EGY NAPPAL AZ ÁTKELÉS ELŐTT

A jacksonville-i rögtönítélő bíróság március 11-én délelőtt mondott ítéletet Gilbert Burbank ügyében. S ugyanennek a bíróságnak a rendelkezésére még aznap este letartóztatták Gilbert apját is. Az ifjú hadnagy kivégzését harmadnapra tűzték ki. James Burbanket bűnrészességgel vádolták. Nyilván őt is halálra ítélik, s fiával együtt viszik a vesztőhelyre!

A rögtönítélő bíróság vakon követte Texar utasítását; a spanyol akarata törvény volt a bíróság tagjai számára.

Az apa és a fiú kivégzése véres események előjátéka lehet. A sok ingyenélő arra készült, hogy a kivégzés után a csőcselék segítségével megtámadja a városban élő északiakat és a rabszolga-felszabadítás híveit. Hányan rejtették személyes bosszúvágyukat a polgárháború céljai mögé!

A vérengzést csak az északi seregek partraszállása akadályozhatja meg. De vajon ideérnek-e, s főként: idejében érnek-e ide, mielőtt a spanyol gyűlölködő bosszúja lesújtana az első áldozatokra?

Sajnos, ebben senki sem bizakodhatott.

Az északi hajóraj késett, s elképzelhetjük, hogy a Castle-House-ban milyen aggodalommal számlálták az órákat.

Talán későbbre halasztotta Stevens kapitány az előrenyomulást a Saint John vizén? Az ágyúnaszádok lehorgonyozva állnak a folyó torkolatában. Úgy látszik, nem mernek nekivágni a zátonyoknak, hiszen nincs velük Mars, hogy átkalauzolja a hajókat az átjárókon. Vagy talán már le is mondtak Jacksonville megszállásáról és a Saint John menti ültetvények védelméről?

Vajon milyen hadiesemények késztették Dupont tengernagyot eredeti tervének megváltoztatására?

Ezen tűnődött Stannard és Perry jószágigazgató március 12-én, ezen a végtelen hosszúnak látszó napon.

Ekkor terjed el a hír Kelet-Floridában, a tengerpart és a Saint John között, hogy az északiak a tengerparti hadműveletekre összpontosítják erőiket.

A Wabash, fedélzetén Dupont tengernaggyal, a hajóraj legerősebb ágyúnaszádjának kíséretében, feltűnt Saint-Augustine kikötője előtt. Azt rebesgették, hogy a déli nemzetőrségi alakulatok a város kiürítésére készülnek, s ellenállás nélkül feladják a Marion-erődöt, mint ahogy Fernandina kiürítésekor is egyetlen puskalövés nélkül vonultak vissza a Clinch-erődből.

Ezeket a híreket hozta a jószágigazgató délelőtt Castle-House-ba. Értesüléseit azonnal közölte Stannarddel és Edward Carrollal.

Carrol az előcsarnokban feküdt egy díványon, sebe még nem hegedt be egészen.

– Az északiak Saint-Augustine-ban? - kiáltott fel meglepetve. - De miért nem Jacksonville-ben szállnak partra?

– Talán az a tervük, hogy nem hatolnak fel a folyón, hanem elzárják a Saint John torkolatát - felelte Perry.

– Ha Jacksonville Texar kezében marad, James és Gilbert elveszett! - szólt Stannard.

– Mi lenne, ha útra kelnék, és üzenetet vinnék Dupont tengernagynak? Értesíteném, hogy Burbank úr és fia életveszélyben van... - mondta Perry.

– De hiszen legalább egy nap kell ahhoz, hogy eljusson Saint-Augustine-ba - felelte Carrol -, még akkor is, ha a déli nemzetőrség visszavonul, és nem tartóztatja fel. S ha Dupont tengernagy azonnal parancsot is ad Jacksonville elfoglalására, a parancsnak még el kell jutnia Stevenshez. Ehhez is idő kell! Meg aztán ott vannak a zátonyok!... Ha az ágyúnaszádok nem tudnak átkelni a zátonyokon, hogyan menthetik meg a szerencsétlen Gilbertet? Hiszen holnap akarják kivégezni! Nem!... Nem Saint-Augustine-ba kell menni, hanem Jacksonville-be! Nem Dupont tengernagyhoz kell fordulni, hanem Texarhoz...

– Carrol bácsinak igaza van, édesapám... Én megyek el! - szólt közbe Alice, aki meghallotta Carrol utolsó szavait.

A bátor leány kész volt megkísérelni mindent, szembeszállni minden veszéllyel, hogy megmentse Gilbertet.

Egy nappal előbb James Burbank, amikor elhagyta Camdless-Bayt, főként azt kötötte barátainak lelkére, hogy tartsák titokban felesége előtt jacksonville-i útját. Nem szabad meghallania, hogy elfogatóparancsot adtak ki a férje ellen.

Burbankné tehát nem tudta, mi történt férjével; nem ismerte fiának sorsát sem. Abban a hitben volt, hogy Gilbert visszatért a hajórajához. Hogy is viselte volna el a szerencsétlen asszony a kettős csapást! Férje Texar kezébe került, fiát másnap kivégzik! Ezt nem élte volna túl.

Amikor Burbankné a férjét kereste, Alice csak annyit mondott neki, hogy James Burbank elhagyta Castle-House-t, mert ismét Dy és Zermah felkutatására indult, s ezúttal talán két napig is távol lesz. Burbankné nem gondolt semmi másra, mint elrabolt gyermekére. Ez a bánat egymagában is elég volt ahhoz, hogy felőrölje a beteg asszony erejét.

Alice viszont tudta, hogy milyen veszély fenyegeti James Burbanket és Gilbertet. Tudta, hogy az ifjú hadnagyot másnap agyonlövik, s ugyanez a sors vár az apára is!... Eltökélt szándéka volt hát, hogy felkeresi Texart. Ezért arra kérte Carrolt, hogy vitesse át a folyó túlsó partjára.

– Te... Alice!... Jacksonville-be! - kiáltott fel Stannard.

– Ennek így kell lennie, édesapám!

Stannard aggodalma érthető volt. De hamar leküzdötte habozását, mert belátta, hogy haladéktalanul cselekedni kell. Más mód nincs Gilbert megmentésére, mint az, hogy Alice térdre borul Texar előtt és kegyelemért könyörög. Talán meglágyítja a spanyol szívét! Talán sikerül elérnie, hogy elhalasszák a kivégzést! Kétségbeesése talán megindítja az emberségeseket, talán megnyeri támogatásukat. Talán akadnak, akik fellázadnak Texarék tűrhetetlen zsarnoksága ellen. Szembe kell hát nézni a veszéllyel: Alice-nak át kell mennie Jacksonville-be.

– Perry majd lesz szíves elkísérni Harveyhoz - mondta Alice.

– Máris indulhatunk felelte a jószágigazgató.

– Nem, leányom, én kísérlek el! - szólt Stannard.

– Ön, Stannard?... - szólt közbe Edward Carrol. - Vesztébe rohan!... Mindenki tudja, hogy kinek a pártján áll.

– Ez most nem fontos - felelte Stannard. - Nem hagyhatom magára a leányomat a fékevesztett gonosztevők között. Perry maradjon a Castle-House-ban, hiszen ön, Edward, még ágyhoz van kötve. Nem maradhat egyedül... Arra az eshetőségre is gondolnunk kell, hogy nem engednek vissza bennünket.

– És mit mondok Burbanknénak? - kérdezte Edward Carrol. - Mit felelek, ha Alice-t szólítja?

– Mondja azt, hogy mi is James után mentünk, vele együtt kutatjuk át a túlsó partot. Szükség esetén magyarázza meg neki, hogy át kellett mennünk Jacksonville-be... egyszóval találjon ki bármit, amivel megnyugtathatja, de vigyázzon, nehogy Burbankné megsejtse, milyen veszedelem fenyegeti a férjét és fiát... Kérem, Perry, szereljenek fel egy bárkát!

A jószágigazgató azonnal indult, Stannard pedig az útra készülődött.

De végül mégis okosabbnak látszott, ha Alice, mielőtt elhagyja a Castle-House-t, beszél Burbanknéval, és közli vele, hogy apjával együtt Jacksonville-be indul. Ha kell, akár azt is mondhatja, hogy Texar híveit már elkergették a városból, az északiak megszállták a folyót, és Gilbert másnap már Camdless-Bayben lesz... A kérdés csak az volt, hogy megőrzi-e lélekjelenlétét a leány. Nem csuklik-e el a hangja, nem árulja-e el zavara, ha megtörtént eseményként mondja el azt, amire egyelőre csak reménytelenül várakozik.

Amikor azonban Alice benyitott a beteg asszony szobájába, Burbankné éppen aludt - nem is aludt, hanem inkább valami kínos, kábult, fojtogató zsibbadtságba merült - s Alice-nak nem volt bátorsága felriasztani. A megnyugtató szavak tehát elmaradtak. Talán jobb is volt így.

Egy szolgálólány virrasztott a beteg mellett. Alice a lelkére kötötte, hogy egyetlen pillanatra se hagyja magára asszonyát. S ha Burbankné bármit is kérdezne, csakis Carrol úr utasítása szerint válaszoljon.

Azután a szerencsétlen anya fölé hajolt, megcsókolta a homlokát, és elhagyta a betegszobát. Lement az apjához.

– Indulhatunk, édesapám - mondta.

Kezet szorítottak Edward Carrollal, majd kiléptek az előcsarnokból.

A kikötőhöz vezető bambuszfasoron a jószágigazgató jött szembe velük.

– A bárka útra készen áll - jelentette Perry.

– Köszönöm - felelte Stannard -, jól vigyázzon a Castle-House-ra, kedves barátom.

– Nincs ok aggodalomra. Stannard úr. A négerek lassan visszaszivárognak az ültetvényre, s ez érthető. Mit is kezdenének a szabadsággal, ha egyszer a természet nem teremtette szabadnak őket? Hozzák vissza Burbank urat, s ígérem, hogy minden négert a munkahelyén fog találni!

Stannard és leánya beszállt a bárkába. Négy camdless-bayi evezős kísérte őket. A vitorlát felvonták, az enyhe keleti szél belekapott a kifeszített vászonba, s a bárka gyorsan elkanyarodott a parttól. Az ültetvény északnyugati részének félszigetszerű ki szögellése csakhamar eltakarta előlük a camdless-bayi kikötőhidat.

Stannard azt tervezte, hogy nem a jacksonville-i kikötőben száll partra, hiszen ott azonnal felismernék. Helyesebbnek látta, ha a város fölött, egy kis öbölben vetnek horgonyt. Harvey háza amúgy is a város külső részén állt. Stannardék Harveyvel együtt a körülményeknek megfelelően döntenek majd, mit cselekedjenek.

A folyón egyetlen csónakkal sem találkoztak. Nem közeledett hajó sem, pedig Stannardék arra számítottak, hogy a saint-augustine-i nemzetőrök csapatai a folyón át menekülnek el a városból.

A torkolat irányában sem látszott semmi. A floridai hajók tehát még nem ütköztek meg Stevens kapitány ágyúnaszádjaival. A lehorgonyzott hajósort sem látták, mert a Saint John egyik kanyarulata elzárta a látóhatárt Jacksonville alatt.

A vitorlás bárka gyorsan siklott a folyón a kedvező szélben. Stannard és leánya hamarosan elérte a bal partot. Az öbölben nem volt őrség. Észrevétlenül partra szállhattak. Néhány perc múlva már megérkeztek James Burbank barátjának és üzletfelének házába.

Harvey meglepetten és nem minden aggodalom nélkül fogadta őket. Stannardék jelenléte veszedelmet zúdíthatott az ő házára is, hiszen a napról napra izgágább csőcselék mindenben Texart követte. Stannardről tudták, hogy akárcsak a camdless-bayi ültetvényes, a rabszolga-felszabadítás híve. Jacksonville-i villáját már kirabolták, s ezt bizony fenyegető jelnek kellett tekintenie.

Stannard élete veszélyben forgott. Ha felismerik, azonnal börtönbe vetik mint Burbank cinkosát. S ennél még nagyobb baj is érheti.

– Gilbertet meg kell mentenünk! - Alice csak ennyit válaszolt Harvey észrevételeire.

– Igaza van - felelte Harvey. - Mindent meg kell kísérelnünk. Mindenesetre arra kérem Stannard urat, hogy ne mutatkozzék a házon kívül. Maradjon itt, zárkózzék be, mi majd intézkedünk!

– Mit gondol, bebocsátanak a börtönbe? - kérdezte a leány.

– Alig hiszem.

– És Texarhoz bejuthatok?

– Megpróbáljuk.

– Mégiscsak jobb lenne, ha magukkal mennék - szólt közbe Stannard.

– Semmi esetre sem! Ezzel csak elrontanánk a dolgunkat Texarnál és a bíróság tagjainál.

– Gyerünk, Harvey úr - zárta le a vitát Alice.

Stannard azonban arra kérte Harveyt, hogy indulás előtt közölje vele az új híreket.

Talán voltak olyan harci események, amelyekről Camdless-Bayben még nem értesültek.

– Nem történt semmi - felelte Harvey. - Legalábbis Jacksonville-t illetően semmi. Az északi hajóraj behatolt Saint-Augustine kikötőjébe, a város megadta magát. A Saint John torkolatában viszont minden csendes, az ágyúnaszádok változatlanul a zátonyok előtt horgonyoznak.

– Még mindig alacsony a vízállás? Nem tudnak átkelni a zátonyokon?

– Nem tudnak, Stannard úr. Ha csak ma éjjel nem. Közeledik a napéjegyenlőség ideje, ilyenkor erősebb a dagály. Arra számítunk, hogy ma éjszaka három óra felé talán már olyan magas lesz a vízállás, hogy az ágyúnaszádok áthaladhatnak a zátonyos szakaszon.

– Kalauz nélkül? Hiszen Mars eltűnt! Ki irányítja majd a hajókat az átjárók között? - szólt közbe Alice, s hangja elárulta, hogy nem reménykedik az átkelésben. - Nem... Ez lehetetlen!... Értse meg, Harvey úr, beszélnem kell Texarral, s ha elutasítaná a kérésemet, akkor bármi áldozat árán is meg kell szöktetnünk Gilbertet!

– Mindent megteszünk Gilbertért, legyen nyugodt, kedves Alice.

– A hangulat nem változott meg Jacksonville-ben? - tudakolta Stannard.

– Nem - felelte Harvey. - A gonosztevők még mindig a helyzet urai, és Texarnak engedelmeskednek. A város becsületes polgárai azonban már megelégelték a fenyegetéseket és a zsarolást, és utálattal fordulnak el Texaréktól. Ha az északi hajóraj megindul a folyón, a helyzet azonnal nagyot fordul. Az aljanép amúgy is gyáva. S ha egyszer Texarnak és híveinek nem lesz többé támaszuk... Bízom abban, hogy Stevens kapitány hajói átkelnek a zátonyokon!

– Nem várhatunk addig! - szólt Alice elszántan. - Azonnal beszélnem kell Texarral.

Megállapodtak abban, hogy Stannard nem mozdul ki a házból, nehogy valaki megsejtse, hogy Jacksonville-ben tartózkodik. Harvey felajánlotta, hogy mindenben segítségére lesz a leánynak, noha a tervbe vett lépések bizony kevés reménnyel kecsegtettek. Ha Texar megtagadja a kegyelmet, vagy Alice-nek nem sikerül beszélnie a spanyollal, akkor megszervezik a két Burbank megszöktetését, még ha egész vagyont kell is áldozniuk ezért.

Alice és Harvey tizenegy óra felé indult a városháza felé. Ott ülésezett megszakítás nélkül a rögtönítélő bíróság, Texar elnökletével.

A városban most is nagy volt a nyugtalanság. Önkéntes nemzetőrök vonultak az utcákon, köztük a Dél-Floridából menekült alakulatok. Már várták a Saint-Augustine kiürítésekor felszabadult egységeket is. Ezek vagy a Saint Johnon ereszkednek le, vagy a jobb parti erdőségeken vágnak át, hogy Jacksonville magasságában átkeljenek a folyón.

Jöttek-mentek az emberek. Százféle hír keringett, s mint mindig, egyik ellentmondott a másiknak. Itt is, ott is csődület támadt, mintha zavargás készülne a városban.

Mindenki láthatta, hogy ha az északi hajóraj feltűnik a kikötőben, szervezett, egységes védelemre, komoly ellenállásra nem lehet számítani. Ha kilenc nappal ezelőtt Fernandina védői visszavonultak, s átadták a várost Wright tábornok partra szálló csapatainak, ha a saint-augustine-i alakulatok meg sem próbálták feltartóztatni Dupont tengernagy hajóraját - valószínűleg ugyanez történik majd Jacksonville-ben is. A floridai alakulatok aligha ütköznek meg az északi csapatokkal; nyilván visszavonulnak a belső területre.

De valami mégis megmentheti Jacksonville-t az északiaktól, meghosszabbíthatja Texarék uralmát, és elősegítheti a bosszúállás véres terveinek megvalósítását: ha az északi ágyúnaszádok, akár az alacsony vízállás miatt, akár azért, mert nincs kalauzuk, nem tudnak átkelni a zátonyokon.

Még néhány óra, s ez is eldől.

Egyre nagyobb tömeg verődött össze az utcákon. Alice és Harvey a főtér felé igyekezett.

Hogyan juthatnak be a városházára? Még csak nem is sejtették. S ha egyszer bejutottak, hogyan kerülhetnek Texar elé? Elképzelni sem tudták. S ha a spanyol értesül arról, hogy Alice Stannard keresi? Nyilván el akarja majd kerülni a kínos találkozást. S van-e ennek egyszerűbb módja, mint letartóztatni és fogva tartani a leányt az ifjú Burbank kivégzéséig?

De Alice nem latolgatta ezeket az eshetőségeket. Beszélnie kell Texarral, ki kell tőle könyörögnie a kegyelmet. Semmiféle veszély sem térítheti el ettől a céltól.

Harvey és Alice kiért a főtérre. Itt még nagyobb, még hangosabb volt a tömeg. Dühödt kiáltások hangzottak mindenfelől, szitkok röpködtek a levegőben, s egyre több száj üvöltötte a rettentő szót:

– Halál reájuk... Halál!

Harvey megtudta, hogy a bíróság egy órával azelőtt ült össze. Szörnyű sejtés ragadta meg szívét, és csakhamar meg is bizonyosodott arról, hogy balsejtelme nem volt rémlátás.

A bíróság ítéletet mondott James Burbank felett. Megállapította, hogy fiának, Gilbertnek bűntársa volt, összeköttetést tartott fenn az északi hadsereggel. Azonos a bűncselekmény, azonos lesz az ítélet is... Texar bosszúműve a Burbank család ellen végül is beteljesedik!

Harvey vissza akart fordulni. Megpróbálta lebeszélni Alice Stannardet minden további lépésről. Sejtette, hogy a téren nyüzsgő csőcselék durva szitkokkal fogadja majd a városháza épületéből kilépő elítélteket, sőt még arra is sor kerülhet, hogy bántalmazzák a két Burbanket. Miért legyen tanúja ennek a szerencsétlen leány? A pillanat különben sem volt alkalmas arra, hogy odaálljon a spanyol elé, és kegyelmet kérjen tőle.

– Gyerünk innen, Alice! - mondta Harvey. - Gyerünk! Később visszajövünk... Majd ha a bíróság...

– Nem megyek! - felelte Alice. - Most kell odaállnom a vádlottak és bíráik közé!

Harvey érezte, hogy a leány elhatározása megingathatatlan. Alice már indult is. Követnie kellett. A sűrű tömeg utat nyitott előttük; talán akadtak, akik felismerték a leányt. A csőcselék halált kiáltozott, fenyegetődzött. Borzalmas volt. De Alice-t semmi sem állíthatta meg. Így ért el a városháza bejáratához.

A kapu előtt még nagyobb volt a zaj. S ez a hangáradat nem a szűnőben levő, hanem a kitörni készülő vihar zúgása volt! Úgy látszott, hogy a felizgatott tömeg már nem riad vissza semmiféle erőszaktól.

Egyszerre megindult a tömeg: a tárgyalás közönsége kitódult a kapun. A fenyegető hangorkán egyre erősbödött. Odabent elhangzott az ítélet.

James Burbanket halálra ítélték, ugyanannak a hamis vádnak az alapján, mint Gilbertet. Apa és fiú együtt állnak majd a kivégző osztag elé!

– Halál reájuk... Halál! - ordította a fékevesztett csőcselék.

S ekkor megjelent a kapuban James Burbank. Nyugodt volt, az üvöltő tömeget csupán egy megvető pillantásra méltatta. Egy szakasz katona vette körül, hogy visszavezesse a börtönbe.

James Burbank nem volt egyedül a katonák gyűrűjében.

Gilbert haladt mellette.

Az ifjú hadnagyot reggel elővezették cellájából, ahol utolsó óráit kellett töltenie, s a bíróság előtt szembesítették apjával. James Burbank mindenben megerősítette fia állításait. Elmondotta, hogy Gilbert még egyszer látni kívánta haldokló anyját, ezért ment a Castle-House-ba.

E vallomással a kémkedés vádja tulajdonképpen összeomlott volna, csakhogy az ítélet előre készen volt. Az ítéletet a bosszúvágy sugallta a két ártatlan ember ellen, és igazságtalan bírák mondották ki.

A tömeg az elítéltek felé tódult. A kirendelt katonaság csak nagy nehezen tudott utat vágni a városháza előtti téren.

Ekkor felmorajlott a tömeg. Alice előlépett, és a két Burbank felé rohant.

A szedett-vedett népség akaratlanul is meghátrált. A leány váratlan megjelenése megdöbbentette az embereket.

– Alice! - kiáltott fel Gilbert.

– Gilbert!... Gilbert!... - suttogta Alice Stannard, s az ifjú hadnagy vállára borult.

– Alice!... Miért jöttél ide? - szólt most James Burbank.

– Hogy kegyelmet kérjek! - kiáltotta a leány. - Hogy meglágyítsam a bírák szívét... Kegyelmet!... Kegyelmet az ártatlanoknak!

A szerencsétlen leány kiáltozása valóban szívet tépő volt. A két elítélt megállt, a leány beléjük kapaszkodott. Remélhetett-e irgalmat a fékevesztett tömegtől? Aligha. De fellépése mégsem volt hiábavaló: akkor állította meg a csőcseléket, amikor az már szinte áttörte a katonák sorfalát, hogy rátámadjon a foglyokra.

Ekkor a városháza kapujában megjelent Texar. Értesült arról, hogy mi történik a téren, s most egyetlen intéssel megfékezte a zavargókat.

Elismételte a parancsot: a két Burbanket haladéktalanul vissza kell vezetni a börtönébe. Szavainak mindenki azonnal engedelmeskedett.

Az őrség ismét megindult.

– Kegyelem!... Kegyelem! - kiáltott Alice, és Texar lába elé borult.

A spanyol egyetlen elutasító mozdulattal válaszolt. A leány ekkor felemelkedett, szembefordult Texarral, és hangosan kiáltotta:

– Nyomorult!

Most már nem is kívánt egyebet, mint hogy az elítéltekkel maradhasson, követhesse őket a börtönbe, és mellettük tölthesse az utolsó órákat...

De a foglyokat már elvezették a térről. Az üvöltő tömeg nyomukba szegődött.

Ezt már nem tudta elviselni a leány. Megingott, és eszméletlenül összeroskadt. Ha Harvey át nem fogja, elvágódik a földön.

Visszavitték Harvey házába, ott tért magához, apja mellett.

– A börtönbe!... Siessünk a börtönbe... Meg kell szöktetnünk mindkettőjüket...

– Úgy van! - felelte Stannard. - Ez az utolsó lehetőség. De be kell várnunk az éjszakát.

Nappal valóban nem tehettek semmit. A következő tervben állapodtak meg:

Alkonyat után, amikor biztonságosabban mozoghatnak a városban, s nem kell tartaniuk attól, hogy felismerik őket, Stannard és Harvey a börtönfelügyelő segítségével megszökteti a két foglyot. Sok pénzt visznek magukkal. A nagy összeg csábítani fogja a börtönfelügyelőt - legalábbis így remélték -, főként most, amikor Stevens hajórajának első ágyúlövése hamarosan véget vethet a spanyol pünkösdi királyságának.

Amikor azonban leszállt az éj, és Stannard Harvey kíséretében indulni akart, észrevették, hogy a házat katonaság vette körül. Nem juthattak ki a városba, tervük végrehajtásáról le kellett mondaniuk.