Séta Benareszben.

A nap hátralevő részét a város megtekintésére fordítottuk s megszemléltük annak főbb épületeit s arab modorban épült sötét boltokkal szegélyezett bazárjait. Ezekben árulják különösen a drága szövetű finom musselineket s a «kinbob»-nak nevezett és arannyal áttört selyemszövetet, mely a benareszi ipar egyik legnevezetesebb terméke.

A város utcái tisztán vannak tartva, de szűkek, ami a tropikus hőségű, a nap sugarai által majdnem függőlegesen ért városokban szükséges, mert a hőség még árnyékban is majdnem kiállhatatlan. Sajnáltam palankin-vivőinket, akik azonban, úgy látszott, föl sem vették e fáradságot, amelyhez hozzá voltak szokva. E szegény ördögöknek alkalmuk nyilván néhány keserves rupiát szerezni, ez megedzette bennök az erőt és bátorságot.

Nem így az bizonyos hindu vagy inkább bengali, aki - élénk szemével s ravaszságot visszatükröző arcával - folyvást a nyomunkban járt, a nélkül, hogy tőlünk ezért valamit várhatott volna, bár teljességgel nem is igyekezett elrejteni magát előlünk.

Amint a Manmenka-gátra kiléptünk s én Bankssal beszélgettem, véletlenül hangosan találtam kimondani a Munro ezredes nevét. A bengali, ki éppen tanuja volt amint gondolánk kikötött, önkénytelenül összerezzent e név hallatára. Nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, mint az ilyesmi érdemelte; de ismét rágondoltam, amint észrevettem, hogy az ember, mint valami kém, szüntelenül nyomunkban jár. Majd megelőzött, majd hátunk mögé került, de mindig közelünkben maradt. Barát vagy ellenség-e? nem tudhattam, de bizonyos, hogy oly ember, aki előtt a Munro név nem közönyös.

Palankinunk a száz fokú széles lépcső alján állapodott meg, mely a rakpartról az Aureng-Zeb mecsetéhez vezet föl.

Hajdan a hívők csak térden csúszva mentek föl a szent-lépcsőn, mint a római Santa-Scalá-n a hívek. Akkor a Visnu temploma állott e helyen, melynek helyére állították később a hódító mecsetjét.

Szerettem volna Benareszt e mecset magas minaretei egyikének a csúcsáról szemlélni meg, mint egy erőd (melyhez hasonlít) legmagasabb bástyatornyáról. A százharminckét láb magas minaretek felső része alig egy közönséges kémény átmérőjű, melynek szűk üregében csigalépcső kanyarog föl; de tiltva van oda fölmászni s nem ok nélkül. Már két minaret észrevehetőleg félre hajlott a függőleges iránytól s nem lévén oly kiszámítással építve, mint a pisai torony, előbb-utóbb le is fognak dűlni.

Amint az Aureng-Zeb mecsetéből kiléptünk, ismét ott találtuk a bengalit. Az ajtóban várt. Most élesen szemügyre vettem s lesütötte szemeit. Mielőtt Banksnak a figyelmét is fölhívnám e különös dologra, be akartam várni, folytatja-e ez ember gyanús magaviseletét - s nem szóltam semmit.

Benaresz csodálatos városában százanként vannak a pagodák és mecsetek; nem kisebb számmal azok a pompás paloták, melyek közt a legszebb kétségkívül a nagpóri királyé. Ritka rádzsa ugyanis, aki ne igyekeznék egy talpalatnyi földdel bírni a szent városban, ahol a Méla nagy ünnepélyei alkalmával megszállhasson.

Nem lehetett célom egyenként végigjárni mind ez épületeket a rendelkezésünkre álló kevés idő alatt. Megelégedtem tehát azzal, hogy a Bicsesvár templomát meglátogattam, ahol a Siva isten lingamja emelkedik. E formátlan, iromba kőtömeg, melyet úgy néznek, mint a hindu istenek legvadabbika testének egy részét, egy szent kút fedeléül szolgál, melynek vize, hitök szerint, csodatevő erővel bír. Megnéztem még a Mankarnikát is vagyis szent forrást, melyben a hivők, a bramánok nagy hasznára, mosakodnak; továbbá a Man-mundirt, az Akbár szultán által ezelőtt kétszáz évvel épített csillagvizsgálót, melynek összes műszerei, hogy annál szilárdabb mozdulatlansággal bírjanak, kőből vannak faragva.

Hallottam beszélni még egy majom-palotáról is, melyet az utazók nem szoktak elkerülni, ha Benaresz nevezetességeit megszemlélik. A párizsi ember azt hiszi: a jardin-des-plantes-beli nagyszerű majomketrec mását fogja látni. Szó sincs róla! - E palota nem egyéb, mint egy templom, a Durga-Kund, valamivel kívül a külvárosokon. A IX. században épült s így a város legrégibb épületei közé tartozik. A majmok nincsenek itt rácsozott kalitkákba zárva, hanem szabadon járnak s ugrálnak az udvarokon, egyik fáról a másikra, fel az óriás mangófákra, veszekszenek egymással a cukros mandulákon s mogyoró-szemeken, melyeket az utazók dobnak nekik. Itt is, mint mindenütt, a bramánok, kik a Durga-Kundot őrzik, némi kis díjat szednek, ami azonban sokra megy évenként s igen jövedelmezővé teszi állásukat.

Mondanom sem kell, hogy a nagy hőségben meglehetősen ki voltunk fáradva, mikor estefelé a gőzházba való visszatérésre gondoltunk. Secroléban, a város angol katonai részében, az első vendéglők egyikében reggeliztünk és ebédeltünk, de mindamellett ki kell mondanom, hogy a konyha mögötte maradt a Mr. Parazardénak.

Mikor gondolánk a gát aljához visszatért, hogy minket a Ganges jobbpartjára visszaszállítson: még egyszer láttam a bengalit, alig két lépésnyire hajóba szállásunk helyétől. Egy hindu által kormányzott csónak várt reá. Belelépett. Át akart-e szállni a folyamon ő is, s egész szállásunkig kísérni minket? A dolog nagyon gyanússá kezdett válni.

– Banks, - mondtam ekkor halk hangon, a bengalira mutatva, - amott egy kém, aki egész nap nyomunkban volt.

– Jól láttam, - felelt Banks, - s megfigyeltem azt is, hogy az ezredes neve tette őt figyelmessé ránk, midőn ön azt kiejtette.

– Nem volna-e helyén megszólítani? - kérdeztem.

– Nem; hagyjuk útjára. Jobb, ha nem is tudja, hogy gyanakszunk rá. Egyébiránt - nincs is már itt.

Valóban a bengali csónakja eltűnt a hajók és bárkák tömkelegében, melyek, minden színben és alakban rajzottak a Ganges sötét vizén.

Ekkor Banks az evezőshöz fordulva, kérdezte tőle közönyt színlelő hangon:

– Ismered ez embert?

– Nem, először látom életemben, - felelt a hajós.

Az éj leszállt. Címeres és különböző színekkel fellobogózott hajók százai, dalosokkal és zenészekkel tele, sürögtek össze-vissza a lámpáktól világított folyón. A balpartról tűzijátékok röppentek a magasba, eszembe juttatva, hogy nem vagyunk messze a mennyei birodalomtól, ahol annyira divatoznak s oly nagy becsben állanak. Nehéz volna hű leírását adni e látványnak, mely valóban páratlan volt. Minek a tiszteletére szólt ez éji ünnepély, mely rögtönzöttnek látszott s melyben a hinduk minden osztálya résztvett, nem tudhattam meg. Amely percben véget ért: hajónk éppen a túlsó parthoz érkezett.

Olyan volt, mintha csak álomlátás lett volna. Alig tartott tovább, mint amaz égi jelenségek, melyek megvilágítják egy percre a láthatárt s azzal ellobbannak. De India háromszáz millió mindenféle istent, alistent, szentet és alszentet tisztel s az évnek nincs annyi órája, perce és másodperce, hogy az istenségek mindenikének jusson abból egy.

Mikor éji szállásunkhoz visszaérkeztünk, Munro ezredes és Mac-Neil már ott voltak. Banks azt kérdezte az őrmestertől, nem történt-e valami feltűnő távollétünk alatt?

– Semmi. - felelt Mac-Neil.

– Nem láttatok valami gyanús embert erre kószálni?

– Senkit. Van talán valami oka önnek a gyanúra?

– Minket Benareszben tett egész látogatásunk alatt kémleltek, - felelt a mérnök; - s én nem szeretem, ha kémlelnek.

– S a kém?

– Egy bengáli volt, akit az ezredes neve kiejtése tett ránk figyelmessé.

– Mit akarhat az ember?

– Nem tudom, Mac-Neil. De résen kell lenni.

– Résen leszünk. - felelt az őrmester.