Hod kapitány hőstettei.

Másnap, június 9-én, Hod kapitány, Gumi és én vadászatra indultunk, a félnapi pihenés örve alatt, melyet Banks rendelt. Egész reggel esett, de délfelé az ég kissé kitisztult s néhány órai tiszta időre lehetett számítani.

Ezúttal Hod nem is nagyvadra vezetett, csak sütni való apró vadra számított. Csöndes hajtást akart végezni a sűrűben, Black és Fann segélyével. Parazard jelentette, hogy az éléskamra üres s elvárja ő nagyságától, hogy ő nagysága megtegye a szükséges lépéseket annak megtöltésére. Hod kapitány elszánta rá magát s meg is indultunk, egyszerű vadászfegyverekkel. Két óra hosszan vadásztunk, a nélkül, hogy néhány fogolynál s egypár nyúlnál egyebet vertünk volna föl, azokat is oly távolban, hogy egyetlen egyszer sem lőhettünk rájok, bármennyire biztatók voltak is ebeink csaholásai.

Hod kapitány nagyon rosszkedvű volt. Sem szálas erdő, sem igazi cserje, csak bozót (az sem az igazi) közepett nagyobb vadra nem is számíthatva, nem remélt kárpótlást a tegnap elszalasztott leopárdért. Nem a mi hibánk volt. Délutáni négy óráig egyetlen egyszer sem volt alkalmunk elsütni puskáinkat. Száraz szél fújt s ami szárnyas vadat láttunk is, lövési távolon kívül röppent föl.

– Barátom, - mondta Hod, határozottan - nincs ma szerencsénk. Önért sajnálom ezt leginkább. Azt ígértem önnek, mikor Kalkuttából elindultunk, hogy gazdag vadászatunk lesz - s ime: semmi!

– Ej, kapitány, - válaszoltam, - nem kell kétségbeesni. Majd a nepáli erdőségekben kárpótoljuk magunkat.

– Úgy van, - felelt a kapitány. - Ott, a Himalája első lépcsőin jobb világ lesz. Tudja-e Maucler, én fogadni mernék, hogy vonatunk, elefántunk, gőzokádó ormányával elijeszti a vadakat, jobban mint egy vasúti vonat elijesztené. S ez így lesz, míg úton leszünk. Majd ha megállapodunk valahol, szerencsésebbek leszünk. Igazán, e leopárd-história engem bosszant. Soha meg nem bocsátom Foxnak azt a tévedést a töltéssel! - Hány óra lehet?

– Mindjárt öt.

– Öt óra s még egy lövésünk sem esett!

– Csak hétre várnak vissza. Talán addig.

– Nem! a szerencse ellenünk van. Pedig a szerencse a siker fele.

– A másik fele pedig a kitartás, - mondtam; - azért csak egyezzünk meg, hogy üres kézzel nem megyünk haza. Tetszik?

– Áll; vesszen aki megmásítja! Részemről egy mezei egeret vagy mókust viszek inkább haza, mintsem üres kézzel menjek.

Mind a hárman ebben az elhatározásban maradtunk. A vadászatot azért jobb ügyre méltó kitartással folytattuk, de úgy látszik, mintha a legártatlanabb természetű madarak is kitalálták volna szándékunkat. Egyetlen egy sem röppent fel előttünk. Így gázoltunk a nádas bozótjai között, az útnak majd egyik, majd másik oldalán verve ösvényt s vissza-visszatérve, hogy szállóhelyünktől igen messze el ne távolodjunk. Esti félhétkor még valamennyi töltényünk érintetlen volt, - akár csak bottal sétáltunk volna!

Hod kapitány bosszúsan, összeszorított fogakkal lépdelt előre. Arcán egy mély sötét redő elfojtott haragot árult el. Ajkain, melyek görcsösen reszkettek, elfojtott átkozódás lebegett minden tollas és tollatlan vad ellen, mely puskájára jönni megátalkodottan késlekedik. Kedve lett volna puskáját akármire, egy kődarabra vagy fatörzsre is kisütni.

– A kapitányt megüti a guta, ha ez így tart, - súgta nekem Gumi.

– Úgy van, - feleltem, - s szívesen fizetnék 30 shillinget egy ártatlan házi galambért, mely lövésre jönne.

De se 30, se 60, se több shillingért semmiféle szárnyas vagy négylábú vad nem mutatkozott, a tér elhagyott, néma volt közel és távolban; sem tanya, sem falu nem mutatkozott sehol. Kész lettem volna már pénzen venni valahol egy tyúkot, csakhogy odadobhassam a Hod kapitány puskája elébe.

Az éj azonban közeledett. Egy óra még s oly sötét lesz, hogy ha jönne is lövésre valami, meg sem látnók, célba sem vehetnők. Elhatározásunkat a legjobb akarat mellett sem foganatosíthatjuk s fogadásunk ellenére üres kézzel kell a tanyára visszaszégyenkeznünk, hacsak az éjet a vadonban tölteni nem akarjuk. Pedig az éj esővel fenyegetett s Munro és Banks, ha vissza nem térünk, nagy aggodalomban lennének miattunk.

Hod kapitány meredtre nyitott szemekkel, jobbra-balra vetve pillantásait, tíz lépéssel előre járt és pedig tanyánktól távolodó irányban. Lépteimet gyorsítottam hogy utólérjem s megmondjam neki, hagyjunk fel sikertelen igyekezetünkkel - midőn egyszerre erős szárnysuhogást hallottam. Odanéztem. Egy fehéres tömeg emelkedett nem messze tőlem, egy bokros fölött.

Hirtelen vállhoz emeltem fegyveremet, s kilőttem egymásra mind a két csövet. Az ismeretlen madár nagy csörtetve bukott le a bokor mellé. Fann, a kutya, egy ugrással rajta volt s a kapitányhoz vitte a vadat.

– Végre, - kiáltott Hod, - ezzel legalább Parazard úr ki lesz elégítve!

– Ennivaló vad? - kérdeztem.

– Persze, ha jobb nincs.

– Szerencséje, Maucler úr, - mondta Gumi, hogy senki sem látta önt.

– Mi hibát követtem el?

– Fehér vad pávát lőtt le. az pedig szent állat India egész területén!

– Ördög vigye a szent madarakat s akik szentnek tartják is! - dörmögte Hod kapitány. - Ezt meglőttük s meg is esszük; egész áhítattal, ha úgy kívántatik, nem bánom, - de megesszük.

Valóban, a páva Nagy Sándor kora óta szent állat a hinduk előtt, kik Saravasti istennő képviselőjét tisztelik benne, aki a házasságok és születések védistene. A páva pusztítását erős törvények tiltják.

Áldozatunk pompás madár volt s Hod kapitány, kezeibe véve, láthatólag gyönyörködött benne, amint csillámló tollain az alkony sugarai, ércfényben, visszaverődtek. Farka a legdíszesebb legyezőül szolgálhatott volna bármely királynénak.

– Most haza! - szólt Hod kapitány.

– Megvan ön elégedve, kapitány? - kérdeztem.

– Megelégedve? - meg, önnel, édes Maucler, de magammal teljességgel nem. Az én balszerencsém még egyre tart s már be kell várnom, míg elmúlik. De menjünk!

Mintegy három kis mérföldnyire lehettünk a tanyától és sietnünk kellett, hogy egészen be ne sötétedjék, míg oda visszajuthatunk. A bozótos sűrűben csak egyenként mehettünk, egymásután, mint a ludak. A nap még nem áldozott le egészen, de sűrű felhők borították lementét s félhomályban kellett keresnünk az utat a sűrűben.

Egyszerre rémítő ordítás rázta meg a csendet a szomszéd sűrűből. Oly váratlanul jött s oly ijesztő volt, hogy akaratlanul összerezzentem reá.

Hod kapitány megragadta kezemet.

– Tigris, - mondta. - S rögtön rá elkáromkodta magát: Ezer mennykő! puskáink csak serétre vannak töltve!

S ez igaz volt; egyikünknél sem volt egyetlen golyós-töltény sem, mivel nagy vadra nem is készültünk. Egyébiránt nem is lett volna időnk újra tölteni fegyvereinket. Tíz másodperccel az ordítás után a vad kiugrott a sűrűből s egy hatalmas ugrással húsz lépésnyire esett le az útra.

Felséges tigris volt, abból a fajból, melyet a hinduk «emberevő»-nek neveznek, félelmes fenevad, mely évenként százakkal számítja áldozatait.

Helyzetünk rémületes volt.

A puska - megvallom - reszketett kezeimben, amint a vadállatot célba vettem. Nyolc-kilenc láb hosszú volt, narancsszínbőrű, fehér és fekete csíkokkal tarkázva. Ő is ránk szegezte szemeit, melyek villogtak a félsötétben; farka lázasan csapkodta a porondot. Összehúzta magát, hogy ránk ugorhassék.

Hod nem vesztette el hidegvérét. Puskáját arcához emelte s célzott, mialatt magában mormogta:

– Hatos seréttel tigrisre, ezt sem próbáltam még. Ha töltésem a szemébe nem megy, el vagyunk -

Be sem fejezhette. A tigris mást gondolt s lépdelve jött felénk, míg mi rászegzett csövekkel vártuk. Eszembe jutott, hogy puskám mindkét csöve ki van lőve; tölténytartómból egy töltényt akartam kivenni, de Hod észrevette.

– Semmi mozdulat, - súgta. - A tigris ugranék s végünk van.

Mozdulatlan álltunk mindhárman. A tigris lassú léptekkel közeledett. Szemei mereven voltak ránk szegezve; feje mozdulatlan magasra emelve; félelmes szája, borzasztó fogaival s kilógó nyelvével, nyitva.

Már csak tíz lépésre volt a kapitánytól, aki legelül állt hármunk közt. Hod, egész valóját szemeibe összpontosítva, mozdulatlan állt, mint egy szobor. A borzasztó küzdelem, mely előtt álltunk, a veszély melyből talán egyikünk sem szabadul meg élve, az ő kezét nem remegtette meg, az ő szívét nem hozta gyorsabb dobogásba.

E percben azt hittem, hogy a tigris ugrásra készül. Alig birtam tartóztatni magamat, hogy rá ne kiáltsak a kapitányra: lőjjön már, az istenért.

A vad még öt lépést tett előre. De a kapitány puskavégre akarta bevárni, ez volt a menekvés egyetlen lehetősége, hogy szemeibe lőjjön... Még három lépés s a vad már közvetlen előttünk állt.

E percben erős dördülés hangzott el s rögtön reá a második. E második dörrenés azonban nem a puskacsőből jött, hanem az állat testében történt, mely két-három ugrás és fájdalom-ordítás után, páráját kiadva, esett vissza a földre.

– Csoda! - kiáltá Hod kapitány. - Puskám tehát golyóval és pedig robbanó golyóval volt töltve; köszönöm Fox, ezúttal köszönöm a tévedést!

– Lehetséges-e? - kérdeztem.

– Nézze!

S ezzel kihúzta a töltést a másik csőből, mely golyóra volt töltve.

Most minden meg volt magyarázva: a tegnapi eltévesztett lövés a leopárdra s a mai csoda. Fox tévedésből fölcserélte a vadászpuskák töltényeit. A tévedés tegnap a leopárd életét mentette meg, - ma a mienket.

– Úgy van, - mondotta Hod kapitány, - pedig soha nem állottam közelebb a halálhoz.

Félóra mulva a tanyán voltunk. Hod elmondta Foxnak mi történt.

– Kapitány uram, - szólt a becsületes inas, - a kétnapi szoba-áristom helyett most már négyet érdemlek, mert kétszeresen tévedtem.

– Igaz; de azért, mert megmentetted életemet, neked adom ez arany guinét.

Így lőtte le Hod kapitány a negyvenegyedik tigrist. Június 12-én este vonatunk egy kis városka mellett állt meg; másnap pedig új erővel indultunk a százötven kilométernyi útnak, mely még a nepáli hegységtől elválasztott.