EGY NÉP GYERMEKKORA

A naszád másnap korán reggel felszedte a horgonyt, és pár perc múlva eltűnt a földnyelv mögött. Fedélzetén volt a Jonathan tizenöt túlélő matróza közül tíz. A többi öt - köztük Kennedy, Hartlepool fedélzetmester és Sirdey hajószakács - úgy döntött, hogy telepesként a szigeten marad.

Kennedy és Sirdey hasonló okból jutottak erre az elhatározásra.

Mivel a hajóskapitányok igen rossz szemmel nézték őket, nehezen találtak volna alkalmazást; így inkább abban reménykedtek, hogy könnyebb és biztonságosabb életet élhetnek ebben a születő társadalomban, ahol a törvények - legalábbis eleinte - szükségképpen nem lehetnek túl szigorúak. Két társuk - derék, tetterős és komoly, ám szegény és egyedülálló férfiak - Hartlepoolhoz hasonlóan arra számított, hogy tengeri hajósból egyszerű halásszá válva a maga ura lehet ebben az új országban.

Hogy álmuk megvalósul-e vagy füstbe megy, nagyban azon múlott, miféle kormányzat áll a sziget élére. Ha egy államot jól irányítanak, a polgárok meg tudnak gazdagodni a munkájukból. Ha azonban a központi hatalom nem képes összehangolni az egyéni erőfeszítéseket, akkor minden munka meddő marad. Életbevágóan fontos volt tehát, hogyan szerveződik meg a kolónia.

Egyelőre azonban a hoste-szigetiek - mert egyhangúlag ezt a nevet fogadták el - nem töprengtek ezen az életfontosságú gondon. Mást sem akartak, mint örvendezni. A bűvös szó, „szabadság”, megrészegítette őket. Gyermeki örömmámorukban nem keresték a szó mélyebb értelmét, nem gondoltak rá, hogy a szabadság is tudomány, amelyet tanulni kell, és hogy nincs szabadság megélhetés nélkül.

A naszád még el sem tűnt a szemük elől, amikor a nemrég még felbolydult tömegben mindenki gratulált egymásnak, és kölcsönös jókívánságok hangzottak el. Olyan volt, mintha valami jelentős és nehéz munkát vittek volna végbe. Pedig a munka még előttük állt.

Nincsen valamirevaló népünnepély némi dőzsölés nélkül.

Egyhangúlag úgy döntöttek tehát, hogy aznap nagy lakomát csapnak.

Míg a háziasszonyok visszatértek a tűzhelyhez és a lábasokhoz, a férfiak a Jonathan készletei felé indultak.

Magától értetődik, hogy a függetlenség kikiáltása óta senki nem őrizte a raktárat. Miután a körülmények nemzet rangjára emelték a hajótöröttek seregletét, senki más nem volt illetékes hatalmi intézkedéseket hozni, mint ők maguk. Különben is, ki adta volna az őrséget, ha egyszer a legtöbb őr eltávozott közülük?

Vidáman csapra vertek hát egy hordót, és már kezdték volna kimérni a bort, amikor néhány éles eszű embernek jobb ötlete támadt. Ez a szesz végül is mindenkié. Akkor miért ne osszák ki az utolsó cseppig? A javaslatot néhány megfontoltabb telepes félénk tiltakozása ellenére lelkesen elfogadták. Miután nagyjából felbecsülték az ital mennyiségét, megállapodtak abban, hogy a férfiak egy-egy részt kapnak, a nőknek és a gyermekeknek pedig feleannyi jut. A határozatot tüstént végrehajtották, és a családfők vidám tréfálkozás és élcelődés közepette átvették jussukat.

Estére az ünneplés a tetőfokára hágott. A régi haragokat elfeledték. A különböző nemzetek mintha egybeolvadtak volna.

Mindenki mindenkivel barátkozott. Bált rendeztek: a zenét egy önkéntes harmonikás szolgáltatta, és az ivók körén belül táncoló párok forogtak.

Természetesen Lazare Ceroni is ott ivott a többiekkel. Már este hat óra óta képtelen volt megállni a lábán, de tízkor még mindig ivott. Sejteni lehetett, hogy Tullia és Graziella számára szomorú véget ér az ünnep.

Egy félreeső, sötét zugban ugyanakkor valaki más is pohárszám döntögette magába a szeszt. Az undorító méreg neki azonban segített, hogy egy percre újra ráleljen lelkére, melyet éppen ez a méreg tett tönkre. Hirtelen csodálatos zene hangzott föl, és a tánc abbamaradt. A szesszel átitatott Fritz Grossba visszaköltözött zsenialitása. Két órán keresztül játszott, rögtönzött, ahogy ihlete diktálta, s közben ezernyi elkerekedett szem, eltátott száj vette körül, mintha mindenki inni akarna abból a friss vizű zenepatakból, amely a varázslatos hegedűből fakadt.

Fritz Gross legfigyelmesebb és legodaadóbb hallgatója egy gyermek volt.

A hangok sosem hallott szépsége új világot tárt fel Sand előtt.

Remegve lépett be a zene számára addig ismeretlen birodalmába. A kör közepén, a zenésszel szemben állt, őt hallgatta, őt nézte, szinte már csak szem és fül volt, mámoros lelkében hol fájdalmas, hol örömteli érzések remegtek.

Milyen szavakkal lehetne visszaadni e jelenet festőiségét? Az éjszaka áthatolhatatlan sötétjében egy kormozó fáklya pisla fénye világította meg a hatalmas, ormótlan embert, aki a földön hevert, fejét a mellére szorította, lecsukott szeme befelé tekintett, s közben egyre csak játszott, játszott fáradhatatlanul és szenvedélyesen. Előtte egy önkívületbe esett gyermek állt, sajátos kettősük körül pedig a csöndes és láthatatlan tömeg, amelyre csak egy-egy széllökés szeszélyéből vetült a fáklya fénye. Itt-ott fölvillant egy arcvonás. Egy szempillantásra feltűnt egy orr, egy homlok, egy fül, majd az árnyékból kelt látomás rögtön el is oszlott, miközben a tömeg fölött széles hullámokban áradt szét a hegedű magas, messzehangzó szava, hogy gyorsan el is haljon a lég sötétjében.

Éjfél táján a kimerült Fritz Gross kezéből kiesett a vonó, s a hegedűs súlyos álomba merült. A kivándorlók gondolataikba mélyedve, lassú léptekkel tértek vissza házukba.

Másnapra nyoma sem maradt ennek a röpke meghatottságnak, és a telepesek ismét közönségesebb örömöknek hódoltak.

Újrakezdődött az ünnep. Minden arra mutatott, hogy addig nem is ér majd véget, ameddig el nem fogynak az erős szeszek.

Negyvennyolc órával az ágyúnaszád távozása után ilyen vásári hangulat fogadta a Hoste-szigetre visszatérő Wel-Kiejt. Úgy tűnt, már senkinek nem jut eszébe a bárka kéthetes távolléte, és utasait éppen úgy fogadták, mintha el sem mentek volna. Kau-dzser értetlenül nézett körbe. Mit jelentsen a parton kitűzött zászló, és mi ez az általános örvendezés?

Harry Rhodes és Hartlepool pár szóval tájékoztatták a legfrissebb fejleményekről. Kau-dzser izgatottan hallgatta őket. Keble kitágult, mintha tisztább levegő töltené be a tüdejét; arca megváltozott.

Mégis marad hát szabad föld a magellániai szigetvilágban!

Közlékenységüket azonban nem viszonozta, és egy szóval sem árulta el, mi késztette arra, hogy két hétre eltávozzék. Miért is mondta volna meg? Hogyan értethetné meg Harry Rhodesszal, hogy ő, aki minden kapcsolatot megszakított a civilizált világgal, miért távozott el a naszád láttán - melyről feltételezte, hogy a chilei kormány fennhatóságának kinyilvánítására érkezett -, és miért várta ki a Hardy-félsziget egyik öblében, hogy a naszád elhajózása után visszatérhessen a táborba?

Barátai egyébként jobban örültek megjelenésének, mintsem faggatni kezdjék. Harry Rhodes és Hartlepool erős támaszát nyerte vissza benne. Kau-dzser higgadt tettrekészsége, nagy intelligenciája, végtelen jósága olyan biztonságérzetet adott nekik, amelyre társaik gyermekes viselkedése után már igen nagy szükségük volt.

– Ezek a szegény ördögök csak azt fogták föl a függetlenségből, hogy joguk van leinni magukat - fejezte be Harry Rhodes a történtek elbeszélését. - Mintha nem is gondolnának arra, hogy meg kell szerveződniük vagy kormányt kell állítaniuk.

– Ugyan! - felelte elnézően Kau-dzser. - Igazán el lehet nekik nézni, hogy szórakoznak egy kicsit. Nem sok vidámságban lehetett részük eddig! Ha elmúlik az örvendezés, majd eszükbe jutnak a komoly dolgok is... Ami a kormányalakítást illeti, nem látom be, hogy annak mi haszna volna.

– Márpedig valakinek csak rendet kell teremteni ennyi ember között - vetette ellene Harry Rhodes.

– Hagyja csak! - felelte Kau-dzser. - Rend lesz itt magától is.

– Hát, ha a múltból indulok ki...

– A múlt és a jelen két különböző dolog - vágott közbe Kau-dzser. - Tegnap a társaink még amerikai vagy európai polgárnak érezték magukat. Ma már hoste-szigetiek. Ez egészen más.

– Ön szerint tehát...?

– Éljenek békében a Hoste-szigeten, ha már az övék. Szerencséjükre nincsenek törvényeik. Ne is alkossanak maguknak. Mire volnának jók a törvények? Meggyőződésem, hogy az emberi természettől a személyes ellenségeskedésnek még a látszata is idegen. A sok száz éves szolgaságból fakadó előítéletek és bevett téveszmék nélkül olyan könnyű volna az együttélés! A föld mindenkinek kínálja magát. Vegyenek hát belőle két marékkal, osztozzanak meg a kincsein egyenlően és testvériesen.

Miért kellene ezt szabályok közé szorítani?

Harry Rhodest mintha nem győzték volna meg e derűlátó nézetek.

Mégsem válaszolt. Hartlepool vette át a szót.

– Mielőtt az alkalmi cimborák még tartósabb szövetségre találnának lépni, mindenesetre begyűjtöttük a fegyvereket és a lőszert.

A gyarmattársaság ugyanis gondoskodott róla, hogy a Jonathanra berakodjanak hatvan flintát, néhány hordó puskaport, golyókat, ólmot és töltényeket is, hogy a telepesek a Lagoa-tónál nagyvadra vadászhassanak, és szükség esetén megvédhessék magukat szomszédaiktól. Senki másnak nem jutott eszébe ez a hadianyag, csak Hartlepoolnak. Az általános fejetlenség közepette neki gondja volt rá, hogy biztonságba helyezze. Talán nem egykönnyen lelt volna alkalmas rejtekhelyre, ha Dick nem mutatja meg neki a keleti földnyelv sziklafalát áttörő barlangokat. Harry Rhodes és a két hajósinas segítségével az ünnep első éjszakáján több fordulóval átszállították a fegyvert és a lőszert a felső barlangba, majd mindent jó mélyre elástak. Hartlepool attól kezdve nyugodtabb volt.

Kau-dzser helyeselte az óvatosságát.

– Nagyon jól tette, Hartlepool - jelentette ki. - Végül is jobb, ha kivárjuk, hogyan rendeződnek el a dolgok. Ezen a vidéken a társaink egyébként sem tudnának mihez kezdeni tűzfegyverekkel.

– Nincs is fegyverük - állította a fedélzetmester. - A Jonathanon szigorú szabályok voltak érvényben. Hajóra szálláskor átkutatták az utasokat és a csomagokat, és minden tűzfegyvert elkoboztak. Itt tehát senkinek nincs birtokában fegyver az elrejtetteken kívül, azokat pedig nem fogják megtalálni. Következésképpen...

Hartlepoolnak hirtelen elakadt a szava. Gondterheltnek tűnt.

– Ezer ördög! - kiáltott föl. - Mégiscsak van. Hatvan puska helyett csak negyvennyolcat találtunk meg. Azt hittem, tévedtem. De csak most jut eszembe, hogy a hiányzó tizenkettőt Riviére-ék, Ivanovék, Gimelliék és Gordonék vitték el. Még szerencse, hogy ezek megbízható emberek, tőlük nem kell tartani.

– Más veszély is van, nemcsak a fegyverek - jegyezte meg Harry Rhodes.

– Például a szesz. Most még ölelkeznek egymással, de ez nem tarthat örökké. Lazare Ceroni máris visszavedlett régi önmagává. Az ön távollétében nekem kellett közbelépnem. Ha Hartlepool és én nem vagyunk ott, azt hiszem, ezúttal agyonütötte volna az áldozatát.

– Ez az ember szörnyeteg - mondta Kau-dzser.

– Csakúgy, mint minden részeges... De sebaj, a két nő szerencséjére Halg ismét köztünk van... Csakugyan, hogy érzi magát a mi ifjú vademberünk?

– Úgy, ahogy egy fiú az ő lelkiállapotában érezheti magát. Felesleges mondanom, hogy nem repeső szívvel tartott az apjával és velem. Latba kellett vetnem a tekintélyemet, és szavamat adnom, hogy visszatérünk. Még szerencse, hogy a család a többiekkel együtt a Hoste-szigeten marad, Lazare Ceroni sajnálatos szokásai azonban bonyolítják a helyzetet. Reméljük, ha a szesztartalék kimerül, majd csak megjavul.

Amíg ők Halgot emlegették, az az apja gondjaira bízta a Wel-Kiejt, és Graziellához sietett. Hogy örültek, hogy viszontlátják egymást! Az örömöt azonban szomorúság váltotta föl, amikor Graziella elmondta az ifjú indiánnak, hogy mi mindent kellett ismét elszenvednie neki és édesanyjának Ceronitól. Ráadásul az alamuszi Patterson ott sündörgött a lány körül, és a durva Sirk még inkább zaklatta udvarlásával. Alig tette ki a lábát otthonról, ez a szánalmas alak máris a nyomába szegődött. Halg reszketett a felháborodástól az elbeszélés hallatán.

Lazare Ceroni ökölbe szorított kézzel hortyogott a sátor sarkában, legutóbbi részegségét aludta ki. Nem áltathatták magukat: ha fölébred, ismét úrrá lesznek rajta hajlamai, és visszatér a népünnepély résztvevői közé. Pedig a tivornya még hosszúnak ígérkezett...

Az ünneplés hangulata máris megváltozott. Elmúlt az ártatlan, gyermekes izgalom. Néhány szempár baljósan csillogott. A szesz megtette a magáét. Mivel a másnapos levertséget csak úgy tudták leküzdeni, hogy egyre többet ittak, a könnyű mámor már súlyos ittasságnak adta át helyét, s ez az adag növelésével erőszakos részegségbe torkollhatott.

Néhányan megérezték a veszélyt, és otthagyták a mulatozókat.

Ők hamarosan le is higgadtak, és az kezdte foglalkoztatni őket, hogyan élhetnek meg a Hoste-szigeten.

Fogas kérdés volt ez, de nem megoldhatatlan. A majdnem kétszáz négyzetkilométer kiterjedésű sziget nagyrészt megművelhető földjei, erdei és legelői sokkal népesebb lakosságot is eltarthattak volna. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy a telepesek ne ragaszkodjanak a Scotchwell-öbölhöz, hanem szóródjanak szét az egész vidéken.

Nem hiányoztak a földműveléshez szükséges szerszámok, a vetőmag és a csemeték sem; általában véve megvolt minden, ami a mezőgazdasághoz szükséges. Másrészt a telepesek túlnyomó többsége szokva is volt a mezei munkához. Ugyanolyan természetesen láthattak munkához az új hazában, mint szülőföldjükön tennék. Kezdetben nyilván nem lesz elég háziállat, de a chilei kormány segítségével lassanként majd azok is megérkeznek Patagóniából, az argentin pampákról, a tágas tűzföldi síkokról, s nem utolsósorban a Falkland-szigetekről, ahol jelentős a juhtenyésztés. Elvben semmi nem állta hát útját, hogy a telepesek vállalkozása sikerrel járjon - ha ők maguk is tevékenyen törnek a cél felé.

Akadtak néhányan, akik világosan látták, hogy a függetlenség kikiáltása után azonnal dolgozni és cselekedni kell. Amikor a szesz kiporciózása véget ért, ezek Pattersonnal az élen visszatértek a Jonathan rakományához, és gondosan kiválogatták a hasznavehető holmikat. Mindenki más tervet dédelgetett: ki földet akart művelni, ki állatot tartani, ki fakitermeléssel foglalkozni. Azután befogták magukat rögtönzött kordéik elé, és elindultak alkalmas telket keresni.

Patterson ellenben a folyóparton maradt. Long és Blaker segítségével - az utóbbi a rossz tapasztalatai ellenére is kitartott mellette - legelőször is körbekerítette azt a területet, amelyet az első foglaló jogán birtokba vett. A telket egy irányból a folyó határolta, a többi három oldalon pedig hamarosan vaskos cölöpökből álló palánk vette körül. Közben fölszántották és zöldségmagokkal vetették be a telek földjét. Patterson konyhakertészetre adta a fejét.

Két nap vidámság után néhány telepes kezdte úgy érezni, hogy már kellőképpen megünnepelték a függetlenséget, s lassan összeszedték magukat. Ekkor vették észre: akadtak társaik, akik nem hagyták, hogy a szórakozás elterelje a figyelmüket valódi érdekeikről. Erre aztán ők is megtekintették a Jonathan megmaradt tartalékait. Bőségben volt még ott mindenfajta anyag és ellátmány, így nemcsak a szükséges dolgokat szerezhették be, de még feleslegre is szert tettek. A válogatás után ők is összeeszkábálták szállítóeszközeiket, és elindultak az előttük járók nyomdokain.

A következő napokban példájuk egyre több követőre talált. Az idő előrehaladtával a mulatozók csoportja fokozatosan csökkent, és egymás után indultak meg a karavánok a sziget belseje felé. Az egymás nyomán haladó telepesek lassanként szinte mind elhagyták a Scotchwell-öböl partját: volt, aki ormótlan taligát tolt maga előtt, más öszvérként maga cipelte a terhét; egyesek egyedül mentek, mások feleségüket és porontyaikat is magukkal vitték.

Mivel a Jonathan készletei időközben megcsappantak, a későn jövők már nem nagyon válogathattak. Élelmet még bőven találtak, hiszen az elszállítás nehézsége korlátozta az elvihető mennyiséget, de a gazdálkodás kellékeivel már korántsem így állt a helyzet. Háromszáznál több telepesnek nem jutott sem igásállat, sem baromfi, eke gyanánt pedig sokaknak azzal a selejttel kellett beérniük, amit az előttük válogatók meghagytak.

Mivel azonban mást nem tehettek, a hoppon maradtak megalkudtak ezzel is.

Irigyen gondoltak a szemfülesebbekre, akik idejében lefölözték a holmi javát, de végül - lesz, ami lesz - ők is útnak indultak az ismeretlen felé.

A legrosszabban felszerelkezett telepesek kényszerültek egyben a leghosszabb vándorlásra is. Hiába próbálkoztak északon vagy nyugaton, ott az előttük indulók már elfoglalták a helyeket.

Néhány különösen balszerencsés kivándorlónak a Ponsonby Sound néven ismert mély beszögellést megkerülve egészen a Dumas-félszigetig kellett vándorolnia, hogy földhöz jusson: ez több mint száz kilométerre esett a Scotchwell-öböltől, amely azért továbbra is a kolónia fő településének, szinte fővárosának számított.

Hat héttel az ágyúnaszád távozása után a főváros már elveszítette lakosságának java részét. Miután szinte mindenki elvándorolt, aki képes volt ásót vagy kapát ragadni, a településnek csak nyolcvanegy lakója maradt. Nekik az új körülmények között hátrányt jelentett korábbi foglalkozásuk.

Egy tucat földművelőtől eltekintve, akiket valami betegség marasztalt még a parton - csak egynek volt közülük felesége és három gyermeke -, a szétszóródott tömeg után csak városi származású kivándorlók maradtak. Közéjük tartozott John Rame és a Rhodes család, Beauval, Dorick és Fritz Gross, az öt tengerész (Kennedy, a hajószakács, a két hajósinas és a fedélzetmester), Patterson, Long és Blaker, valamint mind a negyvenhárom munkás vagy magát annak mondó személy, akiknek mindenkinél kevésbé fűlt a foguk a mezei munkákhoz - köztük Lazare Ceroni és családja -, végül pedig Kau-dzser és két társa: Halg és Karroli.

Ez utóbbiak nem hagyták el a folyó bal partját, amelynek torkolatában, a nyílt tengeren dúló szelektől védve, egy kis öbölben horgonyzott a Wel-Kiej. Életük éppen úgy folyt tovább, mint addig. Az egyetlen változás az volt, hogy a gyönge védelmet nyújtó, kezdetleges kunyhókból szilárd lakóházakba költöztek. Miután már nem tervezték elhagyni a Hoste-szigetet, illett is, hogy megszüntessék letelepedésük ideiglenes jellegét.

Kau-dzser is közölte Karrolival, hogy nem kíván visszatérni a Nueva-szigetre. Ha már létezik egy szabad ország, ő ott fogja leélni az életét. Halg el volt ragadtatva a döntéstől, amely nagyszerűen egyezett vágyaival. Ami Karrolit illeti, ő szokása szerint ellenvetés nélkül elfogadta az urának elismert férfi akaratát, pedig új lakóhelyén kevesebb alkalma adódhatott révkalauzi mesterségének gyakorlására.

Ez a hátrány Kau-dzser figyelmét sem kerülte el, de elfogadta a következményeit. A Hoste-szigeten majd kizárólag halászatból és vadászatból élnek, és ha ez a gyakorlatban elégtelennek bizonyul, ráérnek majd akkor más megoldáson törni a fejüket. Mivel Kau-dzser semmit nem akart mástól elfogadni, elutasította az őt megillető ellátmányt.

Annyira azonban nem volt tartózkodó, hogy egy deszkaházra ne tartson igényt, hiszen a lakók távozásával a házak nagyrészt úgyis megürültek. Az egyiket szétszedték, átszállították a bal partra, majd néhány nap alatt támaszfalakkal megerősítve ismét felállították. Néhány munkás önként ajánlotta fel a segítségét, amelyet Kau-dzser minden teketória nélkül el is fogadott. E derék emberekben fel sem ötlött, hogy a munka végeztével fizetséget kérjenek, s szerénységük jobban megfelelt Kau-dzser elveinek, mintsem neki magának jusson eszébe pénzt ajánlani.

Amikor elkészült a ház, Halg és Karroli áthajóztak a Wel-Kiejen a Nueva-szigetre, és három héttel később áthozták a régi szálláson maradt ingóságokat. Azért maradtak el ilyen sokáig, mert útközben Karroli egy hajóra talált, amelynek révkalauzra volt szüksége; az indiánnak így sikerült elegendő élelemmel és lőszerrel ellátnia magát a következő télre.

Visszatértük után minden a régi kerékvágásban ment tovább.

Karroli és fia halászattal töltötték idejüket, és sót pároltak, hogy zsákmányuk fennmaradó részét későbbre tehessék el. Kau-dzser közben a szigetet járta és vadászgatott.

Állandó portyázása révén kapcsolatban maradt a telepesekkel.

Szép sorban mindnyájukhoz ellátogatott. Megállapíthatta, hogy kezdettől fogva jelentős különbségek tapasztalhatók közöttük. Bármi is okozta ezeket: akár a bal- és a jószerencse, akár az eltérő munkaképesség és lelkierő, már világosan lehetett látni, melyikük jár sikerrel és ki vall kudarcot.

Annak a négy családnak a gazdasága virágzott fel leginkább, akik elsőként láttak munkához. Ezen persze nem kellett csodálkozni, hiszen ők voltak az úttörők. Riviére-ék fűrésztelepe már javában működött, és a felvágott deszkákkal két-három nagyobbfajta hajót is meg lehetett volna rakodni.

Germain Riviére a legnagyobb barátsággal fogadta Kau-dzsert. Ez a látogatás alkalmat adott, hogy tájékozódjék a telepen történtekről, hiszen - mint elpanaszolta - őt nem hívták meg a kolónia kormányának megválasztására. Vajon milyen államformát fogadott el a többség? Kit választott meg vezetőjéül?

Nagy volt a csalódása, amikor megtudta, hogy nem történt az égvilágon semmi, a kivándorlók úgy oszlottak szét, hogy nem is beszéltek semmilyen kormány felállításáról; hát még mekkorát csalódott, amikor kiderült, hogy beszélgetőtársa, akihez a hála és a tisztelet szálai fűzték, helyesli ezt az oktalan viselkedést. Megmutatta Kau-dzsernek a folyó partján takarosan felhalmozott deszkákat.

– És mi lesz az én fámmal? - kérdezte, mintegy ellenvetésképpen. - Hogyan lehet ezt eladni?

– Miért adná el ön helyett az, akiknek ebből semmi haszna? - vágott vissza Kau-dzser. - Én különben nem nyugtalankodom, és biztos vagyok benne, hogy ön egymagában is boldogulni fog.

– Lehetséges - ismerte el Germain Riviére. - Mégis, az én fáradságom is sokkal kisebb volna, ha valakik szerény juttatás fejében hajlandóak volnának ellátni a kolónia alapvető szükségleteit. Nem lesz jó sorunk, ha nem osztjuk meg egy kicsit a munkát, ha mindenki csak magára gondol, és magunk leszünk kénytelenek beszerezni mindent, amire szükségünk van. Kölcsönös szolgáltatásokkal szerintem megkönnyíthetnénk egymás életét.

– Olyan sok mindenre van hát szüksége? - mosolygott Kau-dzser.

Germain Riviére azonban gondterhelt és aggodalmas maradt.

– Természetes dolog - mondta -, hogy az ember viszonzást vár el a munkájáért. Ha a Hoste-sziget ezt nem tudja nyújtani, ha továbbra is ilyen kietlen marad, akkor én rögtön távozom - és nem én leszek az egyetlen! -, mihelyt elég félretett pénzem lesz, hogy kellemesebb égtájon is megéljek. Ennek érdekében, mint ön mondja, egymagamban is boldogulni fogok, és nyilván mások is képesek lesznek arra, amire én. Akik viszont nem elég élelmesek, azok hoppon fognak maradni.

– Nagyratörő tervei vannak, Riviére úr! - kiáltott föl Kau-dzser.

– Ha nem volnának, nem is fáradoznék annyit - felelt meg Germain Riviére.

– Érdemes ennyit vesződnie?

– Nagyon is. A mi igyekezetünk nélkül a világ ma is olyan lenne, mint az őskorban, a haladás pedig puszta szó maradna.

– De ebből a haladásból csak néhányan húznak hasznot... - jegyezte meg keserűen Kau-dzser.

– A legmerészebbek és a legokosabbak!

– A többség kárára.

– A lusták és a gyávák kárára. Ezek mindenképpen veszítenek. Ha jól kormányozzák őket, talán akkor is csak nyomorultak lesznek. De ha magukra hagyják őket, bele is halnak a nyomorba.

– Pedig nem kell olyan sok minden a megélhetéshez!

– Annak, aki gyenge, beteg vagy buta, túlságosan is sok kell. Az ilyenek fölött mindig mások fognak uralkodni. Ha nem volnának törvények - s végül is jó, hogy vannak -, az erősebbek zsarnokságát kellene elszenvedniük.

Kau-dzser a fejét rázta. Nem győzte meg a régről ismert érvelés.

Mindig az ember tökéletlenségét, a velünk született egyenlőtlenséget hozzák fel mentségül azok, akik igazolni akarják az erőszakot és az elnyomást, pedig éppen a bajok orvoslásának ürügyén idézik a fejünkre azt a rosszat, amellyel az emberiség természetes állapotában meg lehetett volna küzdeni.

Azért mégis megingott egy kicsit. Amikor eszébe jutott, hogyan viselkedett a télen Lewis Dorick és bandája, hogyan zsákmányolta ki szégyentelenül a leggyöngébb telepeseket, Kau-dzser sajátos erőt érzett az általa nagyra becsült férfiú szavaiban.

Kau-dzser Germain Riviére szomszédainál is hasonló tapasztalatokat szerzett. Gimelliék és Ivanovék már több hektárt bevetettek búzával és rozzsal. A zöldellő hajtások nagyszerű aratást ígértek februárra. Gordonék viszont még nem jutottak ennyire.

Gondosan bekerített tágas rétjeiken alig legelt jószág, de biztosak voltak benne, hogy az állatállomány hamarosan gyarapodni fog. Akkor majd bővében lesznek a tejnek és a vajnak; tojásban már eddig sem szenvedtek hiányt.

Kau-dzser a vadászat, Halg és Karroli a halászat néhány napos pihenőiben időt szakítottak arra is, hogy a kiskertjüket műveljék; így ellátás tekintetében teljesen függetleníthették magukat mindenkitől.

Mozgalmas életet éltek. Hiányzott persze az a kényelem, amelyet a Föld civilizáltabb vidékein oly könnyű megteremteni. Kau-dzser azonban nem is sajnálta ezt, mert tudta, milyen árat kell fizetni érte.

Nem vágyott másra, mint ami éppen a birtokában volt, és boldognak tartotta magát.

Mennyivel inkább így érzett hát két társa, akik soha nem láttak mást, mint Magellánia egét. Karroli soha nem álmodott ilyen kényelmes életről, Halg számára pedig az jelentette a tökéletes boldogságot, ha minden percet, amit nem a munkára szánt, Graziella mellett tölthetett.

A Ceroni család is egy olyan házban lakott, amelyből kiköltöztek előző tulajdonosai. Ceroniék lassan magukhoz tértek a családi viharok után, amelyek korszaka, úgy tűnt, lezárult. Lazare Ceroni már nem ivott, azon kényszerítő okból, hogy a Hoste-sziget egész területén nem maradt egy csöpp szesz sem. Kénytelen volt tehát nyugton maradni, de egészsége erősen megsínylette legutóbbi kicsapongásait. Szinte el se mozdult a háza elől, csak süttette magát a nappal, komor képpel meredt a lába elé, és a keze szüntelenül remegett.

A rendíthetetlen türelmű, gyöngéd Tulliát nyugtalanította férje tompultsága, de sehogy se tudta felrázni. Próbálkozásai kudarcot vallottak, és már csak az táplálta a reményét, hogy Lazare továbbra is rákényszerül az egészségesebb szokásokra.

Halg másképpen gondolkodott, mint a szerencsétlen asszony, ő bizony sokkal kellemesebbnek találta az életet, amióta beköszöntött ez a békésebb időszak. Számára, aki mindenre Graziellával összefüggésben tekintett, az események egyébként is kedvező fordulatot vettek. Nemcsak hogy az ellenséges Lazare Ceronitól nem kellett már tartania, de félelmetesebbik vetélytársa, Patterson, az ír is visszavonult a küzdelemből. Nem mutatkozott többé, nem alkalmatlankodott Graziellának és édesanyjának. Nyilván megértette, hogy szövetségesének állapota megfosztja minden reményétől.

Egyvalaki azonban nem tette le a fegyvert. Sirk napról napra merészebb lett: már komolyan fenyegette Graziellát, és valamivel óvatosabban Halggal is megpróbált kikezdeni. Amikor egyszer, december vége felé a fiatalember szembetalálkozott a hitvány alakkal, az félreérthetetlen szitkokkal illette. Pár nappal később pedig Halg éppen a folyó bal partja felé igyekezett, amikor egy ház fedezékéből valaki egy követ hajított feléje: a lövedék hajszálnyira süvített el az arca mellett.

Halg fölismerte a tettest, de Kau-dzser eszméjéhez híven nem próbált bosszút állni. Föl sem vette, amikor ellenfele a következő napokban újabb sértésekkel traktálta. Sirk viszont vérszemet kapott, várni lehetett, hogy hamarosan sarokba szorítja és védekezésre kényszeríti Halgot.

Míg Lazare Ceroni nem szenvedett a tétlenségtől, mert szellemi tompultsága megkímélte az unalomtól, a többi munkással korántsem így állt a helyzet. Ezek nem tudtak mihez kezdeni az idejükkel, a töprengőbbeket pedig ráadásul a jövő is nyugtalanította. Nagyon helyes, hogy a Hoste-szigeten maradnak. Most már csak lakályosan be kell rendezkedniük. Aki á-t mond, mondjon b-t is. Igaz, hogy még nem szenvednek hiányt semmiben, de mi lesz, ha a tartalékaik kimerülnek?

Hogy felkészüljenek a fenyegető jövőre és kifogjanak az unalmon, a telepesek szinte mind kieszeltek valamit. Ki-ki megvalósította régen dédelgetett álmát, és vállalkozóvá vedlett át a saját szakmájában. Sok kapu felett immár cégér adta hírül, hogy a házban lakatos, kőműves, asztalos, sőt cipész vagy szabó lakik.

Sajnos, megrendelő már nem akadt annyi, mint kisiparos. De ha tódult volna is a nép a műhelyeikbe, mihez kezdtek volna a megkeresett pénzzel?

Hasznosítani semmi módon nem lehetett, élelmiszerre cserélni pedig végképp nem, mert az a jelen körülmények között minden másnál hasznosabbnak számított.

Ezért talán körültekintőbben cselekedtek azok, akik lemondtak eredeti mesterségük gyakorlásáról, és egyszerűen az élelemszerzésben próbáltak jeleskedni. Mivel vadászni tűzfegyverek hiányában nem tudtak, a földművelésben pedig járatlanok voltak, csupán a tengerben bízhattak. Így aztán néhány társuk példáját követve halászatba kezdtek.

Kau-dzseren és két társán kívül Hartlepool és a Jonathan négy tengerésze már az első napoktól kezdve halászott. Ezek öten egy Wel-Kiej nagyságú bárka építésébe is belefogtak, de egyelőre tűzföldi módra készült könnyű pirogákon járták a tengert, melyeket gyorsan ki lehetett vájni.

Kau-dzserhez hasonlóan Hartlepool és matrózai is besózták az összes halat, amit nem fogyasztottak el rögtön. Ezzel a módszerrel legalább az éhhalál ellen biztosították magukat.

Sikerükön felbuzdulva néhány munkás, köztük ácsok, két csónakot eszkábált össze, és ők is kivetették horgaikat és hálóikat.

A halászatnak is megvan azonban a maga fortélya. Aki sikerrel akarja gyakorolni, annak először ki kell tanulnia a csínját-bínját. A kezdő halászok ezt saját bőrükön tapasztalták meg. Amíg Karroli, Halg, Hartlepool és a matrózok haltól roskadozó hálóval tértek meg, ők leggyakrabban üresen húzták föl a magukét. Arra tehát aligha számíthattak, hogy tartalékot képeznek, legfeljebb az étrendjüket tehették változatosabbá. Néha azonban még ez sem sikerült nekik, és szégyenszemre zsákmány nélkül tértek meg.

Épp egy ilyen sovány napon történt, hogy a halásztanoncok csónakja összetalálkozott Halggal és Karrolival, akik a horgonyzóhely felé tartottak a Wel-Kiejen. A bárkában szép sorban vagy húsz hal hevert, némelyik egészen tekintélyes méretű. A látvány fölkeltette a balszerencsés halászok irigységét.

– Hé!... Indián!... - kiáltott oda az egyik munkás a csónakból.

Karroli hagyta feléjük sodródni a bárkát.

– Mit akartok? - kérdezte, amikor a Wel-Kiej elég közel ért.

– Nem szégyellitek, hogy ekkora rakományt visztek egymagatoknak, miközben sok szegény ördögnek meg kell húznia a nadrágszíját? - kérdezte tréfásan ugyanaz a munkás.

Karroli elnevette magát. Akit Kau-dzser emberbaráti elvei hatnak át, az nem habozhat a válasszal: ami az övé, az a másoké is. Mi sem természetesebb, mint hogy megossza feleslegét a nélkülözőkkel.

– Kapd el!... - kiáltotta.

– Dobjátok!...

A zsákmány fele átrepült a Wel-Kiejből a csónakba.

– Köszönjük, cimbora! - kiáltották egyhangúlag a munkások, és újra az evezők után nyúltak.

Halg ugyan fölismerte Sirket a kéregetők között, mégsem ellenezte a nagylelkű gesztust. Sirk nem volt egyedül, s különben az embernek, ha van mit adnia, nem szabad megtagadnia semmit az ellenségétől sem. Láthatjuk, hogy Kau-dzser tanítványa nem hozott szégyent mesterére.

A telepesek egy része tehát igyekezett kihasználni az idejét, mások viszont teljes tétlenségbe süppedtek. Egyeseknek mi sem volt természetesebb ennél az állapotnál. Mihez is kezdhetett volna Fritz Gross, akinek testét-szellemét tönkretette a mértéktelen italozás, vagy John Rame, aki épp olyan járatlan volt az élet dolgaiban, mint egy kisgyerek?

Kennedynek és Sirdey-nek ilyen mentsége nem volt, mégsem dolgoztak többet. Azért maradtak a Hoste-szigeten, mert az előző tél tapasztalatában bízva remélték, hogy tétlenül, másokon élősködve is megélhetnek, és úgy tűnt, hogy számításuk be is válik. Egyelőre minden a vágyaik szerint alakult. Többet nem is kívántak, és a jövővel nem gondolva múlatták az időt.

Doricknak és Beauvalnak sem akadt dolga. Miután korábbi foglalkozásuk vajmi kevéssé készítette fel őket mostani életük sajátos körülményeire, nehezen találták a helyüket. Egy érintetlen szigeten, a vad és barátságtalan természet ölén csekélyke segítséget nyújthattak egy volt ügyvéd és egy kiérdemesült irodalom- és történelemtanár ismeretei.

Egyikük sem látta előre a történteket. Logikusan számítani lehetett rá, hogy társaik túlnyomó többsége elköltözik, őket ez mégis úgy érte, mint derült égből a villámcsapás, és fölborította egyébként is bizonytalan terveiket. A népvándorlás elemésztette Dorick rajongóinak tömegét és fölszívta Beauval közönségét: azt a bizonyos embertömeget, amelyet a politikusok néha akaratlan és öntudatlan cinizmussal csak így emlegetnek: a „választóanyag”.

Két hónapnyi csüggedés után Beauval már kezdte összeszedni magát. Igaz, hogy nem mutatott elég határozottságot, kicsúszott kezéből az irányítás, és a dolgok az ő közreműködése nélkül rendeződtek el, de azért még nem volt minden veszve. A hoste-szigetiek még szerét ejthetik annak, amit elmulasztottak: vezetőt kell választaniuk maguknak. A poszt üresen állt, csak arra várt, hogy valaki betöltse.

A választóínség nem lehetett akadálya a sikernek. Ellenkezőleg, a gyér népesség körében könnyebbnek ígérkezett a kampány.

Ami a többi telepest illeti, az ő véleményükkel Beauval nem törődött. Mivel ezek a sziget egész területére szétszóródtak és nem tartották egymással a kapcsolatot, nem is egyezhettek meg semmilyen közös fellépésben. Ha majd később visszatérnek a táborhelyre, úgyis csak külön-külön, kis csoportokban jönnek, és ha ott egy működő kormányt találnak, kénytelenek lesznek meghajolni a kész tények előtt.

Mihelyt kipattant agyából ez az ötlet, Beauval tüstént nekilátott a megvalósításának. Pár nap alatt fölmérte, hogy a semlegeseken és a közömbösökön kívül három pártkezdemény létezik: az egyik az, amelyben joggal tekintheti főnöknek önmagát; a másik azokból áll, akik Lewis Dorick szavára hajlanak; és végül a harmadikra Kau-dzser gyakorol befolyást. Érett vizsgálódás után úgy ítélte, hogy a három párt érezhetően egyenlő erőt képvisel.

Miután ezt tisztázta, Beauval meg is kezdte a kampányát, s ékesszólásával hamar megnyert vagy fél tucat szavazót. Ezután rögvest sort kerített egy szavazási komédiára. A távolmaradók nagy száma miatt két fordulóra volt szükség - nem csoda, hiszen a fontos eseményt illetően általános tájékozatlanság uralkodott.

Végül körülbelül harmincan adták őrá a szavazatukat.

Miután ezzel a ravasz húzással megválasztatta magát, s az eredményt komolyan is vette, Beauvalnak már nem kellett nyugtalankodnia.

Szép is volna, ha az első embert a rangja nem jogosítaná fel arra, hogy választói költségén éljen!

De Beauvalt másféle gondok nyomasztották. A józan paraszti ész azt súgta neki, hogy egy kormányzó legfőbb kötelessége a kormányzás. Nos, a gyakorlatban éppen ez mutatkozott nehezebbnek, mint azelőtt képzelte.

Lewis Dorick az ő helyében nyilván kevésbé lett volna zavarban. A kommunista tanítás, amelyet vallott, igen egyszerű. Világos, hogy a „Minden közös” jelszót, akármilyen véleményünk legyen is megvalósításának anyagi és erkölcsi következményeiről, legalább nem volna nehéz átültetni a gyakorlatba - akár könnyen elképzelhető, szigorú törvények révén, akár úgy, hogy az érdekeltek maguktól beadják a derekukat. Csakugyan, a hoste-szigetiek talán nem is tették volna rosszul, ha ezzel próbálkoznak. Kis lélekszámú, a világtól elzárt közösségük a legjobb körülményeket nyújtotta egy ilyen kísérlethez, s különleges helyzetükben talán sikerült volna is a kommunista jelszó értelmében mindenkinek biztosítani az alapvető szükségleteket, és megvalósítani a tökéletes egyenlőséget; igaz, azon az áron, hogy nem a szegényeket emelik fel, hanem a gazdagabbakat törik le.

Ferdinand Beauval sajnos nem a kommunizmust, hanem a kollektivizmust vallotta.

Ennek megvalósítása ugyan minden valószínűség szerint nem megy túl az emberi képességeken, de bizonyosan sokkal bonyolultabb és finomabb társadalmi szerkezetet igényelne.

Egyáltalában: megvalósíthatók a szocialista tanok? Ki tudja? A XIX. század második felében megerősödő szocialista mozgalom nem volt ugyan haszontalan, sőt, sikerült az emberi nyomorúságra irányítania a közfigyelmet, és együttérzésre buzdítva a nyomor enyhítésére késztetnie a szellem erőit; nagylelkű kezdeményezéseket ihletett, és már-már elfogadható törvényeket kényszerített ki - de mindezt csak azon az áron érhette el, hogy érintetlenül hagyta a társadalmi rendet, amelyet úgymond le akart rombolni. A szocializmus szilárd talajra lelt a létező viszonyok bírálatának terén (kritizálni könnyű!), de az újjáépítés tervének kidolgozásában ritka tehetetlennek bizonyult. A társadalmi probléma e második részének megoldására csak ijesztően gyermeteg elképzelések születtek.

Ferdinand Beauval helyzetében épp az volt a kellemetlen, hogy nem találhatott bírálni- vagy lerombolnivalót, hiszen a Hoste-szigeten nem volt semmi. Építeni lett volna kénytelen, de erre nem kínálkozott semmilyen minta.

A szocializmus ugyanis nem írott tudomány, nincsen kidolgozott elvrendszere. Rombol csupán, nem teremt. Beauvalnak tehát rögtönöznie kellett: meg is tapasztalta, hogy a társadalom rendjét nagyon nehéz szinte a semmiből megteremteni. Megértette, hogy a szakadatlan átalakulások közepette az emberek azért haladtak mindig csak tapogatózva előre, s azért nem könnyítették meg egymás életét más módon, mint néhány kölcsönös ügylettel, mert másképpen nem is tehettek volna.

Egy vezérfonal mégis volt a kezében. Nincsen a szocializmusnak olyan irányzata, mely ne állítaná, hogy a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételével meg kell szüntetni a konkurenciát.

Ez a követelés az összes szocialista szekta legkisebb közös nevezője, a kollektivistáknak pedig egyenesen az alaptétele. Beauvalnak csupán alkalmaznia kellett az elvet.

Balszerencséjére ennek a gondolatnak legfeljebb egy nagymúltú társadalomban lehet létjogosultsága, ott, ahol évszázadok munkája révén számos bonyolult és hatékony termelőegység fejlődött ki. A Hoste-szigeten azonban semmi ilyesmi nem létezett.

Termelőeszköznek itt csak a telepesek karja és kitartása számíthatott, hacsak valaki - nem kollektivista, hanem elvakult kommunista módjára gondolkozva - az ekéket, az erdőket, a mezőket és a réteket is nem tartotta annak. Beauvalt ezért kegyetlenül gyötörte a tanácstalanság.

Miközben ezeket a nehéz kérdéseket hányta-vetette magában, megválasztása különös következménnyel járt. Az amúgy is gyéren lakott táborhely kezdett még jobban kiürülni. Az emberek elvándoroltak.

Elsőként Harry Rhodes távozott. Miután az események alakulása egy csöppet sem nyugtatta meg, már azon a napon átkelt a folyón, amikor Beauval becsvágya beteljesült. Házát darabokban szállította át a bal partra, majd néhány kőművessel újra felállíttatta a lakot, akik azt a Kau-dzseréhez hasonlóan kényelmesebbé és szilárdabbá tettek. Barátjától eltérően Harry Rhodes tisztességgel meg is fizette a munkásokat, s ezek igen örültek, hogy fizetést kapnak, de zavarban voltak, hogy mihez is kezdjenek vele.

A Rhodes család példája követőkre talált. Smith, Wright, Lawson, Fock, a két ács: Hobart és Charley, s még két másik munkás egymás után keltek át a folyón, hogy a bal parton üssenek tanyát.

A sziget első településének így vetélytársa született a túlparton, Kau-dzser körül, ahol Hartlepool és a négy tengerész már régebben tanyát ütött. A függetlenség kikiáltása után három hónappal az új kolónia már huszonegy lakost számlált; volt köztük két gyermek, Dick és Sand, illetve két asszony, Clary Rhodes és édesanyja is.

Az élet békésen zajlott ebben a piciny faluban, ahol mi sem zavarta a kölcsönös egyetértést. Beauvalnak kellett átkelnie a folyón, hogy sor kerüljön az első közjátékra.

Aznap Halg Harry Rhodes jelenlétében éppen komoly beszélgetést folytatott Kau-dzserrel. A tanácsát kérte, hogy milyen magatartást tanúsítson néhány túlparti telepessel szemben. Az ügyetlen halászokról volt szó, akik a múltkor sikerrel apelláltak a két tűzföldi nagylelkűségére. Ezen felbuzdulva azóta egyre sűrűbben zaklatták őket kérincsélésükkel, és most már Halg zsákmányának egy része szinte mindennap az ő kezük közé vándorolt. Már nem is zavartatták magukat. Nyilván úgy gondolták, hogy ha valaki szíveskedik dolgozni rájuk, akkor nekik kár is volna erőlködniük. Inkább nyugodtan kivárták a szárazföldön a bárka visszatértét, s úgy követelték a részüket a zsákmányból, mintha az járna nekik.

Halgot kezdte felingerelni ez a szemtelenség, annál is inkább, mert a semmittevők bandájában ott volt ellensége, Sirk is. Mielőtt azonban végre megtagadta volna kérésüket, ki akarta kérni Kau-dzser véleményét. Engedelmes tanítványként hű kívánt maradni mestere elveihez.

Hármasban ültek a tengerparton, előttük a végtelen nagy víz, és ő részletesen beszámolt a történtekről. Kau-dzser válasza világos volt.

– Nézd ezt a végtelenséget, Halg - mondta szelíd derűvel -, és tanulj nagyvonalúbb gondolkodást. Micsoda esztelenség összeveszni pár halon, amikor nem vagyunk többek néhány porszemnél a világmindenség rémisztő végtelenjében!... Egy kötelességünk van csupán, fiam, s erre az egyre rá is kényszerülünk, ha győztesként akarunk fennmaradni: az, hogy szeressük és segítsük egymást. Akikről te beszélsz, azok bizony nem teljesítették kötelességüket, de nekünk miért kellene utánoznunk őket? Egyszerű a szabály: először a saját megélhetéseddel törődj, azután a lehető legtöbb embertársadéval. Mit számít, ha visszaélnek a jóindulatoddal? Úgy kell nekik; nem a te hibád, hanem az övék.

Halg tisztelettel hallgatta Kau-dzser fejtegetését. Talán éppen válaszolni akart, amikor a lábuknál fekvő Zol kutya tompán fölmordult. A három beszélgető kisvártatva egy hangot hallott a háta mögül.

– Kau-dzser!

Kau-dzser hátranézett.

– Beauval úr!... - szólt.

– Senki más... Beszélnem kell önnel, Kau-dzser.

– Hallgatom.

Beauval mégsem kezdett bele rögtön a mondókájába. Erősen zavarba jött ugyanis. Igaz, felkészült a szónoklatára, de most, amikor szemtől szemben állt Kau-dzserrel, annak hűvös méltósága furcsa módon megrémítette, és a dagályos mondatok kiröppentek a fejéből. Maga is felismerte, milyen képtelen, milyen mérhetetlenül ostoba lépésre készül.

Beauval addig-addig töprengett a szocializmus alaptételein, amíg végre rájött, hogy a Hoste-szigeten is léteznek „termelőeszközök”, amelyekre rá lehet húzni a társadalmiasítás elvét. Vajon a vízi járművek, és elsősorban a Wel-Kiej, nem „termelőeszközök”? Vajon nem az a Kau-dzser puskája is, amely most is ott hever előtte a homokon?

Ez a nevezetes puska keltette föl leginkább Beauval irigységét.

Micsoda hatalommal ruházza fel ez a fegyver a birtokosát! Mi sem volna természetesebb és törvényesebb tehát, mint hogy ez a hatalom a kormányzót illesse meg, azt az embert, aki a közérdek megtestesítője.

– Kau-dzser - szólt végül Beauval -, ön tudja, vagy talán nem tudja, hogy nemrégiben engem a Hoste-sziget kormányzójává választottak.

Kau-dzser gunyorosan mosolygott, és csak egy közönyös mozdulattal válaszolt.

– Úgy ítéltem meg - folytatta Beauval -, hogy a jelen körülmények között a legelső kötelességem a közösség szolgálatába állítani azokat a javakat, amelyek esetleg egyes tagjainak tulajdonában találhatók.

Beauval helyeslést várva szünetet tartott. Mivel Kau-dzser továbbra sem szólt, így folytatta:

– Ami önt illeti, Kau-dzser, ön birtokában van - sőt, kizárólag ön van birtokában - egy puskának és egy bárkának. A puska a kolónia egyetlen tűzfegyvere, a bárka pedig az egyetlen komolyabb jármű, amely alkalmas egy hosszabb víziútra...

– Ön pedig szeretné kisajátítani mind a kettőt a maga számára - vonta le a következtetést Kau-dzser.

– Tiltakozom a kifejezése ellen - kiáltott fel Beauval, és olyan mozdulatot tett, mintha népgyűlésen volna. - Én csupán azt a kollektivista programot ültetem át a gyakorlatba, amellyel megválasztottak. Eljárásommal a legkevésbé sem óhajtom kisemmizni önt. Nem elkobozni kívánjuk ezeket a termelőeszközöket, hanem társadalmi tulajdonba venni.

– Jöjjön hát és vegye el - szólt nyugodtan Kau-dzser.

Beauval hátrahőkölt. Zol baljóslatúan fölmordult.

– Úgy értsem ezt - kérdezte -, hogy nem hajlandó alávetni magát a kolónia törvényes közhatalma döntéseinek?

Kau-dzser szemében haragos szikra gyúlt. Kezébe vette a puskáját, és fölállt. A puskatust a földhöz koppantva keményen így szólt:

– Elég legyen ebből a komédiából. Megmondtam: jöjjön és vegye el.

Gazdája viselkedése fölizgatta Zolt, és vicsorogni kezdett. Beauvalnak inába szállt a bátorsága az ellenséges fogadtatástól, megijesztette beszélgetőtársa elszántsága és herkulesi termete, így jobbnak látta, ha nem erősködik. Visszavonulót fújt tehát, és valami olyasmit mormogott, hogy az ügyet a Tanács elé terjeszti, az pedig meg fogja tenni a megfelelő intézkedéseket.

Kau-dzser ügyet sem vetett rá, s hátat fordítva ismét a tengert fürkészte. A közjátéknak azért mégis volt tanulsága, és Harry Rhodes ezt akarta megfogalmazni.

– Mi a véleménye Beauval eljárásáról? - kérdezte.

– Miféle véleményem lehetne? - felelte Kau-dzser. - Hát számít nekem, hogy mit tesz és hogyan ágál ez a bábu?

– Bábu vagy nem bábu, akkor is ő a kormányzó - vetette ellen Harry Rhodes.

– Akkor hát saját magát nevezte ki annak, hiszen a táborhelyen nincsen több hatvan léleknél.

– Egy szavazat is elegendő, ha senki más nem szerez többet.

Kau-dzser vállat vont.

– Előre is elnézését kérem azért, amit most mondok - folytatta Harry Rhodes -, de vallja be, nem érez néha sajnálatot, sőt lelkiismeret-furdalást?

– Én?...

– Igen, ön. A telepesek közül egyedül ön ismerős ezen a vidéken, ahol már évek óta lakik, ön ismeri a kincseit és veszélyeit; egyedül ön rendelkezik a szükséges értelemmel, eréllyel és tekintéllyel, hogy a tudatlan és gyönge tömeg élére álljon, s ön mégis közömbös és tétlen szemlélő maradt! Ahelyett, hogy összefogta volna a szétszórt jószándékot, hagyta, hogy ezek a szerencsétlenek szerteszaladjanak. Akár akarta, akár nem, ön felelősséggel tartozik az őket fenyegető bajokért.

– Én tartoznék felelősséggel? - tiltakozott Kau-dzser. - Talán hárult rám olyan feladat, amelynek nem tettem eleget?

– Mint erősebbnek, segédkezet kellett volna nyújtania a gyöngéknek.

– Talán nem tettem meg?... Nem mentettem meg a Jonathant?... És mikor tagadtam meg a segítséget vagy a jótanácsot bárkitől?...

– Ennél is többet kellett volna tennie - állította nyomatékkal Harry Rhodes. - A kivételes képességű emberre, akár tetszik neki, akár nem, rá vannak bízva embertársai. Önnek nem eltűrnie, hanem irányítania kellett volna az eseményeket, vezetnie kellett volna ezt az önsorsrontó, gyámoltalan népet...

– Úgy, hogy megfosztom a szabadságától? - szakította félbe keserűen Kau-dzser.

– Akár úgy is - felelte Harry Rhodes. - A jó embereket elegendő meggyőzni, de van, aki csak a kényszernek, a törvény parancsának vagy az erőszaknak enged.

– Soha! - kiáltott föl hevesen Kau-dzser.

Egy kis idő után nyugodtabb hangon folytatta:

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Vegye tudomásul egyszer s mindenkorra, barátom, hogy én engesztelhetetlen ellensége vagyok mindenféle kormányzásnak. Egész életemben ez a kérdés foglalkoztatott, és úgy gondolom, hogy semmilyen körülmények között sincsen jogunk embertársaink szabadságára törni. Minden törvény, rendelet vagy tilalom, amelyet a többség állítólagos érdekében, az egyén kárára hoznak: csalás. Az egyénnek éppen hogy a lehető legteljesebb szabadságban kell kibontakoznia, és az egyéni boldogságokon alapszik a tömeg általános boldogsága. E meggyőződésemre az életemet tettem, és nagy áldozatokat hoztam érte, okkal nagyobbakat, mint a legtöbb ember megengedhetné magának. Miután hatalmam mégsem volt elég, hogy ezt az eszmét diadalra vigyem az Óvilág rothadt társadalmaiban, azért jöttem ide, Magellániába, hogy szabad földön éljek és haljak. Meggyőződésem azóta sem változott. Tudom, hogy a szabadságnak is megvannak a hátulütői, csakhogy ezek a gyakorlatban önmaguktól mérséklődni fognak, s amúgy sem ártanak annyit, mint a törvények maguk, amelyek önhitten éppen e hátrányokat akarják kiküszöbölni. Az utóbbi hónapok eseményei elszomorítottak, de elveimet nem befolyásolták. Azok közé tartoztam, tartozom és fogok tartozni, akiket a megalázó „anarchista” névvel illetnek. Az én jelszavam is ez: Sem isten, sem úr. Mindezt egyszer s mindenkorra megmondtam, és soha többet ne térjünk vissza erre a témára.

Kau-dzser tehát nem ismerte be, hogy az átélt események megingatták volna hitében. Nem mondott le e hitről, úgy ragaszkodott hozzá, ahogy a talajt vesztett fuldokló kapaszkodik egy fűcsomóba, pedig jól tudja, hogy az minden percben szétmállhat a keze között.

Harry Rhodes figyelmesen végighallgatta ezt a hitvallást, melynek határozottsága minden replikát kizárt. Válasz helyett csupán szomorúan fölsóhajtott.