AZ ARANYLÁZ

A felfedezés március 6-ának reggelén történt.

Edward Rhodes néhány vadásztársával együtt már korán reggel kikocsizott Libériából húsz kilométerre délnyugatra. A Hardy-félsziget nyugati oldalán készültek vadászni, a félszigetet lezáró, Sentry Boxes nevű hegyek lábánál. Kiterjedt, szűz erdőség terült el itt, a Hoste-sziget ragadozóinak menedéke: azoké a pumáké és jaguároké, amelyeket mind egy szálig ki akartak irtani, mert dézsmálták a juhnyájakat.

A vadászok fölverték az erdőt: miután útközben elejtettek két pumát, éppen egy sebesen rohanó patakhoz értek az erdőszélen, amikor egyszer csak megjelent előttük egy nagytestű jaguár.

Edward Rhodes úgy ítélte meg, hogy a jaguár lőtávolon belül van: lövése az állat bal horpaszát érte. A seb azonban nem volt halálos. Az állat inkább dühében, mint fájdalmában elbődült, majd a patak felé szökkenve eltűnt a fák között.

De nem lehetett olyan gyors, hogy Edward Rhodes ne tudjon másodszor is rálőni. A golyó célt tévesztve egy szikla sarkát találta el. A kő szilánkokra tört és szerteszét röpült.

A vadászok talán már indultak volna is tovább, ha az egyik szilánk nem éppen Edward Rhodes lába elé esik, aki fölfigyelt a furcsa kőre, fölemelte és megvizsgálta.

A kis kvarcdarabka jellemző erezetében könnyűszerrel felismerte az aranyszemcséket.

Edward Rhodes megszédült a felfedezéstől. Arany!... Arany a Hoste-sziget földjében! Kell-e rá ékesebb bizonyíték, mint ez a sziklaszilánk?

De miért is lepődne meg? Talán Punta Arenas környékén és a Tűzföldön, Patagóniában és Magellániában nem bukkantak már ennek az értékes fémnek a teléreire? Mi más is volna a két Amerika hatalmas gerincoszlopa, amely Sziklás-hegység, Andok vagy Kordillerák néven Alaszkától a Horn-fokig fut, mint egyetlen hosszú aranylánc, amelyből négy évszázad alatt negyvenöt milliárd franknyi nemesfémet hoztak napvilágra?

Edward Rhodes tudatában volt felfedezése jelentőségének. Titokban is szerette volna tartani, hogy csak apjának szóljon, aki majd értesíti Kau-dzsert. De a titokról mások is tudtak. Vadásztársai is megvizsgálták a szikladarabkát, majd ők is összeszedtek néhány aranytartalmú törmeléket.

A titok tehát nem maradhatott titok: s valóban, még aznap megtudta az egész sziget, hogy nincs miért irigyelnie Klondike-ot, Transvaalt, s a mindenféle eldorádókat. Úgy futott végig a hír Libérián és a többi településen, mint elhintett puskaporon a tűz.

Ebben az évszakban azonban semmiképpen nem hasznosíthatták a felfedezést. Pár nap múlva elérkezik az őszi napforduló, s a tél kezdetén a Hoste-sziget szélességi fokán már nem lehet a szabad ég alatt aranykitermelésbe fogni. Edward Rhodes leletének tehát egyelőre nem lett, mert nem lehetett semmilyen következménye.

A nyár meglehetősen kedvező időjárással búcsúzott. A kolónia tizedik évében kivételesen jó termésnek örvendhettek. A sziget belsejében újabb fűrésztelepeket alapítottak: egyeseket gőz hajtott, másokat a víz erejéből nyert villanyáram. A halászat és a konzervgyártás jelentős forgalommal járt: a ki- és bemenő hajók összrakománya harminckétezer-hétszázhetvenöt tonnára rúgott.

A tél beálltával félbe kellett szakítani a horn-foki világítótorony munkálatait: azoknak a helyiségeknek az építésénél tartottak, ahol a mozgatószerkezetet és az áramfejlesztőt fogják elhelyezni. A munka mindeddig kielégítően haladt, pedig az építőanyagot messziről, a hetvenöt kilométerre fekvő Hardy-félszigetről kellett a Horn-fokra szállítani a zátonyokkal teliszórt, télen hajózhatatlanná váló tengeren.

A zord évszak szokás szerint széllökéseket és heves viharokat hozott, de a kemény hidegek elmaradtak, és a hőmérséklet még júliusban sem szállt mínusz tíz fok alá.

Libéria lakosainak nem kellett már tartaniuk sem a hidegtől, sem az időjárás viszontagságaitól, mert az általános jólétben minden családnak kényelmes lakás jutott. A Hoste-szigeten senki nem nyomorgott, s a közrendet nemhogy bűntények, de még vagyon elleni vétségek sem zavarták meg. A polgárok ritka vitái rendszerint még azelőtt megoldódtak, hogysem a bíróság elé kerültek volna.

Alighanem zavartalanul folyt volna hát a kolónia élete, ha nem bukkannak rá az aranytartalmú érre. Tekintettel az emberi kapzsiságra, ez a fölfedezés rendkívül súlyos következményekkel fenyegetett.

Kau-dzser figyelmét nem kerülte el a veszély. A hír hallatán sötét képzetei támadtak, s minél tovább töprengett, annál inkább elkomorodott. Az első tanácsülésen nem is titkolta félelmeit.

– Azt kell hát látnunk - mondta -, hogy munkánk végeztével, amikor nyugodtan élvezhetnénk fáradozásunk jutalmát, a véletlen, az átkozott véletlen zavart és romlást hoz reánk...

– Barátunk túlzásba esik - szakította félbe Harry Rhodes, aki nem ilyen borúlátóan ítélte meg az eseményt. - Meglehet, hogy az arany fölfedezése zavarokat okoz majd, de hogy romlásba döntene!...

– Romlásba fog dönteni - állította határozottan Kau-dzser. - Ahol eddig aranyat találtak, ott kő kövön nem maradt!

– De hisz az arany is csak olyan árucikk, mint bármi más... - vetette ellene Harry Rhodes.

– A leghaszontalanabb.

– Dehogyis. A leghasznosabb, mert bármi másra elcserélhető.

– Mit számít - vágott vissza hevesen Kau-dzser -, ha csak az szerezheti meg, aki mindent föláldoz érte! A legtöbb aranyásó nyomorult módon pusztul el. Akinek szerencséje van, annak a könnyű siker mindörökre megzavarja az eszét, és rászokik a könnyen megszerezhető örömökre. Már szükségesnek érzi azt, ami felesleges, s mert az anyagi élvezetektől elpuhul, a legkisebb erőfeszítésre is képtelenné válik. A szó társadalmi értelmében talán meggazdagszik, de az igazi, az emberi értelemben szegényebb lesz. Nem is ember már az ilyen.

– Egyetértek Kau-dzserrel - jelentette ki Germain Riviére. - Vegyük még hozzá, hogy ha nem művelik meg a földeket, az elmaradt termést nem pótolhatja semmi. A gazdagságot nem lehet megenni. S én félek, hogy a mi népünk nem áll majd ellen ennek a gyászos hatásnak. Ki tudja, nem hagyják-e ott a földművesek a földet, a munkások a munkájukat, hogy a lelőhelyre rohanjanak?

– Az arany!... Az aranyláz! - ismételte Kau-dzser. - Borzasztóbb csapás nem is sújthatta volna országunkat.

Harry Rhodes megingott.

– Ha igazat adunk önnek - szólt -, akkor nem áll hatalmunkban elhárítani ezt a csapást.

– Nem bizony, kedves Rhodes - felelte Kau-dzser. - A járványok ellen fel lehet venni a harcot, gátat lehet vetni nekik. De az aranyláz ellen nincsen orvosság. Ez minden szervezetet képes szétrombolni. Lehet-e még kételyünk azután, ami az Ó- és Újvilág, Ausztrália, Kalifornia és Dél-Afrika aranytermő vidékein történt? A hasznos munkák egyik napról a másikra abbamaradtak, a telepesek elhagyták a földeket és a városokat, a családok szétszóródtak a lelőhelyeken. Ahogy minden könnyű nyereséget, úgy a mohón kibányászott aranyat is alantas szeszélyekre tékozolták el, s nem maradt belőle semmi ezeknek a szerencsétlen bolondoknak.

Kau-dzser heves szavai elárulták mély meggyőződését és élénk aggodalmát.

– Sőt, nemcsak belső, hanem külső veszély is fenyeget bennünket - tette hozzá -: a számtalan kalandor, a lecsúszott elemek megrohanják és felforgatják az arannyal kecsegtető vidékeket, hogy kicsikarják a föld méhéből az átkozott fémet. Ezek a világ minden sarkából idesereglenek, és lavinaként sodornak majd el mindent, ami az útjukba kerül. Ó, miért is fenyegeti a szigetünket ekkora szerencsétlenség?

– Nincs már semmi remény? - kérdezte izgatottan Harry Rhodes. - Ha a dolog nem tudódik ki, akkor megmenekülhetünk ettől a siserehadtól.

– Nem - válaszolt Kau-dzser -, már késő megakadályozni a bajt.

Nem is képzelik, milyen gyorsan tudomást szerez a világ egy-egy új aranylelőhelyről, akármilyen messzi vidéken is fekszik. Szinte azt hinné az ember, hogy a levegővel terjed a hír, hogy a szelek röpítik szerte ezt a fertőzést, mely a legjobbakat és legokosabbakat is eléri és ledönti a lábáról!

A tanácsülés úgy ért véget, hogy semmilyen döntést nem hoztak.

Valójában nem is volt miben dönteni. Mint Kau-dzser helyesen mondotta, az aranylázzal nem lehet szembeszállni.

Máskülönben még nem veszett el semmi. Talán nem elképzelhető, hogy a lelőhely nem is olyan gazdag, mint amilyennek derűlátóan sejtik, s hogy az aranyrögöcskék annyira szétszórtan lelhetők fel, hogy lehetetlen a kitermelésük? Az egész szigetet beborító téli hótakaró felolvadása előtt erről nem tudtak megbizonyosodni.

A tavasz első fuvallatai idején máris kezdtek beigazolódni Kau-dzser félelmei. Ahogy beállt az olvadás, a legkezdeményezőbb és legkalandvágyóbb telepesek átvedlettek aranyásókká, és Libériát elhagyva az arany keresésére indultak. Mivel az a Golden Creeknél bukkant fel - így nevezték el a kis patakot, amelynek partján Edward Rhodes szerencsétlen golyója lepattintotta a szilánkot -, a legtürelmetlenebbek oda siettek. Tehettek bármit Kau-dzser és barátai, mégis egyre többen követték ezt a példát. November ötödikétől kezdve több száz hoste-szigeti bolyongott a hegyek között az arany bűvöletében, s megszállottan keresett egy dús eret vagy rögökben gazdag „lencsét”.

Az aranykitermelés elvileg nem ütközik nagy nehézségekbe. Aki egy érre bukkan, annak csak ki kell fejtenie csákánnyal a sziklából, majd össze kell zúznia a kitermelt nyersércet, hogy kinyerhesse belőle az aranyszemcséket. Így járnak el Transvaal bányáiban is. Egy ér követése azonban nem olyan könnyű dolog, mint gondolnánk. Az erek gyakran összekuszálódnak és eltünedeznek, s ilyenkor bizony szükség van a tapasztalt bányamérnökök minden tudására. S ha nincs is így, az erek akkor is nagyon messzire hatolnak a föld alá.

Ilyenkor tárnát kell nyitni, ami együtt jár az ilyen vállalkozásnál elkerülhetetlen veszélyekkel és meglepetésekkel.

Ráadásul a kvarc rendkívül kemény szikla, és összezúzni csak költséges gépek segítségével lehet. Emiatt egy aranyásó egymagában nem is aknázhat ki egy tárnát; csak a munkaerőben bővelkedő, nagy és tőkeerős társaságok dolgozhatnak haszonnal.

Ezért az aranyásók, ha lelőhelyre bukkannak, megelégszenek azzal, hogy megszerezzék a kiaknázási engedélyt, majd azt minél gyorsabban továbbadják a bankároknak és vállalkozóknak.

Azok, akik mégis úgy döntenek, hogy saját erőből és saját zsebre kezdik meg a kitermelést, nem is gondolhatnak arra, hogy tárnát nyissanak. Ők inkább vízmosásos részeket keresnek az aranytartalmú sziklák közelében, ott, ahol a víz évszázados tevékenysége már lekoptatta a sziklákat. A sziklát mállasztó jég, eső, lezúduló patakvíz szükségképpen aranyrögöket is magával sodort, s ezeket igen könnyű elkülöníteni. Nem kell más, mint egy tányér, amelyben felfogják a homokot, s egy kis víz, amellyel átmossák.

A hoste-szigetiek természetesen ilyen kezdetleges eszközökkel működtek. Az első eredmények derűlátásra adtak okot. A Golden Creek mentén több kilométeres hosszúságban és két-háromszáz méteres szélességben vagy nyolc láb mély iszapréteg húzódott.

A készlet tehát bőséges volt, ha elgondoljuk, hogy egy köblábból kilenc-tíz tányér jött ki, és minden tányéron maradt legalább néhány szemcse arany. Igaz, hogy a nemesfém itt csak por alakban bukkant föl, és e lelőhelytől nem várhattak el olyan több száz milliós hozamot, amilyenre más hasonló helyen akadt példa, de ez a gazdagság is elég volt ahhoz, hogy megszédítse e szegény embereket, akik eddig mindig megfeszített munkával biztosították megélhetésüket.

Rossz kormány lett volna a Kau-dzseré, ha nem szabályozza a kitermelést. A lelőhely végtére is köztulajdon, s a közösség dolga, hogy azt tagjai hasznára bocsássa áruba. Akármit is gondolt Kau-dzser, megtartotta magának a véleményét, és olyan szempontból vizsgálta meg a kérdést, ahogy bárki más tette volna: azt a megoldást kereste, amely általános vélemény szerint a leghasznosabb a vezetése alatt álló embercsoportnak. A télen gyakran elbeszélgetett erről Dickkel, akinek a véleményét minden döntése előtt sietett kikérni. Eszmecseréjük végén arra jutottak, hogy hármas célt kell elérniük: a lehető legkisebbre csökkenteni az aranyat mosni induló hoste-szigetiek számát; gondoskodni arról, hogy az egész kolónia hasznát lássa a föld kincseinek; végül pedig korlátozni, sőt, ha lehet, visszaszorítani a világ minden tájékáról idesereglő gyanús alakok áradatát.

A tél végén kifüggesztett törvény ennek a hármas követelménynek a jegyében született. Először is a koncesszió előzetes beszerzésétől tette függővé a kitermelés jogát, majd rögzítette az igénybe vehető terület nagyságának felső határát, és kinyilvánította, hogy a bérbevevők átírási illetékkel, majd később a kitermelt fém egynegyedével tartoznak a köznek. A törvény értelmében csak hoste-szigeti állampolgár kaphatott engedélyt, márpedig az állampolgárságot a jövőben csak az kaphatta meg, akinek ügyében egyéves tényleges itt élése után a kormányzó is kedvező döntést hozott.

A törvény kihirdetése után még hátravolt az alkalmazása.

Ez azonban kezdettől fogva nagy nehézségekbe ütközött. A telepeseket hidegen hagyták azok az intézkedések, amelyek az érdekükben születtek, és csak azokat látták, amelyek valamire kötelezték őket. Miért kellene kérelmezniük és kifizetniük olyasminek a birtokjogát, amit könnyűszerrel el is vehetnek? Vajon nincs joga bárkinek a földet túrni, átmosni a folyó hordalékát?

Miért kellene természet adta joguk gyakorlása fejében munkájuk gyümölcsének egy részét átengedniük annak, aki abban nem is vett részt? Lelke mélyén Kau-dzser is éppen így gondolkodott. De aki arra a félelmetes feladatra vállalkozott, hogy embertársait kormányozza, annak el kell tudnia feledkezni a maga nézeteiről, és néha a legdrágább elveit is föl kell áldoznia a pillanat parancsának.

Márpedig nyilvánvalóan az volt a legfontosabb, hogy a legjózanabb telepeseket bátorítsák, azokat, akik képesek ellenállni a fertőzésnek és kitartanak megszokott munkájuk mellett: hiszen mi más buzdíthatná őket jobban, mint az, ha akkor is részt kapnak - akármilyen kis részt - a gazdagságból, ha otthon maradnak?

Mivel az emberek saját belátásukból nem engedelmeskedtek a törvénynek, erővel kellett érvényt szerezni neki.

Kau-dzsernek Libériában csak az az ötven ember állt rendelkezésére, akik az állandó rendőrállományt képezték, de további kilencszázötven hoste-szigeti szerepelt a sorkötelesek listáján, amelyről olyan ütemben törölték ki a legöregebbek nevét, ahogy a felnőtt kort elért fiatalok érkeztek a helyükbe. Így bármikor ezer embert lehetett azonnal fegyverbe szólítani. Kau-dzser parancsot adott az általános mozgósításra.

Csak hétszázötven hoste-szigeti jelent meg. A kétszáz szolgálatmegtagadó maga is az aranylelőhelyre távozott, és a Golden Creek vidékét járta.

Kau-dzser két részre bontotta a rendelkezésére álló erőket.

Ötszáz embert a tengerpartra osztott el, hogy megakadályozzák az arany kicsempészését. Ő maga a többi háromszáz élére állt: húsz szakaszt alakított belőlük, élükre a legmegbízhatóbb embereit állította, majd az aranymezőkre indult.

A kis rendcsináló sereg a félsziget átlójában, a Sentry Boxes lábainál foglalt állást, majd útközben mindent átfésülve észak felé indult. Az útjukba kerülő aranymosókat, ha nem voltak hajlandóak alávetni magukat a szabályoknak, kíméletlenül visszaküldték.

Ez a módszer eleinte sikerrel is járt. Néhányan készpénzben kifizették a kitermelési illetéket, s ezeknek gondosan kijelölték a területük határát. A legtöbben azonban nem tudták megfizetni a koncesszió ellenértékét, s ezeknek föl kellett hagyniuk vállalkozásukkal. Az aranyásók száma ezért érezhetően megcsappant.

A helyzet azonban hamarosan súlyosabbra fordult. Akiknek nem sikerült engedélyt kapniuk, azok az éjjel megkerülték Kau-dzser csapatait, és visszatértek a Golden Creek partjára, ugyanoda, ahonnan egyszer már elzavarták őket. Időközben az arany őrülete megállíthatatlanul terjedt tovább. Az első aranymosók sikereinek hírére a hoste-szigetiek újabb tömege jelent meg a színen. Kau-dzser olyan híreket kapott, hogy a fertőzés a Golden Creek környékéről már elterjedt az egész szigetre, és rengeteg aranyásó próbál szerencsét a középső és az északi hegyekben is.

Sokan arra a természetes következtetésre jutottak, hogy aranytartalmú rétegek minden bizonnyal nem csupán a Sentry Boxes tövében elterülő mocsaras síkságon fordulnak elő. Miután a Hoste-szigeten biztosan van arany, gondolták, minden arra mutat, hogy az ugyanahhoz a hegyrendszerhez tartozó többi vízfolyás mentén is található. Ezért minden irányban nekifogtak a kutatásnak, a Hardy-félsziget csúcsától és a Pasteur-félsziget végétől a Darwin-öbölig.

Amikor a kincsvadászok néhány apróbb sikert könyvelhettek el, az általános aranyláz még magasabbra szökött, és az arany bűvölete egyre több embert kerített hatalmába. Az ellenállhatatlan őrület néhány hét alatt szinte teljesen elnéptelenítette Libériát, a városokat és a gazdaságokat. Férfiak, asszonyok és gyermekek mind a lelőhelyekre siettek. Néhányan meggazdagodtak, mert rábukkantak azokra a „lencsékre”, amelyekben a lezúduló esők felhalmozták az aranyat. De nem adták föl a reményt azok sem, akik napok óta teljesen eredménytelenül verítékeztek. A fővárosból, a városkákból, a földekről, a halásztelepekről, az üzemekből, a tengerpart kereskedelmi lerakataiból ide áramlott mindenki. Az arany mágneses vonzerejének nem állhatott ellent az emberi ész. Libériában hamarosan alig maradt száz telepes, aki a mostoha körülmények ellenére is családja körében maradva tovább folytatta volna mindennapos elfoglaltságát.

Akármilyen kínos és elszomorító ez a megállapítás, el kell ismernünk, hogy a Hoste-sziget lakói közül egyedül az indiánok álltak ellent a tömegőrületnek. Csupán ők nem hódoltak be a sóvárság tombolásának. Becsületére válik az egyszerű tűzföldieknek, hogy csak nekik köszönhetően nem néptelenedtek el teljesen a halásztelepek és a gazdaságok: őket velük született becsületességük megóvta a fertőzéstől. Másrészt ezek a szegény ördögök továbbra is hallgattak a Jótevőre, és eszükbe sem jutott volna, hogy hálátlansággal fizessenek számtalan jótéteményéért.

De még ennél is tovább fajult a dolog. Egyszer csak a kikötőben horgonyzó hajók legénysége is követni kezdte az aranykeresők gyászos példáját. Napról napra szaporodtak a szökések. Se szó, se beszéd, a tengerészek faképnél hagyták a hajójukat, s az arany káprázatától megrészegülve bevették magukat a sziget belsejébe.

A kapitányokat megrémítette legénységük megfogyatkozása, és a ki- vagy berakodás végét meg sem várva, sebbel-lobbal elhagyták Újtelepet. Nyilván elterjesztették a külvilágban, hogy milyen veszélyeket éltek át. Várható volt, hogy a Hoste-szigetet a világ minden tengerésze elkerüli.

A ragály azokat sem kímélte, akiknek küzdeniük kellett volna ellene.

A Kau-dzser által létrehozott partvédelem a megalakulása pillanatában már föl is oszlott. Ötszáz tagjából húsz sem foglalta el a neki kijelölt helyet. A közvetlen parancsnoksága alatt álló csapat is úgy olvadozott, mint jég a napon. Minden éjjel többen is kihasználták az alkalmat a szökésre. Az ötszáz fő két hét alatt ötvenre apadt.

Kau-dzsert még kifogyhatatlan életereje sem óvta meg a mélységes elkeseredéstől. Hogy neki, aki a jóság ellenállhatatlan szenvedélyétől hajtva, hosszú szakítás után visszatért az emberek közé, most végig kell néznie, hogyan leplezi le magát cinikusan az emberiség, hogyan mutatkozik meg pőrén minden hibája, szégyene és bűne! Amit oly sok fáradsággal épített föl, az most egy perc alatt összeomlik, s néhány aranytartalmú sziklatörmelék miatt az egész szerencsétlen kolónia romba dőlhet!

Már szembe sem szállhatott a pusztulással. Elhagyták leghűségesebb hívei is. Maroknyi megmaradt emberével, akik holnapra talán már cserben hagyják, nem téríthette észre a megtévedt tömeget.

Kau-dzser visszatért Libériába. Nem volt mit tenni. A csapás pusztító viharként zúdult végig a szigeten, és mindent elsodort, ami az útjába került. Meg kellett várni, hogy ereje kimerüljön.

Volt egy pillanat, amikor azt lehetett hinni, hogy ez fog történni.

December derekán, két héttel azután, hogy Kau-dzser visszatért a Kormányházba, a libériaiak kezdtek visszaszállingózni a fővárosba. A következő napokban ez a mozgás fölerősödött.

Amíg egy későn eszmélő telepes fölkerekedett, addig ketten lesütött szemmel már visszatértek, hogy folytassák megszokott elfoglaltságukat.

Két oka volt ennek a megfutamodásnak. Először is az aranykereső mestersége nem olyan könnyű, mint ahogy gondolták. Csákánnyal farigcsálni a sziklát vagy reggeltől estig a homokot szitálni nehéz testi munka, amelyet csak a gyors nyereség reménye tesz elviselhetővé. Hiába képzelték úgy, hogy csupán le kell hajolni a földön szanaszét heverő aranyrögökért. Néhány emberre, akit szerencsecsillaga egy lelőhelyre vezetett, százával jutottak olyanok, akiknek a megszokott munkájuknál végtelenül keményebb aranykeresés sokkal kevesebbet jövedelmezett. A mendemondák mesés gazdagságot tulajdonítottak az aranymezőnek. Ennél kevesebbel kellett beérniük. Kétségtelen, hogy volt arany a Hoste-szigeten, de nem lehetett csak úgy összelapátolni, ahogy naivságukban először hitték. Sok telepesnek így annál nagyobb volt a kiábrándulása, minél több illúziót táplált.

Másrészt kezdett már megmutatkozni a kereskedelem ellanyhulásának és a mezőgazdaság szinte teljes leromlásának a hatása is. Igaz, nem volt még hiány semmiben, de a létfenntartáshoz szükséges dolgok ára szörnyű magasságokba szökött. Erre csak azok legyinthettek, akik meggazdagodtak az aranyból. A szegényebbek viszont csak még jobban elszegényedtek a drágulástól, hiszen az a pár értékes aranyrög, amit találtak, nem kárpótolta őket szokott keresetük elmaradásáért.

Ezért fújtak hát néhányan - ha nem is sokan - visszavonulót. A meghátrálók azonban mind a leggyöngébbek és a legszegényebbek közül kerültek ki, és pár nap múlva vége is szakadt a visszaáramlásnak.

Kau-dzser nem érzett csalódást, mert eleve helyesen mérte föl a népmozgalom nagyságát. Korántsem könyvelte el megoldottnak a válságot, józan tekintete már látta a jövő sötétjében az új fenyegetéseket. Nem, a válság nem ért véget: sőt, csak most kezdődött el. Eddig csak a hoste-szigetieket kellett számításba venni, de mostantól már másképp lesz. Mihelyt az aranyásók félelmetes fajtájának tudomására jut, hogy féktelen bírvágya előtt itt tág tér nyílik, a világ minden tájáról a szerencsétlen szigetre zúdulnak majd.

Január tizenhetedikén érkezett meg Újtelepre az első csapatuk. Vagy kétszázan szálltak partra egy gőzösről: csupa többé-kevésbé lerongyolódott, de jókötésű, elszánt, szilaj és durva férfi. Néhányuknak széles pengéjű kés volt az övébe tűzve, de mindnyájuknak a nadrágjában, még a legrongyosabbikéban is, külön zsebben egy revolver agya dagadozott.

Vállukon csákánnyal érkeztek, batyuban hozták a betyárbútort, bal csípőjükön egy kulacs, egy tányér és egy csajka csörömpölt.

Kau-dzser szomorúan nézte partraszállásukat. A kétszáz kalandor megjelenése csak az első láncszem volt az események láncolatában, amely létében fenyegette a Hoste-szigetet.

Ettől kezdve egyre sűrűbben érkeztek az aranyásók. Mivel hozzászoktak ahhoz, hogy a formaságoknak eleget kell tenni, partraszállás után azonnal a kormányházba mentek, hogy érdeklődjenek a hatályos előírások felől. Ezeket mindnyájan elfogadhatatlannak találták. Úgy döntöttek, hogy helyzetük rendezését későbbre hagyják, és szétszóródtak a városban.

Kevés lakost láttak: ebből és az ügyes kérdéseikre kapott válaszokból hamarosan meggyőződtek a kormányzat gyöngeségéről. Rájöttek, hogy ha a hoste-szigetiek büntetlenül megszegik a saját törvényeiket, akkor azokra ők is fittyet hányhatnak, s miután egy-két napig bolyongtak Libéria néptelen utcáin, minden teketória nélkül továbbálltak, hogy területet foglaljanak maguknak.

De beállt a tél, és a kitermelés félbeszakadtával a bevándorlók árja is elapadt. Március 24-én elhagyta Újtelep kikötőjét az utolsó hajó is, mely aranyásókat tett partra. Ebben a pillanatban jó kétezer szerencselovag tapodta a sziget földjét.

Ez a hajó számos példányban magával vitte azt a rendeletet is, amelyet a Hoste-sziget kormányzója a Föld számos államának tudomására hozott. Kau-dzser, aki egyre nagyobb fájdalommal szemlélte szigete elözönlését, azt adta tudtul urbi et orbi, hogy a Hoste-sziget túlnépesedése miatt akár erővel is meg fogják akadályozni további külföldiek partraszállását.

Vajon lesz foganatja az intézkedésnek? Majd kiderül - de lelke mélyén Kau-dzser kételkedett ebben. Bizonyos emberekre akkora vonzerőt gyakorol az arany, hogy semmilyen akadály előtt nem torpannak meg.

A jóvátehetetlen már úgyis megtörtént. A minden fegyelmet megtagadó hoste-szigetiek lázadása, elkerülhetetlen elszegényedésük, a gyülevész kalandorok és akasztófavirágok beözönlése, akik a bűnt hozták magukkal: mi ez, ha nem szerencsétlenség?

Mit lehetett tenni ez ellen? Semmit. Időt nyerni és jobb napokra várni, ha ugyan jönnek még olyanok. Halg, Karroli, Hartlepool, Harry és Edward Rhodes, Dick és Germain Riviére harmincadmagukkal álltak szemben a többiekkel. Kau-dzser utolsó hívei, ez a maroknyi szent csapat tehetetlenül szemlélte, hogyan dől romba mesterük műve.