A BROWSE-SZIGET

Ausztrália északnyugati partjai és a Timor-tenger nyugati térsége között nincsenek jelentősebb szigetek. A térképészek errefelé alig néhány kis szigetet tartanak nyilván. Amivel mégis találkozni lehet, az inkább néhány furcsa kiképzésű sziklahát, korallzátony, melyeket különböző elnevezésekkel illetnek: bank, rock, reef, shoal - azaz pad, szikla, szirt, homokzátony, így például Lynher-Reef, Scott-Reef, Courtier-Shoal, Hibernia-Shoal, Sahul-Bank, Echo-Rock és így tovább. E zátonyok nagyobb részének helyzete pontosan meg van állapítva, kisebb részük még csak megközelítőleg. Az is lehetséges, hogy ezek közül a nyugtalanító sziklapadok közül, melyek egy része a víz színe alatt rejtőzik, még jó néhány vár felfedezésre. Éppen ezért igen nehéz erre a hajózás, és megkívánja a legnagyobb elővigyázatot; az indiai vizekről közeledő hajók csak ritkán járnak ezen az útvonalon.

Az idő kellemes volt, a tenger nyugodt, kivéve a hullámtörő szirtek környékét. A Dolly-Hope kitűnő gépezete nem romlott el a San Diegóból történt indulás óta; a kazánok is teljes hatásfokkal működtek. Az időjárás és a tenger nyugalma kellemes utat ígért a Leveque-foktól egészen Jáva szigetéig. Ez már valójában a visszaút kezdete volt. Ellis kapitány már csak a szükséges menet közbeni kikötések idejét számolta az úthoz; ezeket a megállókat pedig a Kis-Szunda-szigetek felderítésére kívánta fordítani.

Az első napokban, hogy elindultak a Leveque-fok magasságából, nem történt semmi a tengeren. Az őrszemeket a legnagyobb éberségre kötelezték. Fent csücsültek az árbocokon, és már a lehető legnagyobb távolságból jelezniök kellett az említett shoalokat és reefeket; legtöbbjük alig magasodott a víz színe fölé.

Február 7-én reggel kilenckor az előárboc keresztrúdjain csücsülő matrózok közül az egyik felkiáltott:

– Sziklaszirt balra, elöl!

Minthogy a szirt a fedélzeten állók számára nem volt még látható, Zach Fren egy ugrással fent termett a kötélzeten, hogy személyesen megnézze a jelzett helyet.

Miután lovaglóülésben elhelyezkedett az egyik keresztrúdon, tisztán kivehette balra, kissé már tat felé, jó hat mérföldnyire a nyílt tengeren a sziklás földdarabot.

Valójában nem sziklapad vagy homokzátony volt, hanem egy szamárhátként felpúposodó kis sziget, mely északnyugatra feküdt a hajótól. Minthogy még elég messze volt, az is lehetségesnek látszott, hogy a szigetecske egy valódi sziget, melynek tényleges nagysága majd csak szélességének irányából nézve mutatkozik meg.

Néhány perc múlva Zach Fren lemászott, és jelentést tett Ellis kapitánynak. Ő máris parancsot adott egy negyed fordulatra, hogy megközelítsék a szóban forgó szigetecskét.

A délben végzett helymeghatározásnál, miután felvette a nap állását és meghatározta a hajó helyzetét, a kapitány bejegyezte a fedélzeti naplóba, hogy a Dolly-Hope a déli szélesség 14° 7’ és a keleti hosszúság 133° 13’ alatt tartózkodik. Mikor a helyzetpontot rávezették a térképre, egybeesett egy bizonyos szigetnek a helyzetével, melyet nemrégiben jelöltek meg a térképészek a Browse-sziget névvel, és amely mintegy kétszázötven mérföldnyire fekszik az ausztrál partoktól, nevezetesen a York-öböltől.

Minthogy a sziget éppen útjukba esett, Ellis kapitány úgy döntött, hogy követi partvonalát, noha kiszállni nem volt szándékában.

Egy órával később a Browse-sziget már csak egy mérföld távolságra volt a hajótól. Az erősen hullámzó tenger nagy zajjal csapkodta a sziklákat, és ködfüggönyként csillogott egy északkeleti irányban húzódó földnyelv felett. Nem lehetett megállapítani a sziget nagyságát, mert éppen rézsút álltak tőle. Mindenesetre úgy látszott, hogy a dimbes-dombos fennsíkon egyetlen magaslat sem emelkedik ki.

Ezalatt Ellis kapitány, aki nem szerette volna az időt feleslegesen vesztegetni, éppen parancsot akart adni a gépésznek a teljes menetsebesség felvételére, mivel előzőleg csak csökkentett sebességgel haladtak, mikor Zach Fren integetni kezdett, és átkiáltott hozzá:

– Kapitány, nézze csak... amott... Nem egy árboc áll azon a földnyelven?

Az altiszt kinyújtott karral mutatott az északkeletre nyúló földnyelv felé, mely egy meredek sziklaoldalban végződött.

– Árboc? Nem az, nekem úgy tűnik, hogy csak egy fatörzs - válaszolta Ellis kapitány.

De fogta a távcsövet, és alaposan megszemlélte a Zach Fren által észrevett micsodát.

– Mégis úgy van, altiszt, nem tévedett! Árboc az, és mintha egy rongyos zászlódarabkát lobogtatna rajta a szél. Úgy van, ez valami jelzés!

– Akkor talán helyes volna, ha odamennénk - dörmögte a szolgálatvezető altiszt.

– Én is úgy gondolom - zárta le a beszélgetést Ellis kapitány.

És azt a parancsot adta, hogy a leglassúbb menetben közelítsenek a Browse-szigethez.

A parancsot tüstént végrehajtották. A Dolly-Hope lassan közeledett a sziklazátonyokhoz, melyek mintegy háromszáz lábnyi szélességben körülvették a szigetet. A hullámok erősen felcsaptak rajtuk, nem mintha olyan erősen fújt volna a szél, hanem mert az áramlás éppen ebbe az irányba nyomta a hullámokat.

Hamarosan szabad szemmel is jól lehetett látni a part részleteit. A part igen vadnak tűnt, ki volt minden száradva, vigasztalanul elhagyatva, sehol egy tenyérnyi zöld. A sziklák közt barlanglyukak ásítottak, melyekben a visszaverődő hullámok mennydörgésszerű robajt keltettek. A sorjázó sziklák közt néhol egy homokfolt sárgállott, felettük rajokban tengeri madarak röpködtek. Innenfelől semmi nyomát nem látták egy hajótörésnek, se póznákat, se fenékdeszkákat. A part fokára letűzött árboc talán egy előárboc sudárrúdja lehetett, de a zászló színét lehetetlen volt megállapítani, bár az enyhe szél meg-meglobogtatta a rongyos vásznat.

– Hajótöröttek vannak itt! - kiáltott fel egyszerre Zach Fren.

– Vagy voltak - így a másodkapitány.

– Nem lehet kétséges, hogy egy hajó megfeneklett ezen a szigeten - mondta Ellis kapitány.

– És az is legalább ennyire bizonyos - tette hozzá a másodkapitány -, hogy a szigeten a hajótöröttek menedéket találtak, hiszen jeladásként állították fel a póznát, s talán még el sem hagyták, hisz nemigen történik meg, hogy az Ausztráliába vagy Indiába tartó hajók a Browse-sziget közelében haladjanak el.

– Úgy hiszem, kapitány, hogy meg akarja nézni személyesen - mondta Zach Fren.

– Úgy van, altiszt, de mostanáig egyetlen pontot sem fedeztem fel, ahol a parthoz lehetne állni. Először tehát járjuk körbe a szigetet, mielőtt rászánjuk magunkat. Ha most is szerencsétlen hajótöröttek laknak itt, lehetetlen, hogy ne vegyenek észre bennünket, és ne adjanak életjelet.

– És ha nem látunk senkit, mitévő akar lenni? - szívóskodott Zach Fren.

– Megpróbálunk partra szállni, amint lesz rá alkalom - válaszolt Ellis kapitány. - Ha nem is lakik itt senki, a sziget megőrizhette a hajótörés nyomait, és kutatásunk szempontjából ez tanulságos lehet számunkra.

– És mit lehessen tudni? - dünnyögte Zach Fren.

– Mit lehet tudni? Azt akarja mondani, altiszt, hogy talán a Franklin vetődött a Browse-szigetre, mely pedig nagyon is messze fekszik a kijelölt útvonalától?

– És miért ne, kapitány?

– Bár ez teljesen valószínűtlen - mondta Ellis kapitány -, megkíséreljük a partraszállást!

A tervet, hogy körbejárják a Browse-szigetet, haladék nélkül megvalósították. Bár óvatosan egy kötélhossznyira tartották a hajót a szikláktól, a Dolly-Hope rövid idő alatt megkerülte az észak felé nyíló kiszögelléseket. A part felszíne továbbra sem változott - a sorjázó sziklák mintha mind azonos formában kövültek volna meg, a sziklahátakat tornyos hullámok döngették, a hullámok permete belepte az éles szirteket, melyek szinte kivihetetlenné tették a partraszállást. Hátrább, a köves tetőn néhány satnya kókuszpálma tűnt elő, de gondozott növényeknek nyoma sem volt. Egyetlen ember se bukkant fel. Emberi szálláshely sem tűnt szemükbe. Sehol egy dereglye vagy egy halászladik. Üres volt a víz, üres a part. Csupán néhány falka sirály képviselte az életet ebben a halotti sivárságban, amint ide-oda cikáztak.

Ha ez a sziget, nem is biztosíthatta minden életfeltételüket, legalább menedéket nyújthatott azoknak, akik túlélték a hajó pusztulását.

A Browse-sziget kerülete hat-hét mérföldet tehet ki: erre a megállapításra jutottak, miután a Dolly-Hope-pal a sziget déli peremét is megkerülték. Az egész legénység kikötésre alkalmas bejáratot próbált felfedezni, vagy kikötő híján legalább egy védett öblöt a sziklák sűrűjében, ahol a gőzös néhány óra hosszat csendben meghúzódhatna, de hiába. Csakhamar bebizonyosodott, hogy a partot csak úgy lehet megközelíteni, ha a fedélzeti csónakokat használják, de ahhoz is szükséges egy megfelelő átjárót találni.

Délután egy órakor a Dolly-Hope a sziget felől szélárnyékban volt. Az enyhe tengeri szellő északnyugat felől fújt, így az óceán hullámai nem zúdultak akkora erővel a sziklapartra. A part itt erősen beugrott, és egy aránylag nagy, nyitott medencét képezett, ahol egy hajó különösebb veszély nélkül lehorgonyozhatott, míg a szélirány túlságosan meg nem fordul. Késedelem nélkül úgy döntöttek, hogy itthagyják a Dolly-Hope-ot, ha nem is lehorgonyozva, de kis gőznyomás alatt, és közben a kis gőzbárkával partra szállnak. De még ki kellett tapogatni, hogy léphetnek partra a meredező sziklák közt, melyeken fehér tajtékban sisteregtek a hatalmas hullámok.

Ellis kapitány távcsővel vizsgálta a partot, és végül is észrevett egy mélyedést a fennsíkon, mintha egy nagy vágás mélyedt volna a sziget kőzetébe; a nyíláson át egy kis patak ereszkedett a tengerbe.

Zach Fren is úgy vélte, midőn ő is megszemlélte, hogy ennek a vágásnak a tövénél fel lehet jutni a partra. Errefelé mintha a part is kevésbé meredek lett volna, vonala pedig éles szögben tört meg. Felfedeztek egy keskeny átjárót is a sziklazátonyokon át, ahová nem csapott már fel a tenger.

Ellis kapitány utasítást adott, hogy készítsék elő a gőzbárkát, és az félóra múlva menetkész állapotban pöfögött. Ő is beszállt Zach Frennel együtt, továbbá egy csáklyás, egy kormányos, egy fűtő meg a gépész. Óvatosságból két puskát, két fejszét és néhány revolvert is vittek magukkal. A kapitány távolléte alatt a másodkapitánynak a kis nyitott öbölben kellett a Dolly-Hope-pal manővereznie, és közben állandóan figyelni, nem küldenek-e felé hívójelet.

Fél kettőkor a csónak eltávolodott a hajótól, és a jó mérföldnyire fekvő part felé vette az irányt, keresztül a sziklák csapásán, felettük ezernyi sirály éles sivítása szinte megremegtette a levegőt. Néhány perc, és a csónak csendben ráfutott a homokos partra, melyen itt-ott gyér füvek lengedeztek. Ellis kapitány és Zach Fren tüstént kiszállt a két matrózzal. A gépészt és a fűtőt ott hagyták a bárka őrizetében azzal az utasítással, hogy tartsák a kazánt nyomás alatt. Ezután felmásztak a hasadék mentén, ahonnét a kis patak előbújt, és egyszerre fent álltak a kőfennsík peremén.

Néhány száz méternyire egy különös alakú kis kúpos sziklahalom állt, melynek csúcsa mintegy harminc yardnyira emelkedett a part fölé.

Ellis kapitány és kísérői habozás nélkül feléje indultak, és nem minden nehézség nélkül felhágtak a tetejére, ahonnét a sziget teljes egészében szemük elé tárult.

Az egész tulajdonképpen egy tojásdad alakú kőtömeg volt, hasonlított a teknősbéka páncéljára; a dombos nyúlvány a farka lehetett volna. Néhol élő talaj is akadt a kőtömegen, ami egyébként nem korallállatokból képződött, mint számtalan maláj atoll vagy a Torres-szoros korallcsoportjai. A csupasz grániton itt-ott zöld foltocskák tűntek elő; de az is inkább moha, nem fű, a sok kő között csak néhány gyökér, fák helyett pedig csak satnya bozót. És vajon hol ered a kis patak, melynek medre, míg futását szemmel lehetett követni, a fennsík lejtőin kanyargott lefelé? Talán valamely belső forrás táplálja? Ezt egyáltalában nem volt egyszerű megállapítani, bár el lehetett látni egészen a jel-árbocig.

Ellis kapitány és társai alaposan körülnéztek a kis dombról. A levegőben sehol sem láttak füstöt gomolyogni, egyetlen emberi lény se mutatkozott. Így rögtön arra kellett gondolni, hogy ha a Browse-szigeten laktak is valamikor - és ehhez kétség nem fért -, nem nagyon valószínű, hogy most is volna lakója.

– Szomorú egy menedék a hajótörötteknek! - szólalt meg ekkor Ellis kapitány. - Ha itt-tartózkodásuk sokáig tartott, nem tudom, hogyan bírtak itt megmaradni.

– Úgy van - toldotta meg a szót Zach Fren -, az egész csak egy kietlen fennsík. Csak itt-ott akad egy-egy fácska. A sziklát alig fedi egy kis termőtalaj. De hát az ember nemigen követelőzhet, ha hajótörést szenved! Egy darab kőszikla a lábunk alatt még mindig többet ér, mint egy vízzel telt lék a fejünk felett!

– Az első pillanatban, akkor így is van - szólt ismét Ellis kapitány -, de később!

– De hát - jegyezte meg erre Zach Fren - lehetséges, hogy a szigeten menedékre lelt hajótörötteket nemsokára felszedte egy hajó...

– Aminthogy ugyanígy lehetséges, altiszt, hogy belepusztultak a nélkülözésekbe!

– Hogy jut ez eszébe, kapitány?

– Úgy, hogy ha a fenti módon vagy másképpen el tudtak volna menni a szigetről, gondoltak volna arra is, hogy ledöntsék az árbocjelzőt. Éppen az a félő, hogy az utolsó szálig elpusztultak, mielőtt segítség érkezett volna. Mindenekelőtt oda kell mennünk ahhoz az árbochoz. Remélhetőleg rábukkanunk valami jelre, amely fényt derít arra, milyen országból származott az elpusztult hajó.

Ellis kapitány, Zach Fren és a két matróz leereszkedett a domb meredek lejtőjén, és elindult a hegyfok felé, mely észak felé húzódott. De alig haladtak valamicskét, mikor az egyik ember megállt, és valami tárgyat szedett fel, amibe cipőjével belekoccant.

– Nézzék csak, mi a csuda ez? - mondta.

– Add csak ide! - kiáltotta Zach Fren.

Egy késpenge volt, olyasféle késből, amit a matrózok bőrtokban hordanak az övükben. Ki volt törve a nyeléből, kicsorbult, ezért dobhatta el valaki, mint használhatatlan tárgyat.

– Nos, altiszt? - kérdezte Ellis kapitány.

– Valami márkajelzést keresek rajta - felelte Zach Fren -, amiből következtetni lehetne a penge eredetére.

Joggal bízott benne, hogy talál rajta valami gyári jelzést. De a penge annyira rozsdás volt, hogy előbb le kellett vakarni a vastagon rárakódott rozsdát.

Ezt cselekedte Zach Fren, és így, ha nem is minden nehézség nélkül, de kiböngészhette az acélpengére vésett szavakat: Sheffield-England.

A kés tehát angol gyártmány volt. De ennek alapján azt állítani, hogy a Browse-sziget hajótöröttjei angolok - nagyon is elhamarkodott lett volna. A szerszám mért ne lehetett volna bármilyen más nemzetbeli hajósé, amikor a sheffieldi gyárak termékei az egész világon elterjedtek? A feltevések csak akkor válhatnak bizonyossággá, ha egyéb tárgyakat is találnak.

Ellis kapitány társaival együtt folytatta az utat a sziget csúcsa felé. Ezen a talajon, ahol egyetlen ösvény sem volt kitaposva, elég keserves volt előrejutni. Bár tudták, hogy ezt a földet érintette már emberi láb, ennek idejét nehéz lett volna meghatározni, minthogy a fű és a moha között minden nyom elenyészett.

Mintegy két mérföldes útszakaszt megtéve, Ellis kapitány megállt egypár satnya termésű kókuszpálma mellett, melyek már oly rég lehullajtották dióikat, hogy azok elrothadtak, és porrá váltak a földön.

Idáig semmiféle újabb eszközre nem bukkantak. A facsoporttól néhány lépésnyire egy hepehupás földdarab hajlatában nem volt nehéz a bozót ritkás szövedéke alatt az emberi művelés nyomait felismerni. Néhány burgonya és batátaféle maradt vissza mindössze, az is elvadult állapotban. A sűrű tüskegallyak alatt egy kapa feküdt, véletlenül látta meg az egyik matróz. A vasnyélbe illeszkedő foglalatáról, mely egyébként jócskán el volt rozsdásodva, jól látszott, hogy Amerikában készült.

– Mire következtet ebből, Ellis kapitány? - kérdezte a szolgálatvezető altiszt.

– Arra, hogy most még nincs okunk végleges véleményt formálni ez ügyben - felelte Ellis kapitány.

– Akkor haladjunk tovább - adta meg magát Zach Fren, és intett a két matróznak, hogy jöjjenek ők is.

Amint leereszkedtek a fennsík oldalában, a partnak arra a részére értek, ahol az északi hegynyúlvány kezdődik. Itt egyébként a domb taraján egy keskeny, kanyargós bevágás hatolt át, melyet követve egy kis fövenymedencébe lehetett lejutni. A legfeljebb egy acre nagyságú kis homokpartot szép vörhenyes színű sziklák övezték, melyeket a zúgó tengerár ostromolt szüntelenül.

A fövenyen számos kisebb-nagyobb tárgy hevert szétszórva, annak bizonyságául, hogy a szigetnek ezen a részén huzamosabb ideig tartózkodtak emberi lények: üveg- és cserépdarabok, széttört kőedények, vaskampók, konzervdobozok, melyeknek amerikai eredete ezúttal nem lehetett kétséges, néhány, tengerészek által használt eszköz, úgymint láncdarabok, törött láncszemek, amalgámozott kötélvégvasak, egy kampó a vasmacskából, csigakerekek, elgörbült horgonygyűrű, egy szivattyú karja, gerenda- és árbocmaradványok, egy vödör bádogfeneke. A Kaliforniából jött tengerészek biztosan tudhatták, honnan származik mindez.

– Semmi esetre sem angol hajó volt, mely e szigeten zátonyra futott - mondta Ellis kapitány -, ez bizony amerikai hajó volt...

– Még azt is ki lehetne jelenteni, hogy ott készült nálunk, valamelyik Csendes-óceán menti kikötőben - kiáltott Zach Fren, és a két matróz is így vélekedett.

Mindazonáltal eddig még semmi okuk nem volt azt feltételezni, hogy a hajó a Franklin lett volna.

Egy dolog mindenképpen homályos volt. A hajó - bármilyen lett légyen is - végül is a nyílt tengeren süllyedt-e el, minthogy a hajótestből se bordákat, se a bordákat összekötő bókonyfákat nem találtak. A legénység vajon a fedélzet csónakjain menekült a Browse-szigetre?

Nem ez történt; és Ellis kapitány hamarosan megkapta a tárgyi bizonyságot, hogy a hajótörés itt, ezeken a sziklákon következett be.

Mintegy kötélhossznyira a parttól, egy csomó vízszint alatti éles szikla és kőtaréj közepette egyszerre szemük elé tárult a hajó siralmasan összekuszálódott roncsa, mely akkor verődhetett ki a partra, mikor a tenger viharzón tombolt, és a hullámok egy folyótorkolat sodrásának erejével rohanták meg, mikor egy pillanat alatt minden széthullik, a fa éppúgy, mint a vas alkatrészek, minden szétzúzódik, letörik, szétszóródik, és a visszacsapódó áradat mindent elsodor, keresztül a tarajos szirteken.

Ellis kapitány, Zach Fren és a két matróz mély megrendüléssel nézte a roncsot, amit a szörnyű pusztulásból a sziklák még megőriztek. A hajó testéből nem maradt meg más, mint néhány törött könyökív, kiszakadt deszkák a tüskésen meredő csorba szögekkel, egy darabka a kormánylapátból, néhány lemez a fedélzetből. A felső építményből nem volt már semmi az égvilágon, nyoma sem volt az árbocoknak, akár mert már letörtek kint a tengeren, akár mert a hajótörés után felhasználták a szigeten való berendezkedéshez. Egyetlen ép darab nem maradt a bordázatból, egyetlen ép pontja nem volt a hajó gerincének. Az éles peremű sziklák láttán, melyek sűrű sorban álltak, akár a tüskésdrótakadályok, igazán nem kellett csodálkozni, hogy a hajó oly tökéletesen összezúzódott, hogy a roncsait sem lehetett már használni.

– Vizsgáljunk meg mindent - szólt Ellis kapitány -, és talán rábukkanunk egy névre, egy betűre, egy jelre, melynek alapján megállapíthatjuk a hajó hovatartozását.

– Úgy van - válaszolt erre Zach Fren -, és adja isten, hogy ne a Franklin legyen ez itt, ebben a nyomorúságos állapotban.

De létezett-e még vajon ilyen jelzés, melyet a kapitány emlegetett? Még ha a partra zúduló hullámok meg is kímélték a tatra erősített táblának egy darabkáját vagy az orr fölött lobogó kis zászlók egyikét - valamit, amin általában a hajó nevét szokták jelezni -, a viharos esőzések, a szakadatlanul felporzó tengervíz százszor olvashatatlanná fakította már.

Egyébként se táblát, se jelzászlót nem találtak. A kutatás nem járt eredménnyel, és bár igaz, hogy a parti fövenyen összeszedett tárgyak némelyike amerikai gyártmány volt, ennek alapján nem állíthatták, hogy ezek a Franklin felszereléséhez tartoztak.

Ha pedig a hajótöröttek a Browse-szigetre menekültek, amit a szigetcsúcson felállított jelzőárboc egyértelműen igazol, és ha itt éltek a szigeten egy bizonyos ideig, melynek tartamát lehetetlen volna megállapítani, akkor minden bizonnyal egy barlang mélyén búvóhelyet is kellett keresniök, talán éppen az iménti kis homokpart közelében, hogy a sziklák közt összegyűlt hajómaradványokat fel is használhassák.

Nem is telt sok időbe, az egyik matróz máris felfedezte a barlangot, ahol az életben maradt hajótöröttek meghúzódtak. Egy hatalmas gránittömb belsejében tátongott, a homokpart és a fennsík peremének szögletében.

Ellis kapitány és Zach Fren odarohantak, amint meghallották a matróz kiáltását. Netán itt a barlangban rejtőzne a katasztrófa titka? Itt fog vajon a hajó neve feltárulni?

Csak egy igen alacsony és keskeny nyíláson keresztül lehetett a barlangba jutni. A közelben egy szabadtéri tűzrakóhely hamuját fedezték fel; a füst jól bekormozta a sziklafalat.

A barlang belül mintegy tíz láb magas és húsz láb mély volt, akár tizenkét embernek is szállást nyújthatott. A bútorzatot csupán a száraz levelekből álló és rongyos vitorlavászonnal borított fekvőhely, aztán a hajó deszkáiból összeeszkábált pad, két ugyanúgy készült lóca meg egy bicegő asztalka tette ki; ez utóbbi minden bizonnyal szalonasztalként szolgált a hajón. Használati eszközként néhány bádogtányér és -tál feküdt ott, három villa, két kanál, egy kés, három fémbögre, mindezt rozsda borította. A sarokban egy kis átalaghordó volt csapra verve; bizonyára ebben tartották a kis patakból merített ivóvizet. Az asztalon állt egy horpadt, rozsdás hajólámpa, melyet már jó régen nem használhattak. Itt-ott egyéb konyhaeszközöket is láttak, a fűágyon pedig rongyos ruhadarabokat.

– Ó a szerencsétlenek! - tört fel Zach Frenből. - Micsoda nélkülözéseknek voltak kitéve, míg itt-tartózkodtak!

– Jóformán semmit sem tudtak a hajó felszereléséből megmenteni - szólt Ellis kapitány -, és ebből is kitűnik, milyen iszonyú erővel csapódhattak a partnak! Ha minden szétzúzódott, hogyan bírták szegények magukat élelmezni? Ha éppen el is tudtak vetni néhány magot, és volt a zsebükben sós hús és néhány konzerv, amit hamarosan az utolsó dobozig fel kellett emészteniük, micsoda élet volt ez, amit végig kellett szenvedniök!

Igen, még ha hozzászámítjuk, hogy halászattal pótolhatták némileg a hiányzó készleteket, nyilván csak igen szűkösen tengették az életüket a hajótöröttek. Arra a kérdésre, hogy vajon a szigeten lehetnek-e még, minden látszat szerint tagadólag kellett válaszolni. Egyébként nagyon valószínű volt, hogy ha itt pusztultak, ők meg fogják találni annak a maradványait, aki utolsónak halt meg. A barlangban és a környékén végzett aprólékos kutatás sem vezetett azonban nyomra.

– Ennek alapján hajlandó volnék azt hinni - mondta Zach Fren -, hogy a hajótörötteknek sikerült mégis hazajutniok.

– De hát hogyan? - vitázott Ellis kapitány. - Hogyan sikerülhetett volna nekik a hajó roncsaiból egy elég erős csónakot fabrikálniok, amellyel tengerre lehetett szállni?

– Azt nem, kapitány úr, még egy piciny csónakra sem futotta volna ebből. Én inkább azt feltételezem, hogy jelzéseiket észrevette egy hajó.

– Én ezt sem hiszem, altiszt.

– De miért nem, kapitány úr?

– Mert ha egy hajó szedte volna fel őket, ennek híre bejárta volna az egész világot, hacsak nem pusztult el embereivel együtt ez a hajó is, ami elég hihetetlen volna. Kizárom tehát azt a feltételezést, hogy a Browse-sziget hajótöröttjei ezen a módon menekültek meg.

– Ám legyen - mondta szomorúan Zach Fren, aki nem egykönnyen szokta magát megadni. - De ha nem is volt módjuk új bárkát építeni, nincs bizonyítva, hogy a hajó összes mentőcsónakja elpusztult a hajótörésben, és ha így van...

– Nos hát, ez esetben is - nyomta meg válaszát Ellis kapitány - úgy vélem, hogy miután az utóbbi években sehol nem lehetett arról hallani, hogy Nyugat-Ausztrália partjai közelében kimentették volna egy elpusztult hajó legénységét, egy ilyen csónak feltétlenül elsüllyedt volna azon a több száz mérföldes úton, mely a Browse-szigetet az ausztrál parttól elválasztja.

Erre az érvelésre már nehéz lett volna bármit is mondani. Zach Fren is belátta ezt, de minthogy mindenáron tudni szerette volna, mi történt a hajótöröttekkel, így szólt:

– És most, kapitány úr, gondolom, szándékában áll a sziget többi részét is megtekinteni.

– Úgy van - felelte Ellis kapitány -, lelkiismeretünk megnyugtatására. És mindenekelőtt döntsük le a jelzőárbocot, hogy újabb hajók ne szakítsák meg miatta útjukat, ha egyszer nincs már itt mentésre szoruló ember!

A kapitány, Zach Fren és a két matróz elhagyta a barlangot, és még egyszer átkutatta a kis fövenypartot. Aztán a hasadékon át felmásztak a sziklafennsíkra, és elindultak a hegyfok csúcsa felé.

Útközben meg kellett kerülniök egy mély gödröt, egy kő borította tavacskát, melyben felgyűlt az esővíz. Aztán már egyenesen haladhattak tovább.

Ellis kapitány hirtelen megállt.

Ezen a helyen a talaj felszínén négy párhuzamos domborulat látszott. Talán fel se tűnt volna nekik, ha a dombocskákat nem jelezték volna félig elkorhadt kis fakeresztek. Sírhantok előtt álltak. Itt volt a hajótöröttek temetője.

– Valahára - kiáltott izgatottan Ellis kapitány - mégiscsak megtudhatunk valamit?

Nem tekinthetjük a halottakat illető kegyelet megsértésének, hogy fel akarták ásni a sírokat, kiszedni az eltemetett tetemeket a célból, hogy megállapíthassák, milyen állapotban vannak most, és valami jelzést találjanak kilétük tekintetében.

A két matróz azonnal munkához látott. Késsel szaggatták fel a talajt, és a földet oldalt dobták. De néhány esztendő eltelhetett azóta, hogy ide temették a holttesteket, mert csak csontok kerültek elő a mélyből. Ellis kapitány újra betemettette őket, és a kereszteket is újra felállították.

Még sok minden hiányzott ahhoz, hogy a hajótörés körülményeire vonatkozó kérdéseikre választ kapjanak. Ha ezeket az emberi teremtményeket itt temették el, mi történt azzal, aki megadta nekik a végtisztességet? És hol fekszik ő maga, mióta őt is lebírta a halál; megtalálják-e az ő csontvázát is a szigetnek egy másik pontján?

Ellis kapitány nem bízott ebben.

– Sohasem tudjuk meg - kiáltott elkeseredetten -, hogy hívták ezt a hajót, mely itt pusztult el a Browse-szigeten! Úgy fogunk San Diegóba visszatérni, hogy nem találtuk meg a Franklin maradványait, és azt sem tudjuk, mi történt John Branicannel és embereivel!

– Miért ne lehetne ez a hajó a Franklin? - kérdezte az egyik matróz.

– Mért volna éppen ez? - replikázott Zach Fren. Valóban semmi alapja nem volt azt állítani, hogy a Franklin roncsai hevernek a Browse-sziget sziklazátonyain, és úgy tűnt, a Dolly-Hope második kutatóútja semmivel sem hoz több eredményt, mint az első.

Ellis kapitány magába mélyedve hallgatott, szemét a földre szögezte, melyen a szerencsétlen hajótöröttek kínjai csak életükkel szakadtak meg. Vajon amerikai honfitársai voltak, vagy talán éppen azok, akik nyomait kereste a Dolly-Hope?

– A jelzőárbochoz! - szólt végül.

Elindult a hosszú, sziklás domboldalon, mely a hegyfokot a szigettel összekapcsolta; nyomában Zach Fren és a két matróz.

Húsz percre volt szükségük, hogy megtegyék az árbocig terjedő alig fél mérföldet, annyira egyenetlen volt a talaj a sok kőtől és tüskés bozóttól.

Mikor végre Ellis kapitány és társai ott álltak az árboc mellett, láthatták, milyen jó mélyre volt beásva egy sziklamélyedésbe. Így érthetővé vált, hogyan tudott ellenállni hosszú idő óta a vad viharoknak. Ahogy már egyébként a távcső segítségével megállapították, a jelzőárboc a hajó roncsairól származott, és az előárboc egyik sudárfája lehetett.

Ami a tetejébe tűzött lobogót illeti, csak egy darab egyszerű vitorlavászon volt, melyet a szelek szinte szálakra foszlattak szét, és nem volt rajta semmi jelölés.

A két matróz éppen hozzákészülődött, hogy Ellis kapitány utasítása szerint ledöntse az árbocot, mikor Zach Fren felkiáltott:

– Kapitány úr, nézze csak, amott...

– Mi történt, altiszt?

– Egy harang!

Egy még aránylag mindig szilárd állványon egy kis harang lógott; fémnyelvét már szinte megette a rozsda.

A hajótöröttek tehát nem elégedtek meg a jelzőárboc felállításával és a zászló kitűzésével. Idehozták a fedélzeti jelzőharangot is, abban reménykedve, hogy a hangja eljut a hajókig, melyek a sziget közelében haladnak el. De hiszen a harangon rajta kellene lennie a hajó nevének is, a hajósok szinte mindenütt érvényes szokása szerint!

Ellis kapitány gyorsan megindult az állványzat felé, de szinte rögtön meg is állt.

Az állvány közelében egy csontváz maradványa hevert, helyesebben egy csontkupac a talajon, néhány darab rongy kíséretében.

Tehát öten voltak a hajótöröttek, akik a Browse-szigeten kerestek menedéket. Négyen már meghaltak, mikor ez az ötödik ott maradt egyedül...

Aztán egy szép napon kijött a barlangból, elvonszolta magát ide a hegyfok csúcsára, kongatta a harangot, hátha meghallja egy hajó a távolban, aztán lezuhant, és többé már nem bírt felemelkedni...

Ellis kapitány utasította a két matrózt, hogy ássanak egy gödröt, és földeljék el a csontmaradványokat, aztán intett Zach Frennek, hogy menjen vele, és vegyék szemügyre együtt a harangot.

A bronzba mélyen bevésve, jól olvashatóan egy név és egy szám állott:

FRANKLIN
1875