Amikor Antifer mester hazaért, kinyitotta a kaput, bement az ebédlőbe, leült a kandalló mellé, és szótlanul melengette lábát.

Énogate és Juhel az ablaknál csevegett, de észre sem vette a fiatalokat.

Nanon a vacsorát főzte a konyhában, de Antifer nem kérdezte meg tízszer is egymás után, mint általában szokta, hogy: „Mikor lesz már kész?”

Pierre-Servan-Malo nyilvánvalóan gondolataiba mélyedt. Bizonyára nem szívesen mesélte volna el nővérének, unokaöccsének és unokahúgának, hogyan zajlott le találkozása Ben Omárral, Kamülk pasa közjegyzőjével.

A vacsora alatt az egyébként olyan bőbeszédű Antifer mester szótlan volt. Még azt is elmulasztotta, hogy másodszor is vegyen az egyes fogásokból, ehelyett szórakozottan majszolgatott, gépiesen lenyelve néhány tucat parti csigát, amelyet hosszú, rézfejű tűvel szedett ki zöldes héjából.

Juhel többször is szólt hozzá, de ő nem felelt. Énogate megkérdezte: mi van vele? Úgy látszott, hogy ezt sem hallja.

– Ugyan, testvér, mi van veled? - kérdezte Nanon, amikor öccse felkelt, hogy visszamenjen szobájába.

– Nő a bölcsességfogam! - mordult rá testvérére.

És valamennyien azt gondolták magukban, hogy jobb későn, mint soha!

Még pipára sem gyújtott, pedig milyen szívesen sétálgatott füstöt eregetve esténként meg reggelenként a bástyasétányon! Ehelyett felment a lépcsőn, s még jó éjszakát sem köszönt senkinek.

– Valami nagyon bánthatja a bácsikámat - jegyezte meg Énogate.

– Csak nincs valami újság? - suttogta Nanon, miközben leszedte az asztalt.

– Talán jó lenne Trégomain úrért menni - kockáztatta meg Juhel.

Az igazság az, hogy Antifer mestert jobban gyötörte, kínozta, emésztette a nyugtalanság, mint bármikor, amióta a hőn várt hírnök után epedt. Vajon elég ravasz, elég okos volt a Ben Omárral való tárgyalás alatt? Igaza volt, hogy ilyen határozottnak mutatkozott, hogy ilyen mereven viselkedett az illetővel, ahelyett, hogy megszelídítette volna, hogy megtárgyalta volna az ügy főbb pontjait, hogy egyezkedni igyekezett volna? Okos dolog volt-e, hogy gazembernek, csirkefogónak, krokodilusnak titulálta, és más indulatos jelzőkkel illette? Nem lett volna-e jobb, ha úgy tesz, mintha nem óvná annyira az érdekeit, ha végül is alkudozott volna, vagy valamilyen halogató csalafintaságot kísérel meg, úgy tesz, mintha hajlandó lenne átadni a levelet, azt színlelve, hogy nincs tudatában a levél fontosságának, ahelyett, hogy pillanatnyi dührohamában ötvenmilliót kért? Az egyszer bizonyos, hogy a kincs megéri azt az ötvenmilliót. Ám okosabb lett volna több ügyességet tanúsítania. És ha netalán a túlságosan megbántott közjegyző nem kockáztat meg még egy lépést? Ha becsomagol, ha elhagyja Saint Malót, ha visszatér Alexandriába? Akkor hogyan oldja meg a problémát? Vajon Antifer mester útnak ered, s egészen Egyiptomig fut a hosszúsági foka után?

Nem csoda hát, hogy amikor lefeküdt, egy csomó megérdemelt ökölcsapást mért magára. Egész éjjel le se hunyta a szemét. Másnap a leghatározottabban elszánta magát, hogy taktikát változtat, sürgősen felkeresi Ben Omárt, tegnapi nyerseségét néhány jó szóval helyreüti, s némi engedmény árán az egyezkedés útjára lép.

Ámde amikor öltözködés közben mindezt meghányta-vetette, azaz úgy nyolc óra tájt a folyami hajós jött be szép csendesen az ajtón.

Nanon ment érte, s a kitűnő férfi eljött, hogy a villámhárító szerepét eljátssza szomszédjánál.

– Mi szél hozott, hajósgazda?

– Nem szél, hanem dagály, barátom - felelte Gildas Trégomain, és azt remélte, hogy ez a tengerészeti szakkifejezés mosolyt fakaszt a mester zord ábrázatán.

– Ha téged a dagály hozott, engem az apály visz el! - felelte marconán.

– Távozni készülsz?

– Igen, ha megengeded, de ha nem engeded, akkor is, édesvízi hajós.

– S hova mégy?

– Ahova nekem tetszik.

– Nem máshova, hát persze. És nem vagy hajlandó megmondani, mi végett?

– Jóvá akarom tenni a butaságot.

– Vagy még megtetézni!

Ez a válasz, noha Gildas Trégomain csak úgy általánosságban gondolta, nyugtalanságot keltett Antifer mesterben. Éppen ezért elhatározta, hogy tájékoztatja barátját a fejleményekről. Így hát, tovább öltözködve, elmesélte Ben Omárral történt találkozását, a közjegyző kísérleteit, hogy kicsikarja tőle a szélességi kört, és az ő, nyilván teljesen komolytalan ajánlatát, hogy ötvenmillióért hajlandó eladni Kamülk pasa levelét.

– Bizonyára alkudozott - felelte Gildas Trégomain.

– Még arra se volt ideje, mert rögtön hátat fordítottam neki, s ez volt a hiba.

– Szerintem is. Így hát ez a közjegyző egyenest Saint Malóba jött, hogy kimesterkedje a kezedből ezt a levelet?

– Egyenest ezért, ahelyett, hogy kötelességét teljesítve, közölné velem a rábízott adatot. Ez a Ben Omár a hírnök, akit Kamülk pasa jelzett, és akire húsz esztendeje várunk...

– Ugyan már! Szóval van valami komoly alapja ennek az egész históriának? - szaladt ki Gildas Trégomain száján.

Erre a megjegyzésre olyan szörnyű tekintet volt a válasz, s Pierre-Servan-Malo olyan megvető jelzővel illette szomszédját, hogy ez lesunyta szemét, és kezét összekulcsolva hasának hatalmas halmán, malmozni kezdett a két hüvelykujjával.

Antifer mester egy pillanat alatt elkészült az öltözködéssel. Már fogta a kalapját, amikor újra kinyílt a szobaajtó.

Nanon lépett be.

– Mi van már megint? - ripakodott rá Antifer a testvérére.

– Egy idegen van lenn. Veled akar beszélni.

– Hogy hívják?

– Itt a névjegye.

És Nanon odanyújtotta: Ben Omár közjegyző, Alexandria - ez állt rajta.

– Ő az! - kiáltott fel Antifer mester.

– Ki? - kérdezte Gildas Trégomain.

– Az a fura figura! Na, ezt már jobban szeretem! Jó jel, hogy visszajön... Vezesd fel, Nanon.

– De nem egyedül van...

– Nem egyedül?! - kiáltotta megint Antifer mester. - Ugyan kivel van?

– Egy nála fiatalabb emberrel, akit szintén nem ismerek. Ő is idegennek látszik.

– Ah! Hát ketten vannak? Akkor mink is ketten fogadjuk őket! Maradj itt, folyami hajós!

– Hogyhogy? Azt akarod, hogy...?

De egy parancsoló kézmozdulat helyéhez szegezte a derék szomszédot. Egy másik pedig tudtára adta Nanonnak, hogy felvezetheti a két látogatót.

Egy perc múlva már a szobában voltak, s maguk után gondosan betették az ajtót. Ha ennek ellenére kiszivárog a titok, akkor bizony ezért csak a kulcslyukat lehet felelősségre vonni.

– Ah, ön az, Ben Omár úr? - szólt Antifer mester könnyed és fölényes hangon, amit bizonyára nem ütött volna meg, ha ő megy az idegenekhez az Hôtel de l’Unionba.

– Én személyesen, Antifer úr.

– És ki az, aki önnel jött?

– Az irodavezetőm.

Antifer mester és Szauk, akit Nazim néven mutatott be neki, meglehetősen közömbös tekintetett vetett egymásra.

– Az irodavezetője tud a dolgokról? - kérdezte a malói.

– Tud, és segítségére feltétlenül szükségem lesz ennek az ügynek a lebonyolításában.

– Nem bánom, Ben Omár... De tudni óhajtanám, minek köszönhetem az ismételt szerencsét.

– Újra szeretnék önnel tárgyalni, Antifer úr... de csak önnel egyedül - tette hozzá, sanda pillantást vetve Gildas Trégomainre, ki zavartalanul folytatta hüvelykujjával az ártatlan malmozást.

– Gildas Trégomain barátom - felelte Antifer mester -, az Aranyos Amália édesvízi vitorlás volt gazdája. Ő is tud a dologról, és nekem az ő segítsége nem kevésbé szükséges, mint önnek a Nazim irodavezetőé.

Így csattant a Szauk-kérdésre a Trégomain-válasz. Ben Omár semmit sem tudott szembeszegezni vele.

Erre a négy személy nyomban helyet foglalt az asztalnál, amelyre a közjegyző kiterítette levéltárcáját. Aztán bizonyos csend nehezedett a szobára, s mindaddig tartott, ameddig egyiküknek kedve kerekedett megszólalni.

Végül is Antifer mester törte meg a csendet, és így szólt Ben Omárhoz:

– Irodavezetője, gondolom, beszél franciául.

– Nem - felelte a közjegyző.

– De legalább ért?

– Még csak nem is ért.

Ebben egyezett meg ugyanis Szauk és Ben Omár, azt remélve, hogy a malói, ha nem fél attól, hogy az ál-Nazim megérti, amit mond, kiszalaszt a száján néhány szót, amiből aztán hasznot húzhatnak.

– Nos, tessék, kezdje el, Ben Omár úr - mondta hanyagul Antifer mester. - Az a szándéka, hogy ott folytatja beszélgetésünket, ahol tegnap abbahagytuk?

– Természetesen.

– Így hát elhozta nekem az ötvenmilliót...

– Beszéljünk komolyan, uram.

– Igen, beszéljünk komolyan, Ben Omár úr. Trégomain barátom nem olyan valaki, aki hajlandó tréfálkozással tölteni idejét. Nem igaz, Trégomain?

A folyami hajós sohasem mutatott nagyobb elmélyültséget és méltóságteljesebb magatartást, s amikor hajózászlóját, akarom mondani, keszkenőjét ráborította ormányára, még soha olyan mesterien zengő hangokat nem csikart ki abból.

– Ben Omár úr - folytatta Antifer mester, s megkísérelte, hogy olyan száraz hangot üssön meg, amelyhez ajka nemigen volt hozzászokva -, tartok tőle: félreértés forog fenn közöttünk. Helyes lenne eloszlatni, különben semmi jó nem jön ki belőle. Ön tudja, hogy én ki vagyok, én meg tudom, hogy ön kicsoda.

– Közjegyző...

– Közjegyző, s egyúttal Kamülk pasa küldötte, kinek érkezésére családom már húsz éve vár.

– Már megbocsásson, Antifer úr, de ha fel is tételezzük, hogy ez a helyzet, nem volt módomban korábban jönni...

– Éspedig miért?

– Mert csak két hete tudom, hála a végrendelet felnyitásának, hogy édesapja milyen körülmények közt kapta meg ezt a levelet.

– Ah! A kettős K-s levelet? Hát megint visszatérünk erre, Ben Omár úr?

– Vissza, s kizárólag azért jöttem Saint Malóba, hogy megtudjam, mi áll benne.

– Kizárólag ezért kelt útra?

– Kizárólag.

A kérdések és feleletek váltakozása alatt Szauk szenvtelen maradt; úgy tett, mintha egy árva szót sem értene a beszélgetésből. Olyan természetesen játszotta szerepét, hogy Gildas Trégomain, aki pedig alulról rá-rá sandított, semmi gyanúsat nem talált magatartásában.

– Értse meg, Ben Omár úr - vette át újra a szót Pierre-Servan-Malo -, én a legnagyobb tisztelettel adózom önnek, s nem venném a lelkemre, hogy valamilyen rossz szóval illessem... hiszen tudja...

Meg kell adni: fantasztikus hidegvérrel állította ezt, ő, aki tegnap még gazembernek, csirkefogónak, múmiának, krokodilusnak titulálta a jóembert.

– Mindazáltal - tette hozzá - nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem: az imént hazudott...

– Uram!

– Igen... akkorát hazudott, mint egy hajókantinos, amikor azt állította, hogy útjának kizárólag az volt a célja, hogy megtudja, mi van a levelemben!

– Esküszöm önnek! - mondta a közjegyző, kezét felemelve.

– Le a patával, vén Omár! - kiáltotta Antifer mester, aki szép elhatározása ellenére újra izgatott lett. - Nagyon jól tudom én, miért jött.

– Higgye el...

– S azt is tudom, ki küldte.

– Senki, biztosítom önt róla...

– De igenis, az elhunyt Kamülk pasa megbízásából...

– De hisz tíz éve meghalt!.

– Nem számít! Utolsó akarata végrehajtásaképpen van ön most Pierre-Servan-Malónál, Thomas Antifer fiánál. Kamülk pasa nem azt hagyta meg önnek, hogy elkérje tőle a kérdéses levelet, hanem hogy közöljön vele bizonyos adatokat.

– Bizonyos adatokat?

– Igen, mégpedig annak a hosszúsági foknak az adatait, amellyel ki kell egészítenie a Kamülk pasa által derék apjaurának húsz évvel ezelőtt eljuttatott szélességi kört!

– Jól visszavágtál! - állapította meg Gildas Trégomain, s úgy megrázta keszkenőjét, mintha valamilyen tengerészeti jelzést küldene a parti szemaforoknak.

Az állítólagos irodavezető továbbra is változatlan szenvtelenséget mutatott, noha most már nem kételkedhetett benne, hogy Antifer mester mindenről tud.

– És ön, Ben Omár úr, meg akarta cserélni a szerepeket, el akarta tőlem lopni az én szélességi körömet.

– Lopni?

– Igenis, lopni! És valószínűleg azért, hogy olyasmit tegyen vele, amire csak nekem van jogom!

– Antifer úr - folytatta Ben Omár nagy zavarban -, igazán elhiheti... mihelyt ideadta volna a levelet... azonnal közöltem volna az adatokat...

– Bevallja hát, hogy megvannak önnek?

A közjegyzőt a sarokba szorították. Akárhogyan is megszokta, hogy kibúvókat eszeljen ki, most érezte, hogy ellenfele kezében van, és hogy a legjobb, amit tehet, ha megadja magát neki, mint azt különben előző nap el is határozta Szaukkal egyetértésben. Így hát, amikor Antifer mester ilyenténképpen buzdította:

– Na, ne kerteljen tovább, Ben Omár úr! Már eleget kerülgette a kását, kössön már ki valahol!

– Jó, nem bánom! - felelte a közjegyző.

Kinyitotta a tárcáját, kivett belőle egy pergamenlapot, amelyen nagy ákombákomok voltak.

Kamülk pasa testamentuma volt, amelyet - mint tudjuk - a végrendelkező francia nyelven fogalmazott meg, és amelyet Antifer mester azonnal áttanulmányozott. Miután fennhangon elolvasta - hogy Gildas Trégomain is minden szót megjegyezhessen, ami a végrendeletben állt -, kihúzta zsebéből jegyzőfüzetét, hogy beírja a kis sziget hosszúsági fokát jelző számokat, azt a négy számot, amelynek mindegyikéért odaadta volna jobb kezének egy-egy ujját. Majd, mintha a hajóján volna, és a nap magasságát állapítaná meg, felkiáltott:

– Vigyázat, folyami hajós!

– Vigyázat! - ismételte Gildas Trégomain, aki szintén noteszt szedett elő zubbonya mélységeiből.

– Jegyezd fel!

És ez az eset az, amelyre igazán elmondhatjuk, hogy azt a sokat érő hosszúsági fokot - 54° 57’, a párizsi délkörtől keletre - „felvésték”, méghozzá rendkívüli gonddal.

Ezután visszaadták a pergament a közjegyzőnek, aki betette azt a tárcájába, majd Nazim, az ál-irodavezető a táskát a hóna alá csúsztatta, méghozzá olyan közömbös arccal, amilyen közömbös csak egy Ábrahám-korabeli öreg héber lehetne a Francia Akadémia ülésén.

Most érkezett el azonban a beszélgetés a legérdekesebb ponthoz Ben Omár és Szauk szemében. Antifer mesternek, miután megtudta a kis sziget hosszúsági fokát, nem maradt más hátra, mint hogy meghúzza a két vonalat a térképen, és ahol a vonalak keresztezik egymást, ott van a sziget. Fel is kelt hát, s mindenki megértette, mint jelent az a köszöntésféle, az a mozdulat, amellyel a lépcsőházra mutatott. Nem kétséges: felhívta Szaukot és Ben Omárt, lépjenek a távozás hímes mezejére.

Az édesvízi hajós figyelmesen, mosolyogva követte ezt a mesterkedést. Ennek ellenére sem a közjegyző, sem Nazim nem mutatott hajlandóságot arra, hogy felkeljen. Pedig nyilvánvaló volt, hogy vendéglátójuk kitette a szűrüket. De vagy nem értették meg, vagy nem akarták megérteni. Az eléggé nagy zavarban levő Ben Omár nagyon is jól tudta: Szauk tekintetével azt parancsolja, hagy tegyen fel még egy utolsó kérdést.

Kénytelen volt hát megszólalni:

– Most, hogy végrehajtottam a Kamülk pasa végrendeletéből reám háruló kötelezettséget...

– Nem marad más hátra, mint hogy udvariasan búcsút vegyünk egymástól - felelte Pierre-Servan-Malo -, lévén, hogy a legközelebbi vonat tíz óra harminchétkor indul...

– Tegnap óta tíz óra huszonháromkor - helyesbített Gildas Trégomain.

– Valóban: tíz óra huszonháromkor, s nem szeretném, drága jó Ben Omár úr, ha miattam ön és a kedves Nazim irodavezetője lekésné az expresszt...

Szauk lába gyors kétnegyedes ütemben kezdett a padlón táncolni, s minthogy megnézte az óráját, úgy látszott, csakugyan a vonat indulása izgatja.

– Ha fel akarják adni a poggyászukat - folytatta Antifer mester -, éppen itt az ideje...

– Annál is inkább - tette hozzá a folyami hajós -, mert a mi pályaudvarunkon ez nagyon sokáig tart.

Ben Omár erre elhatározta, hogy újra szól, s félig felemelkedve helyéről, el is kezdte mondókáját:

– Bocsánat - hebegte szemét lehunyva -, de úgy hiszem, nem közöltünk mindent egymással, amit közölnünk kell...

– Ellenkezőleg: mindent közöltünk, Ben Omár úr, s ami engem illet, nincs több kérdésem önhöz.

– Nekem azonban még volna egy kérdésem, Antifer úr.

– Csodálkozom rajta, Ben Omár úr, de ha jónak látja, tegye fel.

– Közöltem önnel a Kamülk pasa végrendeletében feltüntetett hosszúsági fok adatait.

– Rendben van, s én meg Trégomain barátom, mindketten bejegyeztük füzetünkbe.

– Így hát most önnek kell közölnie a szélességi körnek az adatait, amelyek a levélben foglaltatnak.

– Az édesapámhoz írt levélben?

– Igen abban.

– Már megbocsásson, Ben Omár úr! - felelte szemöldökét ráncolva Antifer mester. - Megbízták önt, hogy elhozza nekem a kérdéses hosszúsági fokot?

– Meg. És megbízatásomat végre is hajtottam.

– Igen, ugyanakkora jóindulattal, mint buzgalommal. Ám, ami engem illet, nem olvastam sehol, sem a végrendeletben, sem a levélben, hogy bármit is közölnöm kellene az édesapámnak megküldött szélességi kör adataiból!

– Pedig...

– Pedig ha önnek lenne valamilyen jelzése erre vonatkozólag, akkor talán megvitathatnánk...

– Úgy vélem - válaszolta a közjegyző -, hogy egymást becsülő emberek közt...

– Tévesen vélekedik, Ben Omár úr. A megbecsülésnek semmi köze ehhez, ha egyáltalán szó lehet köztünk megbecsülésről.

Nyilvánvaló volt, hogy Antifer mester nem sokáig fogja most már leplezni, hogy türelmetlensége bosszúsággá változott. Gildas Trégomain tehát, elkerülendő az összecsapást, már ki is nyitotta az ajtót, hogy megkönnyítse a két figura távozását. Szauk nem moccant. Nem is az ő dolga elindulni, lévén, hogy ő csak egyszerű alkalmazott, és franciául sem ért. Addig tehát nem mozdul, ameddig főnöke meg nem parancsolja neki.

Ben Omár felkelt a székről, a fejét vakarta, pápaszemét igazgatta, és a megváltoztathatatlanba beletörődött ember hangján megszólalt:

– Bocsánat, Antifer úr - motyogta -, elhatározott szándéka, hogy nem közli velem...

– Annál is inkább elhatározott szándékom, Ben Omár úr, mert Kamülk pasa levele a legnagyobb titoktartást írta elő édesapámnak, s ő ugyanilyen titoktartást követelt tőlem.

– Nos hát akkor, Antifer úr - mondta erre Ben Omár -, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot.

– Éspedig?

– Hagyja abba az egész ügyet...

– És miért, ha szabad érdeklődnöm?

– Mert esetleg olyan valakivel találkozik az úton, aki miatt megbánja, hogy belefogott.

– És ki volna az?

– Szauk, Kamülk pasa unokatestvérének tulajdon fia, kit kizártak az ön javára az örökségből, s aki nem olyan ember, hogy...

– Ismeri ön, Ben Omár úr, ezt a tulajdon fiút?

– Nem - rebegte a közjegyző -, de tudom, hogy félelmetes ellenfél.

– Nos hát, ha egyszer netalán találkozik ezzel a Szaukkal, mondja meg neki az én nevemben, hogy fütyülök rá és az egész egyiptomi Szauk-pereputtyra!

Nazimnak a szeme sem rebbent. Ezután Pierre-Servan-Malo a lépcsőhöz ment:

– Nanon! - kiáltotta.

A közjegyző az ajtó felé indult, s ezúttal Szauk is követte ügyetlenségében felborítva egy széket -, miközben rettentően szerette volna jól hátba vágni, hogy lebukfencezzen a lépcsőn.

Ben Omár már a küszöbön volt, amikor mégis megállt, és így szólt Antifer mesterhez, de nem mert a szemébe nézni:

– Ugye nem felejtette el, uram, Kamülk pasa végrendeletének egyik cikkelyét?

– Melyiket, Ben Omár úr?

– Azt, amelyik kötelességemmé teszi, hogy elkísérjem önt az úton, amíg birtokába nem veszi az örökséget, hogy ott legyek, amikor a három hordót kihantolják.

– Nos hát akkor velem jön, Ben Omár úr.

– De hát akkor legalább tudnom kell, merre megy.

– Majd megtudja, ha megérkeztünk.

– És ha a világ végére megyünk?

– Akkor a világ végén leszünk.

– Nem bánom... De ne felejtse el: nem nélkülözhetem irodavezetőm társaságát...

– Ahogy tetszik. Számomra ugyanolyan megtiszteltetés vele utazni, mint önnel.

Majd kihajolt a lépcsőkorlát fölött:

– Nanon! - kiáltotta másodszor is zord hangon, s látszott, hogy már nem bírja tovább türtőztetni magát.

Nanon megjelent.

– Gyújts világot a két úrnak! - mondta Antifer mester.

– Jó, de hisz fényes nappal van! - felelte Nanon.

– Azért csak világíts!

És e felszólítás után Szauk és Ben Omár el is hagyta ezt a nem valami barátságos házat, amelynek kapuja nagy zajjal csukódott be utánuk.

Ekkor Antifer mester olyan tébolyító örömben tört ki, minőre csak ritka példa volt az életében. Igaz is: ugyan mikor ujjongott volna, ha most nem?

Végre a kezében van a híres hosszúsági fok, amelyet olyan türelmetlenül várt! Most már valóra válthatja azt, ami eddig csak álom volt neki. A mesés kincs birtokba vétele most már csak attól függ, milyen gyorsan jut el a kis szigetre, ahol a gazdagság vár reá.

– Százmillió... százmillió! - ismételgette.

– Vagyis ezerszer százezer frank! - toldotta meg a folyami hajós.

Hanem most már Antifer mester nem tartotta többé vissza magát, hol az egyik lábán, hol a másikon ugrált, leguggolt, kiegyenesedett, derekát illegette, úgy forgott, mint egy propeller, de nem ugyanabban a síkban, végül pedig eljárt egy igazi matróztáncot, olyat, amilyent a homlokbástyán táncra perdülő tengerészek műsorából ismerünk.

Aztán fergeteges forgásába Gildas Trégomain testes terebélyességét is maga után rántva, olyan vad indulatú mozgásra késztette barátját, hogy a ház alapjaiban rengett.

Ezután ablakrepesztő hangon óbégatni kezdte:

*Megvan a
hosszom,
hosszhoz a
ságom!
Meg a hossz! Meg a ság!
Megvan a hosszúság!*