EGYEDÜL!

Dick ügyelt rá, hogy ne vágjon elébe a kijelölt pillanatnak, s csak akkor bontotta fel a Kau-dzsertől kapott borítékot, amikor felaranylottak a nap első sugarai. Ezt olvasta:

„Fiam, fáraszt az élet, és pihenni vágyom. Amikor ezeket a szavakat olvasod, már nem leszek a kolónián, és nem is szándékozom visszatérni. A sziget sorsát terád bízom. Fiatal vagy még erre a feladatra, de tudom, hogy eleget fogsz tenni neki.

Tartsd be pontosan a szerződést, amelyet Chilével kötöttem, de szigorúan követeld meg, hogy ők is így tegyenek. Ha az aranytartalmú ércrétegek kimerülnek, a chilei kormány nyilván magától le fog mondani pusztán névleges fennhatóságáról.

A szerződés ideiglenesen megfosztja a hoste-szigetieket a Horn-szigettől, amely az én személyes tulajdonomba megy át. Énutánam visszakerül az ő birtokukba. Ide vonulok vissza. Itt akarok élni és meghalni.

Ha Chile nem tenne eleget kötelezettségeinek, jusson eszedbe, hová vonultam vissza. Máskülönben kérlek, hogy feledj el engem. Ez nem kérés, hanem parancs: az utolsó.

Isten veled. Csak egy célod legyen: az Igazság; egy dolgot gyűlölj: a Szolgaságot; és egyet szeress: a Szabadságot.”

Miközben Dick fölkavartan olvasta annak az embernek a végrendeletét, akinek annyit köszönhetett, ő maga súlyos gondolatoktól elnehezült fővel, apró pontként távolodott a tenger végtelen síkján. Semmi nem változott a Wel-Kiej fedélzetén, s Kau-dzser erős kézzel markolta a kormányt.

De a hajnal bíborba borította az eget, s az aranysugarak végigborzolták a tenger remegő felszínét. Kau-dzser felvetette a fejét; szeme a déli horizontot fürkészte. A távolban, az egyre erősebb fényben föltűnt a Horn-sziget. Kau-dzser szenvedélyesen meredt erre a ködgomolyra, útjának végállomására, amely nem ennek a mostaninak, hanem élete hosszú utazásának volt a végcélja.

Reggel tíz felé egy hullámveréstől védett kis öbölben kötött ki.

Azonnal a partra lépett, és megkezdte holmijainak kirakodását.

Ezzel a munkával egy félóra alatt végzett.

Majd mint aki mielőbb túl akar esni egy önmagára szabott kellemetlen kötelességen, egyetlen dühös fejszecsapással meglékelte a bárkát. A víz bugyborékolva áradt be a hasadékon. A Wel-Kiej megtántorodott, mint egy letaglózott állat, bal oldalára dőlt, megremegett, majd a víz mélyére süllyedt... Kau-dzser gyászos pillantással figyelte elmerülését. Vérzett a szíve. Olyan szégyen és lelkiismeret-furdalás fogta el hűséges, hosszan szolgált bárkája elpusztítása miatt, mintha gyilkosságot követne el.

Ezzel a gyilkossággal megölte a múltját is. Végleg elvágta az utolsó szálat, amely még összekötötte a világgal.

Az egész napot arra fordította, hogy a magával hozott dolgokat fölvigye a toronyba, majd megszemlélte birodalmát. A világítótorony, a működőképes gépek, a bebútorozott lakás: minden készen állt.

Anyagi szempontból is könnyű lesz itt élnie, hiszen a kamrában bőségben talál élelmet, puskájával tengeri madarakat lőhet, a magával hozott magokat elveti a sziklák réseiben.

Még nem nyugodott le a nap, amikor a beköltözés végeztével kilépett a házból. A küszöbtől pár lépésre egy kőrakást pillantott meg ott, ahol az alapok ásásakor kihányt földet halmozták föl.

Különösen az egyik kő vonta magára a figyelmét, amelyik a fennsík széléig gurult. Egyetlen rúgás, és eltűnik a tenger habjaiban.

Kau-dzser közelebb lépett. Szemében gyűlölet és megvetés csillant...

Nem tévedett. A csillogó vonalakkal csíkozott kő aranytartalmú kvarc volt. Talán egy egész vagyon rejlett benne, amelyet a munkások nem ismertek fel. Olyan elhagyottan hevert ott a kő, mint egy értéktelen kavics.

Még itt is üldözi az átkozott fém!... Ismét maga előtt látta a Hoste-szigetre zúduló szerencsétlenségeket, a telepesek aranylázát, a világ minden sarkából odasereglett kalandorok rohamát, az éhínséget... a nyomort... a romokat...

Lábával a mélységbe taszította a hatalmas aranyrögöt, majd vállat vont, és előrelépett a hegyfok legszélső pontjára.

Háta mögött magasodott a fémárboc, amelynek csúcsán nemsokára először gyullad ki a lámpás sugárzó fénye, hogy megmutassa a helyes utat a hajósoknak.

Kau-dzser szembefordult a tengerrel, és végigtekintett a láthatáron.

Egy este már ugyanígy állt itt, a lakható világ legvégső pontján. Akkor dördült el gyászosan a viharban a bajba került Jonathan ágyúja. Micsoda emlék!... És ennek már tizenhárom éve!

Ma azonban semmi sem törte meg a tenger tükrének simaságát.

Mindenfelől, amerre csak ellátott, a tenger vette körül. S ha pillantása áttörhetett volna a láthatárt lezáró égburán, akkor sem láthatta volna jelét az életnek. A távolban csak a rejtélyes Antarktisz halott vidéke terült el, jégvilág, ahol semmi, ami élő, nem maradhat fenn.

Eljutott hát a célba, menedékre lelt. Milyen komor út vezetett idáig? Annyi bizonyos, hogy az emberek szokásos kínjaitól ő nem szenvedett. Bajainak önmaga volt okozója és áldozata. Csak őrajta múlott, hogy a végtelen tengernek ezen a világvégi szikláján kötött ki, pedig egyike lehetett volna azoknak az irigyelt és szerencsés hatalmasoknak, akik előtt mindenki fejet hajt. És most mégis itt állt!

De hiszen sehol másutt nem viselte volna el az élet terhét. A legfájdalmasabb drámák az emberek fejében játszódnak le. Aki ezeken átesik, aki kimerülten, elveszetten, életének alapjaiban megrendülve kerül ki belőlük, annak nem marad más, mint a halál vagy a kolostor. Kau-dzser a kolostort választotta. Ez a szikla nem volt más, mint egy cella, amelynek áthatolhatatlan falait a fény és a tér alkotta.

Végül is éppen olyan életet élt, mint bárki más. Meghalunk, de a tetteink nem halnak velünk, mert végtelen következményeikben örökkévalóvá lesznek.

A nyomok, amelyeket átutazóban magunk mögött hagytunk az út porában, örökre ott maradnak. Semmi nem történik, amit ne az előzmények váltanának ki, és a jövő a múlt beláthatatlan meghosszabbítása. Bármit is hozzon ez a jövő, még ha tiszavirág élet után el is tűnne az a nép, amelyet alkotott, még ha az elpusztuló Föld szét is szóródnék a kozmosz végtelenjében, a Kau-dzser műve akkor sem válik semmivé.

Mint fenséges oszlop állt a szirt csúcsán, a lenyugvó nap sugarainak fényében a töprengő Kau-dzser; hófehér haja és hosszú, ősz szakálla lebegett a szélben, miközben a tenger végtelen síkját szemlélte, amely előtt most már mindenkitől távol, mindenki hasznára él majd, szabadon és egyedül - mindörökre.