Különös látogatás

Szegény Gérande alighanem belepusztult volna édesatyja halálába, ha nincs Aubert, hogy tartsa benne a lelket.

Az agg órás mind közelebb került a sírhoz. Képességei szemlátomást hanyatlottak, mióta csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta. Szerencsétlen képzettársítással mindent rögeszméjével hozott kapcsolatba; a földi élet lassan elszivárgott belőle, mintegy helyet szorítva e természetfölötti médium-létnek. Néhány rosszindulatú vetélytársa föl is elevenítette a régi mendemondát, mely szerint Zakariás mester az ördöggel cimborál.

A hír, hogy az aggastyán órái érthetetlen módon sorra fölmondják a szolgálatot, óriási visszhangot vert a genfi órásmesterek körében. Vajon miért bénult meg egyik percről a másikra a szóban forgó órák szerkezete, s mi indokolja az óráik és Zakariás élete közt fennállni látszó sajátságos összefüggést? Olyan rejtélyek voltak ezek, aminőkre senki sem gondolhat titkos félelem nélkül. Nem akadt ember a városban, kisinastól az agg mester óráit használó nagyúrig, aki magában meg ne állapította volna, milyen kivételes jelenséggel áll szemben. Az emberek megpróbáltak személyes érintkezésbe lépni Zakariás mesterrel, de hiába. Emez súlyos betegen ágynak dőlt, mire leánya, hogy megkímélje a rendesen számonkéréssé és vádaskodássá fajuló látogatásoktól, nem engedett a közelébe senkit.

A szervezet e lassú sorvadása előtt az orvosok, okát nem lelvén, tehetetlenül álltak szereikkel. Olykor már-már úgy tetszett, az aggastyán szíve fölmondja a szolgálatot, de aztán tovább vert, ijesztően szabálytalanul.

Akkoriban szokásban volt, hogy a mesterek kiállítsák munkáikat, megítélésüket a sokaságra bízva. A különféle céhek vezetői alkotásaik újdonságával vagy tökélyével igyekeztek kitűnni. Zakariás mester állapota belőlük váltotta ki a legnagyobb szánalmat, habár e szánalom nem volt érdek nélküli: a vetélytársak annál készségesebben szánakoztak rajta, mennél kevésbé kellett tőle tartaniuk. Még élénken emlékezetükben élt, mekkora sikere volt az agg órásnak, amikor kiállította káprázatos, mozgóalakos zenélőóráit, melyeket általános bámulat övezett, s melyek igencsak magas áron keltek el a francia, svájci és német városokban.

Mindazonáltal, hála Gérande és Aubert kitartó ápolásának, Zakariás mester egy kissé összeszedte magát, s csöndes lábadozásában sikerült távol tartania magától emésztő gondolatait. Mihelyt talpra bírt állni, leánya kivonszolta a házból, ahová csak úgy özönlöttek a berzenkedő ügyfelek. Aubert a műhelyben maradt, hiába szerelve széjjel meg össze a föllázadt órákat, s mert semmit sem értett az egészből, a szegény fiú néha a haját tépte, s attól félt, hogy megbolondul, akárcsak a gazdája.

Gérande ez idő tájt a város legderűsebb sétaútjaira vezetgette édesatyját. Olykor, karonfogva Zakariás mestert, Saint-Antoine felé ballagott vele, oda, ahonnan a Cologny dombra és a tóra látni. Néha, napsütéses délelőttökön ki lehetett venni a Buet hegynek a láthatáron felködlő gigászi csúcsait. Gérande sorra nevükön nevezte a tájék különféle pontjait, melyeket édesatyja, kinek emlékezete a jelek szerint kihagyott, már-már elfeledett, az öreg pedig gyerekes örömét lelte abban, hogy újra hallja e félig elhalványult dolgokat. Leányának karjára támaszkodott, s a kétféle haj, az ősz meg a szőke, eggyé vegyült a napsugárban.

Az is megesett, hogy az agg órás ráeszmélt: nem egyedül van a világon. Látva, hogy leánya fiatal és szép, ő maga meg öreg és roskatag, arra gondolt, hogy Gérande az ő halála után egyedül, támasz nélkül marad; ilyenkor szét-szétnézett maga körül. Gérande-nak már jó néhány fiatal genfi munkás tette a szépet, ám egyikük sem volt bejáratos az órásmester megközelíthetetlen hajlékába. Természetes volt hát, hogy e világos pillanatok során az aggastyán tekintete Aubert Thünön állapodott meg. Mihelyt e gondolat megfogant elméjében, számba vette, hogy a két ifjú ember ugyanabban a hitben és fölfogásban nevelkedett, s hogy szívük dobbanása „izokrónnak” tetszik, amint azt egyszer Scholastique-nak kifejtette.

A vén szolgáló, kit e kifejezés, noha nem értette, a szó legszorosabb értelmében elbűvölt, megesküdött a szent Szűzre, hogy az egész város meghallja egy negyedórán belül. Zakariás mester alig tudta lecsillapítani, de végül is megígértette Scholastique-kal, hogy a közlést bizalmasan kezeli, amit a derék fehércseléd persze sosem tartott be.

Annyira nem, hogy Gérande és Aubert háta mögött már egész Genf kettejük közeli frigyéről pusmogott. Ám az is megesett, mégpedig több ízben, hogy e pusmogásokba furcsa vihogás hasított, e szavak kíséretében:

– Gérande nem lesz Aubert felesége.

Hátrafordulva, a beszélgetők egy ismeretlen, töpörödött öregembert láttak maguk előtt.

Hány esztendős lehetett ez a fura alak? Senki nem tudta volna megmondani. Lerítt róla, hogy számos évszázad állhat mögötte. Nagy, belapult feje olyan vállakon nyugodott, amelyek éppoly szélesek voltak, mint egész testének magassága; ez utóbbi különben nem rúgott többre három lábnál. A jóember pompásan festett volna egy ingaóra talapzatán, hiszen arcán a számlap egészen természetes helyet lelt volna, az inga meg kedvére lenghetett volna a mellében. Orra megtette volna napóra-pálcának, olyan keskeny és hegyes volt; körkörös felületű, ritkás fogai kerékfogazatra emlékeztettek, s még csikorogtak is; hangja fémesen csengett, mint a faliórák harangja; szíve pedig úgy vert, ahogy az óra tik-takol. Az emberke, akinek karjai úgy mozogtak, akár a mutatók a számlapon, szaggatottan lépdelt, s nem fordult vissza soha. Aki követte, megállapíthatta, hogy óránkint egy mérföldet tesz meg, hozzávetőleges kört írva le.

E furcsa lény csupán kevés ideje bolyongott, azaz inkább keringett a városban; azt azonban máris megfigyelték, hogy mihelyt a Nap delelőre hág, minden áldott nap megáll a Szent Péter székesegyház előtt, s csak a tizenkettedik órakondulás után folytatja útját. A napnak e pillanatától eltekintve derűre-borúra fölbukkant mindenütt, ahol az emberek az agg órásról beszéltek, úgyhogy mindenki hideglelősen találgatta, vajon mi köze lehet Zakariás mesterhez. Ráadásul föltűnő volt, hogy nem téveszti szem elől az aggastyánt és leányát sétájuk közben.

Egy ízben a Treille-hegyen Gérande észrevette ezt a szörnyeteget, aki éppen ránevetett. A leány rémülten simult atyjához.

– Mi bajod, Gérande-om? – kérdezte Zakariás mester.

– Magam sem tudom – válaszolta a leány.

– Rossz színben vagy gyermekem! – mondta az agg órás. – Most te dőlsz majd ágynak? Nos – tette hozzá szomorú mosollyal -, ha úgy fordul, gondos ápolód leszek.

– Ó, semmiség, atyám. Didergek, s azt hiszem, hogy...

– Ki vele, Gérande!

– Ettől a bennünket szakadatlanul követő embertől – válaszolta halkan a leány.

Zakariás mester odafordult a pici öregember felé.

– Szavamra, jól jár – bólintott elégedetten -, csakugyan éppen négy óra. Ne tarts semmitől, kislányom, ez nem ember: ez egy óra!

Gérande elborzadva meredt atyjára. Hogyan olvashatta le Zakariás mester az időt e furcsa teremtmény ábrázatáról?

– Ha már itt tartunk – folytatta az agg órás, többé ügyet sem vetve az iménti esetre -, néhány napja nem látom Aubert-t.

– Pedig ki sem teszi hazulról a lábát – felelte Gérande, kinek gondolatai egyszeriben rózsásabbak lettek.

– Mit művel hát?

– Dolgozik, atyám.

– Vagy úgy! – kiáltott föl az aggastyán. – Az óráimat próbálja megjavítani, igaz? De ez nem fog neki sikerülni, hisz ezeknek nem javítás kell, hanem föltámadás, úgy bizony!

Gérande hallgatott.

– Meg kell tudnom – tette hozzá az agg -, vajon visszahoztak-e már néhányat azok közül az átkozott órák közül, amelyeket az ördög ragállyal sújtott!

E kijelentése után Zakariás mester tökéletes némaságba burkolózott, míg csak meg nem kopogtatta házának kapuját, s fölépülése óta először le nem ment műhelyébe, miközben Gérande szomorúan szobájába vonult.

Éppen abban a pillanatban, amikor az agg órás a műhelybe lépett, ütötte el a számos falióra egyike az ötöt. E faliórák különböző, ám csodálatosan egybehangolt harangjátéka rendszerint egyidejűleg csendült föl, összhangzatával nagy gyönyörűséget szerezve az aggastyánnak; de ezúttal a csöngettyűk egymás után szólaltak meg, olyképpen, hogy hangjuk negyedóra hosszat tartó fülsiketítő zenebonává állt össze. Zakariás mester szörnyűségesen szenvedett; nem bírt nyugton maradni, egyik faliórától a másikig lépett, s ütötte nekik a taktust, akárcsak egy karnagy, aki többé nem ura zenészeinek.

Midőn az utolsó hang is elhalt, a műhely ajtaja kinyílt, s Zakariás mester tetőtől talpig megborzongott, megpillantva a pici öregembert, aki merően bámulta őt, s így szólt hozzá:

– Mester, beszélhetnék egy kicsit önnel?

– Kicsoda ön? – robbant ki a kérdés az órásból.

– Egy szaktársa. Az én feladatom a Nap szabályozása.

– Úgy! ön szabályozza a Napot? – visszhangozta Zakariás mester, akinek arcizma sem rándult. – Nos, ehhez aligha gratulálhatok! Az ön Napja pontatlanul jár, mi pedig, ha össze akarjuk magunkat hangolni vele, arra kényszerülünk, hogy hol siettessük, hol meg késleltessük óráinkat!

– Az ördög patájára! – kiáltott föl a szörnyalak. – Önnek igaza van, mesterem! Az én Napom nem mindig ugyanakkor jelzi a delet, mint az ön órái; ám egyszer majd kiderül, hogy e jelenség a Földnek a Nap körüli egyenlőtlen mozgásából fakad, s akkor majd kieszelik az átlag-delet, amely helyrebillenti ezt az egyenlőtlenséget!

– Vajon élek-e még akkor? – csillant föl az agg órás szeme.

– Kétségkívül – nevetett a pici öreg. – Csak nem gondolja, hogy valaha is meghal?

– Sajnos! utóvégre meglehetősen beteg vagyok.

– Ha már itt tartunk, csevegjünk erről. Belzebúbra! ez éppen ahhoz a témához vezet bennünket, amelyre ki akarok lyukadni.

A furcsa teremtmény e szavakkal minden teketória nélkül belevetette magát az öreg bőrkarosszékbe, s egyik lábát keresztbe vetette a másikon; pontosan úgy festettek, mint az a két keresztbe rakott, pőre csont, amelyet a gyászkárpitok halálfeje alá szokás pingálni. Majd gúnyoros hangon így folytatta:

– Nézzük csak, Zakariás mester, mi történik Genf derék városában? Úgy hírlik, hogy ön gyengélkedik, s hogy órái is orvoslásra szorulnak!

– Ó! tehát ön is úgy véli, hogy titkos összefüggés van az ő létük meg az enyém között! – kiáltott föl Zakariás mester.

– Én úgy képzelem, hogy ezeknek az óráknak hibáik, sőt bűneik vannak. Ha ezek a fickók nem viselkednek tisztességesen, helyénvaló, hogy bűnhődjenek kicsapongásaikért. Úgy gondolom, ideje, hogy egy kissé magukba szálljanak!

– Mit ért ön hibákon? – nyögte ki Zakariás mester, elpirulva attól a szarkasztikus hangtól, amelyen szóltak hozzá. – Nem lehetnek-e büszkék eredetükre?

– Nemigen, nemigen! – válaszolta a pici öregember. – Híres a márkájuk, s a számlapjukba illusztris aláírás van bevésve, szentigaz. Azonkívül megvan az a kiváltságuk, hogy a legelőkelőbb családokhoz kerülnek; ámde egy idő óta sorra elromlanak, s ön semmit nem képes ez ellen tenni, Zakariás mester: még Genf legügyetlenebb tanonca is lepipálná!

– Engem? engem, Zakariás mestert? – hördült fel az aggastyán, reszketve félelmetes dölyfében.

– Önt, Zakariás mester, aki képtelen visszaadni órái életét!

– Dehát ez azért van, mert lázas vagyok, s ők úgyszintén! – felelte az agg órás, miközben hideg verejték lepte el minden tagját.

– Nos, akkor önnel együtt halnak meg, ha ön nincs abban a helyzetben, hogy rugóiknak visszaadja a rugalmasságot!

– Meghalni! Dehogyis, hiszen ön mondta! Hogy halhatnék meg, én, a világ legkiválóbb órása, én, aki fogaskerekek és különféle alkatrészek révén tökéletes pontossággal szabályoztam a mozgást? Hát nem én vetettem egzakt törvényeknek alá az időt? Nem rendelkezhetem-e vele úgy, ahogy nekem tetszik? Micsoda áthatolhatatlan ködbe veszett az emberiség sorsa, míg el nem jött a fényes lángelme, ki az eltévedt perceket, órákat szép rendbe rakta! Kapcsolódhattak-e addig meghatározott időponthoz az élet aktusai? Dehát ön, legyen bár ember vagy ördög, még sosem ámult el a tudomány valamennyi ágát szolgálatába állító művészetem nagyszerűségén? Nem! nem! én, Zakariás mester, nem halhatok meg, hiszen én vagyok az idő szabályozója, velem az idő is véget érne! Visszahullna a végtelenbe, ahonnét csakis lángelmém volt képes kiragadni, s menthetetlenül beleveszne ismét a nemlét örvényébe! Nem, én éppoly kevéssé halhatok meg, mint a törvényeinek alárendelt világegyetem Teremtője! Egyenrangú lettem vele, osztozom hatalmában. Ha Isten teremtette az örökkévalóságot, úgy Zakariás mester teremtette az időt.

Az agg órás most a Teremtő ellen lázadó bukott angyalhoz hasonlított. A kis öregember ellágyulva pillantott rá, mintha csak ő sugallta volna neki ezt az istenkáromló kifakadást.

– Helyesen szólott, mester! – mondta. – Még Belzebúbnak sem volt annyi joga rá, mint önnek, hogy Istenhez mérje magát! Az ön dicsőségének nem szabad elévülnie! Épp ezért, az ön szolgája módot akar nyújtani önnek, hogy megszelídítse ezeket a csökönyös órákat.

– Miben áll az? miben áll? – kiáltotta Zakariás mester.

– Megtudja majd, egy napra rá, hogy nekem adta leánya kezét.

– Az én Gérande-omét?

– Úgy van!

– Leányom szíve nem szabad – válaszolta Zakariás mester, akit e kérés nem hökkentett meg, sőt meg sem lepett.

– Eh! nem a legcsúnyábbika ő az ön óráinak... de ő is csak megáll egyszer...

– Az én leányom, az én Gérande-om!... Nem!...

– Nos, jó! térjen vissza az óráihoz, Zakariás mester! Szerelgesse csak széjjel meg össze őket! Készítse csak elő leánya és segédje házasságát! Eddze csak a legeslegjobb acélból készített rugókat! Adja áldását Aubert-re és a szépséges Gérande-ra, de jól jegyezze meg, hogy az ön órái nem fognak járni soha, Gérande pedig nem lesz Aubert felesége!

Azzal a kis öregember elhagyta a helyiséget, de nem olyan gyorsan, hogy Zakariás mester meg ne hallotta volna, amint a mellében elüti a hatot.