Négy hónap alatt.

Munster tartományban van Cork grófság, Limerickkel és Kerryvel tőszomszédos. A déli részen terűl el a Bantry-öböl és Yougal-kikötő között. Fővárosa Cork, s legjelentékenyebb kikötője Queenstown a hasonló nevű öbölnél, egész Irland legélénkebb kikötővárosainak egyike.

A grófságban különféle vasutvonalak vezetnek keresztül; az egyik Mallowon és Killarneyn túl Traleeig visz. Ezen felül, a vonalnak azon a részén, mely körülbelül a Blackwater folyó hosszában fut, Newmarkettől hat kilométerre fekszik Kanturk mezővárosa, ettől két mértföldre a Trelingar-kastély.

Ez a pompás, hatalmas uradalom az ősrégi Piborne-család birtoka. Százezer acresnyi egy tagban levő birtok, kitűnő termőtalaj, 5-600 majorja van, ezeknek a kizsákmányolása folytán az egész környéken legtöbb a jövedelme lord Pibornenak, Piborne marquis már csak ezek után is nagyon gazdag, nem is beszélve azokról a jövedelmekről, miket feleségének skótországi birtokai hajtanak.

Ha lord Rockingham a Kerry grófságban levő óriási uradalmát sohasem látta, bezzeg lord Pibornet senki sem vádolhatná a «gyűlöletes távolléttel». Négy-öt hónapi edinburgi vagy londoni tartózkodás után rendesen Trelingar-kastélyba jött, s ott maradt áprilistól novemberig.

Ekkora birtokon természetesen sok bérlőnek is kell lennie. A földmívelőnépség, mely a marquis birtokán lakott, tekintélyes falvat képezett volna. Ha a Trelingar-casteli földmívesekre nem is nehezedett Rockingham herczeg főbérlőjének, John Eldonnak az igája, s ha nem is szipolyozta ki John Eldon megbizásából egy második Harbert: ebből mindazonáltal nem szabad következtetnünk, hogy jobb bánásmódban részesültek. Itt csak látszólag volt nagyobb a részvét. A főintéző szigorúan őrködött, hogy a haszonbért a legpontosabban fizessék meg a bérlők, ő is kiűzte, ha meg nem fizették. Csakhogy persze a maga módja szerint tette; sajnálkozott, aggoskodva hánytorgatta, hogy vajjon mi lesz belőlük hajlék és táplálék híján; biztosította őket arról, hogy ilyen kiűzések megtörik a lord szívét... hanem azért mégis csak kiűzik a szegényeket; s azt bizonyára nem veszik a nyomorultak nagy vigasztalásnak, hogy ő kegyelmessége bánkódik miattuk.

A Stuartok korában épült kastély körülbelül háromszáz esztendős volt, nem nyúlt vissza tehát a Plantagenetek korszakába, mire pedig a Piborneok olyan büszkék voltak.

A mostani tulajdonos külsőleg restauráltatta, hogy hasonlóbbá tegye egy hűbéri-székhelyhez. Pléhekkel fedték a tetőt, csúcsos tornyokat, őrházacskákat csináltak reá és a sáncon keresztül vezető felvonó-hidat, a melyet sohasem; húztak fel, továbbá csapó-ajtót, melyet sohasem eresztettek le.

Igen sok szobája volt és kényelmesebbek, mint IV. Eduard vagy Földnélküli János korában divatosak voltak. Ez a stilellenesség megfelelt persze az elkényeztetett birtokos igényeinek.

A kastélytól balra és jobbra voltak a «commun»-ek (a cselédek lakóházai), a gazdasági épületek, istállók, színek, csűrök. Előtte tágas dísz-udvar terűlt el, pompás bükkök kerítették be, az útfelől két pavillon és egy rácsos kapu zárta el, egyikben a portás lakott.

Ennek a pavilonnak a kapujánál húzta meg a harangot ifjú hősünk s éppen akkor, mikor megnyílt, hogy Scarlett úr kilovagolhasson. Körülbelül négy hónap telt el azóta a feledhetetlen nap óta, mikor a Mac Carthy-család fogadott fia a Kerwan-majort elhagyta. Röviden megemlékezünk arról, hogy vele ezalatt mi történt.

Midőn Senki fia az összerombolt házból este öt órakor elment, lassanként besötétedett, minthogy Mártonnal és családjával a traleei úton nem találkozott, az az ötlete támadt, hogy Limerick-nek veszi az útját, mert a rendőrök valószínűleg oda kísérték be az elfogottakat. Szent kötelességének tartotta, hogy a Mac Carthy-családot fölkeresse, s bárminő sors vár is reájok, azt velök megossza. Istenem, ha ő nagyobb lehetett volna, hogy dolgoznék érettök! Bizonyára nem ülne veszteg, nem riadna vissza semmi fáradságtól... de csak tíz éves volt, ugyan mi reménye lehetett szegénykének?... Majd ha valamicske jövedelme lesz, segíteni fogja nevelőapját, nevelőanyját, azután pedig, ha kedvez neki a szerencse - és szentül meg volt győződve, hogy ennek be kell következnie - mindent, de mindent elkövet, hogy azokat a jótéteményeket hét tetővel fizesse vissza, melyekben a Kerwan-majorban részesült.

Most azonban ezen az elhagyott országúton, az Isten csapásától sújtott vidéken, melyet azok, kiket a föld táplálni nem tudott, elhagytak, tévelyegve a hidegben, a sötét éjben Senki fia még sokkal elhagyatottabbnak érezte magát, mint valaha életében. Ilyen korban, mint ő volt, nagyon ritkán történik, hogy a gyermekeket akár valamely családhoz némi kötelék ne fűzné, vagy valamely intézet ügyét fel ne fogná. Senki fia hasonlatos vala egy falevélhez, melyet a szél letépett ágáról, s viszi... ragadja szárnyain, míg széttördelőzve meg nem semmisül. Nem volt ezen a kerek világon senki, de senki, hogy védő szárnyai alá vehette volna az Istentől-embertől elhagyott fiucskát. Ha Mac Carthyékat nem találja meg, hamarjában azt sem tudta, hogy mihez fog, de meg arra nézve is teljesen tájékozatlan volt, hogy mi úton-módon tudakozódjék utánok. Ha nem tartóztatták őket le, akkor bizonyára ők is, mint annyi más kiűzött bérlő, elhatározták, hogy az új világba vándorolnak ki... és akkor...

A fiu tehát neki indult a hóval borított vidéken torony irányában Limericknek. Olyan hideg volt, hogyha hirtelen metsző szél kerekedik, ember ki nem állhatta volna. Ámde tiszta volt a levegő, minden zörej messzire elhallatszott. Így tett meg, Istenre bizván sorsát, mintegy két mértföldet, a nélkül, hogy csak egy lélekkel is találkozott volna ezen az úton, melyen még soha életében sem járt. Köröskörül a sűrű fenyvesek még sötétebb keretbe foglalták a szemhatárt.

Senki fia, a kit már a traleei út is erősen megviselt, érezte, hogy ereje fogytán van, lábai reszkettek, inai meg-megcsuklottak és még sem akart megállani, s ereje végső megfeszítésével még félmértföldnyi utat tett meg, de ekkor egy magas fákkal benőtt lankás dombon összerogyott, feje felett a zúzmarás galyak, hóterhök alatt görnyedeztek.

Éppen itt kereszteződött két út; ha Senki fiának elég ereje lett volna az út folytatására, nem tudta volna, hogy melyiket válassza. Elterült a hóban dermedt tagjaival, már-már szemei is lecsukódtak, gondolatai összezavarodtak, s még csak annyi ereje volt, hogy ezt kiáltsa:

– Segítség!... segítség!...

Csaknem ugyanebben a pillanatban hallatszott távolról egy kutyának ugatása. Mind közelebb jött a hang, s a szomszéd út kanyarulatánál maga a kutya is előtűnt, a mint földre szegezett orral, lelógó farkkal tüslött, szemei pedig, mint a macskáé csillogtak.

Néhány ugrással ott termett a fiúcska mellett,... de nem azért, hogy megharapja, hanem melengesse, mert ime végigterült mellette a havon.

Senki fia rögtön föleszmélt, szemhéjai felpattantak és érezte, hogy valami meleg, szerető nyelv nyalogatja a kezét.

– Birk!... - mormogá halkan.

Csakugyan Birk volt, az ő egyetlen barátja, a Kerwan-majorban hűséges kisérője. Ő is viszonozta az állat dédelgetéseit, mert dermedt kezével a lábait szorongatta. Erőt öntött beléje az állat hűsége. Látta, hogy még sem áll egyedül a világon. Most már ketten indulnak el, hogy Mac Carthy-családot fölkeressék. Birk bizonyára nyomon kísérte őket a kiűzés alkalmával s csak azért jött vissza, mert a pribékek és rendőrök kövekkel hajigálva, visszariasztották. Valósággal így történt, s a szívtelenül visszahajtott kutya a major felé vette útját. Senki fia bízhatott a kutya ösztönében s remélhette, hogy őt ismét nyomra vezeti.

Beszélgetni kezdett tehát Birkkel, a mint ezt Kerwanban, a legelőn töltött hosszú órák alatt tenni szokta. Felelt is kérdéseire Birk a maga módja szerint egy-egy vakkanással. Senki fia pedig jól megértette.

– Előre hát, hűséges pajtásom, előre!

A kutya rögtön az útra kanyarodott s kis ura előtt tüszkölve szaladgált.

Node véletlenül úgy történt, hogy Birk a kegyetlen bánásmódra gondolva, melyben a limericki úton részesült, másfelé tért, azt választotta inkább, mely a Kerry grófság határán Newmarketbe, a Cork grófság felé vitt. Így Senki fia, nem is sejtvén, mindinkább távolabb jutott a Mac Carthy-családtól, s midőn pitymallani kezdett, éhségtől, fáradságtól kimerülve, megállott egy korcsma előtt mintegy tizenkét mértföldnyire a majortól délkeleti irányban, hogy egyék valamit, s megerősödve folytathassa útját.

A fehérneműs batyún kívül, a mint az olvasó emlékszik, Senki fiának volt még nehány shillingje, a mit a traleei gyógyszerész a guineeból visszaadott... rengeteg összeg, éppen tizenöt shilling. Ez ugyan nem sok, ha két személyről kell gondoskodnia az embernek, még akkor sem, ha éppen csak az égetően szükségesre szorítkozik s naponta egy-két pencet adna ki. Fontolóra is vette ezt a fiú s a korcsmában való 24 órai tartózkodás után - a szénapadláson hált és burgonyát evett - felkászolódott Birkkel és tovább ment.

Kérdezősködött a korcsmárosnál Mac Carthyék felől, de a korcsmáros még csak névről sem ismerte őket. Ezen a rideg télen a majorokból való elűzés is oly gyakran fordult elő, hogy ilyesmi egyáltalában nem tűnt fel.

Senki fia ment tovább... tovább Birk után Newmarket felé.

Elképzelhetjük, hogy azt az öt hosszú hetet, míg e mezővároskába ért, hogyan tölthette el. Egyetlenegyszer sem nyújtotta ki kezét alamizsnakérően. Az ő régi, vele született büszkeségét ez újabb megpróbáltatás sem tudta megtörni. Egyik-másik könyörületes szívű embernek a szíve megesett a fiúcska láttára, adott neki jókora karéj kenyeret, szalonnát vagy ilyesmit, hahogy szállást kért s egy-egy pence-szal fizette azt, a mi kétszer annyit ért volna - node ez még nem koldulás. Megosztozott mindenben Birkkel: együtt háltak a csűrökben, együtt bújtak a melegítő széna közé, éhséget, szomjúságot közösen szenvedtek, s a guinee maradékából minél kevesebbet költöttek el...

Néha-néha kedvezett nekik a szerencse is. Senki fia egy kis keresetre tett szert. Így két hétig helyettesítette egy majorban a juhászt. Bért nem kapott ugyan, de a mindennapi kenyér és a hajlék kijutott neki is, Birknek is. Mikor a juhász újra beállott a szolgálatba, ő vette a vándorbotját és ment tovább. Nehány shillinget avval is szerzett, hogy egyik faluból a másikba ment, egy-két megbízást elvégzett. Sajna, állandó foglalkozást nem kapott sehol, mert nyomorúságos idők lévén, más munkabíró kéz is tétlenül hevert, főleg ezen a gonosz télen.

Senki fia mindazonáltal nem mondott le a reményről, hogy Mac Carthyékat feltalálja, habár tudakozódásai hiábavalók voltak s tulajdonképen azt sem tudta általán barangolásainak közepette, hogy közeledik-e hozzájuk, vagy mind távolabbra vetődik tőlük. Hanem ezt egészen bizonyosra vette, hogy ha majd valamelyik városba jut, ott adnak neki felvilágosítást róluk.

Emellett örökös aggódás gyötörte a miatt, hátha reá teszi a kezét valaki, mint amolyan kósza fiúra s újra visszaviszi a Ragged-Schoolba, vagy valamely dologházba. Inkább kiállja a kóborlás minden nyomorúságát, hogysem ily gyűlöletes menedékhelyre kerüljön, hol őt hűséges pajtásától, Birktől, is elszakítanák.

– Ugy-e bár, Birk - mondá a kutya hatalmas fejét térdére fektetve - mi nem is tudnánk egymás nélkül élni?

– Bizony, gazdikám - felelé a kutya a maga módján - ez teljes lehetetlenség.

Gondolatai Birkről hajdani pajtására tévedtek a galwayi iskolában, s azon tünődött: vajjon Grip is olyan hajléktalan-e most, mint ő? Hej, ha ők most találkoznának, bezzeg, ketten könnyebben boldogulnának... hát még hárman; s ekkor a derék Sissy jutott eszébe, a kiről semmit sem hallott, mióta a hard kunyhójából elmenekült. Most - tizennégy-tizenöt éves lévén - bizonyára nagy leány. Ebben a korban már szolgálatban lehet falun vagy városban, keservesen ugyan, de mégis csak megkeresi a mindennapi kenyerét. Ha ő tizenöt esztendős volna, bezzeg nem törné a fejét, hogy miképpen éljen meg. Sissy sem feledte őt el, bizonyosan nem. Gyermekkorának legelső emlékei csodálatos élénken tűntek fel lelkében: a gonosz boszorkány czudar bánásmódja, Thornpipe kegyetlensége... most szabad s elhagyatott is, de sokkal boldogabb, mint azokban a szomorú időkben!

És tovább... mindig tovább járta az országutat, teltek a napok anélkül, hogy sorsában valami változás állott volna be. A február, szerencsére, nem volt olyan hideg, s a szegényeknek nem kellett emiatt sokat szenvedniük. A búcsúzó tél legalább arra nézve nyújtott reményt, hogy a mezei munkát a rendes időben megkezdhetik majd. Ha mindez így történik, a juhokat is kihajtják majd a legelőre és Senki fia is számíthat arra, hogy valamelyik majorban foglalkozást talál.

Öt-hat hetet természetesen még úgy, ahogy, ki kell addig húznia, s így az időközben szerzett shillingekből meg a guinee maradványából márczius közepe felé még csak öt-hat pence-a maradt a fiúnak. Pedig olyan takarékos volt, olyan keveset költött a betevő falatjára, sőt volt nap, a mikor semmit sem evett, arról pedig, hogy tisztességesen jóllakott volna, szó sem lehet. Le is soványodott, arcza fakószínűvé vált, teste pedig a megerőltetéstől kimerült.

Birknek sem volt különb sorsa, bőre a kiálló csontok felett ránczokat vetett. A faluhelyeken talált sovány hulladékfalatokra volt szegény utalva, melyen nemsokára talán Senki fiával is kell osztoznia.

És még elég erős jelleme volt a fiúnak arra nézve, hogy kétségbe ne essék. Koldulni még mindig nem tudott. Mit fog majd akkor tenni, ha utolsó krajcárját is kiadja kenyérért?

Szóval, Senki fiának hat-hét pence-a volt csak, midőn márczius 13-dikán Newmarketbe érkezett.

Harmadfél hónapja kóboroltak a grófság országútain, ő meg Birk, anélkül, hogy valahol megtelepedhettek volna.

Newmarket mintegy húsz mértföldre esik Kerwantól, nem is nagy, nem is népes mezőváros. Egyike azoknak, melyekből az irlandi közönyösség sohasem fog várost fejleszteni, inkább hanyatlás, mint előrehaladás a sorsa.

Talán sajnálatos, hogy a vak eset Senki fiát nem vitte Traleeba vissza; a tenger a fiúra mindig csodálatos hatással volt: a tenger, ez a kifogyhatatlan táplálója mindazoknak, kik elég bátrak rajta és belőle megélni. Ha a városokban és falvakban munka nem akad, bezzeg ki nem fogynak munkából az Oczeán napszámosai, mert ezer meg ezer hajó hasítja szüntelenül a tenger hátát. A tengerésznek korántsem kell úgy félnie a nyomortól, mint a földmívesnek és napszámosnak. Elég bizonyság erre nézve Patnak a példája, szemben az elűzött Mac-Carthy-család többi tagjaival. S habár Senki fiára inkább a tengeri kereskedés gyakorolt vonzó erőt, mint a hajózás maga, mégis úgy vélekedett, hogy ő elég nagy volna hajósinasnak valamely vitorlás hajón.

Azért hát mondogatta magában, hogy Newmarketből Cork felé veszi útját a tengerpartnak. Cork élénk hajóállomás, remélte, hogy valamelyik hajóra fölveszik. De addig is élnie csak kell, gondja volt tehát, hogy a tovább utazásra szükséges néhány shillinget megszerezze. Öt hét mulva Newmarketbe való megérkezése után azonban még mindig csak ott időzött.

A mint már említettük, leginkább attól félt, hogy csavargónak tekintik s valami jótékony intézet oltalmába adják.

Szerencsére ruhája még mindig elég tisztességes volt, s így nem tünt fel benne koldusfiúnak. Fogyatékos fehérneműjével is beérte; czipőit sem nyűtte el hosszas kóborlásaiban. Külseje miatt pirulni tehát oka nem volt, ha valahol megjelent, s remélte, hogy a jótékony árvaházak védő szárnyai alá sem fog kerülni.

Newmarketben gyermekekhez való apró foglalkozással kereste meg a kenyerét, leveleket vitt, csomagokat hordozott, gyufát árult, melyet egy félkoronán vásárolt, s veleszületett kereskedő ösztönének segélyével meglehetős haszonnal árusította el. Komoly arcza érdeklődést keltett, s a járókelők szívesen vettek tőle, mikor csengő hangon kínálgatta:

«Some light, sir... some light»¹

Mindent egybevéve, neki meg Birknek e mezővárosban nem kellett annyit szenvedniök, mint kóborlásaik alatt. Sőt csaknem úgy tetszék, hogy Senki fia életrevalóságával keresetforrást nyitván magának, állandóan Newmarketben marad, midőn április 29-ikén hirtelen kapta magát és Cork felé vette útját.

Birk természetesen követte a fiút, kinek a zsebében éppen három shilling és hat pence volt.

A ki őt az elindulás előtt való nap óta figyelemmel kísérte volna, bizonyára feltűnik vala arczának bizonyos változása. Sajátságos aggódás tükröződött le arról, félénken nézett körül, mintha attól félt volna, hogy valaki leskelődik reá. Léptei gyorsak voltak, csaknem szaladott, oly gyorsan ment, a mint csak lábacskáival győzte.

Délelőtt kilencz óra volt, mikor Newmarket utolsó házait elhagyta. Fényesen ragyogott a nap az égen. April végén kezdődik «Zöld Erin»-ben a tavasz.

Itt-ott dolgoztak már a mezőn. Ámde a fiút annyira foglalkoztatták gondolatai, hogy sem az ugart hasogató ekét, sem a szántóvető embereket, sem a legelésző barmokat nem vette észre, melyek őt mind a kerwani életre figyelmeztették. Csak ment... ment előre. Birk kémlő pillantásokat vetett reá, ezúttal nem ő vezette a gazdáját.

A Newmarket és Kanturk között levő hat-hét mértföldnyi utat két óra alatt tette meg. Több falun ment keresztül a nélkül, hogy megpihent volna. Útközben egy darab kenyeret vett elő, felét ő ette meg, felét Birknek adta, mikor megállott, a Trelingar-kastély őrtornyán éppen déli tizenkettőt ütött az óra.