A látóhatár fölé emelkedő nap körülbelül reggeli nyolc órát mutatott - s ezzel a „körülbelül”-lel meg kellett elégedniük, mivel a hajótöröttek órája alámerülés okánál fogva megállt.

Ha Barroso emberei nem is követték a kutatókat, a majmok nem így cselekedtek.

Vagy tucatnyi gorilla elszakadt a csapattól, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elkísérjék a betolakodókat, akik arra merészkedtek, hogy átkutassák a szigetet.

A többi a tábor körül maradt.

Menet közben a folyami hajós sanda pillantásokat vetett ezekre a vad testőrökre, kik borzasztó fintorokkal válaszoltak, nem beszélve a rekedt kiáltásokkal tűzdelt fenyegető mozdulataikról.

– Nyilván egymással beszélnek ezek az állatok. Sajnálom, hogy nem értem őket. Örömmel csevegnék el velük a saját nyelvükön.

Kitűnő alkalom, valóban, filológiai észrevételek megtételére, meggyőződni róla, hogy - amint azt most az amerikai Garner állítja - vannak-e a majmoknak hangjelzései, amelyekkel bizonyos fogalmakat fejeznek ki, mint például whouw a táplálékra, cheny az italra, iegk az óvatosságra, végül, hogy a majomnyelvből hiányzik az a és az o, az i ritka, az e és az é nem nagyon használt, s az a meg az ü az alapmagánhangzó.¹

Nem felejtettük el, hogy az Ománi-öbölben talált feljegyzés, amely megadta a Mayumbai-öböl szigetecskéjének a koordinátáit, pontosan megjelölte a helyet, ahol a kettős K-betűs jelzésű kincsrejtekhelyet keresni kell.

Az első szigeten, a Kamülk pasa által Antifer mester apjának írt levélben foglalt utasítások szerint, egy déli földnyúlvány elején kellett keresni a kincset, és ott is keresték.

Ezzel szemben, ami a második szigetet illeti, a feljegyzés azt mondta, hogy az egyik északi földnyúlványon keresendő a betűjeles szirt.

Nos, a hajótöröttek a hajótörés után a déli részen szálltak partra. Északra kell tehát menniük, ami vagy két mérföldes gyalogutat jelent.

A csoport meg is indult ebben az irányban, Antifer mesterrel és Zambucóval az élen, Ben Omárral és Nazimmal a második vonalban, Gildas Trégomainnel és Juhellel hátul.

Igazán nem lepődhetünk meg azon, hogy a két örökös haladt a menet élén. Gyors léptekkel mentek, egyetlen szót sem váltottak, és egyik társuknak sem engedték volna meg, hogy megelőzze őket.

A közjegyző olykor nyugtalan tekintetet vetett Szaukra. Biztos volt benne, hogy valamilyen gonosztetten töri a fejét, a portugál kapitánnyal együtt. Az izgatta, hogy ha a kincset nem a malói kapja meg, ő is elveszítheti a percentjét. Egyszer-kétszer szóba akart elegyedni Szaukkal, de a marcona szemű, zord arcú Szauk, aki talán érezte, hogy Juhel vigyáz rá, nem válaszolt neki.

Juhel csakugyan egyre bizalmatlanabbá vált, mert gyanúsnak találta Ben Omár magatartását Nazimmal szemben. Még az alexandriai közjegyzői irodákban sem valószínű, hogy az irodavezető parancsol és a főnök engedelmeskedik, pedig e két személy esetében kétségtelenül ez volt a helyzet.

Ami a folyami hajóst illeti, ő csak a majmokkal törődött. Kedves és nyájas arca olykor válaszolt fintoraikra, bezárta szemét, felhúzta orrát, csücsörítette ajkát. Nanon és Énogate nem ismerte volna meg, amikor ilyen majompofákat vágott.

Énogate!... Ah, a szegény gyermek! Persze, most is a vőlegényére gondolt, hiszen mindig rá gondol! De azt már nem képzelte, hogy Juhel éppen ezen a napon hajótöröttként, gorillakísérettel menetel. Nem, ezt ő sem sejthette!

Ezen a szélességi fokon és az év eme időszakában a nap félkört ír le keletről nyugatra, miközben majdnem a zeniten halad át. Ennek az a következménye, hogy nem ferde, hanem függőleges sugarakat lövell ezekre a területekre. Nem csoda hát, ha „perzselő övezet” a neve ennek a tájnak, hiszen hajnaltól szürkületig a szó szoros értelmében perzseli a nap.

„De ezeknek a komédiásoknak, úgy látszik, nincs melegük! - gondolta a folyami hajós a csoport mellett hadonászva haladó tucatnyi gorillát figyelve. - Az embernek kedve szottyan, hogy majommá váljék!”

Talán jobb lett volna, ha a lombok alatt haladnak, hogy a záporozó napsugarakat elkerüljék? De a nagyon alacsonyan elágazó törzsek erdeje áthatolhatatlannak látszott. Szinte lehetetlen keresztültörni rajta, hacsak nem válik négykezű állattá az ember - amint azt Gildas Trégomain óhajtotta -, és a gallyakon közlekedik. Ezért hát Antifer mester és társai a part mentén haladtak, megkerülve a kis öblöket, elkerülve az imitt-amott *menhir*ként² emelkedő szirteket, meg-megbotolva az omladékkövecskék fantasztikus halmazán, ha nem mehettek a dagály borította homokparton. De hát nem éppen ez az a nehéz út, amely megkínozza ugyan a lábat, és gyötri az embert, de a vagyonhoz vezet? Szörnyen izzadtak, rettentően kínlódtak, de ugyebár nem vitás, hogy megéri a fáradságot, ha a végén minden célhoz vezető lépésükért ezer frank a fizetség?

Egy órával azután, hogy elhagyták a táborhelyüket, még csak egy mérföldet tettek meg, vagyis az út felét. Innen már láthatták a kis sziget északi nyúlványait. Három-négy földnyelvet pillantottak meg. Vajon melyik az igazi? Kivételes szerencse híján bizonyára nem az, amelyiket elsőnek látogatnak meg. Mennyi fáradság vár még rájuk a trópusi nap alatt!

A folyami hajós már nem bírta tovább.

– Pihenjünk egy percig! - könyörgött:

– Egy pillanatig sem! - felelte Antifer mester.

– Bácsikám - jegyezte meg Juhel -, Trégomain úr már majdnem elolvadt.

– Csak hadd olvadjon!

– Köszönöm, barátom!

És e felelet után Gildas Trégomain újra útnak indult, mert nem akart hátul kullogni. De mire elérkezik az út végére, a kis sziget legszélsőbb szirtei között forrva bugyogó patak lesz belőle.

Még egy fél órát kellett baktatniuk, hogy elérjék a helyet, ahonnan mind a négy nyúlványt belátták. Itt a nehézségek még nagyobbak lettek, és már-már legyőzhetetlennek látszottak az akadályok. Hatalmas, kerek kavicsok tömkelege, borotvaéles kovakövek - aki itt elesik, súlyos sebeket kap! Nahát, ezt a helyet itt jól kiválasztotta Kamülk pasa, szerencsés keze volt a kincs elrejtésére, melyet Basszora, Bagdad és Szamarkand királyai is irigyeltek volna tőle!

Ezen a helyen végződött a sziget erdős része. Nyilvánvaló, hogy a gorilla urak nem óhajtanak továbbmenni. Ezek az állatok nem szívesen hagyják el a lombok fedezékeit, s a zúgó hullámok moraja egyáltalán nem vonzza őket. Valószínű, hogy Garner, az amerikai természetbúvár csak nagyon nehezen fedezhetné fel tökéletlen nyelvük szavai közt a „költészet” kifejezést!

Amikor a menet az erdő szélén megállt, nem nagyon békés, sőt egyenesen ellenséges szándékokat juttattak kifejezésre az idegenekkel szemben, akik tovább folytatták felfedező útjukat a kis sziget csúcsáig. De milyen vad üvöltést hallattak! Milyen hévvel kaparták mellkasukat! Egyikük köveket ragadott, és erős karjával feléjük dobálta őket. Minthogy a többi is utánozni kezdte, Antifer mester és társai nem kevesebbet kockáztattak, mint hogy megkövezik őket. És csakugyan, ez is lett volna a sorsuk, ha elkövetik azt a meggondolatlanságot, hogy viszonozzák a hajigálást, mert támadóikkal sem erőben, sem számban nem mérkőzhettek.

– Ne viszonozzuk... ne viszonozzuk! - kiáltotta Juhel, amikor észrevette, hogy Gildas Trégomain és Szauk köveket szed fel.

– Pedig... - rebegte a folyami hajós, akinek a kalapját egy kőzápor leseperte.

– Nem, Trégomain úr, menjünk távolabbra, és biztonságban leszünk, minthogy a majmok nem akarnak továbbmenni!

Ez volt a leghelyesebb. Még ötven lépés, és a kövek már nem érik el őket.

Fél tizenegy volt. Látjuk, mennyi idő kellett ehhez a két mérföldes part menti úthoz. Északon a földnyelvek mintegy százötven-kétszáz méterre ékelődtek be a tengerbe. Antifer mester és Zambuco úgy határozott, hogy az északnyugaton fekvő leghosszabbikat keresi fel elsőnek.

Mi sem sivárabb, mint ez a szirthalmaz; némely szikla szilárdan tapad a homokos talajhoz, mások szétszórtan hevernek, amint télen a tenger szertegörgette őket. Nyoma sincs semmilyen növényzetnek, még a nedves kőtömböket sem borítja a szokásos moszat. Sehol sem lógnak a mérsékeltebb égövek alatt olyan bőven burjánzó tengeri fű fürtjei. Így hát semmitől sem kellett tartaniuk, legalábbis ami Kamülk pasa betűjelét illeti. Ha harmincegy esztendővel ezelőtt bevésték a földnyúlvány valamelyik sziklájába, minden bizonnyal ott találják érintetlenül.

Kutatóink tehát elölről kezdhetik a keresést, úgy, ahogy az Ománi-öbölben tették, az ottani szigeten. Szinte hihetetlen, de a két szenvedélyes örökös nem látszott szenvedni sem a fáradságos úttól, sem a tűző naptól. Ugyanez áll Szaukra is, aki gazdája érdekében - ki sejthette volna, hogy a saját érdekében? - szintén fáradhatatlan buzgalommal ügyködött.

Ami viszont a közjegyzőt illeti, ő két szikla közt ült, s nem mozdult, nem beszélt. Ha felfedezik a kincset, még mindig nem késő beavatkozni és követelni a neki járó jutalékot, amely őt a végrendelet végrehajtójaként megilleti. És Allahra mondom, nem lesz túlságosan megfizetve, ha tekintetbe vesszük, hogy három hónap óta mennyi vesződséget viselt el, és ha nehezen is, de mennyi veszedelmet győzött le!

Magától értetődik, hogy Pierre-Servan-Malo parancsára Juhel mellette maradt, és a legaprólékosabb vizsgálatokat hajtotta végre a talajon.

„- Nem nagyon valószínű - tűnődött -, hogy itt fedezzük fel a kincses fészket. Ehhez először az kellene, hogy a milliók ezen a szigeten legyenek elásva és nem a tengeröböl valamelyik másik kis szigetén. Másodszor, hogy itt ezen a földnyelven. Harmadszor meg kellene találnunk ebben a kőhalmazban azt a követ, amelyik a kettős K-t viseli... És végül, ha mindez így lenne, s ha nem a szörnyű pasa valamilyen rossz tréfájáról van szó, rátéve kezem a betűjelre, nem az lenne-e okosabb, ha egy szót se szólnék? Bácsikám lemondana arról a riasztó tervéről, hogy engem valamilyen hercegnővel, őt, az én drága Énogate-omat pedig valamilyen éppen rendelkezésre álló nagyherceggel házasítson össze! Nos hát nem, bácsikám nem heverne ki egy ilyen csapást. Eszét vesztené... Rossz cselekedet terhelné lelkiismeretemet. Nem szabad megtorpanni!”

Miközben Juhel így tűnődött, a folyami hajós egy szirtfokon ülve, lógó karral, ernyedt lábbal, patakzó arccal úgy lihegett, mint hosszú vízbemerülés után az újra kibújó fóka.

Közben a kutatások minden eredmény nélkül folytak. Antifer mester, Zambuco, Juhel és Szauk megnézte, megtapintotta azokat a sziklatömböket, amelyekről helyzetüknél, állásuknál fogva feltehető volt, hogy az értékes betűjelet viselik. Hiába szenteltek két fárasztó órát ennek a műveletnek egészen a földnyúlvány végéig. Semmi... sehol semmi! És valóban: hogyan is jutott volna eszébe a pasának, hogy olyan helyet válasszon, amely ki van téve a nyílt tenger felől csapkodó hullámok pusztító munkájának? Nem! S éppen ezért, mihelyt befejezik a keresést az egyik földnyelven, újra kell kezdeniük a másikon! Jó! Újra kezdik másnap... és ha ezen a szigeten kudarcot vallanak, Antifer mester újra kezdi munkáját egy másik kis szigeten. Nem, nem hagyja abba vállalkozását, a keresztlevelén szereplő valamennyi szentre mondom!

Végül, mivel semmiféle nyomot nem lelt, a csoport újra végigment a földnyúlványon, imitt-amott még egyszer megvizsgálta a homokon szerteheverő szikladarabokat. Semmi... sehol semmi.

Most már nem maradt más hátra, mint visszatérni, felszállni a táborhelyhez érkező halászdereglyék egyikére, elmenni Mayumba városába, s végül egy másik kis szigeten újabb kutatásokat végezni.

Amikor Antifer mester, Zambuco bankár, Juhel és Szauk visszaérkezett a földnyelv elejére, a folyami hajóst meg a közjegyzőt korábbi helyükön találta.

Antifer mester és Zambuco egy szót sem szólt, és az erdő szélére ment, ahol a gorillák valamilyen gonosz tettre készültek.

Juhel odament Gildas Trégomainhez.

– Nos? - kérdezte emez.

– Nyoma sincs még egy egyszerű K-nak sem, nemhogy kettős K-nak.

– Akkor hát újra kell kezdenünk másutt?

– Úgy, ahogy mondja, Trégomain úr. Keljen fel, és térjünk vissza a táborba.

– Hogy felkeljek? Rendben van, felkelek, ha tudok! No... segíts egy kicsit, fiam!

És bizony Juhel erős karjára nagyon is szüksége volt, hogy újra talpra álljon.

Ben Omár már ott állt Szauk mellett.

Antifer mester meg Zambuco vagy húsz lépéssel előttük haladt. A majomsereg a hadonászás és a zsivaj után most a tett mezejére lépett. Repülni kezdtek a kövek, és ismét védekező taktikához kellett folyamodniuk.

Hát ezek az átkozott állatok csakugyan meg akarták akadályozni Antifer mestert és társait, hogy visszamenjenek Barrosóhoz és a táborban maradt legénységhez?

Hirtelen kiáltás hallatszott, Ben Omár hallatta... Csak nem találta el becses személyének valamilyen kényes részét egy kő?

Nem! Nem a fájdalom kiáltását hallatta... a meglepetés vagy szinte az öröm kiáltása szakadt ki belőle.

Valamennyien megálltak. A közjegyző tátott szájjal, hunyorgó szemmel nyújtotta kezét Gildas Trégomain felé.

– Ott... ott! - hebegte.

– Mit jelentsen ez? - érdeklődött Juhel. - Csak nem bolondult meg, Ben Omár úr?

– Nem, ott... a K... a kettős K! - felelte a közjegyző a megindultságtól elfúló hangon.

E szavak hallatára Antifer mester és Zambuco hátrasietett.

– A K... a kettős K? - kiabálták.

– Igen.

– Hol?

És tekintetük a sziklát kereste, melyre Ben Omár szerint Kamülk pasa monogramja van vésve. Semmi... nem látnak semmit!

– De hol... maga állat? - ripakodott rá megint a malói, izgatott és dühös hangon.

– Ott! - ismételte újfent a közjegyző.

És keze a folyami hajósra mutatott, aki fél fordulatot tett, és vállát vonogatta.

– Odanézzenek... a hátára! - kiáltotta Ben Omár.

Valóban, Gildas Trégomain zubbonyán nagyon jól látszott a kettős K. Nem kétséges, hogy a szikla, melyhez az imént támaszkodott, a betűjelet viseli, s a derék ember háta ezt a levonatot őrzi.

Antifer mester nagyot ugrott, elkapta a folyami hajós karját, s ráförmedt, hogy azonnal menjen vissza oda, ahol az előbb ült.

A többiek is utánuk mentek, és alig egy percre rá valamennyien a nagy sziklatömb előtt álltak, amelyen tökéletesen olvasható volt az annyira keresett monogram.

Gildas Trégomain nemcsak hogy a kettős K-val jelzett kőhöz támaszkodott, de éppen arra a helyre heveredett le, hol a kincs nyugodott...

Egyetlen szót sem szólt senki. Munkához láttak. Szerszám híján bizony nehéz volt a dolguk. Vajon egyszerű késeik elegendőnek bizonyulnak-e a sziklaszilárd anyag feltöréséhez? Igen... még ha beletörik a körmük, elkopik az ujjuk, akkor is!

Szerencsére az idők folyamán meglazult köveket nagyobb nehézségek nélkül leszedhették. Egy óra munka, s előttük lesz a három hordó... Aztán már csak a táborhelyre kell szállítaniuk, majd Mayumbába kell vinniük őket... Igaz, a szállítás valószínűleg nehéz lesz, és hogyan is csinálják, hogy ne ébresszenek gyanút?

Bah! Ki gondol most erre? Lássuk először a kincset, ássuk ki a milliókat ebből a sírból, ahol több mint három évtizede nyugosznak, aztán majd meglátjuk...

Antifer mester véres kézzel dolgozott. Nem engedte volna át másnak a gyönyörűséget, hogy elsőnek érezze, tapintsa az értékes hordók abroncsát...

– Végre! - kiáltott fel, mikor a kése kicsorbult valamilyen fémes felületen.

Micsoda kiáltás szakadt ki belőle! Mindenható isten! De halálsápadt arca nem örömöt, hanem megdöbbenést, kétségbeesést árult el.

A Kamülk pasa végrendeletében jelzett hordók helyett csak egy vasdoboz van ott - olyan monogramos doboz, amilyet az első számú szigeten találtak.

– Megint! - kiáltotta akaratlanul is Juhel.

– Hát csakugyan rossz tréfa volt! - suttogta Gildas Trégomain.

Kihúzták a veremből a dobozt, és Antifer mester nagy hévvel kinyitotta.

Feljegyzés tűnt elő belőle, időtől megsárgult, régi pergamen, s Antifer mester felolvasta a reá rótt sorokat:

„A harmadik számú sziget hosszúsági foka: tizenöt fok tizenegy perc Greenwichtől keletre. Miután Antifer és Zambuco társörökösök feljegyezték ezt a hosszúsági fokot, el kell menniök a skóciai Edinburghbe, és ott Ben Omár közjegyző jelenlétében közölniük kell Tyrcomel úrral, akinél a harmadik kis sziget szélességi köre van.”

Így tehát a kincset nem a Mayumbai-öböl környékén földelték el! A földgömb egy másik részén kell keresniük, ott, ahol a fenti hosszúsági fok a mondott edinburghi Tyrcomel szélességi körével találkozik! És most már nem ketten kell hogy osztozkodjanak Kamülk pasa örökségén, hanem hárman!

– És ha ez a harmadik kis sziget - kiáltott fel Juhel - további húsz vagy akár száz másik szigetre küld el bennünket? Nahát, bácsikám, maga olyan konok... olyan együgyű, hogy a végtelenségig futkosna a világ egyik végéről a másikra?

– Arról nem is beszélve - toldotta meg Gildas Trégomain -, hogy ha Kamülk pasa százával nevezett meg örökösöket, a hagyaték meg sem éri, hogy az ember törje magát érte!

A nagybácsi sanda pillantást vetett barátjára és unokaöccsére, egyetlen harapással összetörte a kavicsot és így válaszolt:

– Tartsátok a szátokat! Még nem értünk a dolog végére!

És újra elővette az okmányt, hogy felolvassa az utolsó részt, amely a következőképpen szólt:

„Mindazonáltal, hogy fáradságukért és költségeikért kártalaníttassanak, a társörökösök mindegyike birtokába veheti az e dobozban található két gyémánt egyikét, amelyeknek az értéke jelentéktelen a később tulajdonukba kerülő drágakövek értékéhez képest.”

Zambuco rávetette magát a dobozra, és kiragadta Antifer mester kezéből.

– Gyémántok! - kiáltotta.

És csakugyan, két nagyszerű, csiszolt drágakő volt benne. Megérnek - a bankár szakértő volt ebben - vagy százezer frankot.

– Ez is valami! - mondta, s elvette az egyiket, a másikat társörökösének engedve át.

– Egy csepp víz a tengerben! - felelte emez, s bukszájába dugta a gyémántot, az okmányt meg a zsebébe.

– No, no - dörmögte a folyami hajós -, a dolog komolyabb kezd lenni, mint gondoltam! No, majd meglátjuk... majd meglátjuk!

Ám Juhel csak a vállát vonogatta. Szauk meg dühöngött, hogy soha többé nem lesz ilyen kedvező alkalom!

Ami pedig Ben Omárt illeti, akinek a legparányibb briliáns sem jutott, annak ellenére, hogy a legújabb okmány is kérte közbenjárását, ő, fáradt vonásaival, dúlt arcával, ernyedt karjával, roggyant térdével olyan félig üres zsákhoz hasonlított, amely mindjárt elterül a földön.

Igaz, ő meg Szauk most már nem ugyanolyan körülmények közt vannak, mint: 1. amikor Saint Malót elhagyva nem tudták, hogy Masqatba mennek; 2. amikor elhagyták Masqatot, s nem tudták, hogy Loangóba mennek. Sajnálatos sietségében Antifer mester kikotyogta a szigorúan őrzendő titkot. Valamennyien hallották az új hosszúsági adatot: 15° 11’ Greenwichtől keletre. Valamennyien ismerik a skóciai Edinburghben lakó Tyrcomel úr nevét...

Bizonyosak lehetünk benne, hogy ha Ben Omár nem is, de Szauk igenis máris emlékezetébe véste ezt a számot és ezt a nevet, addig is, amíg bejegyezheti noteszébe. Éppen ezért Antifer mester és Zambuco bankár nagyon ügyel majd, hogy szem elől ne tévessze a közjegyzőt meg bajuszos irodavezetőjét, és nem hagyja, hogy megelőzzék Nagy-Britannia második fővárosában.

Igaz, feltehető, hogy Szauk nem értette meg, hiszen nem tud franciául, de Ben Omár okvetlen feltárja előtte a titkot.

Különben Juhel észrevette, hogy Nazim egyáltalán nem titkolta a kielégített kíváncsiság érzését, amikor Antifer mester olyan meggondolatlanul elkotyogta a hosszúsági fokot és Tyrcomel nevét.

No de végül is mit számít! Szerinte esztelenség még harmadszor is alávetni magukat Kamülk pasa síron túli szeszélyeinek. Vissza kell térni Loangóba és kihasználni az első induló utasszállító hajót, hogy visszautazzanak a jó Saint Malo városába...

Ez az a bölcs és logikus javaslat, amelyet Juhel bácsikájának tett.

– Soha! - felelte Antifer mester. - A pasa Skóciába küld bennünket, elmegyünk hát Skóciába, még akkor is, ha maradék napjaimat a kutatásokra kell fordítanom.

– Talisma húgom túlságosan is szereti ahhoz, hogy meg ne várná, még ha tíz évig kell várakoznia is! - toldotta meg a bankár.

„Ördögbe! - gondolja Gildas Trégomain. - Akkorára a kisasszony már majdnem hatvanesztendős lesz!”

Minden megjegyzés felesleges. Antifer mester már döntött. Tovább fut a kincs után. Pedig a gazdag egyiptomi hagyatéka a feléről a harmadára csökken, hála Tyrcomel uraság részesedésének!

Annyi baj legyen! Énogate megelégszik azzal, hogy csak egy gróf vegye el, Juhel meg azzal, hogy csak egy grófnőt vegyen el!