Egy téli éjszaka

Genf a nevét viselő, vagy tán a nevét adó tó nyugati csücskén található. A Rhône-t, amely a tóból kilépve keresztülszeli és két részre osztja, magát is két ágra hasítja a város közepén egy, a partjai közé ékelődő sziget. Az effajta helyrajzi elrendezés meglehetősen gyakori a nagy kereskedelmi, illetve ipari központokban. Az első telepeseket alkalmasint azok a szállítási előnyök csábították e helyekre, melyeket a két sebes folyamág nyújt, „e maguktól járó utak”, hogy Pascal kifejezésével éljünk. A Rhône esetében ezek az utak nem is járnak, hanem rohannak.

Abban az időben, amikor ezt a folyam közepén hollandi naszádként lehorgonyzott szigetet még nem lepték új és szabályosan elhelyezkedő épületek, a pazarul egymás hegyén-hátán szorongó házak bűbájos kuszasága derítette föl a szemet. A sziget nem lévén túlságosan nagy, ezeknek az épületeknek egyike-másika kiszorult a szilaj Rhône medrébe összevissza levert cölöpökre. E vastag, az idő által megfeketített, vízmarta póznák valamely roppant tengeri rák lábaira emlékeztettek, s kísérteties hatást keltettek. Néhány elsárgult háló feszült pókhálóként a több évszázados alapépítmény szálfái közt, s úgy rezgett az árnyékban, mintha e vénséges tölgyrudak lombja volna, e cölöperdő mélyén pedig örvénylett és gyászos nyögdécseléssel hányta tajtékát a folyam.

Volt a szigeten egy föltűnően ódon házacska. Itt lakott Zakariás mester, az öreg órás, leánya, Gérande, segéde, Aubert Thün, és vén szolgálója, Scholastique.

Micsoda különös ember volt ez a Zakariás! Korát nem lehetett megállapítani. A legöregebb genfiek sem tudták, mióta is imbolyog sovány és szögletes feje a nyakán, s ő maga szerteszét lobogó fehér hajzatával mikor tűnt föl első ízben a város utcáin. Ez az ember nem élt, hanem tengett-lengett, mint az óraingák. Szikkadt, csontvázszerű arca sötét színárnyalatokat öltött. Úgy megfeketült, mint Leonardo da Vinci festményei.

Gérande az ódon ház legszebb szobájában lakott; ha a keskeny ablakon kinézett, mélabús tekintete a Jura havas ormain pihenhetett meg. Az aggastyán hálószobája és műhelye ellenben egy, a folyammal csaknem azonos szinten levő pincében volt; padlata magukon a cölöpökön nyugodott. Zakariás mester időtlen idők óta csupán étkezések alkalmával hagyta el odúját, meg amikor a várost járta, az elromlott órákat megjavítani. Idejét különben munkapadjánál töltötte; emez jórészt általa föltalált órás-szerszámokkal volt teli.

Mert ügyes ember volt. Készítményei egész Franciaországban, sőt Németországban is nagy becsben álltak. A legiparkodóbb genfi szaktársak sem rejtették véka alá, hogy meghajlanak tudása előtt; egyszóval becsületére vált a városnak, melynek lakosai így mutogattak rá:

– Övé a dicsőség, hogy föltalálta a billegő-szabályozót!

Csakugyan, ettől a találmánytól számíthatjuk az igazi órásmesterség kialakulását.

Hosszas és kiváló munkája végeztével Zakariás mester általában komótosan helyükre rakta műszereit, üvegharanggal födte le a frissiben megreparált, finom mívű szerkezeteket, s leállította csiszolóköszörűje lendkerekét; majd fölnyitotta az odúja padlatából nyíló csapóablakot, s órák hosszat bámulta a szeme előtt harsogva vágtató Rhône-t, mámorosan a folyó ködös páráitól.

Egy téli este a vén Scholastique fölszolgálta a vacsorát, s hajdani szokás szerint ő maga is asztalhoz ült, az ifjú segéddel egyetemben. Zakariás mester, noha az ízletes étket szép kék-fehér edényben tálalták elébe, nem nyúlt hozzá. Alig-alig válaszolt az atyja szokatlan, borús hallgatásán láthatóan megütközött Gérande kedves szavaira, s még Scholastique locsogása sem hatolt el jobban a füléig, mint a folyam morajlása, melyre immár oda sem figyelt. E néma vacsora végén az agg órás úgy kelt föl az asztal mellől, hogy nem csókolta meg leányát, s nem köszöntötte a jelenlevőket a szokásos jojcakáttal. Eltűnt a szobájához vezető ajtócska mögött; nehéz léptei alatt keservesen nyöszörögtek a lépcsőfokok.

Gérande, Aubert és Scholastique egy ideig szótlanul ült. Ezen az estén borús volt az idő; esővel terhes, súlyos fellegek vonultak az Alpok fölött; a zord svájci éghajlat búval töltötte el a lelket, miközben körös-körül baljós süvítéssel tekergett a déli szél.

– Tudja-e, kedves kisasszony – szólalt meg végül Scholastique -, gazdánk már napok óta se lát, se hall. Szent Szűzanyám! Megértem, hogy nem éhes, ha egyszer a szavak a bögyében rekedtek; s ördög a talpán, ki beszédre bírja!

– Atyámat valamiféle titkos bánat emészti, s még csak nem is sejtem, micsoda – válaszolta fájdalmas és nyugtalan arckifejezéssel Gérande.

– Ne adja búslakodásnak a fejét, kisasszony. Hisz ismeri Zakariás mester különös szokásait. Ki olvashatná le titkos gondolatait a homlokáról? Bizonyára valamilyen kellemetlensége támadt, de holnapra elfelejti, s őszintén szánja-bánja majd, hogy aggodalmat okozott leányának.

Aubert volt az, aki így beszélt, le nem véve tekintetét Gérande szép szeméről. Aubert – az egyetlen munkás, akit Zakariás mester, méltányolva a fiú értelmét, titoktartását és fölöttébb jó szívét, valaha beavatott műhelytitkaiba -, Aubert azzal a rejtélyes hittel csüggött Gérande-on, amely minden hősi önfeláldozás alapja.

Gérande tizennyolc esztendős volt. Tojásdad arca azokat a naiv Madonna-ábrázolatokat juttatta az ember eszébe, melyeket a buzgó hit még manapság is ki-kifüggeszt a házfalakra, ódon breton városkák utcaszögletén. Szeme végtelen egyszerűséget sugárzott. Szeretni való volt, mint egy költő álmának leggyöngédebb megvalósulása. Nem tűrt magán rikító színt, a vállára simuló fehér vászon színe, tapintása pedig éppen olyan volt, mint a templomi vásznaké. Gérande hithű katolikus volt Genf városában, amelyet akkoriban még nem szikkasztott ki a kálvinizmus.

Amiképpen este-reggel latin imáit olvasgatta vaskapcsos misekönyvében, azonképp olvasta ki Aubert Thün szívéből a rejtett érzelmet: a mélységes odaadást, melyet iránta az ifjú munkás táplált. S valóban, a fiú szemében az órásmester vityillója maga volt a kerek világ; attól a pillanattól fogva, hogy napi munkája végeztével kilépett az aggastyán műhelyéből, a fiú minden idejét a leány mellett töltötte.

A vén Scholastique látta ezt, de nem szólt. Szaporán pergő nyelvét inkább a nehéz időkön és a háztartás apró gondjain köszörülte. Meg sem kísérelték elhallgattatni. Olyan volt, mint az akkortájt Genfben gyártott zenélő burnótszelencék: ha egyszer fölhúzták, darabokra kellett volna zúzni, hogy végig ne nyekeregje valamennyi dallamát.

Látva, hogy Gérande fájdalmas hallgatásba burkolózik, Scholastique fölkelt öreg faszékéről, gyertyát erősített egy kandeláberre, s odahelyezte a kőfülkéjében álló kis viasz Szűz lábához. Úgy volt szokásban, hogy a háziak esténkint odatérdeltek a házi tűzhelyt oltalmazó Madonna elé, s fohászkodtak hozzá, terjesztené ki jótevő kegyelmét a soron következő éjszakára; hanem ezen az estén Gérande továbbra is szótlanul ülve maradt.

– Ejnye már, kedves kisasszony – mondta meglepetten Scholastique -, a vacsora véget ért, itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Tönkre akarja tenni a szemét a hosszas virrasztással?... Ó, szent Szűzanyám! akkor már inkább aludjék, s szép álmaiban leljen kevéske örömöt! Hisz nappal kire is mosolyogna boldogság ezekben a mai időkben?

– Nem kellene orvost hívni atyámhoz? – kérdezte Gérande.

– Orvost! – kiáltott föl a vén szolgáló. – Mintha bizony Zakariás mester valaha is figyelemre méltatta volna agyrémeiket és bölcsességeiket! Óráknak még csak lehetnek orvosaik, de élő testeknek nem!

– Mit tegyünk? – suttogta Gérande. – Vajon visszaült-e dolgozni? Vagy pihenni tért?

– Gérande – csitította szelíden Aubert -, valamely bosszúság rág Zakariás mester lelkén, ez minden.

– Tudja, hogy micsoda, Aubert?

– Talán, Gérande.

– Mesélje el nekünk – kiáltott föl élénken Scholastique, s amilyen garasos volt, máris elfújta a gyertyát.

– Néhány nap óta – mondta a fiatal munkás – teljességgel érthetetlen dolgok történnek, Gérande. Minden óra, melyet az ön édesatyja az utóbbi évek során készített és eladott, hirtelen megáll. Szép számmal hoztak vissza belőlük. Ő gondosan szétszedte őket: a rugók szemre kifogástalan állapotban vannak, a szerkezet hibátlan. Még nagyobb gonddal szerelte megint össze őket, ám akármilyen ügyes is, az órák nem járnak.

– Az ördög incselkedése! – sápítozott Scholastique.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Gérande. – Nincs ebben semmi különös. Minden véges ezen a világon, emberkéz nem teremthet végtelent.

– No de azért – vetette ellen Aubert – mégiscsak van a dologban valami rendkívüli és titokzatos. Én magam is segítettem Zakariás mesternek keresni a hibát, de nem tudtam rájönni, mitől is romlottak el ezek az órák, s reményemet vesztve többször is odacsaptam a szerszámokat.

– Minek is adják a fejüket ilyesfajta kárhozott munkára? – fújta a magáét Scholastique. – Vajon természettől való-e, hogy egy piciny rézműszer egymaga járjon, s jelezze az órákat? Meg kellett volna maradni a napóránál!

– Másként beszélne, Scholastique, ha tudná, hogy a napórát Káin találta föl – felelte Aubert.

– Istenem, Atyám! csak nem?!

– Gondolja-e – szólt közbe ártatlanul Gérande -, hogy megkérhetjük Istent, adja vissza atyám óráinak életét?

– Kétségkívül – válaszolta az ifjú munkás.

– Na hisz! Ez aztán a hiábavaló ima – morogta a vén szolgáló -, de jó szándékukért majd megbocsátja az Ég.

A gyertyát ismét meggyújtották. Scholastique és Aubert letérdelt a szoba kőpadlójára, a leány pedig édesanyja lelkiüdvéért imádkozott, az éjszaka megszenteléséért, az utasokért és a rabokért, a jó emberekért meg a rosszakért, s főként azért, hogy múljék édesatyjától az ismeretlen baj.

Majd némileg bizakodóbb szívvel fölkelt a három jámbor lélek, hiszen gondjaikat az Úr kebelébe helyezték.

Aubert a szobájába tért, Gérande töprengésbe merülten az ablakhoz ült, miközben Genf városának utolsó fényei is kihunytak, Scholastique pedig, miután egy kevés vizet fröccsentett a parázsló üszökre, s behúzta a két hatalmas kapureteszt, ágyára heveredett, s hamarosan azt álmodta, hogy halálosan fél. Ezenközben a téli éjszaka mind szörnyűségesebb lett. Olykor a folyam örvénylő vizével bezúdult a szél a cölöpzet alá, úgy hogy az egész ház beleborzongott; ám a búval bélelt leány egyre csak atyjára gondolt. Szemében Aubert Thün szavai óta elképesztő árnyakat öltött Zakariás mester betegsége; mintha e kedves lény, géppé válva, már csak nagy keservesen forgott volna kopott tengelyén.

Hirtelen egy szilaj szélroham az ablaküveghez koccantotta a külső ablaktáblát. Gérande összerezzent és fölugrott, nem értve, mi okozta e zajt, melytől egyszeriben magához tért kábaságából. Mihelyt megnyugodott, kitárta az ablakot. Künn felhőszakadás tombolt, a zápor úgy zuhogott a szomszédos tetőkre, akárha dézsából öntötték volna. A leány kihajolt, hogy elkapja a szél dobálta spalettát, de félelem fogta el. Úgy rémlett neki, hogy az eső meg a folyam egyesült, kavargó víztömegei elnyelik e törékeny, minden eresztékében recsegő-ropogó házikót. Szobájába akart menekülni, ám egyszer csak egy alighanem Zakariás mester odújából kiszűrődő fénynyalábot látott visszatükröződni a vízen, s az elemek harsogásának pillanatnyi szünetében panaszos hangok ütötték meg a fülét. Megpróbálta becsukni az ablakot, de törekvése nem járt sikerrel. A szél olyan hevesen lökte hátra, mint egy betörésen ért gonosztevőt.

Gérande úgy érezte, eszét veszti a rémülettől. Vajon mit mívelhet édesatyja? A leány kinyitotta az ajtót, melyet a vihar nyomban ki is tépett a kezéből és nagy dörrenéssel bevágott mögötte. Gérande addig tapogatózott a koromsötét ebédlőben, mígnem sikerült megtalálnia a Zakariás mester műhelyéhez vezető lépcsőt; sápadtan, halálra rémülve osont le rajta.

Az agg órás ott állt a folyam bömbölésétől visszhangzó szoba közepén. Torzonborz hajával hátborzongató látványt nyújtott. Se látott, se hallott; magában beszélt, hadonászott! Gérande dermedten állt a küszöbön.

– A halál ez! – motyogta fakó hangon Zakariás mester. – Ez a halál!... Mi marad az életemből most, hogy létemet a világba szórtam? Hiszen én, Zakariás mester vagyok az általam készített órák teremtője! Bizony, lelkem egy részét zártam mindahány vas, ezüst vagy arany óratokba! Ahányszor megáll ezeknek az átkozott óráknak valamelyike, mintha a tulajdon szívem szűnnék meg verni, hiszen az ő dobogásához igazítottam valamennyiét!

Az aggastyán e különös szavak közben munkapadjára pillantott. Ott sorakozott egy gondosan szétszerelt óra minden alkatrésze. Zakariás mester fölvett egy üreges hengerecskét, az órarugó tokját, s kihúzta belőle az acélspirált, amely azonban ahelyett, hogy önnön rugalmassága törvényeit követve kipattant volna, úgy maradt, ahogy volt, összetekeredve, akár egy alvó vipera. Köszvényesnek látszott, mint a magatehetetlen vének, akiknek vére hovatovább megalvad. Zakariás mester hasztalan igyekezett széjjelsodorni aszott, a falra roppant árnyékot vető ujjaival, sehogy sem ért célt, s kisvártatva szörnyűséges dühkiáltással a csapóablakon keresztül a Rhône örvényeibe vágta a rugót. Gérande földbe gyökerezett lábbal, lélegzet-visszafojtva állt, moccanni sem mert. Pedig oda szeretett volna lépni atyjához, de nem bírt. Szédítő látomások kerítették hatalmukba. Egyszer csak hallotta, hogy a sötétben valaki így suttog:

– Gérande, kedves Gérande-om! A fájdalom még most is ébren tartja! Kérem, menjen lefeküdni, hideg az éjszaka.

– Aubert! – súgta halkan a leány. – Maga! maga!

– Hogyne nyugtalanítana, ami magát nyugtalanítja! – magyarázkodott Aubert.

A leány e kedves szavak hallatára fölocsúdott. Rátámaszkodott a legény karjára, s így szólt:

– Atyám igen beteg, Aubert! Csak maga gyógyíthatja meg; nem olyasfajta lelki bántalom ez, amelytől leánya vigasztaló szavai megszabadíthatnák. E fölöttébb természetes kellemetlenség megrendítette elméjét; ezt maga, miközben együtt dolgoznak az órák megjavításán, majd helyrezökkenti. Aubert – tette hozzá még az iménti élmény hatása alatt -, ugye nem igaz, hogy atyám élete összefügg az órákéval?

Aubert nem felelt.

– Dehát kárhozott mesterségnek tekinti-e atyámét az Ég? – Gérande megborzongott.

– Nem tudom – válaszolta a legény, a leány dermedt kezét kezében melengetve. – De térjen vissza a szobájába, szegény Gérande-om, pihenjen és reméljen!

Gérande visszabotorkált a szobájába, ahol az álom pirkadatig sem nehezítette el szemhéját, miközben Zakariás mester némán és mozdulatlanul meredt a lábánál harsogva vágtató folyamra.