzet» forog szóban...

Mondanunk se kell, hogy a bérkocsi még jókor megérkezett a pályaudvarba és a kocsis megkapta az igért aranyat.

És most Waston Anna kisasszony Elizával egyedül ülvén egy első osztályu vasuti kocsiban, szabadon átengedhette magát mindazon érzelmeknek, a melyek egy valódi anya szívét eltöltötték volna.

– Ez az én gyermekem!... az én vérem... az én életem! - kiáltá. - Soha senki sem fogja őt tőlem elrabolni.

Mellesleg megjegyezve: ugyan kinek is jutott volna eszébe elrabolni tőle ezt a családtalan kis lelenczet?

Eliza pedig így szólt magában:

– Majd meglátjuk, meddig fog tartani.

A vonat csekély sebességgel haladt a Galway grófságon keresztül, az arthenryi csatlakozási állomás felé. Az utazás ezen első része alatt, a mely körülbelül tizenkét angol mérföldnyi útnak felel meg, - Senki fia nem tért magához, daczára a szinésznő gondos ápolásának és hagyományos frázisainak.

Waston Anna kisasszony mindenekelőtt levetkőztette őt. Miután a koromtól bemocskolt rongyokat leszedte volna róla, a meglehetősen jó karban levő gyapotujjas kivételével, ing gyanánt ráadta egyik hálóköntösét, kabát gyanánt egyik posztó zubbonyát és belecsavarta a shawljába. De a gyermek nem látszott észrevenni, hogy jó meleg ruhákba van beburkolva és hogy oly keblen nyugszik, a mely még a ruháknál is melegebb.

Végre a csatlakozási állomáson a vonat egy részét kiakasztották és elindították Kilkree felé, a mely a Galway grófság határszélén fekszik. Itt a vonat félóráig időzik. Ezen idő alatt Senki fia még mindig eszméletlenül feküdt.

– Eliza!... Eliza! - kiáltá Waston Anna kisasszony, - tudakold meg, nincs-e orvos a vonaton?

Eliza teljesítette a parancsot, noha előre is biztosíthatni vélte úrnőjét, hogy felesleges lesz a fáradság.

Nem volt orvos a vonaton.

– Ah! ezek a szörnyetegek! - mondá Waston Anna kisasszony, - soha sincsenek ott, a hol szükség volna rájuk.

– De asszonyom, ennek a ficzkónak nincs semmi baja!... Majd magához tér, ha ön addig meg nem fojtja...

– Azt hiszed, Eliza?... A kedves angyal... Persze én nem értek hozzá!... Sohase volt gyermekem!... Ah! ha a tejemmel táplálhatnám!

No hát ez lehetetlen volt és ezenkívül, miután Senki fia már elérte azt a kort, a melyben a gyermekek vaskosabb táplálék szükségét érzik, Waston Anna kisasszony hiába sopánkodott anya nem volta miatt.

A vonat végigrobogott a Clare grófságon, a mely mint félsziget nyúlik el a galwayi öböltől délre és a Shannon hosszu torkolatától északnak. E grófságot szigetté lehetne átalakítani, ha egy körülbelül harmincz angol mérföldnyi csatornát ásnának a Slicoe-Sughty hegyek tövében. Az éjszaka sötét, a nyugati szélvihar által korbácsolt légkör háborgó volt. Nem illett-e az ilyen idő a «helyzethez»?...

– Ez a kis angyal nem tér eszméletre! - ismétlé folyvást Waston Anna kisasszony.

– Szabad véleményt mondanom?

– Mondj, Eliza, mondj!

– Hát én azt hiszem, hogy alszik.

És igaza volt.

Nemcsak Senki fia aludt az egész utazás alatt, hanem végre Waston Anna kisasszonyt is elnyomta az álom és mikor felébredt, észrevette, hogy kis védencze nagy szemeket mereszt rá.

A szinésznő azonnal megölelte, megcsókolta, megsimogatta és felkiáltott:

– Ő él!... ő él!... Az Isten, a ki őt nekem adta, nem lehetett oly kegyetlen, hogy visszavegye tőlem!

Eliza elismerte, hogy az Isten nem lehetett volna ennyire kegyetlen és így történt, hogy a mi kis hősünk, a rongyosok iskolája padláskamrájából csaknem egyszerre abba a szép lakosztályba került, a melyet Waston Anna kisasszony limericki vendégszereplése alatt a Royal-George szállodában bírt.

A Limerick grófság derék szerepet játszik Irland történelmében. Itt szervezkedett a katholikusok ellentállása a protestáns Angolországgal szemben. Fővárosa hű maradt a jakobita dinasztiához, daczolt a rettenetes Cromwellel, átélt egy emlékezetes ostromot és végre is elesett, legyőzetve az éhség és a betegségek által és áztatva a kivégzettek vérétől. Itt irták alá a város nevét viselő békekötést, a mely a katholikus irek számára a polgári jogegyenlőséget és a vallásuk szabad gyakorlatát biztosította. Igaz, hogy orániai Vilmos e békekötési pontokat gyalázatosan megsértette. Hosszú és sulyos zaklatások után az ireknek ismét fegyvert kellett ragadniok, de daczára vitézségüknek, daczára annak, hogy a franczia forradalmi kormány Hoche tábornokot a segítségükre küldte, daczára annak, hogy kétségbeesetten harczoltak, mert a mint mondták, «a kötél a nyakukon volt», mégis legyőzettek Ballinamachnál.

1829-ben végre elismerték a katholikusok jogait a nagy O’Connell fáradozásai folytán, a ki a kezébe ragadta a függetlenség zászlaját és kivívta Nagy-Brittania kormányától az emancipáció-törvényt, vagyis inkább ráerőszakolta azt a kormányra.

És miután e regény szinhelye Irland, legyen szabad idéznünk nehányat azon elfeledhetetlen szók közül, a melyeket O’Connell akkoriban az angol államférfiak szeme közé vágott. Ne tekintse ezt az olvasó felesleges kitérésnek: e szók be vannak vésve az irek emlékezetébe és befolyásuk érezhető lesz ezen elbeszélés egyes epizódjaiban.

«Soha se létezett alávalóbb miniszterium! - mondá egy ízben O’Connell. Stanley egy wigh renegát, Sir Graham James valami még rosszabb, Sir Peel Róbert egy ötszázféle szinből összetoldozott lobogó és a szinei nem is valódiak. Ma narancssárga, holnap zöld, holnapután megint másféle színű, de vigyázni kell, hogy ez a zászló egyszer vérszínű ne legyen!... A mi pedig Wellingtont, ezt a szegény ördögöt illeti, valóságos képtelenség, hogy ezt az embert oly naggyá fujták fel Angolországban. Hát nem bizonyította-e be Alison, a történetíró, hogy Waterloonál váratlanul lepték meg őt. Szerencsére elszánt csapatai és katonái voltak! Az irek hívek voltak a Braunschweig ház iránt, mikor az az ellenségük volt, hívei voltak III. Györgynek, a ki elárulta őket, hívei IV. Györgynek, a ki dühében ordított, mikor az emancipatiához a jóváhagyást adta, hívek az öreg Vilmos királyhoz, a ki a miniszterium állítása szerint tűrhetetlen és vérengző beszédet tartott Irland ellen és hívek Victoria királynéhoz! Legyen Angolország az angoloké, Skótország a skótoké és Irland az ireké!» Nemes szók!... Az olvasó nemsokára meg fogja látni, hogyan valósult meg O’Connell kivánsága és vajjon az ireké-e Irland földje!

Limerick még mindig egyike a smaragdzöld sziget legfontosabb városainak, noha a harmadik vagy negyedik város rangjára sülyedt alá, mióta Tralee magához ragadta a kereskedelmi forgalom egy részét. Lakosainak száma harminczezerre rúg. Utczái amerikai módra szabályosak, szélesek, egyenesek; a boltok, áruházak, szállodák, középületek, tágas tereken vannak.

De alighogy az ember átkelt a Thomond hídján és elhaladt ama szikladarab mellett, a melyen a békeszerződés aláiratott, úgy tapasztalja, hogy a város másik része makacsul ir város maradt, a régi nyomorral, az ostrom romjaival, a ledőlt bástyákkal és ama «fekete üteg» sánczával, a melyet a bátorszívű asszonyok mindhalálig hősiesen védelmeztek a királypártiak ellen. Nem lehet elszomorítóbbat, siralmasabbat képzelni ezen ellentétnél!

Limerick a fekvésénél fogva kétségkívül alkalmas volna arra, hogy nevezetes ipari és kereskedelmi középpont legyen. A Shannon, «az azurkék folyó», pompás víziútul kinálkozik. De szerencsétlenségre, míg London, Glasgow és Liverpool értékesítik a saját folyójukat, addig Limerick a magáét úgyszólván teljesen parlagon heverteti. Alig nehány bárka élénkíti a Shannon rest vizét, a mely beéri azzal, hogy a szép városnegyedek folyampartjait mossa és a folyamvölgy buja legelőit öntözi. Az irlandi emigránsoknak magukkal kellene vinniök a Shannont Amerikába. Az amerikaiak bizonyára jól kihasználnák.

Habár Limerick egész ipara a sonkagyártásra szorítkozik, a város maga mégis igen kellemes és a lakosság női része feltünően szép; a mint azt Waston Anna kisasszony vendégszereplése alatt könnyen lehetett konstatálni.

Valljuk meg, hogy az ily hatáskereső és erélyesen kifejezett egyéniségű szinésznők nem tartoznak azok közé, a kik a magánéletet kőfallal óhajtják körülkeríttetni. Oh nem! sőt ellenkezőleg, ők rúgtatnák fel az üvegből épült házak lakbérét, ha az építészek képesek volnának ilyen házakat építeni. De utóvégre is Waston Anna kisasszonynak semmi oka se volt titkolnia azt, a mi Galwayban történt. A megérkezés utáni napon a limericki szalonokban már csakis a rongyosok iskolájáról beszéltek. Hire járt, hogy az oly nagyszámú drámák hősnője a lángok közé rohant, megmentendő egy szegény kis gyermeket. És Waston Anna kisasszony nem cáfolta meg nagyon erélyesen ezt a hirt. Talán maga is elhitte, mint azok a fecsegők, a kik utóvégre maguk is elhiszik a saját koholmányaikat. Annyi bizonyos, hogy a Royal-George szállodába egy gyermeket hozott, egy árvát, a kinek a saját nevét fogja adni, miután a szegénykének még csak keresztneve se volt!

– Senki fia! - felelé, mikor a nevét kérdezték.

Nos, hát a «Senki fia» név ráillett. Alkalmasabbat találni se lehetett volna. Ért annyit, mint akár Edvard, Arthur vagy Mortimer. És ezenfelül lehetett «baby»-nak, «bebery»-nek vagy akármi más ilyennek szólítani.

Meg kell vallanunk, hogy a hősünk mindezekből semmit sem értett. Hagyott magával tenni akármit: nem volt szokva a hizelgésekhez és hizelegtek neki, a csókokhoz és csókolták, a szép ruhákhoz és szépen felöltöztették, a czipőkhöz és új czipőket kapott, a hajfodorításhoz és a haját fürtökbe szedték, a jó eledelhez és királyi eledelekkel tartották, a nyalánkságokhoz és süteményekkel tömték.

Mondanunk sem kell, hogy a szinésznő barátai és barátnői csapatonkint csődültek a Royal-George szállodába. Mennyi dicsérettel halmozták el őt és mily kegyesen fogadta Waston Anna a magasztalásokat! Mindenki a rongyosok iskolája leégéséről beszélt. Husz percznyi társalgás után a tűz már legtöbbnyire elhamvasztottá az egész Galway városát. Ezt a nagy szerencsétlenséget nem is lehetett egyébhez hasonlítani, mint ama hirhedt nagyszerű tűzvészhez, a mely 1666-ban az Egyesült Királyság fővárosának nagy részét elpusztította és a melynek emlékére a «Fire Monumentet» felállították, nehány lépésnyire a London-Bridgetől.

Könnyen elképzelhető, hogy e látogatások alkalmával a gyermekről se feledkeztek meg és hogy Waston Anna kisasszony ezt az alkalmat jól kihasználta. Azonban Senki fia is visszaemlékezett arra, hogy a világon volt már valaki, a ki őt nem kevésbbé szerette, habár nem is kényeztette el annyira. Egy napon ezt a kérdést intézte a szinésznőhöz:

– Hol van Grip?

– Mi az a Grip, kis fiacskám? - kérdé Waston Anna kisasszony.

Aztán megtudta, hogy mi az a Grip. Nélküle Senki fia minden bizonynyal elpusztult volna a lángok közt... Ha Grip fel nem áldozza magát és meg nem menti őt a saját élete koczkáztatásával, akkor az iskola romjai alatt kétségkívül egy gyermekhullát találtak volna. Ez mindenesetre szép... sőt nagyon szép volt Griptől. Azonban a hősiessége - ezt a kifejezést általánosan elfogadták - legkevésbbé se csökkentette Waston Anna kisasszony érdemeit a megmentés körül... Ha ez a bámulatos nő, gondviselésszerűleg meg nem jelenik a tűzvész szinhelyén, hol volna ma Senki fia?... Ki fogadta volna örökbe?... Milyen odúba zárták volna el őt, a rongyosok iskolája többi rongyosaival egyetemben?

Tény az, hogy senki se kérdezősködött többé Grip felől; semmit se tudtak róla és nem is igen kívántak tudni; Senki fia majd elfeledi és nem fog róla beszélni többé. Csalódtak: annak a képe, a ki őt táplálta és védelmezte, soha se fog elmosódni a szívéből.

Pedig mennyi szórakozást talált a szinésznő fogadott fia ebben az új életben! Elkísérte Waston Anna kisasszonyt a sétáira és mellette ült a hintóban, mikor Waston Anna kisasszony végighajtatott Limerick legszebb utczáin, oly órában, mikor az elegáns világ láthatta őt. Soha kis gyermek nem volt czifrábban felcziczomázva, felpántlikázva. Annyi jelmez-öltözete volt, hogy akármelyik drámai művész is megirigyelhette volna. Egyszer, mint hegyi skót jelent meg, plaiddel, tollas kalappal a philabeggel, majd mint apród szürke trikóban és skarlát színű zubbonyban vagy pedig mint tengerész, a legfantasztikusabb módon kieszelt jelmezben. Valósággal azt mondhatjuk, hogy hivatása volt helyettesíteni az úrnője ölebecskéjét, egy mogorva és harapós állatot és ha kisebb lett volna, talán a szinésznő bele is dugja őt a karmantyujába, úgy hogy csak a fürtös feje kandikál ki belőle. A mindennapi sétákon kívül elvitte őt Waston Anna kisasszony a kirándulásokra, a fürdőhelyekre Kilkree közelében, a Clare grófság híres nagyszerű parti szirteihez, valamint Milton Melbaybe, a mely nevezetes a szikláiról, a melyeken egykor a spanyolok «legyőzhetlen Armadája» hajótörést szenvedett!... Itt «Senki fiát» mint valamely természeti csodát mutogatták, ezen elnevezés alatt: A lángok közül kimentett angyal.

Egyszer-kétszer elvitték a szinházba is. Látni kellett ezt a keztyűbe bujtatott nagyvilági babát, a mint egy első emeleti páholyban ült Eliza szigorú felügyelete alatt és mozogni is alig mert, az álommal küzködött az előadás végéig. Nem sokat értett ugyan a szindarabokból, de mégis azt hitte, hogy minden, a mit lát, nem képzelem, hanem valóság. Valahányszor Waston Anna kisasszony mint királynő jelent meg, koronával és palásttal, vagy akár mint parasztasszony köténynyel és bubos fejkötővel, akár mint felcziczomázott kéregetőné, rongyos ruhában, de virágos kalappal, sehogy se birta elhinni, hogy ez ugyanaz a nő, a kinél ő a Royal-George szállodában lakik.

Ennek következtében gyermeki elméje nagyon megzavarodott. Nem tudta többé, mit higyjen. Éjszaka a borzalmas rémdráma folytatását álmodta; ilyenkor iszonyú látományai voltak, a melyek közé Thornpipe, a hitvány Carker és az iskola többi vásott kölykei is belevegyültek! Felriadt, csak úgy szakadt róla az izzadtság, de nem mert róla szólni.

Ismeretes, hogy mily szenvedélyesen kedvelik az irek a sport minden faját és különösen a lóversenyeket. Éppen akkorában Limerick tereit, utczáit és vendéglőit a szó szoros értelmében megszállták a vidékbeli «gentry» tagjai, a bérleteikből kibecsült haszonbérlők és a minden rendbeli inségesek, a kiknek sikerült megtakarítaniok egy shillinget vagy egy felet, amelylyel aztán egyik-másik lóra fogadtak.

Senki fiának a megérkezése után két héttel szintén volt alkalma egy ilyen sokadalomban szerepelni. De hogyan volt felöltözve! annyira telerakták virággal, hogy az ember nem annyira bébének tarthatta volna, mint inkább virágbokrétának, a melyet Waston Anna kisasszony megbámulni, sőt mondhatnék szagolni adott a barátnőinek és ismerőseinek.

De utóvégre is, el kell fogadnunk a szinésznőt annak, a mi valóban volt; kissé különös, kissé hóbortos, de jó és könyörületes szivű nőnek, a ki szivesen volt adakozó és nagylelkű, ha ezt némi feltünéssel tehette. A figyelmes gondozás, a melyben a gyermeket részesítette, feltünően szinpadias volt ugyan, a csókjai azokhoz a szinpadias csókokhoz hasonlítottak ugyan, a melyek csak az ajkakról fakadnak, nem pedig a szívből; de Senki fia nem volt képes a különbséget megérteni. És mégis, érezte, hogy nem úgy szeretik, a mint ő kívánta volna és talán ő is, bár öntudatlanul, azt gondolta-e magában, a mit Eliza szünet nélkül fennhangon ismétel: «Majd meglátjuk, meddig fog tartani - ha ugyan egyáltalán tartani fog!»