A Tarjáni királynéja.

Banks ritkán jött velünk e vadászkirándulásokra. Ő inkább az ezredessel tartott s a Himalája felsőbb régióiban kalandozott, a természet nagyszerű képeiben gyönyörködve. De az ezredes csakhamar visszavonult a sétáktól is. Gondolkodóvá lett s hajdani búskomorságába merült vagy Mac-Neil őrmesterrel tanácskozott titkosan, mintha valami új terven törné fejét, melyet még Bankstól, legmeghittebb barátjától is el akart rejteni.

Július 13-án Van Guitt úr látogatott meg. Kedvetlen volt, mert közelebbről egy értékes darabbal sem sikerült állatgyüjteményét szaporítania. Se tigris, se oroszlán nem akart bebújni csaptatóiba s megfogatni magát elevenen.

Kalagáni és két csikari kísérte Van Guitt urat, aki szanitáriumunkban nagyon jól találta magát s készséggel elfogadta az ezredes meghívását asztalunkhoz. A gőzház két osztályának kényelmes, sőt pazar berendezése, mely a král szegényes egyszerűségétől annyira elütött, nagy mértékben megnyerte tetszését. Elefántunk kevésbé; azt mondta, nem adná bivalyaiért s hitetlenül mosolygott, mikor elbeszéltük neki acélszörnyünk diadalmas harcát a rádzsa három erős elefántjával. Ellenben Kalagáni s a két csikari nem győzte bámulni az erőművészet e csodáját.

Ebédünket Van Guitt úr is nagyon ízletesnek találta s becsülettel hozzálátott mind a Parazard mester süttje-főttéhez, mind házi pincénk kiváló termékeihez. A legjobb egyetértésben váltunk el késő este.

De július 16-án egy közbejött esemény ismét megzavarta barátságunkat. Hod kapitány abban a percben talált lelőni egy tigrist, mikor az éppen a csaptatóba akart becsúszni. Munro ezredes alig bírta kibékíteni őket s Hodnak meg kelle igérnie, hogy jövőre csak oly tigriseket lő le, melyek nem árulják el világos szándékukat, hogy megakarják magokat fogatni.

Nehány napi rossz idő, tartós s olykor viharos esőzés után, mely alatt a szobából ki se lehetett menni, július 23-án nehány hegylakó látogatott meg ismét, Szuari nevű faluból valók, a Tarjáni erdőség felső széléről. Ezek egyike beszélte, hogy nehány hét óta egy rendkívül nagy nősténytigris tartja rettegésben az egész vidéket; tőr, verem, csapda, mind hiába, a nyájakat nem lehet védni pusztításaitól s a lakók már oda akarják hagyni falvaikat.

Gondolható mennyire fölébresztette e hír a Hod kapitány vadászkedvét, azonnal fölajánlotta magát a hegylakóknak, hogy velök megy falujokba s rajta lesz, hogy félelmes ellenségöktől megszabadítsa a vidéket.

Ezúttal nemcsak én, hanem a mérnök is hajlandónak nyilatkozott résztvenni a vadászatban, aminek Hod különösen örvendett.

Három-négy napra szándékozván távol lenni, Banks az ezredestől is kérdezte, nincs-e kedve velünk jönni Szuariba. Munro megköszönte, de azt mondá, honn akar maradni s távollétünk idejét arra használni, hogy Mac-Neillel és Gumival egy kirándulást tegyen a Himalájának a Tarjáni fölötti részeiben.

Banks nem erősködött tovább; s még akkor délben megindultunk a král felé, hogy Van Guitt úrtól nehány csikarit kérjünk vállalatunkhoz. Egy órakor már ott voltunk s Kalagáni és három hindu állott rendelkezésünkre; de meg kellett igérnünk, hogy ha lehet - elevenen fogjuk el e nagyszerű nőstényvadat, mely híre után ítélve - egyik legszebb példánya lehetett a félsziget állatvilágának s Van Guitt úr előre édelgett az örömben, ha egyik kalitkája homlokára e föliratot helyezhetné: «A Tarjáni királynéja».

Kis csapatunk délután két órakor indult el a králból s négy órakor már Szuariba érkeztünk. A faluban tetőpontját érte el már a rettegés. Épp azon reggel egy szerencsétlen hindunőt szaggatott szét a kegyetlen tigris.

A faluban egy jómódú angol bérlőnél szállásoltak el. Még aznap hajtást rendeztünk a környék kiismerése végett, de sikertelenül.

A következő három nap, július 24., 25. és 26-án minden irányban fölvertük és zaklattuk az erdőt, de a nagy vadat nem találtuk. Hod kapitány két kisebbet lőtt mégis, melyek az ő tigrisei számát negyvenötre vitték föl.

Végre 27-én a keresett vad új gonosztettel jelentette magát. Gazdánknak egy bivalyát ragadta el a falu közvetlen szomszédságából. Nem lehetett tehát messze. Azonnal elhatároztuk, hogy keresésére indulunk, az éjt sem várva be; bár tudtuk, hogy a tigris, ha jóllakott, két-három nap sem hagyja oda búvóhelyét.

Megindultunk a hadjáratra. Attól a helytől, ahonnan a bivalyt elragadta, vérnyomok jelölték az utat, amerre prédáját vitte, egy kicsiny sűrűségbe, melyet újra meg újra átkutattunk, de minden eredmény nélkül. Elhatároztuk tehát, hogy körülfogjuk a sűrű berket s szorosabbra és szorosabbra vonjuk körülötte csatárláncunkat. Hod kapitány, Kalagáni s én egyik, - Banks és Fox a másik oldalon, közben szétoszolva a csikarik és a falusiak, jókora láncot alkottunk, mely mindinkább közeledve s összébb szorulva a központ felé, lehetetlen volt a vadnak menekülnie.

A lánc minden pontja egyaránt veszélyes volt, mert arról, hogy a tigris a körbe vett sűrűben tanyáz, semmi kétségünk nem volt.

Nyolc órakor reggel kezdtük a hajtást s félóra alatt az egész kis erdő körül volt véve. Csöndesen, zaj nélkül nyomultunk előre. Az állat jelenlétét semmi zörej sem árulta el.

Az erdő sűrűje elrejtett egymástól s csak a közvetlen egymás mellett előre nyomulók láthatták egymást. De amint előbbre, előbbre nyomultunk, a csatárlánc úgy összeszorult, hogy az egyesek közt alig maradt valami köz.

Egyszerre ordítás hallatszott.

– Ott a vad! - kiáltotta Hod kapitány egy sziklabarlang nyílására mutatva, melyet nagy fák sűrűje takart el. A barlang szájához közeledtünk.

– Be kell oda hatolni, - mondta Hod.

– Veszélyes kísérlet, - jegyezte meg Banks.

– Én azért megteszem, - válaszolt a kapitány megnézve puskáját, rendben van-e a kakasa.

– Utánam, kapitány uram, - mondta Fox, lehajolva, hogy a barlang alacsony nyílásán bebujjék.

– Nem, Fox, nem! Ezt magamnak tartom fenn.

– Óh, kapitány uram, - esengett Fox, - hiszen tudja, hogy én héttel vagyok hátra.

– Sem egyiket, sem másikat nem engedem bemenni, - kiáltott Banks.

– Talán van más mód kicsalni a tigrist, - szólt közbe Kalagáni, - füstöljük ki a lyukából.

– Helyes, - mondta Banks.

Ebbe Hod kapitány is beleegyezett. Azonnal száraz gallyakat szedtek a falusiak s meggyujtották a barlang szájánál.

Benn még semmi nesz; semmi mozdulat. Pedig füleink nem csalhattak: az előbbi ordítás innen jött.

A barlang szája előtt meggyujtott tűz erős füstöt bocsátott magából, melyet a szél egyenesen a barlang belsejébe vert.

Most második, - az elsőnél sokkal vadabb és félelmesebb ordítás hallatszott. Az állat odabenn megérezte a füstöt s tudta, hogy menekülnie kell.

A barlang nyílására szegzett puskákkal várták kirohanását. Hod kapitány a legveszélyesebb pontot választotta, szemben a barlang szájával. Puskája szilárdan szorult vállához. Mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor.

Három perc telt; most harmadízben hallatszott a vad ordítása; s a következő másodpercben egy óriási test szegte át a füst gomolyait. A tigris volt.

– Tüzet! - kiáltott Banks.

Egyszerre tíz cső dördült el; de később megtudtuk, hogy a tigrist egy se találta. Ugrásának váratlansága, a sűrű füst és láng miatt lehetetlen volt jól célba venni.

Amint az ugró a földre ért, abban a pillanatban fel is pattant ismét, hogy még egy hatalmasabb ugrással kiszökjék a körből.

Hod kapitány a legnagyobb hidegvérrel várta e pillanatot be s úgyszólva röptében küldött rá golyót, mely azonban csak horzsolta a vállát. Mint a villám rohant a vad Hod kapitányra, - már fejére tette óriási talpát, - de Kalagáni, hosszú késsel ugrott oda. Az iszonyat kiáltása tört fel keblünkből s még tartott, mikor a bátor hindu nyakszirten ragadta a fenevad macskát s hosszú erős kését szívébe akarta mártani. A vad e véletlen támadásra visszafordult, Kalagánit feldöntötte s ez a kést estében kiejté kezéből.

Elveszettnek hittük. De Hod kapitány felragadta az elejtett kést s biztos kézzel egyenesen és markolatig döfte a tigris szívébe.

Mindez nem került többe öt másodpercnél.

– Bag marhjága! bag marhjága! - kiáltották körben a hinduk, ami annyit tett: megdöglött a fenevad.

– Köszönöm kapitány, - szólt Kalagáni.

– Hogyan, te köszönöd? Hiszen nélküled én lettem volna a vad első martaléka!

– De ön ölte meg, mikor már rajtam volt a sor, - s ez önnek a negyvenhatodik.

– Hurrah, hurrah! Éljen Hod kapitány! - kiáltott az egész csapat.

Kalagáninak a vállát erősen felhasította a tigris. Meghíttuk a gőzházba, hogy bekötözzük, amit el is fogadott. A csikarik, ezúttal ismét üres kézzel, hazamentek a králba, képzelhető mily bosszúságára Van Guitt úrnak, aki elevenen szerette volna megkapni a Tarjáni királynéját.

Mi szanitariumunkba tértünk vissza; ott új meglepetés várt reánk. Egy levél Bankshoz intézve, melyben Munro ezredes tudatta, hogy a nepáli határszélre ment, hol a Nána-Sahib eltűnéséről biztos híreket remél hallani; de ne aggódjunk, visszatér akkorra, mikor a Himalája vidékét elhagyni szándékozunk.

E levél tartalmának hallatára Kalagáni a kedvetlen megütközés egy mozdulatát nem nyomhatta el.

Mi okozhatta kedvetlenségét? Vagy talán csalódtam volna?