A VÁROS SZÜLETÉSE

Kau-dzser tüstént nekilátott a munka megszervezésének. Aki csak felkínálta a munkaerejét - és el kell ismerni, hogy a telepesek túlnyomó többsége így tett -, azt mind felfogadta. Munkavezetők irányítása alatt több csoport alakult: volt, aki szekérutat épített Libéria és Újtelep között, másokat arra osztottak be, hogy a rendszertelenül emelt deszkaházakat logikusabb rendbe telepítsék. Kau-dzser jelölte ki az új házhelyeket: egyes telkek párhuzamosak, mások merőlegesek lettek Dorick volt házára, melyet ott állították föl, ahol azelőtt Beauval „palotája” állt.

Azonnal jelentkezett az első gond: a sokféle munkához hiányoztak a megfelelő szerszámok.

Amikor a kivándorlóknak ezért vagy azért el kellett jönniük a sziget belsejében fekvő telkükről, nem terhelték magukat azzal, hogy visszahozzák az elvitt szerszámokat. Most kénytelenek voltak visszamenni értük, és így a legtöbb munkás első teendője éppen az lett, hogy gondoskodott munkaeszközéről.

Ismét végig kellett menniük azon az úton, amelyet Libériába menekülőben egyszer már olyan keservesen megtettek. Csakhogy a körülmények azóta megváltoztak, s az út fáradalmai most sokkal kevésbé viselték meg őket. A telet fölváltotta a tavasz, nem szenvedtek hiányt élelemben, szívüket pedig földerítette a gondolat, hogy visszatértük után biztos a megélhetésük. Tíz napon belül mindegyikük visszaérkezett. Tüstént égni kezdett a kezük alatt a munka. A szekérút szemlátomást hosszabbodott. A házak lassan arányos rendbe álltak: mind körül tágas térséget hagytak, kert céljára. A házak közti széles utak ideiglenes táborhelyből immár várossá avatták Libériát. Időközben a lakosok gondatlanságából fölhalmozódott törmeléket és hulladékot is elszállították.

Legkorábban Dorick volt háza vált lakhatóvá.

Nem kellett sok idő, hogy lebontsák és új helyén összeszereljék a könnyű szerkezetet, pedig jelentősen meg is nagyobbították a házat. Ha nem is állt még minden készen, a talajban rögzített külső falak, a belső válaszfalak és a tető már elkészültek.

A beköltözéshez nem is kellett megvárni a külső támasztófalak elkészültét.

Kau-dzser november 7-én vette birtokába az egészen egyszerű beosztású házat. Középütt egy kamra volt, ebben helyezték el az élelmiszerkészletet, a kamra körül pedig egymásba nyíló helyiségek sorakoztak. Ezeknek a ház északi, nyugati és keleti frontján volt a kijáratuk, míg a déli szoba csak a többivel közlekedett.

Fatáblákra festett feliratok jelezték a termek rendeltetését.

Kormány, Bíróság, Rendőrség: ez állt az északi, nyugati, illetve keleti táblán. Hogy mi célt szolgált a negyedik szoba, azt semmi nem árulta el, de gyorsan híre ment, hogy abban volna a Börtön.

Kau-dzser tehát már nem pusztán embertársainak bölcsességébe vetette bizalmát, hanem szilárdabb alapokra, a társadalmi értelemben vett Igazság, az Erő és a Büntetés hármasságára helyezte a Hatalom tekintélyét. Hosszú, terméketlen lázadása végül nem vezetett másra, mint hogy a lehető legszigorúbban alkalmazza azokat a szabályokat, amelyek nélkül a tökéletlen ember már az idők kezdete óta képtelen lett volna mindenfajta művelődésre és haladásra.

A helyiségek és a rendeltetésüket jelölő feliratok azonban még csak a közigazgatás vázát jelentették. A tisztségekhez tisztviselőkre is szükség volt. Kau-dzser haladéktalanul kijelölte őket. A rendőrség élére Hartlepoolt állította: negyven gondosan válogatott férfit adott a parancsnoksága alá, akiket kizárólag a házasemberek köréből toborzott. A bíróság elnöki tisztjét Kau-dzser saját magának tartotta fenn, de az ügykezelést Ferdinand Beauvalra bízta.

A második kinevezés kétségkívül nagy meglepetésként hatott, pedig nem az első volt a maga nemében. Pár nappal korábban Kau-dzser már hozott egy legalább ennyire meghökkentő döntést.

A bérek kifizetése és a fejadagok árusítása már egész embert igényelt. A munka és a javak kicserélését egyszerűsítette ugyan a pénz mint közvetítőeszköz, mégis valódi könyvelésre volt szükség, ahhoz pedig egy könyvelőre. Kau-dzser azt a John Rame-et nevezte ki erre az állásra, akinek az egészségét és az életét tönkretették kicsapongó hajlamai. Milyen cél lebeghetett ennek a lecsúszott alaknak a szeme előtt, amikor csatlakozott a kivándorló telepesekhez? Nyilván ő maga sem tudta, csak homályos álmai áltatták a reménnyel, hogy egy távoli, elképzelt országban könnyű élet vár rá. A könyörtelen valóság azonban csak a Hoste-sziget kemény teleit juttatta neki, és kész csoda, hogy ez a gyönge ember életben maradt. A rendszerváltozás után a szükség rávitte, hogy beálljon botcsinálta kubikosnak, utat építeni. Már az első munkanap után föladta a harcot: kimerült, összetört, a durva kőtömbök fölsebezték fehér kezét. Kapóra jött neki Kau-dzser ajánlata. E jelentéktelen ember hamarosan teljesen elmerült új hivatalában: szinte összezsugorodott, azonosult a számoszlopaival, feladata úgy elnyelte, akár a sír. Nem is esett többet szó John Rame-ről.

A vezetők legfontosabb képessége talán az, hogy a társadalomban rejlő legkisebb erőforrást is ki tudják aknázni az állam javára.

Miután nem végezhetnek el mindent egymaguk, elengedhetetlen, hogy munkatársakkal vegyék körül magukat, és éppen ezek kiválasztásában nyilvánul meg a legérzékletesebben a vezetői lángelme.

Akármilyen sajátos is volt Kau-dzser e két választása, a sors adta helyzetben nem is dönthetett volna különbül. Egy cél lebegett a szeme előtt: hogy a közösség javára mindenki a legtöbbet nyújtsa. Beauval, igaz, nem értett semmi máshoz, de ügyvédnek nem volt éppen utolsó. Nála alkalmasabb ember nem akadt volna a peres ügyek ellátására, a szertelenségeinek megfékezésére pedig ott volt a bíróság elnöke.

John Rame volt eddig a leghasznavehetetlenebb telepes. Bámulatra méltó, hogy ezt az erőtlen, saját akarat nélküli semmirekellőt is sikerült befogni valamire.

Amíg ekképp szerveződött a Hoste-sziget államgépezete, Kau-dzser maga is bámulatosan tevékeny maradt.

Végleg elhagyta Újtelepet, és minden műszerét, könyvét, gyógyszerét átszállította a „Kormányházba” - máris így kezdték nevezni Lewis Dorick régi lakát. Itt csak pár órát töltött naponta: amikor aludt. Egyébként állandóan talpon volt, és mindenütt ott lehetett látni. Bátorította a munkásokat, a helyszínen oldotta meg a nehézségeket, higgadt határozottsággal ügyelt a rendre és az egyetértésre. Senkinek eszébe sem jutott volna vitatkozni, elégedetlenkedni a jelenlétében. Ahol csak megjelent, ott megélénkült a munka, és mindenki úgy megfeszítette az izmait, ahogy csak bírta.

E nyomorultak közül, akiket a jobb élet felé igyekezett vezetni, nem sokan gyaníthatták, milyen dráma játszódott le Kau-dzser lelkében, s ha tudták volna is, akkor sem volt bennük annyi lélektani érzék és idealizmus, hogy akár csak megsejtsék, milyen pusztítást végeztek benne az ő mindennapi gondjaiktól oly távol álló, elvont eszmék. Pedig elég volt ránézni vezetőjükre, bárki láthatta, hogy titkos fájdalom gyötri. Kau-dzser soha nem volt közlékeny, de most meg mintha egyenesen márvánnyá dermedt volna. Arcán nem tükröződtek érzelmei, nem mosolygott, száját csak akkor nyitotta ki pár szóra, ha elkerülhetetlen volt. Külseje, herkulesi ereje és az irányítása alatt álló fegyveresek egyaránt tiszteletet parancsoltak. De ha tartottak is tőle, ugyanakkor csodálták értelmét és tetterejét, és szerették őt fagyos külseje mögül is elősugárzó jóságáért, s mindazért, amit eddig tett és még ezután fog tenni értük.

Sokrétű elfoglaltsága mellett Kau-dzser a gyógyításhoz sem lett hűtlen. Nem múlt el nap, hogy ne látogatta volna meg a betegeket és a felkelés sérültjeit. Amúgy egyre kevesebb lett a dolga. Az enyhébb évszak, a békés közviszonyok és a munka jótékony együttes hatására gyorsan javult az emberek egészségi állapota.

A betegek és sérültek közül természetesen Halg állt a legközelebb a szívéhez. Akármilyen idő járta, akármilyen kimerült volt ő maga, minden áldott reggel és este a fiatal indián ágyához járult, ahonnan Graziella és édesanyja el sem mozdultak.

Boldog volt, hogy fokozatos javulást tapasztal. Rövidesen biztosak lehettek benne, hogy a tüdőn ütött seb kezd beforrni. November 15-én, kis híján egy hónapos fekvés után Halg végre fölkelhetett az ágyából.

Kau-dzser aznap meglátogatta a Rhodes családot.

– Jó napot, Rhodesné asszony!... Szervusztok, gyerekek! - lépett be az ajtón.

– Jó napot, Kau-dzser! - felelték egyszerre.

Ebben a szívélyes közegben Kau-dzser mindig fölengedett egy kicsit.

Edward és Clary odaszaladtak hozzá. Ő atyaian megcsókolta a lánykát, és megsimogatta a fiú arcát.

– Csakhogy eljött, Kau-dzser!... - kiáltott fel Rhodesné. - Azt hittem, már meg is halt.

– Sok volt a dolgom, Rhodesné.

– Tudom én, Kau-dzser, tudom - bólogatott Rhodesné. - Azért örülök, hogy látom... Remélem, a férjem felől hoz hírt.

– A férje elment, Rhodesné. Ennél többet nem mondhatok.

– Köszönöm szépen a felvilágosítást!... Már csak azt volna jó tudni, mikor tér vissza.

– Nem egyhamar, Rhodesné asszony. A maga szalmaözvegysége eltart még egy darabig.

Rhodesné szomorúan fölsóhajtott.

– Ne szomorkodjék, Rhodesné - folytatta Kau-dzser. - Egy kis türelem, és minden elrendeződik... Egyébként azért jövök, hogy elfoglaltságot javasoljak magának, vagyis hát szórakozást. El fog költözni, Rhodesné.

– El fogok költözni!...

– Igen... Libériába telepszik át.

– Libériába!... Mihez kezdenék én ott, uram?

– Üzletet nyit, Rhodesné asszony. Maga lesz az ország legnevesebb kereskedője, először is azért - és ez nem elhanyagolandó ok! -, mert még nincsen más, de remélem, azért is, mert meglepő siker koronázza majd a vállalkozását.

– Én, kereskedő!... Az én vállalkozásom?... - lepődött meg Rhodesné. - Miféle vállalkozásról van szó, Kau-dzser?

– Harry Rhodes portékájáról. Gondolom, nem felejtette el, hogy fantasztikus árukészlet van a birtokukban. Itt az ideje, hogy hasznát lássák.

– Hogyhogy - ellenkezett Rhodesné -, azt akarja, hogy én egyedül... a férjem nélkül...

– A gyermekei segíteni fognak - vágott közbe Kau-dzser. - A koruk szerint már dolgozhatnak, márpedig itt mindenki dolgozik. Nem szeretnék tétlenkedőket látni a Hoste-szigeten.

Kau-dzser hangja most komolyabban csengett. Eddig baráti tanácsokat hallhattak, most mintha a parancsoló vezető szólalt volna meg.

– Tullia Ceroni és leánya is besegít majd, mihelyt Halg teljesen felgyógyul... Máskülönben nincs is joguk visszatartani olyan holmikat, amelyek mindenki jólétét szolgálnák.

– Csakhogy ezek a holmik jelentik szinte minden vagyonunkat - vetette ellen a zaklatott Rhodesné. - Mit szól majd a férjem, ha megtudja, hogy kockára tettem a vagyont ebben a zavaros országban, ahol a közbiztonság...

– ...tökéletes, Rhodesné asszony - fejezte be Kau-dzser -, higgye el, tökéletes. Nincsen biztonságosabb ország a világon.

– No de végül is mit akar, mit csináljak ezekkel az árukkal? - kérdezte Rhodesné.

– Adja el őket.

– Kinek?

– A vevőknek.

– Miért, vannak vevők, és van pénzük is?

– Kételkedik benne? Tudja jól, hogy kezdetben mindenkinek volt. Most pedig már keresni is lehet a pénzt.

– Pénzt keresni a Hoste-szigeten!...

– Pontosan. A kolónia alkalmazza és fizeti az embereket.

– Akkor hát a kolóniának is van pénze?... Ez aztán az újság!

– A kolóniának nincsen pénze - magyarázta Kau-dzser -, de keres azzal, hogy eladja az élelmiszert, amelynek ő az egyedüli tulajdonosa. Ezt nyilván maga is jól tudja, hiszen maga is fizet az élelemért.

– Ez igaz - ismerte el Rhodesné. - De ha csak becserélésről van szó, ha a munkások kénytelenek beadni az élelemért azt az összeget, amit kerestek, akkor nem egészen értem, hogyan lehetnének a rendszeres vevőim.

– Legyen nyugodt, Rhodesné. Az árakat én állapítottam meg, és úgy szabtam meg őket, hogy a telepesek félre is tudjanak tenni egy keveset.

– Akkor ki adja a különbözetet?

– Én, Rhodesné.

– Ilyen gazdag ön, Kau-dzser?

– Meglehet.

Rhodesné meghökkenten tekintett beszélgetőtársára, de az mintha nem vette volna észre.

– Nagyon fontosnak tartom, Rhodesné asszony - ismételte határozottan -, hogy az üzlete rövid időn belül megnyíljon.

– Ahogy akarja, Kau-dzser - egyezett bele lelkesedés nélkül Rhodesné.

Öt nap múlva Kau-dzser kívánsága teljesült. Amikor november 20-án Karroli visszatért a Wel-Kiejen, a Rhodes-féle vegyesbolt már javában üzemelt.

Karroli egyedül tért haza, Rhodest Punta Arenasban hagyta: ennél többet nem is tudott felelni Rhodesné nyugtalan faggatózására, aki épp olyan hiába várt magyarázatot őtőle, mint Kau-dzsertől. Az csak azzal nyugtatgatta, hogy teljesen fölösleges aggódnia; legyen türelemmel, mert Rhodes távolléte még elég sokáig eltarthat.

Karrolit lenyűgözte, amit látott. Micsoda változás egy hónapon belül! Libériára rá se lehetett ismerni. Ritka volt az olyan ház, amely még a régi helyén maradt. A legtöbbjük most a Kormányházként emlegetett épület körül állott. Az ehhez legközelebbi negyven háztartásban laktak azok a családfők, akik a telep fegyveres - a puskakészletből felfegyverzett - rendőrségét alkották. A nyolc gazdátlanul maradt puskát több ember őrizte éjjel-nappal a Kau-dzser és Hartlepool lakása közti őrhelyen. A lőporkészletet az épület közepén kialakított, a külvilágtól elzárt raktárban helyezték biztonságba.

Kicsit odébb nyílt a Rhodes-féle vegyeskereskedés. Ez az üzlet ejtette leginkább bámulatba Karrolit. Az indián nem látott még más várost, mint Punta Arenast, de az ottani boltok nem értek föl a szemében ennek a csillogásával.

Távolabb, keletre és nyugatra, tovább folyt a munka. Emitt a talajt egyengették, hogy fölállítsák az utolsó deszkaházakat, de messzebb is mindenfelé dolgoztak. Már új házak is bújtak ki a földből, némelyek fából, mások már kőből.

A szigorú rendezési terv nem hagyott teret egyéni szeszélyeknek; a házak között derékszögben valódi utcák keresztezték egymást, egyszerre négy jármű is elfért volna rajtuk egymás mellett. Igaz, hogy ezek az utcák még kissé sárosak és buckásak voltak, de a telepesek napról napra keményebbre taposták őket.

Az Újtelep felé megkezdett út már átszelte a mocsaras síkságot és rézsút elérte a folyópartot. A parton nagy halmokban állt a terméskő, amelyből az eddigi hidacska helyébe majd egy szilárdabb hidat építenek.

Újtelep szinte teljesen kihalt. A Jonathan négy tengerészén és három másik telepesen kívül, akik úgy döntöttek, hogy halászatból tartják fönn magukat, a régi lakosok mind elköltöztek Libériába, ahová új elfoglaltságuk szólította őket. Újtelep így kizárólag halászkikötő lett: a bárkák minden reggel kifutottak, estefelé pedig hallal megrakva tértek meg, és zsákmányuk könnyen vevőre talált.

De ha erősen csökkent is az előváros lakossága, egyetlen elhagyott házat sem bontottak le. Ez Kau-dzser döntése volt. Köztük a Karrolié is állt még, és nagy volt az indián öröme, amikor Halgot szinte teljesen felgyógyultan találta a házában.

Annál inkább bánkódott, hogy Kau-dzser már nem lakik velük, s hogy új tisztében végleg el kell hagynia őket. Véget ért hát a sokéves közös élet!... S hogy megváltozott Kau-dzser!... Amikor viszontlátta hűséges indiánját, csak halvány mosolyra méltatta, és ezernyi tennivalója között alig tudott rászánni pár percet.

Miután a délelőttöt különféle folyó ügyeknek szentelte, Kau-dzser mindennapos szokása szerint megvizsgálta a telep anyagi állapotát és az élelmiszerkészletek állását, majd visszatért az útépítőkhöz.

Azok éppen pihenőt tartottak. A legtöbb kubikos csákányát és kapáját letéve szunyókált az útszélen, szőrös mellüket kitárták a napnak; mások a fejadagjukat majszolták, és közben-közben pár semmitmondó szót váltottak. Ahol Kau-dzser elhaladt, a fekvő emberek felültek, a beszélgetők elhallgattak, mindenki a sapkájához emelte a kezét, és a mozdulatot szívélyes üdvözléssel toldották meg.

– Isten hozta, kormányzó úr! - mondták egymás után ezek az egyszerű emberek.

Kau-dzser nem állt meg, csak visszaintett.

Már útja felét megtehette, amikor észrevette, hogy a folyó közelében vagy száz telepes csoportosul, köztük néhány asszony is. Meggyorsította a lépteit. A sokaság irányából hamarosan hegedűszó ütötte meg a fülét.

Hegedűszó?... Fritz Gross halála óta most először hallottak hegedűjátékot a Hoste-szigeten.

Az emberek közé vegyült, s azok utat nyitottak neki. A tömeg két gyermeket állt körül. Az egyik gyermek volt az, aki hegedült, egyébként elég ügyetlenül. Másikuk közben gyékénykosarakat és mezei virágokból, aggófűből, hangából, magyalfaágakból kötött csokrokat rendezgetett a földön.

Dick és Sand... Életének nagy fordulata idején Kau-dzser meg is feledkezett róluk. Különben miért is gondolt volna rájuk többet, mint a kolónia többi gyermekére? A derék és becsületes Hartlepool személyében most már ők is családra leltek. El kell ismerni, hogy a kis Sand igazán nem vesztegette az idejét. Rendkívüli zenei tehetség munkálhatott benne, hiszen csak három hónapja örökölte meg Fritz Gross hegedűjét, mégis - tanító és tanácsadó nélkül is - figyelemre méltó szintre jutott. Virtuóz nem volt ugyan, és nem is lehetett azt hinni, hogy valaha az válik belőle, hiszen az elemi technikája is hiányzott hozzá, de pontosan játszott, és megnyerő merészséggel fűzte egymáshoz keresetlenül egyszerű, bájosan eredeti dallamait.

A hegedű elhallgatott. Dick, aki közben elkészült a kirakodással, a közönséghez fordult.

– Mélyen tisztelt hoste-szigetiek! - szólt komikus szónokiassággal, és kihúzta magát, már amennyi kihúznivalója volt. - Üzlettársam, a Dick és Tsa cég művészeti és zenei részlegének vezetője, a világhírű Sand mester, őfelségének, a Horn- és egyéb fokok királyának udvari hegedűse köszönetet mond, amiért szíveskedtek figyelemben részesíteni őt... - Dick hangosat szusszantott, hogy levegőhöz jusson, majd új erőre kapva folytatta.

– Hangversenyünk ingyenes, tisztelt hoste-szigetiek, de ezt nem állíthatnám egyéb árucikkeinkről, amelyek, ha szabad így mondanom, még csodálatosabbak és főleg tartósabbak. Íme, a Dick és Tsa cég mai ajánlata: virágcsokrok és kosarak. Az utóbbiaknál mi sem tesz jobb szolgálatot, ha piacra készülnek... vagyis ha elkészül a piac a Hoste-szigeten! Egy cent a csokor!... Egy cent a kosár!... Tessék, csak folyvást, mélyen tisztelt hoste-szigetiek! Mélyesszék, kérem, a kezüket a zsebükbe!...

Dick eközben körbejárt és mindenkinek megmutogatta a portékáját, amíg a hegedű még élénkebb dallamokkal fűtötte a lelkesedést.

A nézők nevetgéltek, és szavaikból Kau-dzser megértette, hogy nem először látnak ilyen bemutatót. Dick és Sand a pihenőidőben nyilván rendszeresen járták a munkahelyeket, hogy sajátos kereskedelmüket űzzék. Csoda, hogy Kau-dzser eddig még nem akadt össze velük.

Dick közben egy szempillantás alatt eladta az összes csokrot és kosarat.

– Már csak egyetlenegy kosár maradt, hölgyeim és uraim - jelentette be. - De ez a legszebb! Két cent a legszebb, a legutolsó kosár!

Egy háziasszony kifizette a két centet.

– Köszönöm szépen, hölgyeim és uraim! Már nyolc centünk van!... Kész vagyon! - kiáltott föl Dick, és egy tánclépést tett örömében.

A táncnak rögtön vége is szakadt. Kau-dzser fülön ragadta a kis táncost.

– Mit jelentsen ez? - kérdezte szigorúan.

A gyermek ravaszkás pillantással igyekezett fölmérni, milyen kedvében van valójában a Kau-dzser, és nyilván megnyugodott, mert a lehető legkomolyabban válaszolta:

– Dolgozunk, kormányzó úr.

– Szóval szerinted ez munka! - kiáltotta Kau-dzser, és elengedte foglyát.

Az kihasználta az alkalmat, és sarkon fordult, hogy szembenézzen Kau-dzserrel:

– Már ismernek minket - pöffeszkedett. - Sand hegedül, én pedig virágot és kosarakat árulok... Néha megrendeléseket is kapunk... vagy kagylókat adunk el... Én tudok táncolni is... meg mutatványokat... Ez talán már nem is mesterség, kormányzó úr?

Kau-dzser akarata ellenére elmosolyodott.

– Csakugyan!... - ismerte el. - De mi szükségetek van a pénzre?

– A maga számvivőjének, John Rame-nek adjuk, kormányzó úr.

– Hogyan!... - kiáltott fel Kau-dzser. - John Rame elveszi a pénzeteket!...

– Dehogy veszi el, kormányzó úr - felelt Dick -, hiszen mi magunk adjuk oda neki, az ellátmányért.

Kau-dzser egészen meghökkenve ismételte:

– Az ellátmányért?... Fizettek az élelemért!... Hát már nem Hartlepool úrnál laktok?

– Dehogynem, kormányzó úr, de nem az számít...

Dick fölfújta az orcáit, és a termetkülönbség ellenére a lehető legélethűbben utánozva Kau-dzsert, ellenállhatatlan komolysággal jelentette ki:

– A munka: törvény!

Nevessen vagy bosszankodjék?... Kau-dzser a nevetést választotta.

Csakugyan, nem volt itt min töprengeni. Dicknek nyilván esze ágában se jutott, hogy tréfáljon. Akkor pedig miért ítélné el ezt a két serényen „boldogulni” igyekvő gyermeket, amikor annyi idősebb társuk éppen arra hajlamos, hogy mással tartassa el magát?

– Legalább meg lehet élni ebből a „munkából”? - kérdezte.

– Meghiszem azt! - jelentette ki Dick fontoskodva. - Ezzel a munkával napi tizenkét, sőt tizenöt centet is meg tudunk keresni, kormányzó úr!... Ennyiből megélhet egy férfiember - tette hozzá a lehető legkomolyabban.

Méghogy férfiember! Hallgatósága nevetésben tört ki. Dick sértődötten pillantott a nevetőkre.

– Mi bajuk ezeknek az agyalágyultaknak? - mormogta bosszankodva.

Kau-dzser visszatérítette a témához.

– Tizenöt cent csakugyan nem rossz kereset - ismerte el. - De még jobban kereshetnétek, ha beállnátok segédnek a kőművesek vagy a földmunkások mellé.

– Lehetetlen, kormányzó úr - felelte gyorsan Dick.

– Már miért volna lehetetlen? - kötötte az ebet a karóhoz Kau-dzser.

– Sand túl kicsi hozzá. Nem volna elég erős - magyarázta Dick.

Hangjában hamisítatlan gyöngédség csengett, de vegyült bele egy csöppnyi lenézés is.

– És te?

– Hogy...én?

Hallani kellett volna, hogyan mondta ezt! Sértés lett volna kételkedni benne, hogy neki magának meglenne hozzá az ereje.

– Nos?

– Nem is tudom... - töprengett el Dick. - Nincsen hozzá kedvem...

Majd kitört belőle:

– Kormányzó úr, én a szabadságot szeretem!

Kau-dzser érdeklődve tekintett erre az emberkére, aki hajadonfőtt, a szélben lobogó hajjal, egyenesen állt előtte, és nem sütötte le csillogó szemét. Önmagára ismert ebben a fennkölt, de mértéktelen lélekben. Ő is a szabadságot szerette mindenekelőtt, türelmetlenségében ő sem ismert megalkuvást, és oly gyűlöletesnek érzett minden béklyót, hogy azt hitte, az egész emberiség osztja irtózását. A tapasztalat rádöbbentette tévedésére, és bebizonyította, hogy nem mindenki áhítozik a szabadságra - sőt, az emberek gyakran a rájuk kényszerített igát szeretik, ha ennek köszönhetik megélhetésüket -, s hogy néha hasznos, ha a kisebb és nagyobb gyermekek élén áll egy vezető.

Ekképp válaszolt a fiúnak:

– Fiam, a szabadságot előbb ki kell érdemelnünk, azzal, hogy hasznára vagyunk másoknak és önmagunknak, ehhez pedig először is engedelmeskednünk kell. Keressétek meg Hartlepoolt a nevemben, és mondjátok meg neki, hogy osszon be erőtöknek megfelelő munkára. Különben gondom lesz rá, hogy Sand továbbra is foglalkozhasson zenével. Menjetek, gyermekeim!

Ez a találkozás hívta föl Kau-dzser figyelmét egy sürgősen megoldandó gondra. A kolónián rengeteg volt a gyerek. Szülői felügyelet nélkül, dologtalanul csavarogtak napestig. Márpedig népet csak úgy lehet alapítani, ha a jövő nemzedéket jól felkészítik, hogy elődei örökébe lépjen. Minél előbb föl kellett állítani egy iskolát.

Mindent azonban nem lehet egyszerre. Akármilyen fontosnak is ítélte a kérdést, mérlegelését akkorra halasztotta, amikor majd visszatér a sziget belsejébe tervezett körútjáról. Ezt a szemleutat már azóta tervezte, hogy átvette a hatalmat, de sürgősebb gondjai miatt eddig napról napra csak halasztgatta. Most már nyugodt lélekkel elhagyhatta a várost. A gépezet, amelyet mozgásba hozott, egy ideig önmagában is képes működni.

Két nappal Karroli visszaérkezése után már éppen útra kelt volna, de egy közjáték tovább késleltette. Reggel heves szóváltásra lett figyelmes. A lárma irányába indulva vagy száz asszonyt látott, akik élénken tanakodtak az utat elzáró erős deszkakerítés előtt. Kau-dzser nem fogta fel rögtön, miről van szó. A palánk a Patterson kerítése volt, de pár nappal azelőtt mintha még nem húzódott volna odáig.

Hamarosan fölvilágosították.

Patterson már tavaly tavasszal fölcsapott konyhakertésznek, és fáradozását az idén siker koronázta. Szívós munkájának bőséges termés lett az eredménye, és Beauval bukása óta a libériai lakosok rendszeresen nála szerezték be a friss zöldséget.

Sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy jól választotta meg a helyet. Közvetlenül a folyóparton annyi vízhez jutott, amennyi csak kellett. A mostani nézeteltérést éppen ez a kiváltságos helyzete okozta. Libéria közvetlen közelében a Patterson által megművelt két-háromszáz méter széles területen át vezetett az egyetlen út a folyóhoz. Lejjebb, a folyó jobb partján a járhatatlan, mocsaras síkság egészen addig a hidacskáig tartott, amelyet már a torkolathoz közel, vagyis Libériától több mint másfél kilométerre nyugatra építettek. Följebb a hirtelen megemelkedő part egy mérföldön keresztül szinte merőlegesen zuhant alá.

A libériai háziasszonyok tehát, ha vizet akartak hozni a folyóról, rákényszerültek, hogy Patterson birtokán át közlekedjenek. A terület tulajdonosa ezért mindeddig meghagyott egy átjárót a kerítésen. Végül azonban ráébredt, hogy a szüntelen jövés-menés sérti a jogait és számos kárt okoz a birtokán.

Így aztán az előző éjjel Long segítségével elzárta a nyílást. Ezért voltak hát csalódottak és nagyon haragosak azok az asszonyok, akik korán reggel vízért indultak.

Amikor észrevették Kau-dzsert, helyreállt a nyugalom, és őhozzá fordultak igazságért. Ő türelmesen végighallgatta az érveket és ellenérveket, majd kimondta az ítéletet, amely általános meglepetésre Pattersonra nézve volt kedvező. Igaz, Kau-dzser úgy döntött, hogy a kerítést rögvest le kell bontani, és egy húsz méter széles utat a nagyközönség rendelkezésére kell bocsátani, de elismerte, hogy a birtokosnak joga van kártérítésre a megművelt területért, amelyről a köz javára lemond. A kártérítés összegét szabály szerint fogják megállapítani.

A Hoste-szigeten van bíróság, Patterson forduljon ahhoz.

Az ügyet még aznap megtárgyalták. Beauvalnak most kellett először ítéletet hoznia. Változatos vita után úgy rendelkezett, hogy a hoste-szigeti állam ötven dollár kártérítést köteles fizetni.

Az összeget ott helyben leszámolták az írnek, aki nem is titkolta megelégedését.

Az esetről megoszlottak a vélemények, de az elintézés módját általában nagyra értékelték. Az emberek érezték, hogy már nem lehetne senkit csak úgy megfosztani attól, amit birtokol, s ez nagyban növelte a közbizalmat. Kau-dzser éppen ezt akarta.

Miután az ügy elrendeződött, végre útnak indulhatott. Három hét alatt keresztbe-kasul bejárta az országot, a sziget északnyugati végétől a Dumas- és Pasteur-félszigetek keleti csúcsáig.

Végiglátogatta az összes gazdaságot, azokat is, amelyeket az előző télen saját akaratukból hagytak el a gazdák, meg amelyekről a zavaros napokban űzték el őket.

Szemléje végén megállapíthatta, hogy még negyvenkét család, összesen százhatvanegy telepes tartózkodik a sziget belsejében. Mind a negyvenkét családról el lehetett mondani, hogy jól gazdálkodtak, habár eltérő sikerrel. Akadt, aki csak saját létének fenntartásában reménykedhetett, mások viszont, akiknek izmos fiaik voltak, jelentékenyen bővíteni is tudták volna a termőterületüket.

Annak a huszonnyolc családnak a földje, akik - összesen száztizenhét fő - a zavargások idején Libériába kényszerültek menekülni, már elég elhanyagoltan festett, de akkor, amikor elhagyták őket, nyilván épp olyan termékenyek voltak ezek is.

Végül pedig százkilencvenhét próbálkozás végződött kudarccal. Tulajdonosaik közül negyvenen meghaltak, a többség pedig - szám szerint hétszáznyolcvanan - a tél folyamán a partvidéken keresett menedéket.

Bőven akadt, aki tájékoztassa Kau-dzsert. A telepesek szolgálatkészen fölvilágosították. Egyhangú lelkesedéssel fogadták a kolónia új szervezetének hírét, s még lelkesebbek lettek, amikor Kau-dzser megosztotta velük a terveit is. Miután eltávozott, a reménytől megtízszerezett erővel láttak újból munkához.

Kau-dzser mindent gondosan lejegyzett, amit látott és hallott. Közben felvázolta azt is, hol fekszenek és egymáshoz képest hogyan helyezkednek el a gazdaságok.

Mihelyt visszatért, azonnal hasznosította a jegyzeteit: néhány nap alatt megrajzolta a sziget térképét, amely földrajzi szempontból vázlatos volt ugyan, de elég pontosan feltüntette, hol húzódnak az egymással szomszédos telkek határvonalai. Ezután felosztotta a sziget felét százhatvanöt egyszer s mindenkorra kijelölt család között, akiknek szabályos birtoklevelet nyújtott át.

Azzal, hogy szilárd alapokra helyezte a magántulajdont, Kau-dzser valóságos forradalmat hajtott végre. Az önkény helyébe a törvényesség lépett, a tényleges birtokláshoz olyan jogcím járult, amelyet még az sem vonhatott volna kétségbe, aki adta. Nem csoda, hogy a kedvezményezettek talán éppen akkora örömmel fogadták ezeket az egyszerű papírdarabkákat, mint az általuk jelképezett földeket. Eddig átmeneti életet éltek, soha nem lehettek biztosak benne, mit hoz a holnap. E papírdarabkák egyszerre mindent megváltoztattak. Ez a föld most már az övék. Akár a gyermekeikre is hagyhatják. Most eresztettek végre gyökeret, most váltak igazi hoste-szigeti telepessé.

Kau-dzser először is megerősítette birtokjogában azt a negyvenkét családot, akik megmaradtak a földjükön, azt a huszonnyolc telepest pedig, akik csak a lázadók fenyegetései miatt hagyták el a magukét, visszahelyezte jogaiba. Azután kiválasztott még kilencvenöt családot, akik szerinte megérdemelték, hogy kiköszörüljék a csorbát. A többiekre rá se hederített.

Önkényesen járt el, és nem is csak ebben az egy dologban. Az egyenlőségre nemcsak a koncessziók kiadásakor nem volt tekintettel, hanem a birtokok nagyságának megállapításakor sem vette figyelembe.

Egyeseknek éppen akkora területet hagyott, amekkorán először telepedtek le, másoknak viszont jóval kevesebb földet ítélt meg.

Akadtak olyan birtokok is, amelyeket jócskán megnövelt. Minden döntésében egyetlen elv vezérelte: a kolónia érdeke mindenekfölött. Azok jutottak a legnagyobb birtokhoz, akik a legtöbb értelemről, lelkierőről és helytállásról tettek tanúbizonyságot. Akiknek viszont meggyőződött az alkalmatlanságáról, azoknak semmit sem juttatott: fellebbezhetetlenül arra ítélte őket, hogy életük fogytáig bérből élő proletárok maradjanak.

A bérmunka megjelenése szükségszerűnek bizonyult a Hoste-szigeten.

Néhány gazdaság - például azé a négy családé, akik Riviére-ék köré csoportosultak - olyan kiterjedt és virágzó volt, hogy több száz munkást is föl tudott volna venni. Nem hiányzott tehát a munka azok számára, akik szívesebben dolgoznának a földeken, mint a városban.

Libéria másodjára is elnéptelenedett. Aki csak kezébe kapta a birtoklevelét, az rögvest bőségesen ellátta magát élelemmel - Kau-dzser biztosította őket, hogy később fel is újíthatják készleteiket -, és az övéivel együtt fölkerekedett. Azok közül is többen követték a példájukat, akiknek nem kedvezett a sors: elindultak, hogy vidéken adják bérbe a karjuk erejét.

Január 10-ére a város lakossága körülbelül négyszáz főre csökkent, közülük kétszázötven volt munkaképes férfi. A többiek - gyermekek és nők is, összesen majdnem hatszázan - széttelepültek a sziget belsejébe. Amint Kau-dzser a körútja során meggyőződhetett róla, a Hoste-sziget össznépessége már nem érte el az ezret sem. A többiek már nem voltak életben; több mint kétszázan a nemrég véget ért télen haltak meg. Még néhány ilyen tömeghalál, és a Hoste-sziget ismét lakatlan lesz.

A közmunkák megsínylették a dolgozók számának csökkenését.

Kau-dzsert ez azonban mintha nem aggasztotta volna. Hamarosan megértették, miért olyan nyugodt. Pár nappal később, január 17-én, egy gőzhajó horgonyzott le Újteleppel szemben. Már másnap megkezdték a kétezer tonnás nagy gőzös kirakodását, és a libériaiak ámultan figyelték, hogyan kerül elő egyik felbecsülhetetlen érték a másik után. Először a jószágot hajtották partra: birkát, lovat, sőt két juhászkutyát is hoztak. Azután következett mindaz, ami a földműveléshez kell: ekék, boronák, szénaforgató- és cséplőgépek; mindenféle vetőmag; tekintélyes mennyiségű élelem, kocsik és szekerek; fémanyag: ólom, vas, acél, cink, ón, stb.; kéziszerszámok: kalapácsok, fűrészek, vésők, reszelők és rengeteg aprócikk; szerszámgépek: kovácsfelszerelés, fúró- és marógépek, fa és fémesztergák, és még száz más dolog.

Ráadásul a gőzös gyomra nemcsak ezeket a dolgokat rejtette.

Kétszáz férfit is hozott a fedélzetén, fele-fele arányban kubikosokat és építőmunkásokat, akik a kirakodás végeztével csatlakoztak a telepesekhez. Mihelyt négyszázötven izmos kar dolgozott egyszerre, újból gyorsabban haladt előre a munka.

Néhány nap alatt befejezték az Újtelepre vezető utat. Míg a kőművesek közül ki a híd, ki házak építésével volt elfoglalva, addig többen megkezdték egy újabb út munkálatait is, amely a sziget belsejében sokfelé ágazva, szeszélyesen kígyózva összeköti majd a gazdaságokat, s akár az artériák és a vénák, életet visz az eddig tompultan heverő hatalmas testbe.

A libériaiakra még egy meglepetés várt. Január 30-án egy újabb gőzös futott be. Rakterében az eddigiekhez hasonló holmikon kívül jelentős árukészletet is hozott Buenos Airesből a Rhodes-féle kereskedésnek. Akadt ebben a rakományban minden, még olyan csekélységek is, mint toll, csipke és szalag, amelyek mind a hoste-szigeti hölgyek kacérságát voltak hivatottak szolgálni.

Erről a gőzösről kétszáz újabb munkás szállt partra, majd a február 15-én kikötő harmadik hajóról ismét kétszáz. Attól a naptól kezdve több mint nyolcszáz munkáskéz állt rendelkezésre. Kau-dzser úgy ítélte, hogy ekkora munkaerővel már nekikezdhet nagy terve megvalósításának. A folyó torkolatától nyugatra lerakták annak a gátnak az első földrétegeit, amely a közeljövőben tágas és biztonságos kikötővé volt hivatott alakítani az újtelepi kis öblöt.

Így épült és szépült, így vált egészségesebbé és élénkebbé a város a sok száz kar munkájából, akiket egyetlen akarat irányított. Így jött létre lassanként a semmiből a város.