A törvény nevében!

Mi lesz a vége ennek a kalandnak, amelybe belekeveredtem? Tudom-e siettetni a megoldását a közeli vagy távolabbi jövőben? Vagy ezt csak Roburtól várhatom? Valószínűleg sohasem lesz alkalmam arra, hogy elmeneküljek, mint ahogy Uncle Prudent és Phil Evans tette a Chatam-szigeteken... Várnom kell tehát, és vajon meddig tart ez a várakozás?...

Kíváncsiságomat részben ugyan kielégítettem, már ami a Nagy Sasfészket illeti. Most, hogy végre szétnézhettem a sziklakatlanban, rájöttem, mi okozta azokat a jelenségeket, amelyeket a Kék-hegységnek ezen a vidékén észleltek. Megbizonyosodtam arról, hogy sem Észak-Carolina e körzetének parasztjait, sem Pleasant-Garden és Morganton lakóit nem fenyegeti vulkánkitörés, sem pedig földrengés. A föld gyomra teljesen nyugodt ezen a környéken. Nem nyílik kráter az Allegheny-hegységnek ezen a részén. A Nagy Sasfészek csupán Hódító Robur rejtekhelye. Bizonyára egyik légi utazása során fedezte fel véletlenül ezt a megmászhatatlan sziklakatlant, ahol felszerelését és tartalék készleteit tárolta, mert nyilván biztosabb rejtekhelynek ígérkezett, mint X-sziget a Csendes-óceánon...

Igen ám, de ha ezt a titkot meg is fejtettem, mit tudtam meg a csodálatos járműről, működésének különböző módozatairól?... Feltéve, hogy ezt a nagyon bonyolult szerkezetet elektromos energia hajtja, és hogy az elektromos energiát - mint az Albatros esetében - új eljárásokkal a környező levegőből nyeri, hogy működik ez a szerkezet?... Ebbe nem engedtek bepillantani, és nem is fognak engedni.

Arra a kérdésre pedig, hogy visszakapom-e valaha is a szabadságomat, így feleltem önmagamnak:

„Nyilvánvaló, hogy Robur semmiképpen sem akarja felfedni kilétét. És hogy a készülékével mit akar tenni, félek - fenyegetéseire emlékezve -, hogy több rosszat lehet tőle várni, mint jót! Ha eddig megőrizte inkognitóját, kétségtelenül meg akarja őrizni ezután is! És csak egyetlen olyan ember van, aki tudja, hogy a Világ Ura és Hódító Robur azonos: ez pedig én vagyok, éppen az ő foglya, akinek jogom van őt letartóztatni, és akinek kötelességem a törvény nevében a vállára tenni a kezem!...”

És számíthatok-e külső segítségre? Nyilvánvaló, hogy nem. A hatóságok most már pontosan tudják, mi történt a Black Rock-öbölben. John Hart és Nab Walker, a két nyomozó Wellsszel együtt már bizonyára visszatért Washingtonba. Ward urat mindenről tájékoztatták, és nyilván nem táplálhatott sok illúziót a sorsommal kapcsolatban, és csak ezeket gondolhatta:

Vagy belefulladtam az Erie-tó vizébe, amikor a Rém kifutott az öbölből, és a horgony végén engem is magával vonszolt; vagy felvettek a Rém fedélzetére, és most a kapitány kezei között vagyok.

Az első esetben nem tehet mást, mint hogy belenyugszik John Strocknak, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjének elvesztésébe.

A másodikban remélheti-e, hogy valaha is viszontlát?...

Az olvasó már tudja, hogy ama éjszakának hátralevő részében és a következő nap a Rém az Erie-tó felszínén haladt. Négy óra felé Buffalo környékén két torpedóromboló üldözőbe vette, de részben a nagyobb sebességével, részben a víz alá merüléssel elmenekült előlük. Bár tovább üldözték a Niagara folyó partjai között is, de megálltak, amikor a folyó áramlása a vízesés felé sodorhatta volna őket. Mivel közben beesteledett, a torpedórombolók fedélzetén mást nem gondolhattak, mint hogy a Rém elmerült a vízesés zuhatagában... És nem valószínű, hogy a *Rém*et a sötétben bárki is észrevette volna, akár amikor a Patkó-zuhatagnál felemelkedett, akár pedig a Nagy Sasfészekig vezető légi útja során...

És hogy rólam hogyan döntött Robur, kérdezzem meg tőle magától? Hajlandó-e egyáltalán meghallgatni? Nem tartja-e elegendőnek, hogy elárulta a nevét, és nem gondolja-e, hogy ebből úgyis tudok mindent?...

A nap eltelt, és a helyzet semmit sem változott. Robur és emberei szorgalmasan dolgoztak a járművön, amelynek gépein különféle javításokat kellett elvégezni. Ebből arra következtettem, hogy hamarosan ismét útra kelnek, és engem is magukkal visznek. Igaz, hogy itt is hagyhatnának a sziklakatlanban, ahonnan nem tudok kijutni, és ahol hosszú időre lenne élelmem is.

Roburnak elsősorban a lelkiállapotát figyeltem, és úgy tapasztaltam, hogy mindig túlfeszített izgalom fűti. Vajon mit tervelt állandóan forrongó agyában? Hogyan képzelte a jövőt? Merre akar menni? Végre akarja-e hajtani a levélben ígért fenyegetéseket, amelyek nyilvánvalóan egy őrült ember fenyegetései?

Az első napra következő éjszakán egy nagy halom szénán aludtam a Nagy Sasfészek egyik barlangjában, ahová ennivalót is készítettek be. Augusztus 2-án és 3-án Robur társaival folytatta a munkálatokat, közben pedig alig váltottak egymással néhány szót. Élelmiszerkészleteket is hordtak a gépre, nyilván hosszabb ideig lesznek távol. Ki tudja, nem indul-e a Rém a végtelen légi utakra, és kapitánya nem szándékozik-e visszarepülni a Csendes-óceán közepén fekvő X-szigetre?... Néha megpillantottam, amint gondolataiba mélyedve járkált a sziklakatlanban, majd megállt, karját az ég felé emelte, mintha fellázadna az ellen az isten ellen, akivel a világ uralmán osztozkodni akar. Végtelen gőgje nem hajtja-e valami őrült tettre - olyan őrültségre, amelytől hozzá hasonlóan megszállott társai sem tudják majd visszatartani?... Milyen valószínűtlen kalandokba engedik magukat belesodródni? Nem hiszi-e magát a kapitány erősebbnek az elemeknél, hiszen most is szembeszáll velük, amikor csak egy kis repülő géppel rendelkezik? Nem nyit-e előtte a föld, a víz és a levegő olyan végtelen teret, ahol senki sem érhet a nyomába?...

A jövőben mindenre el lehettem készülve, még a legszörnyűbb katasztrófára is. A Nagy Sasfészekből pedig nem szökhettem meg, mielőtt magukkal vinnének valami újabb utazásra! És hogyan szökhetnék meg a *Rém*ről, amikor a levegőben vagy a vízen repül? Erre csak akkor gondolhatok, ha közepes sebességgel halad a szárazföldön... Az olvasó is belátja, hogy ez a remény édeskevés!

Már említettem, hogy mióta megérkeztünk a Nagy Sasfészekbe, megpróbáltam választ kapni Roburtól, mi a szándéka velem kapcsolatban, de ő nem felelt a kérdéseimre. Ezen a napon újból megpróbálkoztam vele.

Délután a sziklakatlan legnagyobb barlangja előtt járkáltam. Robur a barlang bejáratánál állt, és tekintetét le nem vette rólam. Talán beszélni akar velem?

Odamentem hozzá.

– Kapitány úr - mondtam neki -, egyszer már megkérdeztem önt, de nem volt hajlandó válaszolni. Most megismétlem ezt a kérdést: mi a szándéka velem?

Kétlépésnyi távolságban egymással szemben álltunk. Keresztbe font karral állt, úgy nézett rám, hogy megrémültem a tekintetétől. Megrémültem, ez a helyes kifejezés! Ez már nem épeszű ember tekintete volt, ebben nem volt semmi emberi!

Kérdésemet erélyesebb hangon megismételtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy Robur megszólal.

– Mi a szándéka velem?... Visszaadja a szabadságomat?

Robur nyilvánvalóan valami megszállottság rabja volt, és ettől nem tudott szabadulni. És most ugyanazt a kézmozdulatot láttam, amelyet akkor figyeltem meg, amikor a sziklakatlanban járkált, ismét az ég felé emelte a karját... Úgy látszik, valami ellenállhatatlan erő vonzza felfelé a magasba, mintha már nem is földi ember lenne, hanem akinek az a sorsa, hogy fent éljen a magasban, mint a légkör örökös vendége...

Robur nem felelt, rám sem nézett, hanem bement a barlangba, ahová Turner is követte.

Mennyi ideig tartózkodik, helyesebben mondva vesztegel még a Rém a Nagy Sasfészekben? Nem is sejthettem. De észrevettem, hogy augusztus 3-án a javítási munkákat befejezték, és a gépet indulásra készítették elő. A hajókamrákat megtöltötték a völgykatlanban raktározott élelmiszerekkel. Aztán Turner és társa a katlan közepére cipelte a megmaradt felszerelést, üres ládákat, gerendamaradványokat, fadarabokat, nyilvánvalóan ennyi maradt meg a régi *Albatros*ból, amelyet az új jármű kedvéért elpusztítottak. Ezeket a roncsokat egy halom száraz fűre rakták. Ebből csak arra gondolhattam, hogy Robur véglegesen itthagyja ezt a rejtekhelyet.

Hiszen tudta, hogy a közfigyelem a Nagy Sasfészekre irányult, és már történt is egy kísérlet, hogy oda bejussanak... Bizonyára attól tartott, hogy egy nap több sikerrel ismétlik meg ezt a próbálkozást, és végül bejutnak a rejtekhelyére, és nem akarta, hogy felszereléséből bármit is megtaláljanak.

A nap lebukott a Kék-hegység csúcsai mögött. Sugarai már csak az északkeleten magasló Black Dome ormát világították meg. A Rém valószínűleg megvárja az éjszakát, és csak akkor száll fel. Most még senki sem tudja, hogy az autó vagy a hajó repülővé is át tud változni. Mostanáig legalább senki sem pillantotta meg a levegőben. És ebben a negyedik alakjában csak azon a napon jelenik meg, amikor a Világ Ura valóra akarja váltani őrült fenyegetéseit.

Kilenc óra felé mély sötétség borult a katlanra. A keleti szél sötét felhőket hajtott az égen, és azok minden csillagot eltakartak. A *Rém*et nem pillanthatják meg sem az amerikai szárazföld, sem a szomszédos tengerek felett.

Ebben a pillanatban Turner a sziklateknő közepén rakott máglyához lépett, és a száraz füvet meggyújtotta.

Egy szempillantás alatt minden lángokban állt. Hatalmas füstoszlopok között lángnyelvek csaptak fel a Nagy Sasfészek sziklafalánál is magasabbra. Morganton és Pleasant-Garden lakói most ismét azt hihették, hogy újból működni kezd a kráter, és ezek a lángok a közeli vulkánkitörés előjelei!

Néztem a lobogó tüzet, hallgattam erős ropogását. A Rém fedélzetéről Robur is a tüzet nézte. Turner és társa visszalökdöste a máglyára a heves lángokból szerterepülő roncsokat.

Aztán a tűz lassan lohadni kezdett. Csak egy kevés parázs maradt a vastag hamuréteg alatt, és a sötét éjszaka ismét elcsendesedett.

Valaki hirtelen megragadta a karomat. Turner a gép felé vonszolt. Minden ellenállás hiábavaló lett volna, egyébként is bármi jobb, mint hogy minden élelem nélkül itt hagyjanak a sziklakatlanban!

Mihelyt felléptem a hajóhídra, Turner és társa is felszállt, az utóbbi elöl helyezkedett el, Turner pedig lement a gépkamrába, amelyet villanyégők világítottak meg, de fényük kívülről nem látszott.

Robur hátul foglalta el helyét a műszereknél, amelyekkel a gép sebességét és irányát szabályozta.

Nekem le kellett mennem a kabinba, amelynek csapóajtaja becsukódott. Ezen az éjszakán - éppen úgy, mint amikor a Niagara-vízesésnél szálltunk fel - nem figyelhettem meg, mi történik a Rém fedélzetén.

De ha nem is láttam, mit csinálnak odafenn, legalább a gépek berregését hallottam. Azt is éreztem, hogy a gép lassan felemelkedik a földről. Néhányszor megbillent, majd az alsó turbinák igen gyorsan kezdtek forogni, a nagy szárnyak pedig szabályosan csapkodták a levegőt.

Így hát a Rém - valószínűleg örökre - elhagyta a Nagy Sasfészket, és „kifutott” a levegőbe, ahogy a hajóról mondják, hogy kifutott a tengerre. A gép végigrepült az Allegheny-hegység kettős vonulata felett, és nyilván csak akkor ereszkedik lejjebb, ha majd túljut a környék magasabb hegyein.

Vajon merre halad? Átrepül Észak-Carolina nagy síkságai felett az Atlanti-óceán felé? Vagy éppen ellenkezőleg, nyugat felé repül, hogy átkeljen a Csendes-óceán felett? Nem dél felé tart, a Mexikói-öböl irányába? Napkelte után honnan ismerem fel, melyik tenger felett halad, ha mindenfelől csak ég és víz veszi körül?

Órák teltek el így, és nagyon hosszúnak tűntek!... Nem akartam álomban keresni feledést. Rengeteg zűrzavaros gondolat tolongott az agyamban. Úgy éreztem, hogy ez a légi szörnyeteg nemcsak a levegő, hanem a lehetetlenség birodalmába ragad magával. Ilyen sebességgel milyen messzire jutunk a végtelennek tűnő éjszaka alatt? Nem felejtettem el az Albatros valószínűtlen útját, amelyet Uncle Prudent és Phil Evans elbeszélései alapján a Weldon Club nyilvánosságra hozott! Amit Hódító Robur az első repülő gépével megtett, megteheti a mostanival is, sőt még könnyebben, mert ez a gép a szárazföldnek, a tengereknek és a levegőnek egyaránt ura volt!

Végre a nap első sugarai megvilágították a kabinomat. Vajon most kiengednek-e innen, és elfoglalhatom-e ismét a helyemet a hajóhídon, mint amikor az Erie-tó felszínén haladtunk?...

Felnyomtam a csapóajtót: kinyílt.

Felsőtestemmel kibújtam a nyíláson. A Rém alatt mindenfelé csak a végtelen tenger látszott. Egy óceán felett repült, becslésem szerint ezer-ezerkétszáz láb magasságban.

Roburt nem láttam, bizonyára a gépkamrában volt.

Turner a kormánykeréknél állt, társa pedig elöl.

A hajóhídról megláttam azt, amit nem láthattam az éjszakai út során a Niagara-vízesés és a Nagy Sasfészek között: a hatalmas szárnyak működését, melyek a gép két oldalán csapkodták a levegőt, ugyanakkor pedig a gép aljában sebes turbinák forogtak.

A nap még csak néhány foknyira emelkedett a látóhatár fölé, és állásából arra következtettem, hogy dél felé haladunk. Tehát ha a Nagy Sasfészek sziklafalainak átrepülése óta a Rém ezt az irányt tartja, lábunk alatt a Mexikói-öböl terül el.

Meleg nap ígérkezett, nyugat felől sötét felhők gomolyogtak. A közelgő vihar előjeleit Robur is észrevette, amikor nyolc óra tájban feljött a fedélzetre, és Turnert leváltotta. Talán eszébe jutott az a légörvény, amelyben az Albatros majdnem elpusztult, továbbá az a rettenetes ciklon, amelyből csak a csodával határos módon tudott megmenekülni a Déli-sarkvidéken...

Az is igaz, hogy ez a gépe olyasmire is képes, amire az Albatros képtelen volt. El tudja hagyni a levegő magasabb rétegeit, ahol az elemek harca dúl, leereszkedik a tenger felszínére, ha pedig ott túl nagyok a hullámok, a tenger mélyén talál nyugalmat.

Úgy látszott, Robur az időjósok bizonyos tulajdonságaival is rendelkezik, mert egyes előjelekből arra következtetett, hogy aznap nem tör ki vihar. A gépet tehát továbbra is a levegőben tartotta, és délután sem azért változtatta hajóvá, mintha a vihartól félt volna. A Rém olyan, mint valami tengeri madár - fregattmadár vagy jégmadár -, amely meg tud pihenni a habokon, azzal a különbséggel, hogy a kimeríthetetlen elektromossággal hajtott fémszerkezete sohasem fárad ki.

Egyébként az óriási víztükör teljesen kihalt volt. A látóhatáron sehol sem látszott sem vitorla, sem füstoszlop. A gépet tehát akkor sem veszik észre, ha a magasban folytatja az útját.

Délután semmi különös nem történt. A Rém csak közepes sebességgel haladt. A kapitány terveiről sejtelmem sem volt. Ha továbbhalad ebben az irányban, eljut a Nagy-Antillák valamelyik szigetéhez, majd az öböl végénél Venezuela vagy Columbia partjára. De lehet, hogy éjszaka a gép ismét a magasba emelkedik, és átrepül a hosszú guatemalai és nicaraguai földszoros felett, hogy eljusson a Csendes-óceánon fekvő X-szigetre...

Este, amikor a nap lenyugodott, az ég alja vérvörös színbe borult. A tenger úgy villódzott a Rém körül, mintha a hajó szikrákat szórt volna, amerre elhaladt. Tengerésznyelven szólva „kutya időre” lehetett számítani.

Robur nyilván ezen a véleményen volt. Nem maradhattam a hajóhídon, le kellett mennem a kabinomba, amelynek csapóajtaját rám zárták.

Néhány pillanat múlva a hajóhídról beszűrődő zajból kivehettem, hogy a hajó nemsokára lemerül. Valóban, öt perccel később már békésen haladt a tenger alatt.

A fáradtságtól és a sok töprengéstől kimerülten mély álomba merültem, de ez most természetes álom volt, nem pedig altató idézte elő.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig aludtam, de amikor felébredtem, a Rém még nem jött fel a tenger színére.

Erre sem kellett azonban sokáig várakoznom. A kabin ablakain nappali fény áradt be, a hajó himbálózni és bukdácsolni kezdett, vagyis a tenger még mindig erősen hullámzott.

Visszamentem a hajóhídra, a csapóajtó mellé, és először is végignéztem a látóhatáron.

Északnyugat felől vihar volt készülőben, nehéz felhők között villámok cikáztak. A körülöttünk elterülő hatalmas térség visszhangzott a hosszan tartó mennydörgésektől.

Meglepetten, sőt megrémülten láttam, milyen gyorsan közeledik felénk a vihar. Olyan gyorsan és nagy erővel csapott ránk, hogy vitorlás hajónak aligha lett volna ideje, hogy bevonja vitorláit - a szél elsodorta volna.

Hirtelen olyan vadul kezdett süvíteni a szél, mintha valami gőzkazánt repesztett volna szét. A tenger egy pillanat alatt iszonyúan felkorbácsolódott. A felcsapó hullámok a *Rém*et teljes hosszában végigseperték. Ha nem kapaszkodom meg erősen a korlátban, engem is elsodornak.

Csak egyetlen megoldás kínálkozott: a gépet át kell alakítani tengeralattjáróvá. Már tíz lábbal a víz színe alatt biztonságot és nyugalmat talál. Ha tovább dacol a háborgó tengerrel, az biztos pusztulást jelent...

Robur fenn állt a hajóhídon, én pedig vártam, mikor parancsolnak vissza a kabinomba. Ilyen parancsot azonban nem kaptam. Még csak előkészületek sem történtek a lemerülésre.

A kapitány szeme izzóbb volt, mint valaha, szenvtelenül nézett szembe a viharral, mintha ki akarná hívni maga ellen, biztos lévén benne, hogy a vihar úgysem árthat neki. A *Rém*nek pedig most már késlekedés nélkül le kellett volna merülnie, de úgy látszott, Robur még nem szánta rá magát erre a műveletre.

Nem bizony! Továbbra is ott maradt egyenes testtartással, az olyan ember rendíthetetlen gőgjével, aki azt képzeli magáról, hogy az egész emberiség felett áll. Ahogy így láttam, rémülten gondoltam arra, hogy ez az ember valami fantasztikus csodalény, aki a természetfeletti világból szabadult el...

Akkor megszólalt, a vihar zúgása meg az ég dörgése közben is hallani lehetett a szavait:

– Én... Robur... Robur... a Világ Ura!...

Intett egyet, amit Turner és társa azonnal megértett. Ez parancs volt, amelyet a kapitányhoz hasonló két szerencsétlen őrült habozás nélkül teljesített.

A nagy szárnyak kinyíltak, és a gép úgy emelkedett a magasba, mint a Niagara-vízesés felett. Akkor azonban a vízesés örvényéből jutott ki, most pedig az örvénylő viharba repült bele.

A gép ezer villámtól tűzben álló felhők között haladt, miközben a mennydörgés egy pillanatra sem hagyott alább. A villámok vakítóan ragyogtak, és bármelyik pillanatban belecsaphattak.

Robur még mindig ugyanúgy állt. Egyik kezét a kormányon, a másikat a sebességszabályozón tartotta, és a készüléket vadul csapkodó szárnyaival a vihar középpontjába irányította, ahol a felhők között a leghevesebbek voltak az elektromos kisülések.

Rá kellett volna rohanni erre az őrültre, megakadályozni, hogy a repülő gépet abba az égi tűzfészekbe vezesse! Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, és a víz alatt keressen menedéket, mert azt már nem találhatott sem a tenger színén, sem fent a magasban! Ott teljes biztonságban várhatta volna meg, amíg az elemeknek ez a rettenetes harca véget ér...

Ekkor minden ösztönöm, egész kötelességtudatom tiltakozni kezdett. Igen! Tiszta őrület, de le kell tartóztatnom ezt a gonosztevőt, akit hazám törvényen kívül helyezett, aki iszonyatos találmányával az egész világot fenyegeti, most le kell rá csapnom, és át kell adnom az igazságszolgáltatásnak!... Elvégre Strock rendőrfőfelügyelő vagyok, vagy nem?... És megfeledkezve arról, hogy hol vagyok, hogy egyedül állok három emberrel szemben a tomboló óceánon, a hajó hátsó része felé rohantam, és magamat Roburra vetve olyan erős hangon kiáltottam, hogy az a vihar zúgását is túlharsogta:

– A törvény nevében letar...

Ebben a pillanatban a Rém megrázkódott, mintha hatalmas áramütés érte volna. Az egész hajótest úgy remegett, mint ahogy az emberi test remeg, amikor áramütés éri. A gép a közepén kettéhasadt, és darabokra hullott.

A *Rém*et egymás után több villámcsapás érte, és letört szárnyakkal, szétesett turbinákkal lesüllyedt az öböl ezer lábnál mélyebb fenekére!...